Blogot írni

Azt, hogy blogot fogok írni két napja döntöttem el. Nem tudtam aludni. Talán ismerős az érzés, mikor valami nem engei hogy azt tedd, amit szeretnél, ötletek egész sora kavarog a fejedben, melyek megvalósításra várnak. Ihlet! Múzsák! Költőink, íróink, festők, de bárki, aki alkot, ismeri az érzést.

Most egy blogról kavarogtak a gondolatok, illetve arról, amiket oda írhatnék. Az ötlet korábban is felmerült, de nem láttam értelmét. Naplót írok. Magamnak. Barátságos, nagy spirál füzetekbe. A virtuális világ nem helyettesítheti. Egy billentyűzeten pötyögni nem olyan, mint kezedbe venni egy nagy, csíkos spirálfüzetet, és leírni bele a gondolataidad. Nem olyan személyes.

Így az ötletet ezeddig elvetettem, egészen tegnap előttig. Hajnali fél egy tájban aztán felkeltem, hogy akkor létrehozom azt az átkozott blogot, s aztán hagyjanak végre aludni a tobzódó gondolataim. De nem így történt, és a hónapok óta vírusirtó nélkül üzemelő gépemet épp akkor éjjel temették maguk alá az eddig alattomosan rejtőzködő vírusok.

Feladtam. A blog elkészült, de írni nem tudtam bele. Aztán a gépen már mást se nagyon. Fáradtan visszamásztam hát az ágyamba abban a reményben, hogy tevékenységemet követően múzsáim, az Ihlet hagynak végre aludni.

Nem hagytak.

Hajnali 3 körül azon járt az agyam, hogy a rám tört álmatlanság és gondolatbőség sokkal inkább köszönhető a délután folyamán elfogyasztott 6-7 deci kólának és a kései ebéd után megivott capuccinónak, mint a múzsáknak. Ezen jót derültem magamban, aztán végre elaludtam.

Másnap azzal a biztos tudattal ébredtem, hogy a lapomat törlöm, semmi szükségem rá. Fáradt, kósza szeszély volt csupán, semmi több, egy szentimentális impresszió arra vonatkozóan, hogy talán más is kíváncsi lenne arra, amit írok. Azonban az internet nyújtotta végtelen információ bőségben elveszne a írásom. Kicsike lenne jelentéktelen. Nem olvasná senki.

Bár átgondolva a naplómat sem olvassa senki. (illetve amikor erre tudtom nélkül sor került, annak általában kellemetlen következményei lettek, és nem mindig rám nézve) Magam miatt csinálom, mert szeretem.

Így aztán tegnap este végül leültem a gépemhez, és megírtam az első bejegyzésemet. Elvégre ez nem napló lesz. Teljesen más a stílusa már most. Hiszen nem rólam, vagy az életemről szól, hanem inkább az életem során engem ért apró benyomásokról, érzésekről. Melyek nem is mindig szentimentálisak, még ha hajlok is rá, hogy azzá tegyem őket.

Kezdeti nehézségek...

Amint végül eldöntöttem: blogot írok - melynek különös jelentősége van tekintettel 13 éves naplóíró múltamra - s megalkottam ezt a lapot, alattomos ellenséggel kerültem szembe: a hálózaton terjedő görög vírusok ádáz módon bejuttatták falovukat - illetve falovaikat - gyanútlan számítógépemre. Mindez persze nekem is felróható, túlzottan jóhiszemű voltam, s már hetek óta nem állítottam megfelelő örséget sem. A falovak módszeresen bénították meg aztán az egész rendszert, így kénytelen voltam magára hagyni a megkezdett blogot egy időre.

A trójaiak szerint ez persze intő jel volna, s tán nem kellene erőltetni ami nem megy, az istenek akarata lehet, s ezzel figyelmeztetnek arra, hogy a blog írása elkerülendő a szemükben. Maradjak a tollnál és a papírnál. Azonban nem kívántam feladni.

Több csatát vesztettem ugyan, ám a háborút most nem a görögök nyerték. Az istenek mégis mellém álltak végül. Már csak néhány apró probléma vár megoldásra, hogy nyugodt szívvel kezdhessek neki a virtuális napló vezetesének.

Én, aki annyira szeretem a papírt.