A fantasztikus iwiw-en begyűjtött kedves ismerőseim (és ismeretleneim) között bandukolva megláttam egyik volt főiskolás társamat, akinek egy olyan kép volt kitéve profilképnek, melyet hosszú évekkel ezelőtt én csináltam róla. Tükör előtt álltunk a kolifürdőben a reggeli készülődés során, ő nevetett, az én arcom pedig eltűnt a vaku csillanása mögött. A gépet direkt kicsit ferdén tartottam, hogy érdekesebb legyen a fotó. Megörültem a rég látott, spontán képnek, és nosztalgikus hangulatban kommentáltam is.
Két nap múlva leszedte.
Pedig nem is én szóltam be rá egykor, mikor nem vette észre, hogy a háta mögött állok, és a legkisebb rossz érzés sem volt bennem felé, mikor később sírva bocsánatot kért. És az sem én voltam, aki direkt nem adta oda a kiszivárgott ZH kérdeseket, de ezt követően sem volt bennem rossz érzés. Hisz tudtam, hogy nagy a teher rajta, mert komoly önértékelési zavarokkal küzd, maximalista, rengeteget tanul, mindig a legjobb volt a gimnáziumban, erre jövök én, aki nem tanul semmit, rettenetesen önelégült, szép, és hozza azt az átlagot, amit ő.
Még jó, hogy az egómon semmi nem ejt csorbát... (ez zavarta őt is...)
Szervusz Sedith
VálaszTörlésAz egyik régebbi bejegyzésedet szeretném a blogomra kirakni (Légvárak ablakából a földre hullani címűt), pontosabban egy bekezdést plusz linket.
Nyílván azért írsz blogot h minnél többen olvassák (meg ami neten van az praktikusan mindenkié), de ahogy látom inkább személyes jellegű a blogod, előbb azért megkérdezem.
Szervusz
bubuka
Szia Bubuka!
VálaszTörlésÁ, az egyik kedvenc bejegyzésem. :)
Persze, tűzd be nyugodtan, csak írd oda légyszi, hogy tőlem van.
Üdv!
Köszi! Közben még találtam pár érdekes bejegyzést. Le a kalappal.
VálaszTörlésUI: a macskás widget... hát addiktív... :)
Szívesen! :)
VálaszTörlés