2011. november 24., csütörtök

A Vörös Oroszlán időtlen üzenete

A minap teázóban voltam. Szeretem a teázókat. A földre tett puffokkal, a kis, intim sarkokkal, a füstölőkkel, mindennel. Egyszerűen szeretem őket. Annak ellenére is, hogy a teázók gyakran az ezotéria művelőinek állandó menedékei.

„… és akkor több mindent is kipróbáltunk, az a srác például nagyon jó volt a rúnamágiában…” hallottam egy mondatfoszlányt a szomszéd asztaltól egy fiatal, szőke srác szájából. A vele szemben térdelő lány csillogó, barna szemekkel leste a szavait. „…mert Szepes Mária is épp ezt mondja…” kaptam el egy újabb gondolatdarabot, mely gyorsan a többi közé veszett.

Visszatekintettem egykori vallásomhoz (hogy meg lettem volna sértődve anno, ha valaki az én „tényeimet” vallásnak nevezi!) és mivel otthon is előjött a téma, végül elolvastam Szepes Mária: A Vörös Oroszlán c. könyvét kíváncsiságból. Amolyan könnyed, misztikus történelmi katyvasz, épp egy napom ment csak rá, s nem is lenne vele semmi gond, ha az író nem gondolná véresen komolyan a fikcióit.

Azt hiszem, nem is ráncigáltam volna ide erre a blogra, ha nem nyílt volna ki a bicska a zsebemben egy-két ordas baromságot olvasva, melyek szimpatikus köntösbe burkolva eszik bele magukat az olvasók agyába. Különben is, ki merne szót emelni egy elhunyt idős, vak asszony ellen, nem?

Nem. Ez az unszimpatikus elem leszek most én.

Már az előszónál kezdődött. Az igazat megvallva, Szepes Mária akkor sem volt rokonszenves nekem, amikor kártyát vetettem és a Ji-Kinget használtam életem fontosnak tűnő kérdéseinek megválaszolásához. Nem tudom miért. Ellenszenves volt. Az előszót olvasva kicsit érthetőbbé vált miért. Én sem vagyok egy szerény ember, sőt, de ha valaki a saját könyvéről úgy ír, mint időtlen igazságot tartalmazó üzenetről, melyet nem lehet megölni, az még bennem is ellenérzéseket szül. Bár be kell vallanom, jót derültem az olyan megjegyzéseken, mint hogy az alkimisták felfedezéseit „a mai tudomány sorra bizonyítja. Például, hogy az elemek egymásba átalakítható energiák: „műanyagkorszakunk” jelzi. Azt is, hogy lehet aranyat, drágakövet, érrendszert tisztító, életet meghosszabbító vitaminokat, gyógyszereket és járványokat, fertőzéseket legyőző antibiotikumokat, szérumokat létrehozni.”

Ezt olvasva már meg sem lepődtem: „A kémia az alkímia leszármazottja, csak éppen nagyobb tévedésekkel és drágábban teremti meg hasznosnak vélt, de gyakran ártalmassá váló „arkánumait”, mint a természet zseniális biomágiája, amelyet utánozni próbál.” Utánozni próbál??? LOL!

Lépjünk tovább. Megszokhattuk már, hogy a gondolkodás, a ráció, az ész minden vallás ellensége. Nos, ennek megfelelően A Vörös Oroszlánban is magával a Sátánnal azonos, miközben valamennyi közhellyé vált tévhitet felvonultatja az ateistákkal szemben. Hogy nihilisták, „szikkadtak és érzelem nélküliek”, hogy folyton ellenkeznek, tagadnak, vitatkoznak. Ráadásul ijesztően okosak! Jaj, hogyan is lehetne okfejtésüket kilőni, ha oly valódinak tűnnek? Hát úgy – sugallja a könyv – hogy hiába tűnik logikusan felépítettnek egy istentelen materialista érvrendszer, mi azért érezzük, hogy nem lehet igaz, nemde bár? Akkor is, ha nem tudjuk az érveket lerombolni. Hisz egy csúnya szkeptikus ateista „meggyőződésbe fagyott rögszemével tagadja az életet. Mindent szétboncol, porrá őröl, ami hó, fény, mozgás és hit volt (…) nem tagadja Istent, hanem bebizonyítja, hogy nincsen, éppúgy, ahogy az örök életről frappáns érvekkel állította, hogy fikció.”

Eme testetlen, ámde az ördögi materialista lény a regény hősével is szörnyű dolgokat cselekedett. Agyában rendet teremtett, gondolatait kitakarította, gondolkodóképességét élessé tette. És mily borzalom, mint írja: „a belém oltott romboló szkepszis, amellyel szétverte a tisztázatlan, gyöngéd és félénk érzésekből kevert metafizikai habarcsot a fejemben, fennhéjázóvá tett.” Végül kedvenc közhelyem: „Ma már nyilvánvaló, hogy az ateizmus és a materializmus éppen olyan szenvedélyes és dogmatikus hit, mint az ellenkezője.” Tehát ha valaki ragaszkodik ahhoz, hogy amire van bizonyíték az valódi, amire nincs, azt egyelőre ne kezeljük úgy, egyenértékű azzal, ha valaki a képzeletbeli barátja segítőkészségét bizonygatja. Valóban nyilvánvaló…

Az elején még komikus, később azonban már zavaróan bosszantóvá válik, ahogy a könyv azt sulykolja az emberbe, hogy a gondolkodás önmagában zsákutca és értéktelen, a szkepszis romboló, a modern tudomány rosszindulatú és fennhéjázó, az ateizmus a közöny dogmája, s aki esetleg másképp véli, arról éppoly leereszkedően értekezik, ahogyan bármelyik ezoterikus hívő, aki magát beavatottnak tartja, másokat pedig ugyanazon úton lassabban haladó, lemaradt, tévúton keringő… lényeknek. Kis emberek gondolkodása ez, akik így érzik nagyobbnak magukat. Kis embereké, akik e téren megalkotott gondolataikat a modern tudomány szkeptikus és gyakran isten nélküli elméiből fakadt eszközein és technikájával osztják meg másokkal, kiélvezve korunk minden előnyét, s egyúttal ostorozva azt. Ez a képmutatás netovábbja. És mintha tényleg efelé haladna a világ. Bár komoly kételyeim vannak azzal kapcsolatban, hogy ez az irány lenne az előre.

2011. november 20., vasárnap

2011. november 5., szombat

Zene

Eltér a blog témájától, de elkészült öcsémék együttesének, a Deviszontnak az első videóklipje. Remélem megnyeri az ide látogatók egy részének tetszését is.

2011. október 24., hétfő

Egy diktátor jogaiért

Nem tudom mennyire jó ötlet megírni ezt a bejegyzést. Kicsit úgy érzem magam, mint egy naiv, buta jogvédő, aki úgy kampányol a bűnözők jogai mellett, hogy közben fogalma sincs sem a bűnözésről sem a sértetteknek okozott károkról és sérülésekről. Bár nem az az ember vagyok, aki nem látott még erőszakot, és még a halálbüntetést sem merem egyértelműen elutasítani, mégsem tudok elmenni amellett, ahogy Kadhafi felett „igazságot szolgáltattak” az úgynevezett forradalmárok. (és most nem is beszélek szimpatizánsai módszeres kivégzéséről)

Nem akarok most belemenni Kadhafi politikájának vagy tetteinek minősítésébe, nyilván nem volt sem hős, sem mártír, de amikor először láttam az elfogásáról készült videót, amint önmagukból kivetkőzött férfiak „Allahu Akbar!”* felkiáltások közepette húzzák magukkal a sérült, vérző embert, megdöbbentem. Egyszerűen taszított az egész. Több gondolatot nem igazán szántam rá ezt követően, ám ahogy újabb és újabb részletek kerültek elő Kadhafi halálát illetően, egyre inkább felháborított, vagy talán inkább elkeserített az egész. Aztán megjelent egy újabb videó, amelyen állítólag Kadhafi utolsó szavai is hallhatóak. Ezek, amellett, hogy kegyelemért könyörög, a következők voltak: „Amit tesztek, az rossz! Tudjátok mit jelent a jó és mit a rossz?”

Ezek a szavak gondolkodtattak el. Gyilkosainak nyilvánvalóan fogalma sem volt erről. Egy kicsit megkönnyeztem az egészet, mert diktátor vagy sem, gyilkos vagy sem, a legvéresebb ellenségemnek, a leggyűlöltebb ismerősömnek sem kívánom azt, amin ennek az embernek át kellett esnie. Az elvetemült, lincselő tömeg pedig valóban vak volt arra, hogy amit tesznek az bizony nem csak az iszlám törvényeibe ütközik, nem egyszerűen társadalmilag és morálisan elítélendő, hanem bűncselekmény, illetve annak nyilvánvaló bizonyítéka, hogy ez a társadalom nem érett a demokráciára.

Olvastam olyan véleményt, mely szerint azok, akik szerint a „forradalmárok” tette embertelen, nem tudják mit jelentett Kadhafi rezsimjében élni. Igaz. Fogalmam sincs. Hogy az elnyomás alatt élők fel lennének jogosítva az elnyomó embertelen megkínzására és megölésére, azt azonban határozottan tagadom. Erre mentség nincs.

Líbia állítólag demokráciát szeretne. Egy demokráciában azonban nincs helye önkényes igazságszolgáltatásnak, nincs helye egy bűnelkövető jogai semmibevételének. Líbia azzal mutatta volna meg legpéldásabban, hogy készen áll a demokráciára és Kadhafi fölött áll, ha Kadhafi elfogása után gondoskodtak volna bíróság elé állításáról, gondoskodtak volna számára védelemről, gondoskodtak volna egy törvényes eljárásról. Mint írtam, azt sem tudom egyértelműen elutasítani, hogy halálbüntetést szabjanak ki rá. De mindezt szabályos, törvényes keretek között. Nem pedig egy félőrült csoport önmagából kivetkőzött, lealjasult tagjaként rángatni jobbra-balra, szétlőni mindkét lábát, majd gyomorlövéssel kivégezni, és utána ide-oda húzgálni a holttestet. Mert egy emberről beszélünk. Az ilyen tett alól semmilyen elnyomás nem mentesíthet. Az ilyen tettet még állatinak minősíteni is nehezemre esik.

Szomorú, de valószínűleg azok az „emberek”, akik ezt tették, felelősségre vonás nélkül ússzák meg az egészet. Kíváncsi leszek, amennyiben ők építik a demokráciát, hogyan alakul majd az ország jövője. Olvastam, már eldőlt: az alaptörvény a Saria lesz. Vajon jó kezdet ez egy demokráciának?
__________________________________________________________________________________
* "Isten a legmagasztosabb!" Újabb gyönyörű bizonyítéka annak, hogy az iszlám a béke vallása...


2011. október 22., szombat

Steller tehene

Ha már szó esett intelligens állatokról, had említsem Georg Wilhelm Steller tengeri tehenét, amely már 1741-ben történt felfedezésekor igen kis számban élt a Parancsnok-szigeteken (Bering-tenger). A tengeri tehenek az elefántok rokonai, akikről tudjuk, hogy értelmes, összetartó, szociális állatok, és akiknél megfigyelték a gyász jeleit is.

Steller szerint a tengeri tehenek „szokatlan szeretettel” viseltetnek egymás iránt. „Ha egyiküket megszigonyozták, a többiek mind azon voltak, hogy megmentsék. Egyesek kört formáltak sebesült társuk körül, és így próbálták a parttól távol tartani; mások azon fáradoztak, hogy felborítsák a jollét; ismét mások nekifeküdtek az oldalának, és igyekeztek testéből kiütni a szigonyt, ami több alkalommal sikerült is. Azt is csodálkozással állapítottuk meg, hogy egy hím két egymást követő nap felkereste a parton holtan fekvő nőstényét, mintha csak annak hogyléte felől akart volna érdeklődni.” Megfigyelte azt is, hogy „a párok nemi aktus közben, hosszú előjátékot követően karjaikkal átölelik egymást.” *

A nagytestű tengeri tehenek „szokatlan szeretete” és összetartása azonban nem hatotta meg a fókavadászokat és a hajósokat, akik jó pénzt kaptak az állatok zsírjáért. Szegény jószágok története a szokásos, a vadászok esztelen, kapzsi pusztításának estek áldozatául, ormótlan testükkel ugyanis nehézkesen mozogtak a földön, így könnyű zsákmányt jelentettek. Alig néhány évvel a felfedésüket követően 1768-ban végleg eltűntek a Föld színéről.
_________________________________________________________________________________
* Herbert Wendt: Noé nyomában, Gondolat Kiadó - 1972, 204. oldal

Ne nézd "madárnak"!

Érkezik a tél, és az egyre hidegebb idővel érkeznek a varjak is. Nagyon szeretem a madarakat, a varjak pedig kifejezett kedvenceim gyerekkorom óta (ennek talán az is oka lehet, hogy mindig is szimpatizáltam azokkal az állatokkal, amelyeket buta emberi babonák miatt üldöztek, irtottak vagy féltek tőlük). Ma reggel egészen véletlenül sikerült megfigyelnem egy dolmányos varjú eszközhasználatát, ami ugyan nem olyan különleges dolog, rám azonban nagyon lelkesítően hatott, hiszen sosem láttam még ilyet élőben, ráadásul ennyire közelről.

A varjú egy dióval érkezett a térre, miközben a kocsiban várakoztam. Nagy csőrével megkopogatta a diót, aztán a csőrébe vette. Ezt követően felrepült a tér fölé kb. 10 méternyire, és ledobta a diót a betonra. Majd leszállt, megvizsgálta, és ismét a levegőbe emelkedett és ismét ledobta. Ezt három vagy négy alkalommal ismételte meg, úgy, hogy igyekezett a teret átszelő betonjárdát célba venni, mígnem sikerült a dió héját kettéválasztani a csőrével. Sajnos nekem későn jutott eszembe, hogy akár le is filmezhettem volna, s ugyan próbáltam lefényképezni, a képeken sajnos már semmi érdekes nem látszik. Tevékenységemet a varjú először kíváncsian figyelte a telefon halk csippanása miatt, aztán nem tulajdonított neki jelentőséget, és elégedetten csipegette a dió belsejét tőlem 7-8 méternyire.

Bár az én alanyom csak egy átlagos dolmányos varjú volt, a varjak egyes fajai különösen kiemelkedő teljesítményt nyújtanak az eszközhasználat terén. A legjobb példa erre az új-kaledón varjú, aki csőrével farag magának piszkafát a hernyók repedésekből való kikaparásához (saját eszköz készítését csak főemlősöknél figyeltek meg), és képes végrehajtani összetett, meghatározott sorrendet igénylő feladatokat is. Sőt, ezek a varjak a csonthéjas terméseket odaviszik az utak mellé, hogy az autók törjék össze őket. Egyes megfigyelések szerint még a fényjelzéseket is értik, mert csak akkor mennek az úttestre összeszedni a zsákmányt, ha az autók piros jelzést kapnak. Más kutatások szerint a varjak képesek megkülönböztetni az emberi arcokat, azt pedig már Fekete István is leírta mind a Tüskevárban mind a Húban, hogy a varjak igen ravasz állatok és meg tudják különböztetni a botot a puskától. Tény, hogy a varjak - meglepő lehet - a legokosabb állatokok között vannak ezen a bolygón. Ne nézzük őket buta madárnak!

2011. október 21., péntek

2011. október 16., vasárnap

Pop life

Nem vagyok egy popper alkat, általában szívesebben hallgatok rockot vagy a 60-70-es évek zenéit, de nem tudtam elmenni amellett a Lady Gaga klip mellett, amit a Judas c. számhoz forgattak. A zene elég közhelyes, de a klip, mi tagadás, piszok jól sikerült. Lehet vitatkozni azon, hogy honnan lopkodták össze (sok helyről), azonban az összhatás a tánccal, a túlzott kosztümökkel, a dalszöveggel és a tobzódó keresztény jelképekkel egyszerűen remek és egész eredeti. Szeretem a judeo-keresztény mitológia elemeit, és szeretem, ha azokat szabadon és jól tudják felhasználni. Amit nem szeretek, az az, ha másnak akarják beállítani a nyilvánvalót.

Utána olvastam, mert kíváncsi voltam, volt-e esetleg valami motiváció a szándékos megbotránkoztatáson kívül, és rendkívül csalódott voltam a vele kapcsolatban olvasott álságos, hazug mentegetőzések miatt. Állítólag a klip nem akart senkit megbotránkoztatni, nem akart istenkáromló lenni, hiszen Gaga maga is hívő ember, aki tiszteli a keresztényeket, de ez nem hittan, s csak a sors szerepére kívánta felhívni a figyelmet, ehhez használt erős metaforákat.

Mi a fene? Komolyan gondolja, hogy elhiszi bárki is, hogy egy olyan klip, ahol Mária Magdolna Jézus nője, de beleszeretett Júdásba, és őt választja helyette, az nem istenkáromló? Hogy ez nem fog megbotránkoztatni senkit? Hogy egy féltékeny Jézus nem blaszfémia? Hogy ha azt énekli, "Júdás, legközelebb ne húzz gumit!" az nem csapja ki sokaknál a biztosítékot? Persze lehet a klip a sorsával szemben tehetelen ember története, ha akarjuk, ám ha orron fricskázzuk azokat, akik túl komolyan veszik a vallásukat, vállaljuk már fel, amit teszünk, és ne próbáljuk elkenni a dolgot! Ez a klip egy tömény, giccses blaszfémia. Ettől jó. Hiába próbáljuk kimosdatni, csak szánalmas mellébeszélés lesz belőle.

2011. október 12., szerda

Skatulyák

Amikor második osztályos koromban, év elején, új tanárnénit kaptunk, az első órák egyikén kiosztott mindenkinek egy famentes írólapot, rajta öt gyöngybetűkkel írott kérdéssel. Egyet kivéve egyáltalán nem emlékszem a kérdésekre. Az az egyetlen kérdés a követező volt: "Ki a példaképed?"

Hét évesen nem értettem pontosan, mit jelent az a szó, hogy példakép, ezért jelentkeztem, és megkérdeztem. Azt a választ kaptam, hogy egy olyan ember, akire hasonlítani szeretnék, ha felnövök. Kicsit félreértve a definíciót a következő szót írtam a kérdés mögé: régész. (utólag otthon Apa aztán ki is javított, elmondta, hogy a példakép konkrét személyt jelent, nem egy foglalkozást)

Amiről most írni szeretnék, az az, hogyan nem lettem régész. Hét évesen úgy (is) láttam magam a jövőben, hogy óriási csontokat kapirgálok ki a föld alól, valahol a sivatag közepén, majd összerakom őket egy hatalmas dinoszaurusz csontvázává. Nem szívesen kritizálok tanárokat, mert tudom, hogy tanárnak lenni nem egyszerű feladat. Mégis ki kell jelentenem, hogy abban, hogy magam mögött hagytam a régészet illetve a természettudományok iránti érdeklődést, nagy szerepe volt azoknak a skatulyáknak, amelyekbe belekényszerítettek az alatt a 8 év alatt, amíg gimnáziumba jártam.

Az általános iskolában egy pozitív skatulyában éltem: a "jó tanuló" skatulyájában. Sosem voltam kitűnő, de nem igazán jelentett nehézséget egyik tantárgy sem, a matematikát kivéve. Ám ebből is hoztam a négyes szintet. Iskolába járni szerettem, szívesen olvastam előre a tankönyveket. Otthon is rengeteg ismeretterjesztő könyvünk volt, amelyeket szintén szívesen forgattam. Mint jó tanuló, aztán negyedik osztály után felvételiztem nyolcosztályos gimnáziumba, és fel is vettek. Ahhoz képest, hogy falusi iskolából jöttem, volt amiből többet is tudtam, mint a városi iskolából jött osztálytársaim.

Azonban az első jegyem, amelyet matematikából kaptam, az egy kettes lett. Innentől kezdve új skatulyát kaptam a matematika tanárnőmtől, aki sajnos az elkövetkező nyolc évben az életem szerves részét képezte: a "ketteske" skatulyáját. Felnőtt fejjel megdöbbenve hallom, miket mondott rólam ez a nő a szüleimnek a fogadóórán: hogy szegény én, hiába próbálkozom órán, nem tudom, nem értem az anyagot. Akkor még hármas és négyes között egyensúlyoztam, és sosem volt ilyen érzésem. A számrendszerekkel valóban meggyűlt a bajom, 10 évesen tényleg nem értettem őket. De ez sem okozott bennem lelki törést, különösen nem a hiába való próbálkozás érzését. Úgy voltam vele, majd a következő anyag jobban megy. Összességében nyilvánvaló, hogy a matematika tanárnőm képtelennek tartott az ismeretek elsajátítására. S bár voltam négyes is, hetedik osztályra eljutottunk odáig, amit az elejétől fogva próbált bizonyítani: hogy nem tudom a matematikát, és beírhatta a kettest a évvégi bizonyítványomba. Innentől kettes és hármas között egyensúlyoztam egészen az érettségiig.

Annak ellenére, hogy szerettem a fizikát és a földrajzot, hogy érdekelt a kémia, a biológia, lassan háttérbe szorultak ezek a tárgyak. A "matek kettes" skatulyája ugyanis magával vonzotta a "reál tárgyakból rossz" illetve a "humán beállítottságú" skatulyát. Innentől kezdve pedig valamennyi tanáromnak ez volt hozzám az alapvető hozzáállása. A reál tárgyakból nem lehettem jó, nekem az irodalom való, a nyelvtan, az ének, és jobb ha ezekkel foglalkozom, mert ezekkel fogok tudni továbbtanulni. Mai fejjel ez a két skatulya háborít fel a legjobban. Mindenütt azzal találkozom, hogy "humán" és "reál" skatulyákba suvasztják a gyerekeket, és a "humán beállítottságúak" valamennyi természettudományból kimaradnak, mert ahhoz "nincs érzékük". Nagyon érdekes cikket olvastam ezzel kapcsolatban az Élet és Irodalomban, sajnos a cikk címére nem emlékszem. Mindenesetre a cikk szerzője leírja, hogy különböző gyerekekben különböző tempóban alakul ki a matematika egyes témáinak (különösen a számrendszerek, melyek oktatása 10-12 éves kor körül abszolút ésszerűtlen) megértésére vonatkozó érzék. Ha egy gyereket azért jutalmazunk, mert a társai előtt képes megérteni bizonyos dolgokat, az olyan, mintha valakit azért jutalmaznánk, mert a többiek előtt kezd el nőni a bajusza. Nincs olyan, hogy "humán" vagy "reál" beállítottság. Tanárok vannak, akik nagyon szépen belenevelik a gyerekeket - így engem is - ezekbe a skatulyákba, sokszor jó szándékkal.

Rendszeresek azon élményeim, hogy nyári szünet végén nézegetem a tankönyveket, mi mindent fogok tanulni, végre mindez mennyire érdekes lesz, hogy bennem van a várakozás érzése, majd a csalódás, hogy az adott óra mégsem azt nyújtja, mint amit vártam. Közben valahogy az iskoláról levált a természettudományos érdeklődésem. Szívesen néztem természetfilmeket, ismeretterjesztő filmeket, olvastam is ezen témában, de nem kötöttem őket össze az iskolai tanórákkal, melyeket nem szerettem. És nem is vettem őket túl komolyan a továbbiakban, hiszen nekem ehhez úgysincs érzékem.

A legnagyobb csalódást talán a kémia okozta. A kémiát azért vártam annyira kilencedik osztály elején (előtte a speciális tanrend szerint nem tanultunk, csak hatodikban egy félévet) mert úgy véltem, végre lesz egy reál tárgy, ami menni fog, ami érdekel, és amit tiszta lappal kezdhetek el. Két egyessel indítottam, s jobban megutáltam, mint a matematikát. Elfogadtam, hogy ez nekem nem megy. Puskázásból éltem. Amikor biológiából biokémiát tanultunk, az átlagom leromlott hármasra, mert bennem volt egy gát, ami miatt úgy véltem, a tananyagnak ezen része nekem nem mehet. Úgy gondoltam, bennem van a "hiba", én nem lehetek jó ezekből a tárgyakból, mert "humán beállítottságú" vagyok, és ezt a helyzetet teljesen elfogadtam.

Egyetlen kivétel volt ez alól: a fizika. A fizika azt hiszem rémálom számba megy a legtöbb diák számára, nálam mégis a kedvencek között szerepelt - és ebben igen nagy szerepe volt az azt tanító tanárnak, de mint tudjuk, mindig szívesen kötöttem személyekhez az engem érdeklő témákat. Órán észrevétlen voltam ugyan, de a fizikát vártam. A fizika órákat élveztem (kivéve a hőtant). Fizikán szerettem elől ülni. Fizikán mindig szép füzetbe írtam, és elővettem a legszebb kézírásom. A fizikával azonban a matematika miatt voltak gondjaim, így hiába tudtam az elméletet, a gyakorlati részen elvéreztem. Stabil hármas voltam (hőtanból kettes). Utolsó félévben tanultunk magfizikát és atomfizikát, tanultuk az általános és a speciális relativitás elméletet, ekkor hallottam először neutrínókról, a húrelméletről (véletlenül épp ebben az időben el is csíptem róla egy ismeretterjesztő filmet a Spektrumon) és az átlagom felment négyesre. Mai napig emlékszem azokra a kísérletekre, amiket órán csináltunk. Különösen arra, amikor zongora széken ülve pörgök, két súlyzóval a kezemben, és a centripetális gyorsulást demonstrálom; kinyújtom a kezem, és a mozgásom lassul, majd újra felgyorsulok, ahogy a mellkasomhoz húzom őket. A kapott jegyeimtől függetlenül tudtam szeretni a fizikát.

A fizika tanárom egyszer vagy kétszer helyettesített matematikából. Olyan volt ez számomra, mintha fényt gyújtottak volna egy sötét barlang mélyén. Pár pillanatig el tudtam olvasni a barlang falára írt képleteket, és megértettem az összefüggéseket. Ráadásul a rendes matematika tanárommal ellentétben, nem azoknak magyarázott, akik jók ebből a tárgyból, hanem azoknak, mint én. Akiknek nehezen ment. A helyettesítést követően azonban megint sötétbe borult minden. Titokban néha bíztam abban, hogy valami miatt a matematika tanárom lead minket, vagy eltöri kezét-lábát, és akkor a fizika tanárom tanítja majd a matematikát is, mert ha ő tanítaná, meg tudnám tanulni, ebben biztos voltam. De persze ez nem történt meg, és maradtam a sötétben. Ráadásul ez a sötét engem - úgy gondolván, hogy más jellegű képességeim miatt nem tehetek ellene semmit - nem is zavart.

Persze voltak területek, amelyeket szerettem: ilyen volt a geometria. Érettségin a kisujjamból ráztam ki a csonkagúlába írt gömbös térfogat számolós feladatot, ami a jobbakon is kifogott, viszont a négyesem egy első fokú egyenleten csúszott el. Egyébként, mint rossz matekos, attól rettegtem, hogy épp csak kettesre sikerül megírnom.

Miközben a "reál" területen sorra értek a kudarcok, a humán tárgyakból a legkisebb erőfeszítés nélkül kaptam meg a legjobb jegyeket. S mivel úgy tűnt, ehhez van "tehetségem", nem volt kérdés, hogy ezzel a területtel kell tovább tanulnom. Összességében akkora félelem és tartás alakult ki bennem a természettudományos tárgyakkal szemben, hogy nincs érettségim természettudományos tárgyból. Inkább választottam egy második idegen nyelvet, mert attól tartottam, csak bukás lehetne a vége.

Ahhoz, hogy régészettel, pontosabban paleontológiával foglalkozzak, kellett volna a biológia, kellett volna a földrajz, kellett volna a kémia. Még 12-13 éves korom körül kikerült a lehetséges pályák sorából, s helyette jogon gondolkodtam, vagy - érdekes fordulatként - a nemzetvédelmi egyetemen. Csak minél távolabb legyek a "reál" tárgyaktól. A főiskolán rendkívül örültem is, hogy nem kell velük foglalkoznom többet.

Ma azonban egyre gyakrabban érzem becsapva magam. Egyre többször gondolom, hogy az oktatási rendszer és a saját lustaságom áldozata vagyok, aki igenis lehetett volna régész, ha van benne elég kitartás, és szorgalom, hogy kitörjön azokból a skatulyákból, amelyekbe belekényszerítették. De könnyebb volt otthonosan berendezni a "humán beállítottságú" skatulyát, semmint hogy összetörjek valamennyi dobozt, amibe beleraktak. Azt is tudom, mennyire nem vagyok ezzel egyedül. A gyerek elhiszi, amit a felnőttektől hall. Én is elhittem az összes skatulyát, amibe beleraktak. Csak mostanság kezdem látni, hogy egyik sem volt igaz. Hogy nincs humán vagy reál beállítottság, és hogy egy gyerek érdeklődését szinte bármi felé meg lehet nyitni, ha nincsenek bennünk előítéletek. Tartok tőle, hogy a skatulyáknak nagy szerepe van abban is, hogy egyre kevesebb diák választ természettudományos képzést a továbbtanulása során. Mert könnyebb beülni a "humán" skatulyába, mint kicsivel több erőfeszítéssel megérteni és megtanulni a matematikát vagy a fizikát. És az ember természeténél fogva hajlamos a könnyebb utat választani.

16 éves korom körül hallgattam, amint a rádióban egy idős férfi beszél arról, felnőve mennyire bánja, hogy nem tanult eleget, amikor megtehette volna. Még a szüleinek is felrótta, miért nem fogták jobban, mintha az olyan egyszerű lenne egy korlátokat feszegető kamasz estén. "Vajon én is ezt fogom gondolni egyszer?" kérdeztem magamtól? "Lesz, hogy én is sajnálni fogom, hogy nem tanultam többet?" Nem tartottam kizártnak, azért sem, mert pontosan tudtam, hogy messze nem a maximumot hozom ki magamból. És lám, ez a nap elérkezett. Nem most, sokkal hamarabb. Sajnálom, hogy nem tanultam többet. Nem figyeltem jobban. Nem volt több türelmem. Nem volt több szorgalmam. Hiányzott a kitartásom. És bár bánt egy kicsit a skatulyák miatti helyzetem, azt hiszem tanulni, csak a tudás miatt, most sem késő. Ha anyagilag egyszer úgy állok, talán beiratkozok valami egyetemre is. Addig pedig lassan újra felfedezek mindent, amiből kimaradtam.

2011. október 7., péntek

Gideon Mantell életéről

"A világ zűrzavara és a hétköznapi élettel való sivár érintkezések közepette, (a tudományos) elfoglaltságban a gyönyör egy olyan elapadhatatlan forrását birtokoljuk, amelytől semmi nem foszthat meg bennünket - egy oázist a sivatagban, amelyben elmerülhetünk és otthonra találhatunk..."
Gideon Mantell: Gondolatok egy kavicsról (Thoughts on a Pebble) 1849

Miután elolvastam Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok c. könyvét (kétszer egymás után), két poszt írása fogalmazódott meg bennem: az egyik, már megírt, a Darwint megelőző evolucionisták bemutatása, a másik pedig egy kis összefoglaló Gideon Mantell életéről, aki nyugodtan tekinthető az első paleontológusok egyikének. Cadbury könyve nagyon pozitív színben tűnteti fel Mantellt, akit így elég hamar megkedveltem. Szerettem volna azonban meggyőződni arról, hogy nézőpontja helyes.

Így aztán belevetettem magam Mantell életének tanulmányozásába; elolvastam a naplóját, tűvé tettem az internetet a levelezései után (több-kevesebb sikerrel) beleolvastam a könyveibe, volt, amit el is olvastam, meghatódtam az új tudományterület, a geológia iránti lelkesedésén, csodáltam az eszéért és a kitartásáért és megkönnyeztem élete legnehezebb momentumait. Végső soron addig jártam utána, hogy egészen megszerettem szorgalmas, eltántoríthatatlan alakját. Fájó, hogy története nem más, mint az élet igazságtalan, közönyös mivoltának iskolapéldája.

A posztot egyébként írom egy ideje. Okozott kisebb problémát, hogy miután annyira beleártottam magam az életébe, és annyira szerettem volna, ha személyisége átjön a bejegyzésen keresztül, folyton megszaladt az írásom és terjengőssé vált. Most sem vagyok biztos abban, hogy megfelelően szelektáltam, mi az, amit érdemes róla leírni, és mi az, amit nem. Illetve abban sem, hogy sikerült emészthető hosszúságúra fogni a mondandómat.

***

Gideon Algernon Mantell 1790. február 3-án látta meg a napvilágot Lewes-ben, Angliában egy cipész fiaként, istenfélő metodista családban. Hiába volt köztudottan éles eszű, kitartó gyerek, a család metodista vallása miatt nem járhatott a helyi iskolába, mert a státuszokat anglikán diákoknak tartották fenn. Mantell, aki állítólag fejből tudta a Biblia több fejezetét, magániskolába került, és egy idős hölgytől tanult meg írni-olvasni, majd egy fiúakadémia diákja lett. Világszemléletét a vallásos neveltetés mellett meghatározta az is, hogy apja radikális whig párti volt. 17 éves korában orvos tanonc lett, akkorra azonban már rabul ejtették a Lewes melletti kőfejtőkben fellelhető furcsa kövületek, melyek egész életét meghatározták.

Mantell azonban nem szentelhette életét teljesen az akkortájt induló „földalattológia” (1.) tudományának. Metodista hite és hiányos tanulmányai miatt nem járhatott egyetemre. Egy egyszerű cipész fiaként semmi esélye sem volt bekerülni az angol tudományos körökbe, melyet az arisztokrácia uralt. Lewes-ben lett hát orvos, a különleges kövületek gyűjtéséről azonban nem mondott le. Példaként állt előtte a Parkinson-kór névadója, James Parkinson, akinek a sziklákba temetett világokról szóló beszámolói magával ragadták Mantell fiatal szívét. Úgy vélte, ha Parkinson orvosként talál időt a geológiára, ez neki is menni fog. Nem utolsó sorban abban is bízott, hogy felfedezései révén családjának hírnevét is visszaállíthatja.

Akarata és szorgalma akkor sem lankadt, mikor Lewes-ban, immáron önálló orvosként, egy doboz piócával a kezében kellett felvennie a harcot a kolera, a tífusz és a himlőjárványok ellen. Napi 40-50 beteget látogatott, járta a szegényházakat, őt hívták a sürgős esetekhez és balesetekhez, amelyek gyakoriak voltak a gyerekmunka elterjedt alkalmazása miatt. Munkáját még jobban gyarapította, hogy kiváló szülész hírében állt. „Amikor egyes kórházakban minden harmincadik nő meghalt szülés közben vagy után, Mantellnek csupán két halálesete volt 15 év kétezer szülése alatt.” (2)

Naplóbejegyzéseiben rendszeresen megjegyzi, hogy szinte holt a fáradtságtól, vagy épp ruhástul roskadt ágyába, mégis talált időt a geológiára. Ha kellett, hajnalig olvasott, s alig négy óra alvást követően indult beteglátogatásra, majd onnan valamelyik kőfejtőbe. Fáradhatatlan szorgalma folytán éves jövedelme 750 fontra nőtt. Így kövületekre is többet tudott költeni, amelyekért fizetett a kőfejtőkben dolgozóknak. Az olvasáson túl Mantell más geológusokkal folytatott levelezésekből szerezte ismereteit.

1815-re számos kőzetréteget azonosított Sussex területén, s úgy tűnt, sikerült találnia magának egy azonos érdeklődési körrel rendelkező feleséget is Mary Woodhouse személyében, akivel 1816-ban kötöttek házasságot. Ezekben az években Mary még élénk érdeklődést mutatott Mantell egekig magasztalt geológiája iránt, eljárt vele a kőfejtőkbe, sőt, rajzaival igyekezett segíteni Mantell első szárnypróbálgatásait íróként.

De a későbbi években Mary számára egyre terhesebb lett férje hatalmas méretű kövület és fosszília gyűjteménye, mely a Castlepalce-i otthonuk valamennyi szobájában helyet kapott. Mantell azonban boldogan adta át magát a kőbányák „varázslatos hangulatának.” Lelkesedése ekkor még határtalan volt. Egy 1820. augusztus 16-i naplóbejegyzése szerint képes volt kivinni kirándulni az egész családját egy Cuckfield-i kőfejtőbe, ahonnan számos nagyszerű lelete származott.

Kíváncsian igyekezett megállapítani az előkerült csontok és növényi maradványok mibenlétét. „…az éjszaka sötétjében, amikor a város már régen aludni tért, és az orvosi teendőit is ellátta, a fosszíliákat tanulmányozva néha olyannyira belefeledkezett a munkájába, hogy észre sem vette a kora hajnali órák közeledését. Vésőjét és kalapácsát finoman használva a csontok úgy bukkantak ki lassan a környező kőzetből, mint valamiféle furcsa ősi szobor.” (3)

1820 körül aztán felesége (vagy sem, mert érdekes módon válásukat követően Mantell magának tulajdonítja az érdemet) egy különleges fogat talált (balra), amely leginkább egy növényevő emlős fogára emlékeztetett. Ez kissé összezavarta a múlt töredékes darabkáit fürkésző fiatal autodidakta kutatót, mert felboríthatta az osztályok egymás utáni megjelenésének rendjét. Ő maga úgy képzelte, hogy a Teremtő fokozatosan, lépcsőről lépcsőre népesítette be a Földet, az egyre bonyolultabb formák felé haladva. Mit kereshet egy emlősfognak látszó lelet a hüllők korában? Időt, fáradtságot nem kímélve próbált több fosszilis maradványt előkeríteni, és megszállottan dolgozott, hogy kérdéseire választ kaphasson. Ebben segítségére volt Charles Lyell geológus, akivel ez idő tájt kötöttek barátságot.

1822-ben megjelent első könyvében, A Déli-dombság fosszíliái-ban (The fossils of the South Downs) merészen egy korábbi teremtés nyomairól beszél. Igyekezett beazonosítani az érdekes növénykövületeket, a tőle telhető módon. Kutatásai mellett élete valamennyi más aspektusa jelentőségét vesztette. Merészen írt a Tilgate erdő helyén valaha élt gyíkokról, és feltételezte, hogy a föld alatt több fajuk pihen eltemetve. Bátortalanul ugyan, de utalt arra, hogy a furcsa talált fog valószínűleg egy ősi növényevő gyík foga lehet.

Bízott abban, hogy gondolatai segíthetik abban, hogy családja nevét az őt megillető helyre segítse. Legnagyobb csalódására azonban a geológia ifjú tudománya nem sok jelentőséget tulajdonított egy vidéki orvos spekulációinak. Még az általa meghatározott kőzetek idejére vonatkozó állításait sem fogadták el. A Geológusok Társaságának találkozóján az avatott szakemberek szétzúzták a "gyíkok korára" vonatkozó elképzeléseit.

Mantell azonban nem az a fajta ember volt, aki könnyen meghátrál, és újabb kutatásokba kezdett, hogy bizonyítsa igazát a növényevő hüllő létére és a kőzetrétegek korára vonatkozóan. Bár kellő bizonyítékot szedett össze, a Geológiai Társaság egyszerűen nem vélte elég jelentősnek a felfedezését. Nagyon csalódott volt, naplójában meg is jegyezte, milyen sok energiájába telik azon „természetes” előítéletek leküzdése, amelyek a felsőbb körökben mozgó emberekben élnek egy magafajtával szemben. Legnagyobb csapást mégis kora legnagyobb anatómusa, George Cuvier báró kijelentése mérte ambiciózus lelkére, aki szerint a számára oly nagy jelentőséggel bíró fog és csontok egy vízilótól származtak.

1823-ra belefáradt a folytonos elutasításba és sikertelenségbe. Könyve csak veszteséget okozott, hobbija elemésztette a megtakarításai jó részét. Gyűjteménye egyre csak terjeszkedett a házban, mely bosszússá tette feleségét is, akinek támogatására ekkor már nem igazán számíthatott. Nem talált senkit, aki osztozott volna vele felfedezése nagyszerűségében. Határtalan lelkesedésének helyét átvette a „sikertelenség és a vereség nyomasztó érzése”. Ám Mantell a veresége ellenére is tudta, hogy felfedezése igenis jelentős, hogy a birtokában lévő tényeket figyelembe véve, nem tévedhet. Akkor sem, ha ezt még korának legfényesebb anatómusa sem látja.

Mivel lassan múzeummá dagadt gyűjteményét rendszeresen látogatták a felsőbb körökből érkező érdeklődők, bízott abban, hogy talál mecénást magának. S hiába a báró elutasítása, mégis folytatta a munkáját. „A nappaliban minden talpalatnyi helyet megtöltöttek a szétszórt csontok: tálcákon vagy padlón hevertek nagy halmokban, a mennyezetig érő polcokon sorakoztak, s mindegyiket a nap más-más időszakában világította meg fény, kihangsúlyozva nem emberi alakjukat. Az egész látványt uralta az ősi csontok egészségtelen, dohos légköre. S az egész közepén, vizsgálataiba teljesen belemerülve, ott ült a különösen intelligens doktor Mantell.” (4)

Szorgalma nem maradt eredménytelen: 1824-ben levelet írt Cuviernek, aki végül nyilvánosan elismerte tévedését, és kijelentette, hogy a maradványok egy hüllőtől származnak. Mantell Iguanodonnak nevezte el a lényt, Cuvier szavai pedig meghozták számára az annyira vágyott elismerést. 1825-ben beválasztották a Royal Society tagjai közé is.

Az elismerések sorozata bátorítóan hatott rá. A rendelkezésére álló csontokból igyekezett rekonstruálni az Iguanodont illetve az őt körülvevő idegen világot. Azonban támogatói nem lévén, továbbra is orvosi teendői álltak az első helyen, amelyet éppoly odafigyeléssel és nagy gonddal végzett, mint a múlt feltárásának aprólékos lépéseit. Orvosi szaklapokban is publikált illetve egy alkalommal az ő szakvéleménye mentett meg egy asszonyt a haláltól, akit férje megölésével vádoltak. Mantell gondos vizsgálata megállapította, hogy a férfivel valójában szívbetegsége végzett, s meggyőző bizonyítékai miatt az asszony megmenekült. Ám fiatal bérlőjét, akit bűntársának véltek, addigra már kivégezték. Figyelemre méltó az is, hogy az 1830as évek elején tomboló kolera járvánnyal kapcsolatban rövid, laikusok számára is érthető ismertetőt adatott ki, hogy a kórt övező babonákat és tévhiteket eloszlassa, és terjedését gátolja.

Lelkiismeretes természete mellett Mantell odaadó apa volt, aki nagyon szerette mind a négy gyermekét, különösen fiatalabb lányát, Hannah-t. A kőfejtőkbe tett látogatásai során sokszor magával vitte őket is, s a kirándulásoknak minden bizonnyal szerepe volt abban is, hogy idősebb fia, Walter, később természetbúvár lett, és szerepet játszott Új-Zéland élővilágának megismerésében.

1827-ben újabb könyve jelent meg (Sussex képes geológiája), melyet annak ellenére, hogy a tudománytörténészek a dinoszauruszokról írt egyik legfontosabb munkának tartanak, egyáltalán nem követte érdeklődés, és ismét csak veszteséget termelt. Ekkora házassága már komoly válságban volt, felesége mind több időt töltött távol tőle, mely igen megviselte. Miközben elfoglalt orvosként próbált időt szakítani geológiai kutatásaira, és oly nagy szüksége lett volna egy szerető feleségre, aki támogatja, otthona ridegsége minden bizonnyal csak még jobban poros csontjai felé taszította. Gyűjteménye továbbra is nyitva állt, hátha esetleg szert tehet egy befolyásos támogatóra, ám szájtáti bámészkodókon kívül, kik csak rabolták drága idejét, kevés valamire való látogató érkezett.

1831-ben megjelent A hüllők kora c. könyve, melyben olyan gondolatokat feszeget, amelyek bőven meghaladták kora Angliájának mélységesen vallásos tűrőképességét. Mantell elég bátor volt ahhoz, hogy leírja, bolygónkon egykor "a hüllők voltak a teremtés koronái". Bár nem volt még megbízható módszer az egyes rétegek korának meghatározására, azok, illetve a fajok megjelenésének sorrendjét helyesen állította fel. S bár ez utóbbira korábban Cuvier is rámutatott, Mantell volt az első, aki mindezt összefüggő érvekkel alátámasztva kifejtette. Cuvier talán azért sem ment ebbe bele olyan mélyen, mert tartott attól, hogy az opponens evolucionisták kezébe adna fegyvert.

Bár maga Mantell sem fogadta el evolúció elképzelését (5), s nem tudott magyarázatot adni a fajok megjelenésének sorrendjére, az évek alatt felhalmozott tudása alapján nem kételkedett a hüllők korának létezésében. Hiába volt ő maga is vallásos, tudományos vizsgálódásai során szigorúan félretette eme forrásból táplálkozó előítéleteit. ("...abszolút szükséges, hogy a tudás keresésének bármely formája esetén elménk valamennyi előítéletét félretegyük, akármilyen forrásból is származzanak. Az elmének ezen megtisztítása elengedhetetlen egy olyan tudomány esetén, mint a Geológia, melynek küszöbén oly meghökkentő és új tényekkel találjuk szemben magunkat." (6)) Már réges-régen túl volt azon, hogy a Biblia szövegét szó szerint igaznak fogadja el, és számára Mózes könyvei legfeljebb erkölcsi iránymutatások lehettek. Tudományos kérdésekben nem volt keresnivalójuk. Állításai nem kis felbolydulást keltettek egyes körökben, hiszen azok Isten teremtésének céltalanságát sugalmazták. „Ki gondolhat olyat, hogy egy végtelen hatalommal bölcsességgel és jósággal megáldott lény csupán egy szörnyfalkának teremt egy egész világot, ahelyett, hogy egy őt szolgáló és dicsőítő értelmes lénnyel népesíteni be azt?!” (7) írta William Kirby tiszteletes gúnyolódva. Micsoda gyarló emberi hozzáállás!

Bár egyes geológusok felfigyeltek munkájára, és méltatták érte, sajnos ismét csalódnia kellett; a könyv szinte semmilyen válaszreakciót nem váltott ki. Sőt! Kellemetlen következményként szembesülnie kellett azzal, hogy tőle gazdagabb amatőrök elhalásszák előle a leleteket. A könyv sem pénzt, sem támogatókat nem hozott, és egy kudarcba fulladt próbálkozás után a királyi udvarnál, illetve a kolerajárvány miatt, kénytelen volt beletörődni abba, hogy kutatásai csak egy helyben állnak.

Sokadik pofon volt ez a számára. Kora nem igazán akart tudomást venni sem róla, sem a felfedezéseiről, és ez egyre jobban elkeserítette. Fiatalos lendülete elfogyóban volt. „Rövid életem lassan kifolyik a kezemből – írta naplójában – Az idő haszontalanul elszalad, és csak egy szomorú, unalmas földi látogatás lesz belőle.”

1832-ben azonban a Tilgate-i erdő kőfejtőjéből különös maradványok kerültek elő, s mivel azok súlyosan megrongálódtak egy robbantás következtében, eladhatatlanságuk miatt Mantellnek ajánlották fel. Kifejtvén a csontokat a kőből, Mantell lelkesedése visszatért: a szokatlan lényt, melynek darabjai előtte feküdtek, Hylaeosaurusnak nevezte el.

Mantell illusztrációja az 1832-ben talált Hylaeosaurus maradványokról

1833-ban a Mantell család Brightonba költözött. Mantell abban bízott, hogy itt nagyobb eséllyel találhat támogatókra, és akadtak is néhányan, akik segítették őt. Értelmes, tiszta beszéde, gondolatgazdagsága, szenvedélye és érdekes felfedezései érdeklődést keltettek a Brightonban élő nemesekben. Divat lett őt meghívni az esti vacsorákra, és úgy tűnt állandó támogatóra akadt Lord Egremont személyében. Több időt szentelt a tudománynak, mint korábban, és újabb könyvet írt. Úgy tűnt, végre értékelik erőfeszítéseit, felfedezéseiért kitüntetésben részesítette a Geológiai Társaság.

Sajnos azonban rövidesen rá kellett döbbennie, hogy akármilyen népszerű is, megtakarításai fogyatkoznak. Népszerűsége pénzt nem hozott. Brighton lakói Lewes-szal ellentétben, nem bíztak meg egy olyan orvosban, aki ilyen szenvedélyesen hódol valami ködös ősi világ feltárásának.

Az anyagi problémák újra kikezdték a házasságát, feleségével képtelenek voltak bármit is megbeszélni egymással. Végül bérbe kellett adniuk az otthonukat, hogy helyén Tudományos Intézetet hozzanak létre, mely talán hoz valamennyi bevételt. Mary elköltözött a gyerekekkel. A kialakult helyzet és felesége ítélete, mely szerint hobbijának önző hajszolása juttatta őket idáig, szinte teljesen megsemmisítette Mantellt. Egyedül maradt, és múzeuma felső szintjén lakott. Szinte rosszul volt, ha az őt körülvevő maradványokra gondolt, miközben családja nem volt mellette. Lelkiállapotán csak rontott, hogy kiderült: lánya, Hannah súlyos csípőizületi gyulladásban szenved, melyről nem értesítették időben.

Miközben belül szenvedett, előadásai a korabeli leírások alapján nem vesztettek fényükből. Kiváló előadó volt, könnyedén megnyerte hallgatóságát, amire szüksége is lett volna a fennmaradás határán egyensúlyozó tudományos intézetnek. Helyzetén valamicskét könnyített, hogy néha feleségét vagy gyerekeit is felfedezte a hallgatóság soraiban.

Mindez azonban nem segített a Tudományos Intézeten, mely végül csődbe jutott, így 1838-ra kénytelen volt megválni hosszú évek alatt gondosan összeszedett fosszília gyűjteményétől, melyet a British Múzeumvásárolt meg. Mintha az életétől, vagy ahogy egyik barátja írta neki, a gyerekeitől kellett volna megválnia. 1839-ben Londonba költözött, hogy ott alapítson orvosi praxist. Felesége nem ment vele, végleg elhagyta. Idősebbik lánya elérte a nagykorúságot, míg idősebb fia, Walter, minden tiltakozása ellenére Új-Zélandba utazott. Egyetlen kincse maradt mellette: kislánya Hannah, aki továbbra is súlyos beteg volt. Idejének legnagyobb hányadát rá áldozta. Csak akkor mozdult el mellőle, ha beteghez hívták. Ő fürdette, ő ápolta. Hálószobáját a lányáé mellett rendezte be, és iszonyúan bántotta a lelkiismerete amiatt, hogy orvosként nem képes rajta segíteni. A hideg idő beköszöntével Hannah állapota súlyosbodott, mígnem „tiszta lelke eltávozott az élők sorából.” Mantell összeomlott, hónapokig nem írt semmit. Barátai aggódva figyelték, mennyire magányos lett és elszigetelt. Bár próbált úrrá lenni fájdalmán, nagyon nehezen ment neki. Gyakran kikocsizott lánya sírjához. A felgyülemlett csalódások sorozata és a magánéleti kudarca ráadásul egészségére is rányomta a bélyegét. A sors különös fintora, hogy a brighton-i előadásai alapján összeállított „A geológia csodái” c. könyve végre szépen fogyott. Mantell azt hitte, ez legalább szép befejezése lehet geológiai munkásságának, de mint sejthetjük, közel sem ez volt a vége.

1840 körül Mantell már ismerte azt a Richard Owent (jobbra), aki oly sok kellemetlen órát okozott neki élete utolsó évtizedében. Viszonyuk ekkor még baráti volt, sőt, Mantell segíteni próbált neki az egyik könyvéhez szükséges anyag összegyűjtésében. Nem sejtette, hogy Owen megnyerő modorú maszkja mögött milyen kicsinyes, rosszindulatú, irigy ember bújuk meg.

1841-ben aztán Mantell számára is kiderült, milyen ember Richard Owen. Egy ülésen elhangzott beszámolója – melyet egyébként végül évi 250 fontottal jutalmaztak – szinte nyílt támadás volt ellene. Egyes állításait az Iguanodonnal kapcsolatban igyekezett nevetségessé tenni, míg másokat sajátjaként tüntetett fel. Mantell, aki munkája miatt, mint ahogy általában, most sem tudott jelen lenni az ülésen, csak az újságokból értesült a „hálátlan kalózkodásról”. Itt is válaszolt rá, persze jóval visszafogottabb stílusban, mint aki nem feltételez rosszindulatot.

Úgy tűnt, azok után a csapások után amelyeket elszenvedni kényszerült, végre lábra áll. Érdeklődése kezdett visszatérni, s talán már nem teltek oly céltalanul napjai, mint azt korábban érezte. Az élet azonban úgy vélte, van még mit elvenni tőle.

1841-ben Mantell egy betegnél tett látogatást követően hazafelé tartott, amikor a kocsis elveszítette uralmát a lovak felett. Próbált segíteni neki, és igyekezett megragadni az összegabalyodott kantárszárat, a lovak azonban lerúgták a földre. „A kerekek súrolták a fejét, a kocsiba beleakadt testét pedig egy darabon magával vonszolta a kocsi.” Sérülése súlyos volt, s később kiderült, hogy a baj még nagyobb: lábai zsibbadni kezdtek, a bénulás terjedt, mígnem lábra állni sem tudott.

Amíg ő otthon betegeskedett, Owen egyre nagyobb sikereket ért el azokra az alapokra építve, amelyeket többek között ő rakott le. Mégis: Owen igyekezett úgy tenni, mintha Mantell nem létezne, és felfedezéseit szándékosan Cuvier-nek tulajdonította, vagy gunyorosan lekicsinyelte. Otthonában lábadozva Mantellen erőt vett az igazságtalanság érzése. Miközben ő eredményeiért feláldozta karrierjét és még a családját is, itt ez az ember, aki minden érdemét el akarja vitatni tőle, sőt, egyeseket sajátjaként beállítva jól meg is él belőle. Betegsége miatt azonban nem volt képes megvédeni magát. A bénult zsibbadás lassan eloszlott, pokoli fájdalmakat hagyva maga mögött, amely egész további életében kínozta, betöltve élete minden percét. "Valójában nincs egyetlen órám sem, amelyben nem kínoz fájdalom - írta 1845-ben naplójába - s kilátásom sincs arra, hogy valaha lesz." (8)

Lassan kapott csak újra erőre, de a régi már sose lehetett. 1843 körül ismét nekilátott a kövületek gyűjtésébe. Saját leírása szerint bár csak kicsit távolságokat tud megtenni, elméje továbbra is élénk. Az Iguanodon világa kezdte ismét rabul ejteni. 1844-ben újabb könyvet írt, mely szépen fogyott, és másodszor is kiadták. 1847-ben aztán váratlanul kövületek érkeztek számára fiától, Waltertől, Új-Zélandról. Oly nagyon aggódott már érte, hisz 1839 óta nem is látta, s levelet is ritkán küldött. A csomagban kb. nyolcszáz lelet volt, köztük Új-Zéland kihalt nagytestű madarának, a moának a maradványai. Mantell azonban lemondott arról a dicsőségről, amelyhez a leletek juttathatták volna, s azokat átengedte Owen-nek, aki egyébként is sajátjának érezte ezt a területet. Különösen szép példája ez annak az erkölcsi fölénynek, amellyel Mantell rendelkezett Owen felett – s amely oly hidegen hagyta az életet, amely így bánt vele.

Ez idő tájt érkezett haza Mantell kisebbik fia, Reginald, Amerikából, kiváló belemnitesz kövületekkel felszerelkezve. Ezen kövületek pedig rávilágítottak Owen kirívó hibájára, amikor olyan tulajdonságokkal ruházta fel ezt a tintahal-szerű lényt, amivel nem rendelkezett – és amiért ráadásul komoly kitüntetést is kapott: a Royal Society Királyi érdemérmét. Owen nem akarta beismerni tévedését, és ismét megpróbálta nevetségessé tenni Mantellt – sikertelenül.

A két férfi mindig megtalálta az alkalmat arra, hogy valamin megmérkőzzenek. Mantell – aki egyre romló egészségi állapota miatt praxisa feladására kényszerült – további megállapításokat tett az Iguandonról – így pl. azt, hogy valószínűleg két lábon járt, illetve további dinoszaurusz fajokat azonosított. Az Iguanodonról írt újabb cikke miatt neve felmerült a Royal Society Királyi érdemérmeseinek jelöltjei között. Owen mindent megtett, hogy ne kapja meg az érmet. Továbbra is igyekezett lekicsinyelni a munkáit, azt állította, csupán összeszedte a kövületeket, hogy azokat mások kiértékelhessék. Mantellben tombolt a tehetetlen düh, hiszen élete munkáját akarták kétségbe vonni. „Mennyire szomorú, hogy egy ilyen tehetséges ember egyúttal ennyire irigy és hitvány!” (9) írta egyik barátjának, és ezzel kiválóan megragadta a lényeget. Owen anatómiai tudása valóban túlszárnyalta Mantellét, hiszen neki nem kellett a megélhetéséért küzdeni, sem munka mellett folytatni kutatásait, ráadásul felesége is mögötte állt. Egyáltalán nem szorult rá arra, hogy mások tollaival ékeskedjen, és helyzetét nem veszélyeztették Mantell kutatásai sem. Mégis mindent elkövetett, hogy Mantell ne kapja meg az érmet. Viselkedése egyre több kollegájában szült ellenszenvet.

Owennek semmi sem volt elég, és 1850-ben Mantell illusztrációit úgy akarta beleszerkeszteni készülő könyvébe, mintha azok sajátjai lennének. Amikor mindez kiderült, Owen nem tulajdonított neki jelentőséget, és csak egy semmitmondó bocsánatkérésre futotta tőle.

Mantell eközben testileg és lelkileg is összeroppant az állandó fizikai fájdalom terhe és Owen támadásai alatt, akire egész élete tehetetlen csalódottságát rázúdította. Talán úgy érezte, Owen kapja mindazt, amit neki kellett volna. Roncsolódott gerince meghajlott, teste szörnyen megcsavarodott és összegörnyedt. Mégis: ha előveszem élete vége felé írt könyveit, továbbra is a természet és a tudomány iránti mérhetetlen odaadása és csodálata sugárzik belőle. Más nagyon nem is maradt neki ezen kívül.

1851. május 1-én megnyitott a Londoni Világkiállítás, mely teljesen lenyűgözte Mantellt. Ő nem kapott benne figyelmet, nem úgy, mint Owen. Fájdalmai és testi korlátai ellenére azonban minden nap kiment, s örömmel hallgatta a tudományos előadásokat vagy csodálta a kiállított leleteket illetve modern tárgyakat, teleszkópokat, gőzgépeket. Fáradtan, a fájdalomtól kimerülve ért haza minden nap végén, ám ennek ellenére következő reggel sem maradt otthon.

1852 nyarán az a megtiszteltetés érte, hogy felkérték a dinoszauruszok életnagyságú modelljeinek elkészítésére. Mantellt azonban ekkora már teljesen kikezdte az állandó fájdalom. Tisztában volt azzal, hogy meg fog halni. Kórosan sovány, fájdalomtól megtört teste számára ez túl sok lett volna, és visszautasította a felkérést, amit így Owen kapott meg. Olyannyira hozzászokott az ópiumhoz, hogy egy hajtásra meg bírta inni a megengedett adag harminckétszeresét is – ami naplója fásult, meggyötört bejegyzései szerint nem segített már rajta semmit. Hiába a legerősebb nyugtatók, fájdalmait már nem tudták enyhíteni. Elkeserítő, hogy a Royal Societynek csak ekkor jutott eszébe, hogy állandó évi 100 fontos juttatást eszközöljön a számára. Ám ezt sem kellett sokáig fizetnie.

1852. november 10-én Mantell leesett az otthoni lépcsőn. (gyanítom, hogy ez nem volt egyedi eset, ugyanis naplójában korábban is utalást tesz arra, hogy egy ájulás miatti esés során megsérült az arca (10)) Négykézláb kellett elmásznia a hálószobáig, ahol kínzó fájdalmai miatt, melyek az esés következtében minden bizonnyal sokat erősödtek, bevett egy fél adag ópiátot, majd alig két óra elteltével bevette a másik felet is. Szervezete azonban ezt már bírta elviselni. Ópium túladagolás végzett vele.

A boncolás során kiderült, hogy Mantell gerince (balra) teljesen elcsavarodott, a csigolyák keresztnyúlványai elfordultak, volt, amelyik szinte derékszögben állt eredeti helyzetéhez képest. Gerincoszlopa alsó részét kivették, és az élet groteszk fordulataként Owen felügyelete alá került a Királyi Sebészakadémiára. Ott is maradt egészen a II. Világháborúig, amikor is megsemmisült a németek bombázása során.

Owennek azonban nem volt elég az sem, hogy ellenfele meggyötört testének maradványa tartósítva, felcímkézve hevert szinte a birtokában. Névtelen cikket írt, melyben Mantellt tehetségtelen, lényegtelen tudósként tűnteti fel, érdemeit elvitatta tőle, s kijelentette, hogy híján volt tudásnak. Ami még felháborítóbb, hogy ugyanezen írásban nem átallott önmagát dicsérni. Szánalmasan primitív viselkedés ez egy olyan embertől, aki akkorra szinte mindent elért, amit tudós Angliában elérhet, és amiről Mantell még csak nem is álmodhatott. Owen értelmetlen kirohanása miatt több kollegája érzett csalódottságot. Most, hogy Mantell eltűnt, minden tőle telhetőt elkövetett azért, hogy eltörölje azt a kevéske hírnevet is, amit sikerült szereznie. Már nem volt ott, hogy megvédje magát. Arról is gondoskodott, hogy féltett gyűjteményét felossza és szétszórja. Bosszantó módon még ma is találtam az interneten olyan írásokat, ahol Mantell érdemeit Owennek tulajdonítják, sőt, olyat is, ahol Owen hibáját tulajdonítják Mantellnek. Owen erőfeszítései végülis eredményesen zárultak, hiszen Gideon Mantell neve meg nem érdemelten szorult a háttérbe Owennel szemben a dinoszauruszok felfedezése kapcsán.

Erősen lázad ez ellen az igazságérzetem, és ezért szenteltem neki ilyen hosszú bejegyzést. Hátha kicsit több embernek jut eszébe Gideon Mantell neve, ha a dinoszauruszok felfedezéséről hall.
__________________________________________________________________________________
(1) A "földalattológia" ("underearthology") kifejezés William Bucklandtől származik.
(2) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok - 50. oldal
(3) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok - 59. oldal
(4) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok - 120. oldal
(5) Dennis R. Dean: Gideon Mantell and the Discovery of Dinosaurs c. könyve (208-210. oldal) megemlíti, hogy Mantellt mennyire megdöbbentette Robert Chambers: A teremtés természetrajzának emlékei c. evolucionista írása és saját, Medals of Creation c. könyve közötti hasonlóságok sora. Mantell maga ugyanis vallásos lévén egyáltalán nem örült a könyv népszerűségének, és megalázónak érezte az evolúció gondolatát, a transzmutációt pedig tudománytalan spekulációnak gondolta.
(6) Gideon Mantell: Wonders of Geology - 1839
(7) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok - 179. oldal
(8) The unpublished journal of Gideon Mantell - 96. oldal
(9) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok - 279. oldal
(10) The unpublished journal of Gideon Mantell - 96. oldal

2011. október 6., csütörtök

Folyamatban

Az az én nagy bajom, hogy minél jobban próbálom befogadható hosszúságúra gyűrni a következő posztom, az annál inkább igyekszik szétfeszíteni az általam támaszott kereteket.

2011. szeptember 28., szerda

Igazán nem tudom eldönteni, hogy a múlt mely megnyilvánulása nyűgöz le jobban: az égen pislákoló milliárdnyi csillag ősöreg fénye, vagy a földben szunnyadó, jóval az ember megjelenése előtt fosszilizálódott lények idegen alakja.

2011. szeptember 26., hétfő

A Darwinig vezető útról

Anélkül, hogy elvitatnám Charles Darwin igen jelentős szerepét az evolúciós gondolkodás kialakulása során, valahol zavar a tény, hogy bár Darwin előtt már számos kutató kötelezte el magát az evolúció mellett, mégis úgy teszünk, mintha A fajok eredetével indult volna minden. Pedig annak az útnak a köveit, amelyen Darwin aztán végigment és meglátta az evolúciót működtető természetes szelekció mechanizmusát, nem egyedül rakta le.

Kezdhetném talán Anaximandrosszal, aki már az időszámítás előtti VI. században feszegette, hogy valamennyi élőlény a vízből mászott elő, és a Földet benépesítő lények egy fejlődés eredményeként jöttek létre. De elképzelése a maga korában nem volt több puszta spekulációnál.

Azt hiszem, érdekesebb James Burnett, Lord Mondobbo, skót filozófus, aki első lehetett a természetes szelekció ötletének megfogalmazásában. Azonban lévén igen vallásos ember, neki magának is nehezére esett hinnie saját elképzelésében, mely szerint az ember esetleg a majmoktól származik. Ötletével nem igazán foglalkozott a közvélemény sem, mert – merem állítani, hogy szerencséjére - bolond embernek tartották. Nem jelentéktelen azonban a tény, hogy Charles Darwin nagyapja, Erasmus Darwin, munkáiban hivatkozik Lord Monboddora.

Akivel azonban igazán megindult az evolúciós vita a XIX. század eleji Európa tudományos közösségeiben, az a francia Jean Baptiste Lamarck, a "rovarok és férgek professzora". Lamarck szerint a fajok nem halnak ki, hanem egyfajta transzmutációval más életformákká alakulnak. „A változó életkörülmények új válaszreakciókat követelnek meg az élőlényektől, ami végül beépül az állat viselkedésébe. (…) 1809-ben kiadott Philosophie Zoologique (Állattani filozófia) című művében fejtette ki elméletét, miszerint az alacsonyabb rendű lények „kitermelhetik” a magasabb rendű létformákat.” Már 1802-ben is megjegyezte, hogy nem kell azt feltételeznünk, hogy bármelyik faj kihalt volna, csupán átalakultak. Lamarck kezében azonban nem volt semmi, amivel elméletét alá tudta volna támasztani, s „nem tudott megfelelő mechanizmust felvázolni az evolúció működésére sem.” (1) Mivel gondolataiból az következett, hogy az ember is az alacsonyabb rendű létformákból fejlődött ki, elméletével magára vonta kora tudósainak haragját.

William Conybeare, angol geológus 1821-ben a következő megjegyzést tette Lamarck téziséről: „Olyan gyalázatos gondolat ez, amelyet csupán a materialista filozófia hiszékenysége emelt fel egy pillanatra, saját maga szórakoztatására, s csupán vakbuzgóságból védelmezi azt.” (2)

Lamarck számára sajnos teljes ellehetetlenülést okoztak gondolatai, kiadót is nehezen talált művei megjelentetéséhez. Kollegája, korának nagynevű anatómusa, George Cuvier, nemcsak sikeresen szorította háttérbe, de igyekezett elhallgattatni is. Lamarck azonban eltántoríthatatlannak bizonyult, és 1815-ben a Histoire Naturelle des Animaux sans Vertébres (A gerinctelen állatok természetrajza) című munkájában újrafogalmazta nézeteit. Kifejtette, hogy a természetben az állati formák az egyszerűbb felől a bonyolultabb felé mutatnak. Egyre romló látása miatt komoly erőfeszítésébe telt megírni hétkötetes művét, mely korára nem igazán volt hatással, és jelentőségét csak az utókor ismerte el. 1829-ben teljesen vakon és oly szegénységben hagyta maga mögött az életet, hogy családjának még a temetésére sem futotta. (3)

Lehet, hogy Lamarck gondolatai komoly ellenszenvet váltottak ki, halálával mégsem merültek feledésbe. Tanítványa, Étienne Geoffroy Saint-Hilaire felkarolta nézeteit, és nyíltan szembehelyezkedett a tudományos körökben komoly hatalommal bíró Cuvier-rel, aki szerint Isten teremtette a fajokat speciálisan meghatározott célokra.

Geoffroy kiemelte a fajok közötti hasonlóságot. Ő hívta fel a figyelmet először arra, hogy tűnjenek akármilyen különbözőnek is az élőlények végtagjai, (Pl.: a denevérek szárnya vagy a bálnák uszonya) valójában ugyanazok a csontok alkotják valamennyit. Rávilágított arra is, hogy az emberi embrió fejlődése különböző szakaszaiban alacsonyabb rendű létformákra emlékeztet. Cuvier átmeneti formák bemutatására hívta fel ellenfelét, aki 1824-ben rá is mutatott arra a tényre, hogy Cuvier elsiklott egy ősi lény, a Teleosaurus koponyáján fellelhető emlős jellegzetességek felett, amikor leírta azt. Cuvier dühödten reagált, s nyilvánvalóan abszurdnak tartotta az elképzelést, mely szerint Isten csak azért hozott volna létre haszontalan átmeneti lényeket, hogy „kitöltse a Létformák Láncolatának hiányzó szemeit.”  (4) Ragaszkodott azon nézetéhez, hogy az élőlények igenis jól elkülöníthető csoportokba sorolhatóak, s közöttük nincs átjárás.

Az 1830-as évek elején Geoffrey felvetette, hogy „egyes gerincesek és gerinctelenek közt homológiák figyelhetőek meg, pl. a halakat, illetve a lábasfejűeket – így a polipokat, kalmárokat, tintahalakat, és a kihalt ammoniteszeket és belemniteszeket – tömörítő csoportok között.” Ötlete nagy érdeklődést keltett, Cuvier pedig annyira megrettent eme gondolattól, hogy politikai súlyát is igyekezett latba vetni ellenfele ellehetetlenítésére. Geoffrey-nek lehetett oka a félelemre, hiszen hivatalosan minden állami tisztviselő köteles volt vallásos nézeteket vallani. A korabeli újságok ostobának és a túlfűtött fantázia szüleményének titulálták elképzelését. (5)

A francia tudósok parázs vitájába hamarosan az angolok is bekapcsolódtak. Érdekes módon – mely számomra valami egészen erőltetett magyarázatnak tűnik – számukra az evolúció bizonyítékai épp a teremtésre voltak bizonyítékok, hisz így feltárult az élőlények láncszemeinek szoros összekapcsolódása, s ily módon nyilvánvalóvá vált, hogy „minden élőlényben ott van az Istenhez vezető út.” (6)

Richard Owen, az akkor még fényes jövője előtt álló anatómus – akitől azt hiszem kevés irigyebb, rosszindulatúbb és ellenszenvesebb figura van a tudománytörténetben – kiállt barátja, Cuvier mellett, és a gyöngyházfényű nautilusz bemutatásával rávilágított a lény egyedi és speciális mivoltára, ezzel mérve csapást Geoffroy-ra. (7)

Charles Lyell, a kiváló geológus, kinek műve a "Principles of Geology" Darwinra is nagy hatást gyakorolt, szintén szembehelyezkedett az evolúció gondolatával, holott az oly szépen illeszkedett saját elképzelései közé a Föld felszínének lassú, fokozatos változásával kapcsolatban. Bár Lyell elhatározta, hogy „megszabadítja a tudományt Mózestől” mert „Angliát sokkal jobban uralja a papság, mint bármelyik más európai országot, eltekintve Spanyolországtól”, úgy vélte, „hogy a fejlődés csupán illúzió. (…) a másod- és harmadkori kőzetekben található gerincesek fosszilizálódása esetleges folyamat, és nem tekinthető bizonyítéknak. S ha a gerinceseket nem vesszük figyelembe, nem látható fejlődés.” Felhívta a figyelmet a hüllők korának kőzetrétegei között talált oposszumszerű lény fosszíliáira, és arra, hogy ezen rétegekből valószínűleg csak azért hiányoznak az emlősök, mert megsemmisültek a maradványaik. (8)

William Buckland, az első paleontológusok egyike, és aki életének jelentős részét tette fel a tudomány és vallás között feszülő ellentétek feloldására, szintén tagadta az evolúciót. Szerinte ugyanis az ősállatok összetettsége ellenkezik azzal a gondolattal, hogy azok valami primitívebb formából alakultak volna ki. Példaként hozza fel a trilobiták bonyolult szemét, mely „abszolút megmagyarázhatatlan, ha nem vesszük figyelembe az intelligencia Teremtő hatalmát.” (9) Buckland ellenvetése saját korában még elnézhető, ám számomra megmosolyogtató, hogy a legtöbb kreacionista továbbra is megragadt ezen a szinten.

Lamarck tézisének abban az időben egyetlen komoly védelmezője lehetett Angliában, a londoni egyetem anatómia professzora, Darwin egykori tanára, Robert Edmund Grant, akit tudásáért és tehetségéért magasztalt az angol Lancet magazin. Grant nem igazán illeszkedett a viktoriánus brit birodalomba az istentelen evolúció elméletének felkarolásával, és ateista, materialista nézeteivel (ráadásul az a pletyka is járta róla, hogy homoszexuális). Megszólták amiatt is, mert a londoni egyetem bármilyen hitű diákot befogadott, és falain belül szabadon megvitathattak mindenféle istentelen gondolatot. Nem volt szent számukra semmi. Grant „gyakorlatilag rászabadította a radikális párizsi eszméket a biológia tudományára.” (10)

Grant kétségtelenül jó szakember volt, s így komoly ellenfelévé vált az akkoriban felfelé törő Richard Owennek. 1836-ra Owen komoly befolyásra tett szert az angol tudományos életben, melyet igyekezett arra használni, hogy Grantet félreállítsa. Hasonlóan ahhoz, ahogy Cuvier félreállította Lamarck-ot, befolyásos támogatói révén sikerült ellehetetlenítenie, s elérte, hogy megfosszák munkájától. Diákjai nem lévén, az 1840-es évekre Grant kénytelen volt London szegénynegyedébe költözni, s az egykor oly szép jövő elé néző tudós nem is tért vissza a tudományos életbe. (11)

Nem csoda hát, ha nem igazán hangoztatta véleményét az, aki egyet értett az evolúciós eszmék terjesztőivel. 

1844-ben egy névtelen iromány borzolta fel az angol tudományos életet: A Teremtés természetrajzának emlékei. A könyv az őskövületeken keresztül mutatott fel bizonyítékokat az evolúcióra, az egyszerűbb formáktól a bonyolultabb felé, rávilágítva Isten beavatkozásának szükségtelenségére. Az angol tudományos elit forrongott. Adam Sedgwick, geológus szerint „Ha a könyvnek igaza van, akkor a vallás hazudik, az emberiség törvényei nem egyebek egy rakás ostobaságnál, az erkölcs csak holdvilágos ábránd, a férfi és a nő pedig csupán minőségi vadállatok.” (12) Maga Darwin is elismerte, hogy a könyv nagy hatást gyakorolt rá saját elméletével kapcsolatban.

A könyv írója, Robert Chambers (jobbra), olyannyira tartott írásának következményeitől, hogy mindent megtett annak érdekében, hogy ne derüljön ki a személyazonossága. Haláláig erre nem is került sor. Chambers azonban éppúgy nem tudott rájönni az evolúció mozgatórugójára, ahogyan elődei.

Miközben az 1830-40-es években hangos, és elkeseredett harcot vívott Isten teremtő ujja a természet spontán erőivel, Charles Darwinban egyre tisztább képet öltött a természetes szelekción át működő evolúció folyamata. Az előzményeket figyelembe véve érthető, miért húzódozott olyan sokáig elméletének megjelentetésével, s miért gyötrődött annyit gondolatai miatt. Talán még 1859-ben sem jut el odáig, hogy gondolatait publikálja, ha Alfred Russel Wallace levelében nem ad hírt számára az általa felfedezett bizonyítékokról.

Így aztán sebtében, félve attól, hogy megelőzik, kiadatta A fajok eredetét, melynek végső változatát „hányingerrohamok közepette” (13) olvasta végig. Rettegett attól, milyen reakciókat fog kiváltani. Leginkább Richard Owentől tartott, aki akkorra szinte „egyeduralkodó” volt az angol tudományos életben.

Lett légyen Owen személyisége akármilyen ellenszenves, az összehasonlító anatómia területén birtokolt hatalmas tudása elvitathatatlan. Ő maga sem hitte úgy, hogy Isten külön-külön teremtett minden fajt, sokkal inkább vélte úgy, hogy az ős-formákat alkotta meg, melyek alapján az élőlények kifejlődtek. Első reakciója nem is volt igazán ellenséges, gratulált Darwinnak eredeti ötletéhez. Ám arra kényszerült, hogy tisztábban fogalmazza meg korábbi homályos mondatait az élőlények kifejlődésével kapcsolatban. Owen nem tagadta meg önmagát. "Darwin éleslátása és tiszta gondolatai miatt érzett féltékenysége valószínűleg elhomályosította az elméjét, mikor lekicsinylő felháborodással írt a könyvről. Különösen „felbőszítette, hogy Darwin és „rövidlátó” követői félremagyarázták az alternatív „teremtéselméleteket”, és úgy érezte, az Isten által irányított másodlagos természeti törvények folyamatos működéséről alkotott saját elképzeléseit is ellehetetlenítik.” (14)

Akármilyen elismert is volt egykor Owen, az angol tudományos életben betöltött monopolhelyzete fokozatosan összeroskadt az evolúció súlya alatt, mely keresztül-kasul átjárta a biológia tudományának minden területét. Neve elhomályosult, szakterületén írt munkái meghaladottá váltak. Legtöbben mára csak az evolúció gondolata ellen intézett vehemens támadásai miatt emlékeznek rá, míg Darwin neve ma is fényesen ragyog. Ezt a bejegyzést azonban nem Darwin miatt írtam, hanem azok miatt, akik tevékenységükkel hozzájárultak ahhoz, hogy megtehesse kulcsfontosságú felfedezését. Akik fáradságos munkával, lelkesedéssel, és komoly áldozatokkal kövezték ki az útját. Hogy legyen néhány perc, amikor az ő nevük is felcsillan Darwin mögött.
__________________________________________________________________________________
Fenti bejegyzés Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok c. könyve alapján íródott (Alexandra, 2000.). Ez volt életemben az első olyan könyv volt, amelyet a befejezését követően másnap elölről kezdtem olvasni. Valamennyi idézet onnan származik. 
(1) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok, 77. oldal
(2) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok 77. oldal
(3) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok 142. oldal
(4) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok 144-145. oldal
(5) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok 187-188. oldal
(6) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok 147. oldal
(7) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok 189. oldal
(8) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok 171. oldal
(9) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok 198. oldal
(10) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok 190. oldal
(11) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok 202-203. oldal
(12) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok 260. oldal
(13) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok 311. oldal
(14) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok 314. oldal

2011. szeptember 10., szombat

Szaturnusz

Az alábbi videón a Cassini űrszonda Szaturnuszról készült képei láthatóak. Még mindig ez a kedvenc bolygóm. És ha a fél karomat nem is, de az egyik ujjamat lehet hogy odaadnám azért, hogy valóban élőben láthassam.


CASSINI MISSION from Chris Abbas on Vimeo.

2011. szeptember 2., péntek

Félelem a valóságtól

Pár napja valamiért eszembe jutott az a nem is olyan régen történt pillanat, amikor még úgymond vallásosként folytattam ideológiai vitát a férjemmel, és megint ott maradtam érvek nélkül, azzal a nehezen emészthető ellentmondással a fejemben, ami a hitem és a józan ésszel történő nyilvánvaló következtetés között húzódott. Emlékszem, hogy a kellemes és szép kerek világnézetemnek, amelyet valósnak tudtam, mennyire nem tetszett az a rideg, idegen világ, amelyet látni véltem, és amitől féltem, hogy valóban igaz. A hangsúly most a félelmen van. Annyira egyértelmű volt valaha számomra az, hogy mindennek oka van, minden élőnek valójában közös lelke van, hogy egy élő létező világmindenség részei vagyunk. Szörnyűnek tűnt még csak a lehetősége is annak, hogy ez nem létezhet. Hogy az univerzum nem szeret engem, nem tart különlegesnek, sőt, másokat sem, mert képtelen szeretni. Hát mi értelme van így ennek az egésznek? Hogy lehetne értelem nélkül létezni?

Féltem hát, leginkább azért, mer t legbelül, el nem ismerten, úgy láttam, hogy a félelmem megalapozott, és jó esély van arra, hogy a világképem teljesen hamis és légből kapott. Ezzel nem csak egyszerűen az ideológiám bukott, hanem minden értelmezésem, amellyel magamnak az engem körbevevő eseményeket magyaráztam. Minden kusza lett.

„De ez nekem így nem tetszik.” Talán ez volt a másik végső érvem ezen viták végén a „csak”-on kívül.

Arra emlékszem, hogy kapcsolatunk elején kicsit sajnáltam a férjemet amiatt, mert ateista, de mivel úgy láttam, jól érzi magát a bőrében, nem tulajdonítottam ennek túl nagy jelentőséget. Egyébként is úgy véltem, hogy a tettek számítanak. Ám ha két ember másképpen magyarázza a világ eseményeit, az akarva és akaratlanul is felszínre fog kerülni.

A privát naplómban 2008. október 18-án így írok róla: „… néha úgy érzem, elvett tőlem egy fontos dolgot: a hitem. Két éve még oly stabil világképem le akar dőlni. Megtanított gondolkodni, és így már nem tűnik olyan logikus, létező dolognak a reinkarnáció és a halálon túli élet. Válaszokat vesztettem el. Egyszavas mondatokat kaptam helyettük, amelyek csak tagadnak.”

Akaratom ellenére kerültem egy idegen, riasztó világba, s bár féltem, mégis egyre kevesebb területen engedtem meg magamnak az irracionális magyarázatokat. Talán úgy tűnhet, mintha a férjem kimosta volna az agyam, de valójában ő volt a katalizátor. Én magam igyekeztem minél jobban olyan tudományos kutatásokat keresni, amelyek azt igazolják, létezik pszi, telepátia vagy reinkarnáció, ám annál valószínűbbnek látszott az ellenkezője. Pár hónapra konzerváltam magam egy igen kényelmes állapotba: inkább nem gondolkodtam olyan témákon, amelyek megkérdőjelezhetik a kis világomat, mert féltem attól, hogy végleg elveszítem, és egy hideg, kiüresedett világban találom magam helyette. Viszont már nevetségesnek éreztem magam, ha elővettem a Tarot kártyám. 2009. tavaszán írok arról, mennyire gyerekesnek tűnik a korábbi világlátásom, de inkább az agnoszticizmus kényelmes álláspontjára helyezkedtem, és nem akartam állást foglalni. Mert hát lehet, hogy most inkább tűnik úgy számomra, hogy még sincs mindenkit átölelő univerzum, nincs lelkünk, pláne nem közös gyökerű lelkünk, de hátha tévedek. Hátha mégsem igaz ez. Ugye? Ugye nem?

Azért bíztam a tévedésemben, mert még mindig féltem az idegen, lelketlen, hideg valóságtól. Szörnyűnek, sőt, rémesen borzalmasnak tűnt. Embertelennek, a szó valamennyi negatív jelentésével. Mára nehezemre esik visszaidézni ezeket a félelmeket, ahogy egyre nehezebb számomra megérteni az akkori gondolatmenetemet is. Épp ezért tartok most egy kis visszaemlékezést. Hogy értsem, mi is az, ami visszatart egy magát vallásosnak tartó, de józan gondolkodású embert az ateizmustól. És ez elsősorban egészen biztosan az elrettenés attól a ténytől, hogy mennyire jelentéktelen is a saját élete ahhoz képest, amilyen jelentősnek korábban gondolta. Az elrettenés a világegyetem embertelenségétől és létünk magányos voltától.

Azt hiszem, ha nem fedezem fel magamnak Carl Sagan-t, sosem fordulok ateizmusba. Mert bár furcsa módon ő nem vallotta magát ateistának, mégis ő adta meg a végső lökést számomra ahhoz, hogy én azzá váljak. Képes volt úgy beszélni a valóságról, hogy az ne tűnjön számomra úgy, mintha megfosztották volna valami rendkívül fontostól. Sőt! Lélegzetelállítónak tűnt. Beláttam, hogy ez a „fontos elem” csak az én fejemben létezett, és valójában egyáltalán nem is fontos. Ezt elismerni már nem jelentett félelmet.

2009. augusztusában kezdtem el olvasni a könyveit és 2009. novemberében írom le először azt, hogy ateista vagyok. Már nem látom félelmetesnek vagy ijesztőnek a valóságot. Képes lettem puszta valójában csodálni. Tündérek nélkül, ahogy Douglas Adams mondaná.

Számomra csalódást talán az egész kapcsán az jelentett, hogy miközben gyerekként csodálkoztam rá a valóság szépségeire, képtelen voltam ezt más vallásos ismerőseimmel megértetni. Azt hittem, ha nekem ment, nekik is menni fog. De lehetetlen volt, pedig annyira vágytam rá, hogy lássák ők is, hogy a felfedezés érzését megosszam valakivel. Nem ment. A félelmeik miatt. A félelem az elmúlástól, az értelmetlen léttől, de leginkább talán önnön hétköznapiságuk tényétől. Béklyóba veri őket a hitük. Nem, nem a hitük. A félelmük. A félelmük a valóságtól.