2010. március 11., csütörtök

Helyünk a mindenségben

Képzeljük el, amint egy csillagokkal telezsúfolt nyári éjszakán kényelmes, puha anyagú laza köntösbe öltözve kiülünk egy zöld domb tetejére, teljesen egyedül. Az ég tiszta, a szél fúj. Megrezegteti a fák lombjait, összeborzolja a fűszálakat, lágyan az arcodba lehel egy kevés langyos fuvallatot.

Feküdj hát hanyatt a fűbe, és nézz fel az égre. Nem veszi el a csillagok fényét semmilyen lámpa vagy város fénye, figyelmedet nem tereli el semmilyen zaj, csak a falevelek susogását hallod. Mégsincs sötét. Többmilliárd csillaggal nézel most farkasszemet – és ha avatott a szemed, tudod merre keresd a Naprendszer látható bolygóit is. Pár csillagképet is felismersz. Ha mást nem, a Göncölszekeret egészen biztosan. Vagy a Plejádok sziporkázó foltját, az Androméda ködös ellipszisét.

Bele lehet szédülni a sziporkázó végtelenbe. Tekinteted most többmillió fényév távolságokra lát el. És ami még megfoghatatlanabbá teszi az élményt: csak a csillagok sokmillió éves múltját látod. Jelenükről nem tudsz semmit. S a múltjukat is csak felületesen ismerheted. Egy apró fénypont csupán. S ez a fény sok mindent eltakarhat.

Ott a dombon, a fűben fekve, olyan, mintha minden rólad szólna. Te lennél középen. Ha elég sokáig figyeled az eget, láthatod, amint újabb csillagok jelennek meg a horizonton, és tűnnek el a szemközti oldalon. Körülötted forognak. Harmónia, béke s nyugalom vesz körül. Körülölel a mindenség. Érthető, ha elragad valamiféle vallásos csodálat, és szeretnél feloldódni a gyémántokkal kirakott égbolt mindenségében. A világmindenség, melynek egy pontján Földünk is függ, valóban csodálatos.

Kár lenne azonban abba az illúzióba ringatni magunkat, hogy mindez rólunk szól, vagy miattunk jött létre. Az emberiség vagy akár az egész Föld pusztulását éppilyen szenvtelenül néznék végig a csillagok. Nem lennének szebbek vagy csúnyábbak, nem sajnálkoznának maradványaink felett, mint ahogy egyéni tragédiáink miatt sem ejtenek egyetlen könnycseppet sem. Hiába csodáljuk a világegyetem kiismerhetetlen sokszínűségét, ő nem szeret minket viszont. Nem csodál a mindennapi harcaink vagy győzelmeink miatt. De nem is gyűlöl. Mert nincsenek érzései.

Nekem sose kellett zöld dombos nyugalom ahhoz, hogy magába húzzon a végtelen. Elég volt egyetlen pillantás akár a fényszennyezett csillagos égre is. Ekkor érzem leginkább, mennyire kicsik vagyunk, s ekkor tűnik a legkomikusabbnak az emberi önhittség arról, hogy kiemelt helyünk van ezen a világon, és a létünknek valami megfoghatatlan, magasabb szférákból származó értelme és célja lehet.

Egy nagyravágyó faj egyede nyugtatja ezzel magát az Univerzum egyik porszemcséjén sodródva, egy teljesen jelentéktelen csillag körül.

***

1990-ben a Voyager-1 szonda 6milliárd kilóméterre járt a Földtől. Néhány fotó erejére visszafordult, hogy lássa, honnan is érkezett. Az egyik fotón a Földünk is látszik. Kisebb, mint egy pixel. Látszólag jelentéktelen kékes csillag csupán.


Angolul nem tudóknak Carl Sagan gyönyörű idézete 1994-ből magyarul:

„Nézzenek ismét arra a pontra. Az itt van. Az otthonunk. Azok mi vagyunk. Ott van mindenki, akit szeretnek, mindenki, akit ismernek, mindenki, akiről valaha hallottak, az összes emberi lény, aki létezett. Az összes örömünk és szenvedésünk, vallások, ideológiák és gazdasági dogmák ezreinek magabiztossága, minden vadász és növényevő, minden hős és gyáva, minden civilizáció alkotója és lerombolója, minden király és paraszt, minden szerelmes fiatal, minden apa és anya, reménnyel teli gyermek, feltaláló és felfedező, minden erkölcs oktatója, minden korrupt politikus, minden „szupersztár”, minden „legfőbb vezér”, fajunk történelmének összes szentje és bűnös személye ott élt - azon a porszemcsén a napsugárban függve.

A Föld csak egy nagyon apró színpad a hatalmas kozmikus arénában. Gondoljanak a folyókat megtöltő vérre, melyet a tábornokok és császárok ontottak ki dicsőségben és diadalban, hogy ők lehessenek a pillanatnyi urai eme pont töredékének. Gondoljanak a végtelen kegyetlenségekre, amit a pont egyik oldalának lakosai okoztak a másik sarok tőlük alig különböző lakosainak, hogy milyen gyakoriak a félreértések, hogy mennyire erős a gyilkolási vágy, hogy mennyire heves a gyűlölet.

Az alakoskodás, az elképzelt önnön fontosságunk, a lázálom, hogy valamiféle kiemelt helyünk van a Világegyetemben, mindez kérdőre vonható ennek a fakó fénynek tükrében. Bolygónk egy magányos pötty a mindent körülölelő kozmikus sötétségben. Az ismeretlen homályában, mindezen hatalmas térben, semmi utalás nincsen arra, hogy valahonnan segítség érkezhet, ami megmentene minket önmagunktól.

Jelenleg a Föld az egyetlen, mely képes szállást adni az életnek. Semmi más nincsen, legalábbis a közeljövőben, ahova fajunk áttelepülhet. Látogatni, igen. Letelepedni, még nem. Szeretik vagy sem, ebben a pillanatban a Föld az a tér, ahol helyt kell állnunk.

Úgy tartják, hogy a csillagászat alázatosságra nevelő és jellemfejlesztő tapasztalat. Talán nincsen jobb mód bemutatni az emberi beképzeltség ostoba mivoltát, mint ez a távoli kép az apró világunkról. Számomra ez kiemeli annak felelősségét, hogy kedvesebben bánjunk a másikkal, hogy megtartsuk és ápoljuk eme halványkék pöttyöt, az egyedüli otthonunkat, melyet valaha ismertünk.”

3 megjegyzés:

bubuka_visszater írta...

az ötödik bekezdés nagyon tetszett

Koppany írta...

A kokárdás posthoz nem tudtam kommentelni, úgyhogy ide írom:

http://zoldelet.hu/szellemi-koernyezet/56-hagyomany/210-a-magyar-kokarda-helyes-szinsora

Nem belekötésből, hanem mert tudom hogy te az ilyesmit értékeled :)

Sedith írta...

Igen, tudom, hogy eredetileg fordítva volt.

Más kérdés, hogy ma már szinte mindenki fenti módon hordja. Változott a szokás. :)