Miután rádöbbentem, hogy Carl Sagan: Pale Blue Dot c. könyve valóban nem jelent meg magyarul, úgy döntöttem, hogy frissítem az angol tudásom és beszerzem az eredeti példányt. Ezt minden különösebb nehézség nélkül sikerült megtennem az ELTE Idegennyelvi Intézet könyvesboltjában. Most, hogy olvasom, csak még érthetelenebb számomra, miért nem fordította még le senki. Nyugodtan mondhatom, hogy az egyik legjobb könyve.
Bátorkodtam lefordítani belőle néhány érdekes bekezdést, és nem tartom kizártnak, hogy lesz még, amit kiposztolok. Olvasás előtt javaslom belenézni egy másik bejegyzésembe, melynek végén megtalálhatóak Carl Sagan azon híres sorai, amelyek épp az alábbi részletek előtti fejezetben olvashatóak. Így érthetőbb lesz az egész.
„Ann Druyan* egy kísérletet javasolt: nézzünk vissza még egyszer az előző fejezet halvány kék foltjára. Nézzük jó hosszú ideig. Függesszük tekintetünk arra a pöttyre ameddig jól esik, majd próbáljuk meggyőzni magunkat arról, hogy Isten a világegyetemet azon tízmillió élő faj egyikének teremtette, akik ezt a porszemet lakják. Most lépjünk eggyel tovább: képzeljük el, hogy minden ennek a fajnak az egyik neme, etnikuma vagy vallási közössége kedvéért jött létre. Ha ez sem hat számodra valószínűtlennek, nézzük a következő pontot: képzeljük el, hogy azt a foltot más intelligens lények lakják. Ők is egy olyan Istenről vallott elképzelést dédelgetnek, aki mindent az ő kedvükért teremtett. Mennyire vehetnénk komolyan az állításukat?”
(...)
„Őseink kinn éltek a szabad ég alatt. Olyannyira ismerték az éjszakai égboltot, amennyire mi ismerjük kedvenc televíziós műsorainkat. A Nap, a Hold, a csillagok, a bolygók mind keleten keltek, nyugaton nyugodtak, a kettő között pedig a fejünk felett haladtak át. A mennyei égitestek mozgása több volt puszta érdekességnél, mely áhítatos főhajtásra késztette a megfigyelőt; ez volt az egyetlen módja annak, hogy mérni tudják a napszakokat és az évszakokat. A vadászok, a gyűjtögetők s éppígy a földművesek tudták azt, hogy élet és halál múlhat az égbolton.
Milyen szerencsések vagyunk, hogy a Nap, a Hold, a bolygók és a csillagok valamiféle elegánsan megalkotott kozmikus óramű részei! Ez nem tűnik véletlennek. Mindezek céllal lettek idehelyezve, a mi érdekünket szolgálják. Ki más vehetné hasznukat? Mi másra lennének még jók?
És ha a fények köröttünk kelnek és nyugszanak, nem magától értetődő-e az, hogy mi vagyunk a Világegyetem középpontjában? Ezek a mennyei égitestek – melyek telve vannak földöntúli erőkkel, különösen a Nap, amelynek fényétől és melegétől függünk – úgy keringenek körülöttünk, ahogyan hízelkedő országok a királyaik körül. S bár még a mennyek vizsgálatának legalapvetőbb téziseit sem sejtettük, minden arra mutatott, hogy különlegesek vagyunk. A Világegyetemet az embereknek teremtették. Nehéz ezekbe a körülményekbe belegondolni anélkül, hogy megtapasztalnánk a büszkeség és az önbizalom nyughatatlanságát. Az egész Univerzumot nekünk alkották! Mi aztán biztosan vagyunk valakik.
Önnön fontosságunk eme megelégedést keltő bizonysága, melyet a mennyek mindennapi megfigyelése is alátámasztott, tette a geocentrikus világképet kultúrákon átívelő igazsággá. Ezt tanítottak az iskolákban, beépült a nyelvbe, és szerves részévé vált az irodalomnak és a szentírásoknak. A máshitűeket ellehetetlenítették, sokszor kínzással és hallállal. Nem csoda hát, ha az emberi történelem legnagyobb hányadában senki még csak meg sem kérdőjelezte azt.
Vadászó, fosztogató őseink szempontjából mindez kétségen kívül állott. Az antikvitás nagy csillagásza, Claudius Ptolemaiosz, a második században tudta azt, hogy a Föld gömb alakú, tudta, hogy a mérete a távoli csillagokéval összevetve csupán „egy pont”, és azt tanította, hogy „épp a mennyek közepén helyezkedik el.”** Arisztotelész, Platón, Szent Ágoston, Aquinói Szent Tamás és kultúrától függetlenül az elmúlt háromezer év majd’ valamennyi nagy filozófusa és tudósa egészen a XVII. századig ebben a tévhitben élt. Egyesek közülük azzal foglalták el magukat, hogy kitalálják, vajon a Napot, a Holdat, a bolygókat és a csillagokat miféle fortéllyal ragasztották rá egy tökéletesen átlátszó kristálygömbre – egy olyan hatalmas gömbre, amelynek közepében természetesen a Föld volt. Mindez választ adott volna az égitestek összetett mozgására, melyet a csillagászok generációi oly aprólékos gonddal jegyeztek le. És sikerrel jártak: kis módosításokkal, a geocentrikus világkép megfelelően magyarázható a bolygók mozgásának tényével, a II. században éppúgy, mint a XVI. században.
Innen csupán egyelten lépés visz ahhoz a még grandiózusabb következtetéshez, mely szerint a világ „tökéletessége” nem lenne teljes az ember nélkül. Ahogy Platón állítja a Timaioszban: „Az ember… minden” vagy John Donne, költő és lelkész írta 1625-ben: „Ő*** nem a világ része, de a világ maga; és mint ki Isten dicsőségéhez legközelebb létezik, ő az ok, amiért a világ létezik.”**Mégis – nem törődve azzal, hogy hány király, pápa, filozófus, tudós és költő ragaszkodott az ellenkezőjéhez – a Föld ezek alatt az évezredek alatt makacsul keringett a Nap körül. Képzeljünk el egy kíméletlen földönkívüli megfigyelőt, aki mindez idő során lenéz ránk – akik izgatottan csiripeljük: „A Világegyetemet nekünk teremtették! Mi vagyunk a középpontban! Minden nekünk hódol!” – és megállapítja, hogy elbizakodottságunk olyan mulatságos, törekvésünk olyan szánalmas, hogy ez minden bizonnyal az idióták bolygója.
De ez az ítélet túl erős. Mi mindent megtettünk, amit tudtunk. Titkos vágyaink és az, amit nap mint nap láttunk, véletlenül egybeestek. Nem hajlottunk különösebb kritikára, amikor megajándékoztak bennünket egy olyan bizonyítékkal, amely úgy tűnt, alátámasztja elfogultságunkat.”
(...)
„Úgy tűnt számunkra, hogy megkaparintottuk ezt az előjogot, nem a munkánk, hanem a születésünk folytán; azon puszta tény miatt, hogy a Földre született emberek vagyunk. Hívhatnánk ezt antropocentrikus – „emberközpontú” – önhittségnek.
Eme önhittségünk vezetett bennünket az eszme azon tetőpontjáig, hogy Isten saját képmására teremtett bennünket. Az egész Világegyetem Tetemtője és Vezetője éppúgy néz ki, mint mi! Egek, micsoda egybeesés! Milyen kényelmes és kielégítő! Xenophanész, az i.e. VI. századi görög filozófus megértette az ebben a nézőpontban rejlő arroganciát:
„Az etiópiaiak istenei feketék és piszeorrúak; a trákiaik sajátjaikat kék szeműnek és vörös hajúnak mondják… Igen, és ha az ökröknek és a lovaknak vagy az oroszlánoknak volnának kezeik, és ezekkel a kezekkel festhetnének és olyan műalkotásokat készíthetnének, mint az emberek, a lovak istenei a lovakhoz lennének hasonlatosak, s az ökrök istenei az ökrökhöz…”**
Az ilyen viselkedést valaha úgy írták le, mint „provinciálist” – az a naiv elvárás, hogy egy félreeső vidék politikai hierarchiája és a szociális konvenciói egy hatalmas, sokféle kultúrával és hagyományokkal megáldott birodalom egészére terjednek ki. Hogy az ismerős tanyavilág, a mi vidékünk, a világ közepén van. A falusi fajankók szinte semmi mást nem ismernek, ami lehetséges. Képtelenek megérteni a saját vidékük jelentéktelenségét a Birodalom sokféleségében. Saját, külön elvárásaikat könnyedén alkalmazzák a bolygó többi részére. De ha ledobjuk őket Bécsben vagy Hamburgban vagy New Yorkban, bánatosan felismerik, mennyire korlátolt volt a saját látáspontjuk. „Deprovinciálttá” válnak.
A modern tudomány utazás az ismeretlen felé, mely során az alázatosság leckéi várnak minden állomáson. Néhány utas azonban szívesebben maradt volna otthon.”
____________________________________________________________________________
*Carl Sagan felesége
** A Sagan által idézett sorokat is én fordítottam, így valószínűleg eltérnek attól, ahogy az eredeti magyar fordításban szerepelnek.
*** John Donne az idézett részletben "ő" alatt természetesen a "he" hímnemű személyes névmást használja. Úgy tűnik, véleménye szerint "she" (nőnem) nem tartozik ebbe a magasztos körbe.
