2009. április 25., szombat

Elsőbbség adás kötelező?

Szerdán volt szerencsém megtapasztalni a magyar közlekedési morált kicsit közelebbről, mint szerettem volna. A magyar közlekedésnek is egy speciális fajával sikerült találkoznom, mégpedig a taxissal. A taxisról köztudott, hogy bármit megenged magának az utakon, mert úgy véli, prioritásokat élvez a többi közlekedővel szemben. Érdekeit oly fényesen sikerült érvényesítenie, hogy még a buszsávot is használhatja, míg a megkülönböztető jelzés nélkül haladó vagy civil tűzoltóautók, rendőrautók nem.

A szóban forgó egyeddel a rakparton találkoztam, a pesti oldalon, amint nagy sebességgel előzte a balra, a belvárosba vezető sávban haladó kocsisort, és úgy vélte, akkor fog a záróvonalon át bemászni az autók közé - melyen történetesen egyetemista csoporttársammal közlekedtünk (ő vezetett) - mikor mi is a kanyarhoz értünk. És nem akartuk beenegedni a ronda disznóját - se mi, se az előttünk haladó -, mert már sokadik volt, aki pofátlanságával feltartotta a sort. A példány természetesen ezt mély sértésként élte meg, olyannyira, hogy az előttünk haladó kisautót, majd minket is leszorított nagydarab autójával, hogy egymás mellett kanyarodtunk az egysávos úton. Hiába dudáltunk, hiába integettünk, csak jött, jött, feldúlva azon, hogy őt, aki záróvonalon át akar ellentétes oldalról előzni, nem engedtük be.

A történet itt véget is érhetne, ha nem a taxisoknak egy speciális alfajával akadt volna dolgunk: a taxisállattal. A taxisállatról tudni kell, hogy rendkívül agresszív, különösen ha az "elleséges" autóban két védtelen fiatal nő ül, akikkel szemben biztos erőfölényben érzi magát. Egocentrikus, öntörvényű személyiség - ha esetében nem túlzás személyről beszélni -, realitásérzéke és igazságérzete mindemellett rendkívül fejletlen.

Így történhetett meg az, hogy amikor az egyébként is lépésben araszoló sor a piros lámpánál megállt, kiszállt a kocsiból, és vérben forgó szemekkel közelített ahhoz a "bunkó picsához" aki nem engedte be a sorba, őt, A TAXIST. Csoporttársam azonnal felmérte a szituációt, és lezárta a kocsit, illeve feltekerte az ablakokat. Így mire emberünk az autó mellé ért, hiába rángatta üvöltve és szitkozódva az autónk kilicsét, és hiába verte ököllel az ablakot, a kocsiba nem jutott be.

Tudni kell, hogy a realitás érzékem hasonló helyzetben nekem is csekély, és követeltem a csoporttársamtól, hogy azonnal engedjen ki a kocsiból, mert én biza szembe fogok szállni ezzel a megveszekedett barommal. Az sem érdekelt volna, ha megüt, legalább még egy bűncselekmény amellé a kettő mellé, amit eddig a szemünk előtt elkövetett (igaz, a testi sértés - mely esetemben minden bizonnyal súlyos lett volna - konszumálja a garázdaságot - jajj de okos vagyok).

Azonban a csoporttársam kegyetlenül bezárva tartott, megakadályozva, hogy megveressem magam, a taxis pedig hiába szitkozódott és verte az ablakot, nem jutott be; a lámpa zöldre váltott, és visszült a kocsijába - de csak miután leköpte aaz ablakot.

Emberünk szegény nem tudta, hogy nagyon rossz lányokba kötött bele, és így duplán megjárta: két estis joghallgató épp büntetőjog előadásról hazafelé. Így aztán remeke szabott kis, minden részletre kiterjedő feljeletést kanyarítottunk a Btk. 271. § (1) bekezdésébe ütköző és aszerint minősülő garázdaság vétsége, illetve a Btk. 186. § (1) bekezdésébe ütköző és aszerint minősülő közúti veszélyéztetetés bűntettének elkövetése miatt.

Tudom, járhatunk rendőrségre, bíróságra (úgyse járok eleget), meg vallomást tenni, meg szembesülni, meg mérgelődni a hazugságain stb. Na és? - kérdem én. Úgy gondolom, hogy a jogsértésekért egyrészről az elkövető felelős, másrészről a társadalom azon tagja, aki a jogsérést tétlenül nézi, mert lusta arra, hogy pár órát az életéből az eljárásnak szenteljen, mert "nem akar belőle ügyet csinálni". És húzgálja a száját, szidja a rendőrséget, a bíróságot, de a saját részét nem képes kivenni a dologból. Holott állampolgári kötelessége lenne, hogy megtegye. Én kiveszem a részem, és a csoporttársam is.

Simán megéri, hogy ez a gyökér ne higgye azt, hogy bármit büntetlenül megtehet.
___________________________________________________________________
Írásomért elnézést kérek azoktól a taxisoktól, akik megmaradtak embernek. Én sem szeretem, ha általánosítanak, akinek nem inge, ne vegye magára.

2009. április 24., péntek

Húrok


Kb. 5 órája hallgatok folyamatosan Eric Claptont. A hányattatott sorsú világsztár - akinek élete közel sem zökkenőmentes a sikerei ellenére, s úgy vélem ebben jelentős szerepe volt annak is, hogy a kábítószer rabságából az alkohol karjaiba zuhant - jó ideje szimpatikus, olyannyira, hogy öcsémnek az utóbbi időben folyton Clapton lemezeket veszek ajándékba, merthát ő a zenész. Aztán magamba néztem, és rá kellett jöjjek: Clapton valójában nekem tetszik ennyire. Épp most fedezem fel jobban. A dallamai olyan harmóniában pendülnek lelkem húrjaival, mint amilyen harmóniában 10 évesen voltam a Beatles-szel. (ha nem mondtam volna még, nagy Beatles rajongó vagyok) Ami nem is olyan meglepő, hiszen Clapton több alkalommal zenélt együtt a Beatles tagjaival. (bár maga Clapton azt mondta a korai Beatles-ről, hogy amikor először meghallotta, nem hitte el, hogy van ember, aki meghallgatja ezt a sz**t).

Szóval a mai délutánt - merthogy nem dolgozom - olvasással, böngészéssel, és egy kis zenével töltöm. Pihenek, amíg lehet. (valójában már ma is tanulnom kellett volna, elvégre közel a vizsgaidőszak)

Tribute to Clapton







Szkeptikus Klub

Már jópár hónapja feliratkoztam a Szkeptikus Társaság hírelevelére, de eddig sosem jött össze, hogy elmenjek a találkozóikra. Kedvem mindig lett volna, csak épp időm nem. Vagy épp este jutott eszembe, hogy aznap oda is akartam menni.
Ezen a héten kedden aztán összekaptam magam, és 18:00 órakor megjelentem a BME Fizika Tanszékén, hogy meghallgassam a szkeptikusok véleményét a vallás evolúciójáról. Kicsit korán érkeztem, és volt alkalmam a folyosókon kóborolni, megtekinteni a faliújságra kitett híreket, anyagokat, illetve átadni magam a láthatóan évtizedek óta változatlan falaknak és környezetnek. Mint olyan embert, akitől mindig is távol álltak a reál tárgyak, tisztelettel töltött el, mi mindent tanítanak egy fizika tanszéken, és kicsit sajnáltam, hogy annó nem fektettem több energiát a fizikába. Félreértés ne essék, nem bukdácsoltam, 3-4 között álltam, amikor atomfizikát tanultunk egy fél évig, még majdnem ötöst is kaptam, de sajnos a matematika része... veszett fejsze nyele...
A megjelenéshez mindenesetre nagyon értek: rózsaszín felső, világos farmer, hosszú szőke haj. Nem igazán értettem, miért néz rám mindenki olyan furcsán, mígnem egészen körvonalazódott a délután résztvevőinek köre: nagyobb részben 30 év körüli, vagy idősebb, kisebb részben egyetemista férfiak. Egy nő sem volt. De ha lett is volna, sem hinném hogy ennyire "doktorszöszin" nézett volna ki, mint én. Eme "megrázkódtatáson" hamar túltettem magam, és beültem előre. Nem voltunk sokan, kb. 20-an. Ez a szám épp megfelelő ahhoz, hogy megbeszéljük az előadáson hallottakat.
A vallás evolúciójáról Marosán György tartott szedett-vedett előadást fél órában (lsd.: honlapján a "Tanulmányok" rovaban). Sajnos, mintha épp a lényegről nem maradt volna ideje beszélni, kicsit szétszórt volt, és kaotikus. Ami rejtve maradt a hallgatóság előtt: miért is vallás evolúciója? Opponensei közül mindketten keményen bírálták is ezért, mégha a magam szemüvegén nézve, bírálataik itt-ott több sebből véreztek. Egyébként sok érdekes dolgot közölt, csak mintha nem tudta volna megfelelően kifejezni magát.
Az előadást követő vita sokkal érdekesebb volt, tetszett, hogy minden vélemény teret kap, hogy művelt, értelmes emberek diskurzusát hallgathatom (én magam egyenlőre még nem mertem közbe szólni, de mivel tetszik a közeg, úgy gondolom, legközelebb is megyek, és minden csak idő kérdése). Szó esett az evolúció mibenlétéről, van-e helye a társadalom tudományok között, miért adhat speciális látásmódot, mi tudomány, mi áltudomány, hol a határ a kettő között, vagy van-e egyáltalán, stb.
Az ülés egyik érdekes pillanata volt, mikor felállt egy 25 év körüli fiú, aki elmondta, hogy olyan családból származik, akik nemzedékekre visszamenően Jehova tanúi. Családjának tagja a világ több pontján terjesztik a hitet. Ő azonban kilépett. Elmondása szerint azárt, mert észrevette milyen önellentmondásokba keveredik az egyház saját magával, idővel, a világ változásával, hogyan módosítgatja a saját örökérvényűnek mondott szabályait, ami szerinte igazi "evolúció" a valláson belül, hiszen annak túlélését szolgálja. Ő azonban ebben az önáltatásban nem kívánt tovább részt venni. Minden tiszteletem az övé, nem lehetett egyszerű meghozni ezt a döntést, kiszakadni egy olyan vallási közösségből, amelybe belenevelkedett.
A majdnem három órás beszélgetést követően kisebb klikkekre szakadva sétáltunk a villamoshoz, buszhoz, az elhangzottakat elemezve. Kellemes este volt.

2009. április 19., vasárnap

Büszkeségünk



Nyugodtan mondja csak rám mindenki, hogy demagóg vagyok, de mégis hogy lehet Overdose-nak nevezni egy magyar versenylovat?

Szerelem

Azért is jó benne lenni egy tartós kapcsolatban, mert az unásig puffogtatott nyálas-romantikus, elcsépelt és kiüresedett szavak, kifejezések és mondatok valami érthetelen módon, megtelnek tartalommal.

2009. április 16., csütörtök

Angyal?

Lecsüccsentem a battai személyvonat régi, nyúzott műbőrülésére, az ajtó közelébe. Velem szemben fiatal fiú foglalt helyet, finom, lányos arca felett álmatag, hatalmas zöld szemei uralkodtak, olyan szempillákkal, hogy bármely nő becsületére vált volna. Első ránézésre semmi furcsa, hiszen a fiatal fiúkban mindig van valami lányos. Nem tudtam, mennyi idős lehet: 14-15 körüli, akinek sokat engednek a szülei, vagy későnérő 18-20 éves. Karjai, csuklója vékonyak, mint nekem, és a vállai is rendkívül keskenyek. Teste nem férfié, hanem egy gyereké. Természetes szőke hajával rendkívűli módon harmonizált dús, világosbarna szemöldöke. (itt jegyzem meg: a kép csak illusztráció - a rajta láthó fiú túl nagydarab a szóban forgóhoz képest, és a haját is festi)

A fiú - amellett, hogy rendkívül feminim alkat volt - érdekes testékszerekkel is rendelkezett. Bal fülében számomra rendkívül visszataszító fültágító gyűrű, másikban apró kő. Mindemellett szája két szeglete alatt egy-egy hegyes piercing, amelyet láthatóan folyamatosan rágcsált belülről. Ruházata egyébként jellegtelen: zöld póló magafestette mintákkal a mellkasán, és egy világos nadrág. Táskája mellédobva, és szintén mintákkal festve össze.

Az a morbid gondolatom támadt, ahogy a haját igazgatta, hogy a római birodalom egyes előkelőségei hasonló fiúk társaságában élhették ki ferde hajlamikat.

És itt a kulcs: a hajigazgatás! Ez volt az a mozdulatsor, ami miatt az út végére - illetve már előtte is - kedvem lett volna felpofozni, és rákiáltani: ember, légy férfi! Mert ilyet, még nőtől sem láttam. A fiú a ma oly divatos előrefésült frizurát viselte - ezzel nem is lenne gond, a divat koronként változik. De folyamatosan turkált ujjaival a hajszálai között, hogy a tincsek megfelelő módon és szögben kunkorodjanak a homlokára. Miköben én hagytam, hogy a vonaton csapdosó huzat a hajamba kapjon, megrántva, majd elengedve azt, ő minden fuvallat után kényszeres hajkurkászásba kezdett. Ezzel olyannyira irritálóvá vált a szememben, hogy akaratlanul is fantáziálni kezdtem arról, amint nomád körülmények közé száműzöm őt, fésű és hajlakk nélkül, ahol esetleg felsettenkedhet pár izmgóc szánalmas kis vézna karjaira, és beesett mellkasára.

Sóhajtottam egyet.

Akárhogy is, megint kiderült, hogy nem haladok a korral. Nekem még mindig akkor férfi a férfi, ha - egyszerűen foglamazva - nagy és szőrös. Emellett egyébként nem baj, ha még jól is néz ki.

Kihalófélben vagyok.

2009. április 14., kedd

Családi történet IV.

Ezt a részt csak úgy akartam megírni, hogy előtte átolvasom a naplómat. 2000 nyara: 5 hét Németországban, Höchst-ben. Kamasz lány vagyok, csalódott, túlérzékeny és mérges, és sosem abba szerelmes, akinek kellek. Mindemellett antiszociális és kirekesztett. Így aztán igencsak örömmel üdvözöltem az ötletet, hogy a nyár egy jelentős részét Németországban töltsem, Bettina családjával. Az alapötlet egy kis segítség Bettinának, akinek a három gyerek mellett kevés ideje jut magára. Ezért kapok egy kis pénzt, és tanulom a nyelvet.

Egy 8 éves Maruti Suzukival a szüleim kivittek hát Béla bácsiékhoz, és csak 5 hét múlva jöttek értem. Én pedig beépültem a családba - talán kicsit túlságosan is.

Izgatott voltam. Béla bácsit öt, Bettinát nyolc éve nem láttam. A gyereket is csak képről ismertem, ahogy Bettina férjét, Alexandert is. Mint írtam, két lányra, és egy fiúra kellett vigyáznom, az akkor 5 éves Marie-Sophie-ra, a 3 éves Anne-Sophie-ra, és az alig fél éves Alexanderre. Alig beszéltem németül, és Béla bácsin kívül (aki nem velünk lakott), senki nem beszélt magyarul. Angolul csak Alexanderrel tudtam megértetni magam, Bettina kb. olyan rosszul állt az angollal, mint én a némettel. De Alexander is inkább a németet erőltette volna végtelen türelemmel - ha már ezért jöttem.

Bettina még nem dolgozik, a gyerekekkel van otthon. Alexander egy Volvo szalon vezetője, él-hal az autókért. Ebben megértjük egymást, akkoriban ugyanis nagy rally rajongó vagyok. Maidi - azaz Marie-Sophie - rendkívül érzékeny, követelőzős gyerek, önálló, és nehezen fejezi ki az érzéseit. Annie az ellenkezője: bújós, ragaszkodó, de gyakran féltékeny az öccsére, rám, az anyjára, bárkire. Kis Alexander meg... sok gond nincs vele, de a nővérei gyöntölését látva, azt kell mondanom, strapa bíró egy gyerek.

Napjaim kisebb teendők elvégzéséből és a gyerekek lefoglalásából állnak elsősorban. Tanulnak tőlem, s tanulok tőlük. Séta, pelenka, játék, bevásárlás, estimese, fürdetés, stb., gyakorlatilag egy nagy nyaralás az egész, amiért még fizenek is. Hazamenni persze semmi kedvem, s ha egyedül maradok, erős reménytelenséggel tölt el közelgő hazajövetelem napja.

Németországban minden tökéletes. Most, hogy visszaolvastam a naplóm, csak még kevésbbé értem, ami történt, hisz élesen elevenedtek fel az emlékek. Álmodozva néztem a családot. Vágyakozva gondoltam arra, hogy lehet-e vajon majd nekem is ilyen családom? Alexander sokat dolgozott ugyan, de látható volt, hogy szereti Bettinát. Mindig volt hozzá egy jó szava, sütött a szemén, ahogy ránézett. Szerette a gyerekeit, végtelen türelme volt hozzájuk, s velem is éjszakába nyúlóan tudott beszélgetni vagy sakkozni. Én szépen bele is zúgtam Alexanderbe, ahogy az egy korombéli szentimentásli lányhoz illik, és emiatt szégyenkeztem is magamban Bettina előtt. De nehéz volt másképp tennem, Alexander ugyanis rendkívül szenzitív és empatikus ember, aki a legkisebb változásra reagált, azonnal észrevette, ha rossz kedvem volt. Mindemellett jó apa, és hát a nők meg tudnak bolondulni, ha kisgyerekkel látnak egy férfit.

A családban viták voltak, veszekedések nem. Bettina még szeretett volna szülni, csak nem mert még egy gyereket bevállalni, mert Annie kivitelével mindegyik császárral született. Alexander rengeteget segített ha otthon volt, foglalkozott a gyerekeivel, és büszkesége a fia iránt szinte kézzel tapintható volt.

Bettina - bár ekkor még láthatóan boldog volt - gyakran járt pszichológushoz, mondta, hogy van, hogy elragadja a depresszió, és erre szed is gyógyszert (de minek?). Mondta, hogy néha attól tart, hogy Alexander azért dolgozik ennyit, mert van valakije, én azonban Alexander szeme fényét látva, ha feleségére nézett, ezt kizártnak tartottam. Beszélt arról is, hogy nagyobb házat szeretne, mert ez a lakás kicsi, s hogy idővel nagyobba fognak költözni. Előjelei talán már voltak annak, hogy baj lesz, de csak nagyon távoli jelek, amelyeket még könnyedén vissza lehetett volna fordítani.

Én mindenesetre hagytam magam átadni az idillnek. A napi hajcihőnek a gyerekekkel, és ekkor még csak nem is gondoltam arra, hogy ez egy stabil házasság, mert stabilitása magától értetődőnek tűnt.

Az öt hét leteltével úgy éreztem kiszaggattak valahonnan, ahova tartozom. Mind a gyerekeket, mind engem utána még hetekig megviselt az elválás, s Bettinával sokat telefonáltam sírva az első otthon töltött napokon. Nehéz volt visszarázódni a hétköznapokba.

2009. április 13., hétfő

Hazugság

Amíg a gyerekekinket minden erőszakos magatartástól óvunk, s már a tanár és a szülő részéről adott nevelő pofon is bűn a gyerek ellen, addig a gyerek szelektálatlan erőszaknak van kitéve a média, a tévé, az internet világán keresztül; vajon mindez hova vezet?

2009. április 7., kedd

Hallgassatok jó zenét!

Romantikus reggel

Madárcsicsergésre (legalábbis ennek gúnyolják) ébredni rendkívül szentimentális is lehet, kivéve ha hajnali ötkor történik mindez, hivatalos ébredésem előtt egy órával. Ezt már tavaly is volt alkalmam megtapasztalni: a galád apró kismadarak, mintha csak az én boszantásomra üvöltöznének befelé a félig nyitott erkély ajtón, függetlenül attól, hétköznap van, vagy hétvége. Igen, üvöltöznek, rikoltoznak, dallamosan virnyákolnak vígan, talán még az erkénykorlátra is ráülnek, csak hogy jobban halljam őket, nehogy véletlenül békességben teljen az az alig több mint egy óra.

Alávaló kis rozsdafarkúakról van szó. És bár vidéki lány volnék, amit ezek itten leművelnek, az sokszor még nekem is sok. Persze általában túl fáradt vagyok ahhoz, hogy felkeljek, és elriasszam őket. Helyette inkább beleépítem füttyögésük az álmaimba (amíg olyan közel nem jönnek, hogy ismét fölkeltenek). Különben meg úgyis visszajönnének.

És inkább ezt hallgassam, mint a két sarokkal odébb lévő kocsmába igyekvőket.

(jól meggyőztem saját magam így a végére, hogy de jó dolgom van, mert rozsdafarkú nyígásra kelek reggelente...)

2009. április 4., szombat

Émelygés

Hányingerem van a magyar politikától. És ez nem csak amolyan szokásos nyígás. A lehető legkomolyabban van hányingerem. Ellehetetlenítve, bezárva, megkötözve érzem magam. Kiutat sem látok. Régóta tudom, hogy a demokrácia csak illúzió, de a mostani helyzetnél talán a nyílt diktatúra is jobb. Akkor legalább nem nézik akkora hülyének az embert. Csak játszanak a fejünk felett, mindenki kapaszkodik a hatalomért, a székébe, azt hazudják válságot kezelnek, miközen a kisemberek zsebéből kivett összegeket a bankok és az építési vállalkozók zsebébe tömik. Fogy a magyar, de megvonják a szocpolt és a lakástámogatást (mivel engem ez érintene leginkább a bérem befagyasztásán kívül, talán ezért van hányingerem), míg a szociális segélyek felülvizsgálatáról épp hogy szó esik. Így kezelik nálunk a válságot. Magyarul sehogy, de az IMF-nek biztos tetszik.

Azonban leginkább talán attól van hányingerem, hogy még mindig vannak emberek, akik minderre bólogatnak. Fennhangon helyeselnek, és már talán fel is kötnék magukat, ha azt mondanák, hisz válság van, a megoldásáért áldozatot kell hozni, s ezzel is spórol az állam.

Akkor inkább maradjon kussban, és ne hangoztassa, hogy ennyire hülye.

Ez nem kereskedelem, ez marketing II. - smink trend

Megírtam egy korábbi élményem egy "remekbe szabott" aloe vera termékbemutatóról. Bár akkor kicsit felhúztam magam, ma már egy egyszerű legyintéssel elintézem az ilyesmit.

A rossz tapasztalat ellenére azonban hagytam, hogy ugyanez a lány ismét rábeszéljen egy másik bemutatóra. Ami miatt engedtem, az az, hogy sminkekről volt szó, és úgy lett nekem felkonferálva, hogy "sminktanácsadás", meg "kipróbálhatod", meg "termékminta". Szóval addig-addig mondta, hogy hagytam magam rábeszélni, hisz mi bajom lenne egy sminkdélutánból? Naiv módon úgy gondoltam, hogy nem az a nő (Petra) tartja, mint korábban. Tévedtem.

Petra reklámoz, beszél, mosolyog, sminkel, tán még műtene is a pénzért, de ne szaladjunk ennyire előre.

Egy jól jövő véletlen folytán beszerveztem a szobatársam is: egy görög szobor testű, egzotikus arcú bombázót, akinek láttán - köszönhetően öltözködésének és sminkjének - talán egy modern egyiptomi fáraónő jut az ember eszébe: Bernadettet. Bernadett egyébként évekig modellkedett, s mint ilyen, konyít valamicskét a sminkhez is.

Így aztán - mivel Bernadett nem csak szép, de okos, kedves és jóindulatú, ugyanakkor nő lététre rendkívül határozott is - megfelelő társaságban indulhattam erre az aloe vera smink délutánra, melyre egy XIII. kerületi lakótelep panelházában került sor. Belépve kellemes légkör fogadott, középen asztal, körülötte székek, mindenkinek tükör, hajpánt, kis törülköző. És a meglepetés - mint már említettem - Petra. Szokásos "marekting mosollyal" az arcán rohant le, mint régi kedves ismerőst, belépett a személyes aurámba és adott puszit, mintha rokonok lennénk (nem puszilkodom barátokkal sem). Összesen hat lány gyűlt össze velünk együtt, plusz Petra, az ismerősöm, aki hívott, meg még két másik segítő. Petra mindent megtett annak érdekében, hogy az ismeretlen emberek egy fergeteges csaj-buli kellős közepén rezzék magukat. Egy kicsit megmosolyogtató volt, de tudtam hova jövök, hát játszottam én is a szerepem, s közben néha összepislogtunk Bernadettel.

Először hajpántok fel, majd mindenki kapott egy adag zöld trutyit az arcára, s amíg száradt, a kötelező kör: kb. háromnegyed órás előadás a fantasztikus aloe vera termékekről, amelyektől épp csak szárnya nem nő az embernek; megtudhattam (ismét), hogy sejt szinten éhezem, és hogy a nem aloe verás fehérítő fogkrémekbe üvegreszeléket tesznek (szívesen megkérdeztem volna Perát, van-e foglama arról, hogy nézne ki a foga és az ínye, ha üvegreszelékes fogkrémmel megmosná, de megmaradtam a passzív hallgatásnál). Szóval a mondandója lényege az volt, hogy minden termék rossz és káros, kivéve az aloe verás termékeket.

Miután mindez megvolt, lekapartuk a vakolattá szilárdult trutymót az arcunkról, és lekezeltük a bőrünket egy 25.000 forintos arcápoló család tagjaival. Eddig tetszett a dolog, nekem is és az arcbőrömnek is, valóban sima volt és puha (bár az 1.500 forintos pakolásommal is elérem ezt a hatást). Nem nagyon volt kedvem rákenni már semmit, szívem szerint szokás szerint kihúztam volna feketével a szemvonalam, szempillaspirál, és köszönöm a résztvételt, viszlát.

De messze volt még a vége. Petra segítői - akik spontánnak tűnő beszólásokkal igyekeztek színesebbé tenni a bulit, és eladhatóbbá a termékeket (csodás családi gyógyulás-szépülés) - előgördítettek egy kb. egy méter magas sminkoszlopot, amiben benne volt minden - és 600.000 forintba került. Ezen oszlop fiókjain mentünk mi sorba. Alapozó. Semmi exta. Pirosító. Hát... feltettem, kicsit rosszul, Bernadett segített volna kijavítani a hibákat, de sajna Petra átvette tőle a vezetést és "sportolás utáni kimelegedett" állapotot varázsolt az arcomra, ami szerinte rendkívül szexi, s amit én - amíg mással volt elfoglalva - szépen elfogadhatóvá tettem egy vattakoronggal.

Egyébként nem lenne gond azzal, hogy Petra nem ért a sminkeléshez, a gond ott van, hogy ismer pár trükköt, amit mindenkire nézve általános érvényű szabálynak hisz, és ezeket próbálja ráhúzni az emberre. Aztán ha kilóg a keze, vagy a lába, azt inkább levágja. A másik hogy ezeket a bárhol olvaható apró trükköket úgy tárja a résztvevők elé, mintha soha életünkben nem láttunk volna szemhéjpúdert, csak messziről. Szóval önbizalom, duma az volt. Meg a dícséret, hogy mennyivel jobban nézünk ki, mint előtte. Néztem a velem szemközt ülő lányt, akin mintha valami sárga kosz lenne az arca két oldalán, és még egyszer megkérdeztem Bernadettet arról, hogy nem nézek-e ki hülyén. Miután megnyugtatott, hogy végleg eltűntek a vörös foltok, megnyugodtam.

Léptünk tovább. Sokszínű korong a szem alatti karikák, a pattanások, stb. eltávolítására. Majd szemhéjpúder (rendkívül fakó, élettelen árnyalatok). Petra elmagyarázta, hogyan kell felkenni V alakban a szemhéjra. Itt halt meg a dolog, nekem ugyanis kicsi a szemhéjam, így szemhéjpúdert általában a szemöldököm alá is teszek. Kis időbe tartott, mire Petra rájött, mi a gond, miért nem látszik, amit feltesz. De hagytam, had gondolkodjon, elvégre aznap este ő volt a főnök. Szerinte túl mélyen ülnek a szemeim. Szerintem megbukhatott biológiából.

Bernadett volt a türelmesebb, holott talán neki lett volna legtöbb oka belekötni abba, amit Petra csinált. Petra ugyanis elmagyarázta neki, hogy jobban tenné ha azt a smiket, ahogy akkor volt kifestve, amikor megjelent, elfelejtené, mert az nem jó. Hogy miért nem, azt nem magyarázta el, leginkább talán azért, mert a sminkelésnek nem fért bele abba a szűk tartományába, amelyben Petra még "otthonosan" mozgott. Kifestette Bernadettet úgy, mint aki ki sincs festve. A rúzsok közül pedig mindenkit a legerősebb színűre akart rábeszélni.

Velem nem igazán próbálkozott semmivel azt követően, hogy elmagyarázta, rövid a szemöldököm, kioktatott, hogy festenem kellene (na persze, a szép világosbarna szemöldököm, ami épp harmonizál a szőke hajammal), majd megmutatta, hogy egy kis trükkel azonban mindez orvosolható: szemöldököm két végét szemceruzával kiegészítette.
- Na, milyen? - kérdezte.
- Hát - elkezdtem kuncogni - leginkább mintha összekoszoltam volna valamivel.
- Jó, akkor töröld le - otthagyott.
Letöröltem.

Az est végére a szerencsésebbje - mint én vagy Bernadett, akik ügyesen manipuláltuk a dolgokat Petra háta mögött - úgy néztek ki, mintha semmi extra nem lenne rajta. Egy csaj egyész jól sikerült, egy másikat viszont leglább 5 évet öregített amit az arcára pakolt. És egy - szegény - iszonyúan nézett ki! De láthatóan mindenki elhitte, hogy a rajta évő foltok fantasztikusan állnak neki.

Bernadett és én akkor kaptunk végső röhögő görcsöt, amikor Bernadett levette a hajpántját, és égnek állt a frufruja. Ez feltette a koronát az eredményre. Miután mindenkit lefényképeztek, hogy emlékezzünk milyen klasszul is ki tudunk nézni, majd Bernadett közölte Petrával, hogy jobban szereti azt a sminket, amit magának csinál, gyors köszönést követően villámgyorsan leléptünk, és végig röhögtünk a lépcsőházban lefelé.

Végülis beszervezni most nem akartak senkit. Egy kiadós nevetést meg talán megért a dolog.

Egy kis magyar

Addig-addig netezgettem, hogy találtam pár érdekes véleményt külföldiektől, a magyar nyelvről. Mivel kis hazánkról most túl sok jót elmondani nem lehet, foglalkozom inkább azzal, ami miatt igazán érdemes magyarnak születni: a nyelvvel.

Sir John Bowring (1792-1872) angol nyelvész, irodalmár, gondolkodó több mint száz nyelven beszélt, köztük a magyarul is. Sok magyar költeményt fordított angolra. 1830-ban kiadott egy verseskötetet „Poetry of the Magyars Preceded by Skrech of the Language and Literature of Hungary and Transylvania” címen, amelynek előszavában írta az alábbiakat:

"The Magyar language goes far back. It developed in a very peculiar manner and its structure reaches back to time when most of the now spoken European languages did not even exist. It is a language which developed steadily and firmliy in itself and in which there are logic and mathemathics with the adaptibility and malleability of strength and chords. The Englishmen should be proud that his language indicates an epic and human history. One can show forth its origin; and alien layers can de distinguished in it, which gathered together during the contacts with different nations. Whereas the Hungarian language is like a rubble-stone, consisting of only one piece, on which the storms of time left not a scratch. It’s not a calendar that adjusts to the changes of the ages. It needs no one, it doesn’t borrow, does no buckstering, and doesn’t give or take from anyone. This language is the oldest and most glorious monuments of national sovereignty and mental independence. What scholars cannot solve, they ignore. In philology it’s the same way as in archeology. The floors of the old Egyiptian temples, which were made of only one rock, can’t be explained. No one knows, where they came from, of from which mountain the wondrous mass was taken. How they were transpored and lifted to the top of the temples. The genuineness of the Hungarian language is a phenomenon much more wondrous than this. He who solves it shall be analyzing the Divine secret; in fact the first thesis of this secret:
In the begininig there was Word, and the Word was with God, and the Word was God.”

Gschnitzer Oswald német matematikus és sakkozó. Magyar felesége indíttatására 1989 őszétől kezdett magyarul tanulni:

"Amikor német barátaim meghallják, hogy megtanultam magyarul, csodálkozni szoktak. Hiszen ők úgy tudják, hogy ez egy rettenetesen nehéz nyelv. Semmi köze a némethez, és több mint harminc főnévesete van! (Itt nyilván egy túlbuzgó nyelvész összeszámolta a főnévi ragokat, a ládába-tól egészen a pávává-ig.) Megnyugtatom őket, hogy ezekben a "főnévesetekben" már az elöljáró is benne van. Melyiket nehezebb megtanulni, a -ba, -bet vagy az in + accusativot? Ami pedig a rokonságot illeti, az igaz, hogy a magyar és a német szavak, néhány kivételtől ,eltekintve, nem hasonlítanak egymásra. De az összetett szavak és az állandó kifejezések igen! Aki valaha próbálta megértetni magát Angliában a német Sackgasse szó szerinti fordításával: sack alley, az igazán értékelni fogja a magyar zsákutca szót. Hasonlóan kézenfekvő a német auf der Hand liegend (kézenfekvő) fordítása. Egyébként, szoktam folytatni, a magyarban csak három igeidő van, nincsenek nemek - a feministák paradicsoma! -, és a helyesírás fantasztikusan egyszerű.

Ennyit a reklámból! Magunk között bevallom, hogy magyarul tanulni mégsem fenékig tejföl. Például igaz-e, hogy csak három igeidő van? Ha lovastul és karácsonykor külön főnévesetek, akkor kotorászik, olvasgat, zuhog mind külön igeidők! Hiszen hasonló szemléleteket fejez ki így a magyar, mint a francia a híres-hirhedt imparfait-jával (befejezetlen cselekmény) és az angol az I will have been, having been, having had-féle dadogásával!

A magyarul tanulónak különös ínyencfalatok a hangulatfestő szavak. Megszámolhatatlan seregük keresztülballag, -baktat, sőt -hömpölyög a magyar nyelv birodalmán. (Kevésbé finomkodva azt is mondhatnám: nyüzsögnek benne.) Magyar-német szótáramban ezek nagyrészt nem találhatók meg, nyilván azért, mert túl sokan vannak. Hát forduljunk segítségért a Magyar Értelmező Kéziszótárhoz! Az például a retyerutya szót a következőképpen magyarázza: cókmók, motyó. Már a menni, járni hangfestő rokonai, barátai és üzletfelei önmagukban véve megtöltenének egy egész szótárt. Így fölszerelkezve, egyetlen szóban le tudjuk írni valakinek a járásmódját, és ezzel együtt elmesélhetünk sok érdekes dolgot az illető életkoráról, testi- és lelkiállapotáról, jelenlegi kedvéről és annak okáról. Sőt, egy kis nyelvérzékkel és némi rosszindulattal még hitvese hűségére is tehetünk célzást.

Hasonló kifejezőerejük van az úgynevezett ikerszavaknak. Ilyen például a retyerutya és cókmók mellett a huzavona. Nézzük csak meg ezt a szót fönt említett forrásunkban: "Valaminek az elintézésében ellentétes szempontok érvényesülése miatti halogatás." Persze csodálatos, hogy a magyar egy-egy Grimm-mesét el tud mondani egyetlen szóban, ám a magyarul tanulóknak a feladatát ezzel aligha könnyíti meg.

Remélem, az aligha szót jól használtam. Az efféle szavakkal mindig bajban vagyok. Írjunk csak föl egy kis szótárt: de = igen, dehogy = nem, dehogynem = igen. Tulajdonképpen egyszerű: mínusszor mínusz az plusz. Csak beszéd közben egy kissé nehéz mindezt végiggondolni: Nemde? - Hogyisne! - mondja most alighanem megvetően az Olvasó.

Az szokták mondani, hogy a magyarok túl kevesen vannak. A magyar igekötőkről viszont ezt nem állíthatnám. Vegyük például a mosni ige nagycsaládját: mosni, megmosni, elmosni, felmosni, lemosni, kimosni, bemosni... és ez még csak a vérszerinti rokonság; csatlakozik hozzá a beházasodott mosogatni, és mosdatni is, az összes rokonukkal együtt. Főleg az el/meg ikerpárt tévesztem el gyakran, bár szerintem inkább ők tévesztenek meg engem. Durva tréfa ez, mert például megpatkolni és elpatkolni mégsem ugyanaz.

És ha végre elhatározta (vagy meghatározta) az ember, melyik igekötő kell neki, még azt is el kell döntenie, hová rakja: el kell dönteni, eldönteni kell, vagy kell eldönteni? Döntse el a kedves Olvasó! És ezzel máris rábukkantunk a soron következő nehézségre.

A magyar nyelv legszigorúbban őrzött titka a szórend. Még a saját feleségem sem árulta el. Ő azt mondta, hogy a magyar szórend szabad. A tankönyvemben olvastam egyetlenegy egyszerű szabályt. Csak az a furcsa, hogy azzal nem találtam el többször a helyes szórendet, mintha nem olvastam volna. A kivételek ugyanis nem voltak benne a könyvben, mert túl bonyolultak. A magyar nyelvművelő irodalomban meg azért nem találhatók meg, mert egy magyarnak úgysem okoz nehézséget a szórend.

Aztán egy könyvtárban végre kezembe akadt egy magyar nyelvtan németek (persze még a keletnémetek) számára. A könyv végefelé, két oldalon - kiemelés nélkül összezsúfolva - ott voltak a kivételek. Azóta nem láttam a könyvet. Nyilván a magyar titkosszolgálat rájött az árulásra és eltávolította...

Kis híján elfelejtettem a kiejtésről panaszkodni. Az indogermán beszélő minden szónak csak a hangsúlyos szótagját ejti hosszan, a többit többé-kevésbé elnyeli. Ezért persze idegesíti: a magyar ragaszkodik ahhoz, hogy minden szótagot tisztán ki kell ejteni. Néha még éppen a hangsúlyos első szótag rövid, a többi pedig hosszú. Ezeket fordított szavaknak nevezném, például fehér, kerék. Aztán vannak még a gépfegyver szavak, mint az elengedhetetlen, a fékező szavak, mint hólapátolás. Persze akad még sok más kemény dió, például a tárgyas igeragozás, az egyes szám használata a számok után, az ny és a ty kiejtése, és így tovább. És ez jól is van így, mert ami olyan érdekessé és vonzóvá teszi a magyar nyelvet, az éppen a gazdagsága és az egzotikussága, egyszóval: a nehézsége."

(Nehéz-e a magyar nyelv?, Tárogató, Vancouver, 2001 március, 29. o.; eredetileg az "Élet és Tudomány"-ban jelent meg)

A zárszót adja meg Sinkovits Imre (a kiírással ellentétben valójában az 1982-es Humorfesztiválon hangzott el a vers):

2009. április 3., péntek

Esendőség

Nőként két gyengém van - már ami az anyagi dolgokat illeti. Egyébként nem nagyon motivál az ilyesmi.

Az elérhető gyengém a LUSH. Néha-néha bedobok magamnak egy-egy fürdőgolyót, vagy szőke hajra való pakolást (ami valami isteni!). Olyan a bolt, mint egy cukrászda, ám valójában torták helyett megannyi kozmetikumot lát az ember. És még természetes is (bár ma már sok mindenre azt mondják).

Az elérhetelen gyengém a Frey Wille. A színek, a kivitelezés, a színek, a forma, a színek... majd ha nyertem a lottón...

2009. április 2., csütörtök

Itt a tavasz!


Egyszerű lelkek a férfiak: csak egy szűk farmer, egy rövid bőrdzseki, egy magassarkú, s már dudál is az összes munkás kisbusz az ember után, de a többi sem különb, úgy lesnek a volán mögül, hogy jó ha nem mennek neki az előttük lévőnek. És még rám mondják, hogy "szőke".