2008. december 21., vasárnap

Betyár

Szeretném bemutatni a világ legaranyosabb nagyra nőtt kiskutyáját, Betyárt, aki a képen csupán 12 hetes, de már nagyobb, mint egy fox terrier (merthogy ahhoz tudom hasonlítani). Fajtáját tekintve egyébként komondor.

Betyár lehető legnyugodtabb kiskutya, akit valaha láttam. Türelmével, békés de határozott viselkedésével rögtön belopta magát az egész család szívébe. Soha nem hittem volna, hogy van olyan kiskutya, amelyik nem nyivákol, nyüszít, miután új helyre kerül. S bár Betyár bánatos szemeiben is látható volt az új otthon okozta elveszettség és magány érzése, ezt mégis csöndesen viselte, nem követelőzött, nem kaparta az ajtót. Viszont örömét heves farkcsóválással jelezte, ha kimentünk hozzá. A simogatásnak is örül, de azt sem követeli.

A szállítás során az autót nem hányta össze, a garázsba nem pisilt be, viszont felettébb önállóan állt neki új környezete felfedezésének. Olyannyira, hogy az első körben megdöbbent fox terrierünket, Artúrt is megkergette. Ennek azonban később lett kamatja, hisz Artúr azért védi a területét. Hiába, az eleven, türemetlen, folyton rohangáló Artúr nehezen jön ki a megfontolt, komoly Betyárral.

Ő az első komondorunk, eddig csak kuvaszunk volt (és nem, a kuvasz nem bolondul meg öregkorára, nem nő csont az agyába, és nem harapja meg a saját gazdáját, de ehhez kemény kézzel kell nevelni, mert egygazdás kutya, és ha nincs tekintély, visszaél a gazdája jóindulatával). Mózes ősszel pusztult el. Remélhetőleg ez a türelmes és határozott kis jószág méltó utódja lesz.

Sedith, a NŐ

Tegnap a munkatársam azt mondta, segítsek neki harisnyát venni, mert vele ellentétben én olyan "nő" vagyok, biztos jó az ízlésem, és tudok neki segíteni.

5 éve nem hittem volna el, hogy valaki ezt mondja majd nekem. És most is olyan furcsa volt. De ma már tudom, hogy férfi teszi a nőt, mint ahogy nő a férfit, mert férfi nélkül a nő, nő nélkül a férfi, csak egy ember. Egymás mellett kapnak értelmet. (ha valaki mellett nem tudsz nő lenni, vagy férfi, akkor valami hibádzik, legalábbis az én tapasztalataim szerint)

Végül egy lila, rombusz mintás harisnyát vettünk.

Szőrözök

Miközben nekiálltam leepilálni az 5 hetes bundát a lábamról (a fiúk kedvéért: ez egy rendkívül fájdalmas folyamat, mely során a kis szerkentyű kitépi a szőrszálat gyökerestől, hogy tovább legyen szép sima a lábunk a kedvetekért) - mert hát tél van, és ilyenkor hajlamosabb az ember lánya is az állatokhoz hasonlóan kiszőrösödni - eszembe jutott szőrtelenségem története.

13 évesen megismerkedtem a szőrtelenítő krémmel. És úgy gondoltam, ez nekem tökéletesen elég. Elég is volt 14 éves koromig. Akkor úgy döntöttem, kipróbálom Anya epilátorát. Reménytelen kísérlet volt, rendkívül fájdalmas, képtelen voltam önmagamnak ilyen kínző érzést okozni! Így aztán Anya epilálta a lábam, én meg közben hajlamos voltam úgy üvölteni, hogy Jóapám beszaladt a kerből, mert azt hitte, valami baj történt. Úgy gondoltam, én ezt sose leszek képes elviselni. Ezt a kínt, a fájdalmat, a sajgó bőrfelületet, vagy hogy a térdhajlatomból akár egy szál szőrt is eltávolítsanak. Láttam magam 30 éves családanyaként, ahogy a szüleimnél tett látogatás részét képezi az is, hogy Anya leepilálja túlérzékeny leánya lábát. Nem is néztem. A másik térdemre borulva nyöszörögtem, öszeszorított fogakkal. Egy részletben nem is lehetett elvégezni rajtam a műveletet.

Aztán csak rászoktattam magam. Mit tesz a szocializáció! 15 évesen már simán nekiestem a saját lábaimnak az epilátorral. Szinte kedvem is volt hozzá. Így mivel gyakran csináltam, nem is fájt annyira. Ma már inkább a lézeres szőreltávolításon gondolkodom, mely örökre szól. Sajnálom azokat a fél órákat, amit epilálással töltök. De csak ha nyerek a lottón. Vagy valahol máshol...

2008. december 18., csütörtök

Ne bízz senkiben!

Ez a jelmondata annak a világnak, amelyben élünk. Ahol a szomszéd ajtó mögötti lakókat nem ismerjük, és nem is akarjuk megismerni. Ahol lelkifurdalás nélkül végignézzük, ki tör be oda, de később mindezt letagadjuk, mert nem akarunk belefolyni semmibe. Ahol nem merjük felvenni a stoppost, és nem merünk stoppolni. Ahol valaki napokig fekhet holtan egy padon, anélkül, hogy bárki megnézné, él-e még, mert "biztos részeg". Ahol senki nem segíti fel a másikat, ha elesik.

Ahol persze mi vagyunk a legjobban felháborodva, ha mindez velünk történik.

Így leszünk egyre többen, egyre zsúfoltabban, egyre idegenebbek. Az egymásért való felelősség már ma is történelem. Már abban sem akarunk bízni, akivel élünk. Mert ő is biztos átver, biztos ő sem őszinte. Sumákolunk előtte, megvezetjük, kicsiny titkaink vannak előtte, és meg vagyunk győződve arról, hogy ez így van rendjén.

Aztán mi vagyunk legjobban felháborodva, ha az ő kis titkaira derül fény.

Hát ne bízzunk senkiben! Ebben még képesek vagyunk összefogni. Együtt, egy idegenebb világért...

2008. december 16., kedd

Szuperhős-e Zorro?

Tehetünk különbséget hős és szuperhős között? Csak mert én nagyon bírom Supermant, de rá kellett jöjjek, hogy Zorrót sokkal jobban kedvelem. Azonban Zorrót elég nehéz szuperhősnek nevezni, hisz nincs semmi speciális képessége, nem tud repülni, nincs szuper ereje, önműködő intelligens autója, vagy lézer szeme. És hőssé sem azért vált, mert megcsípte egy uránnal szennyezett méhecske, és nem tudott mit tenni a felesleges energiáival.

Zorró csak egy maszkos igazságosztó, egy ügyes ember, kellő igazságérzettel. Remek lovas, kiváló vívó, és az ostorhoz is oly kiemelkedően ért, hogy képes vele "Z" betűt csattintani Garcia őrmester kövér hasára.

Így visszaemlékezve, kétség sem fér ahhoz, hogy Zorrót az 1957-59 között forgatott Disney sorozat szerettette meg velem. Azon belül is a sármos és jóképű Guy Williams (1924-1989), aki Zorrót játszotta. Gyerek voltam. Imádtam. Nem is tudom, ki volt az első sztár szerelmem, ő, vagy Terence Hill.

Mindenesetre azt hiszem, bár Superman megmarad kedvenc szuperhősnek, kedvenc hősöm viszont egyértelműen Zorro. Mert régi módi, mert romantikus, mert kalandosabb, és mindezzel beleillik a kis konzervatív lelki világomba.

2008. december 15., hétfő

Mai sci-fi

Tegnap megnéztem egy filmet. Egy kitenyésztett, speciális képességű lányról szólt, aki ha jól vettem ki, ember által alkotott kiválasztott volt, és megalkotói egy vallás szolgálatába akarták állítani, mert tudott ám csodákat produkálni. No, őt be kellett csempészni to America, the land of freedom. Ott aztán, a halál torkában egyszer csak felállt, és közölte, hogy terhes, méghozzá ikrekkel, és persze szűznemzéssel. Annak ellenére, hogy gyanakodtak rá, hogy skizofrén, persze a csapat tagjai egy másodpercig sem kételkedtek a terhességben, és térdre borultak a csoda előtt, majd a golyózáporban és jövő szuperszónikus nyomkövető rakétáival szemben ismét újult erővel védelmezni kezdték a lányt.

Az egyik meghalt, a másik meg jól bekómált, de legalább kiderült, hogy a csajon egyébként nem fognak ám a rakéták.

A film végén a szőke kék szemű germán szépség belehalt a szülésbe, de előtte életet adott egy néger és egy fehér kislánynak, akiket a durvaarcú gyilkos főszereplő nevelget visszavonulva egy szép farmon, a lány vesztesége miatt érzett fájó szívvel.

Néha mindenem kivan ezekkel az erőltetett üzenetekkel.

2008. december 13., szombat

Most pedig ismeretlen emberek mindenféle blogjait olvasgattam, és azon gondolkodom, mennyi hazug és őszintétlen ember van. Lehet, hogy nem kéne ennyit gondolkodnom, hanem elő kellene vennem a közigazgatási jogot, hogy adjak egy kis esélyt a csütörtöki vizsámnak, még ha hétőn kedden és szerdán dolgozom is.

De akár írhatnék végre valami értelmesről is a naplómba.

Bla-bla...

Igazából persze azért írok most egyszerre ennyi mindent össze vissza, mert ma vizsgáztam ugyan, de tanulnom kéne, de elvből nem tanulok aznap, amikor vizsgázom, így inkább az internet előtt lopom a napot.

"Örök szerelem blog"

Olvasgattam egy kicsit ezt a "szakítós blogot" és most azon gondolkodom, miért nincs "hogyan ismertem meg életem szerelmét blog" vagy "örök szerelem blog" vagy "én így tartom meg a páromat blog"?

Miért nincs olyan blog, ahova hosszú évek óta boldog házasságban élők írnak, és elmesélik, hogy szerintük mitől lesz egy kapcsolat hosszú távon is működőképes, vagy hogyan oldják meg a kríziseket, ahova "internet-kész nagyik" írják le tapasztalataikat 50 év együttéléséről, nehézségeiről és örömeiről? (bár attól tartok az "internet-kész nagyik" pont nem azok a fajták...)

Persze, a cinikusabbja már gondolatban rá is vágja, hogy "mert nincs boldog házasság" vagy "hosszú távon úgyis kihűl" meg ilyesmi.

Sajnálom ezt a cinikus réteget.

Alkotói válság

Ha nem lenne kiegyensúlyozott életem, sokkal izgalmasabb blogot tudnék írni. Meg akkor is izgalmasabb blogot tudnék írni, ha nyíltan írhatnék a kőműves szakma rejtelmeiről... buktatóiról... hibáiról... ááá, ilyen nincs is.

Az olvasók pechére azonban kiegyensúlyozott életem van. Stabil állásom, minden reggel bemegyek dolgozni, minden nap hazajövök, a hétvégém szabad, bár néha bent kell maradnom éjszaka, de ez nem jellemző. Persze írhatnék megjegyzéseket a munkatársaimról, hogy milyen béna volt a haja az egyiknek, mekkora bunkó volt a másik, mert beleszólt a dolgomba, vagy a főnökeimről is írhatnék szépeket, de ez sem lenne túl... izgalmas. Az meg még kevésbbé lenne az, ha arról írnék, milyen rendesek.

Stabil a párkapcsolatom is, nem tudom ide kiteregetni a "mocskos kis titkaimat", leszólni az exeimet (azt az egyet, akit hivatalosan annak nevezhetek), elmesélni fergeteges éjjeli kalandjaimat, vagy bármi olyan bulvár jellegű hírt közölni, ami ma érdekelheti az embereket. (például mostanság nagyon felkapott a szakítós blog még könyvet is írtak belőle)

Stabil a családi hátterem is. Apa, anya testvér, és még szeretjük is egymást. Bár néha deviánsnak érzem magam mindezzel. Alapvetően konzervatív vagyok, így semmi izgalmasat és újat nem nyújthatok a netfüggő ifjúság számára, mert még kinevetnének. Bár ma nagyon jól esett, azt mondták nekem: koromhoz képest rendkívül bölcs vagyok. Igen, bölcs! Néha mégis olyan gyermetegnek érzem magam.

Ha megnézzük a művészeket, általában azok alkottak nagyot, akik szenvedtek. Világfájdalmuk volt. És nem csak néha, hanem úgy általában.

A boldogsáról nincs mit írni. Naplót is akkor írok legtöbbet, ha szenvedek. Ha boldog vagyok, és kiegyensúlyozott, akkor nem. Szóval minden rosszban van valami jó, így az ihlet hiányában is.

2008. december 8., hétfő

Ez a játék viszont tetszik

Bár semmi értelme nincs. :D

Szabályok:
  • Ragadd meg a hozzád legközelebb levő könyvet
  • Lapozz az 56. oldalra
  • Keresd meg az 5. mondatot
  • Írd ki a blogodra
  • Másold hozzá ezeket a szabályokat
  • Ne a legjobb könyvedet keresd, hanem tényleg csak ami legközelebb van éppen hozzád.
Az eredmény:

"Sir Roger mélabúsan a feleségéhez baktatott, s kezét csüggedten a karjára tette."

Poul Anderson: A nagy keresztes hadjárat