2008. december 21., vasárnap

Betyár

Szeretném bemutatni a világ legaranyosabb nagyra nőtt kiskutyáját, Betyárt, aki a képen csupán 12 hetes, de már nagyobb, mint egy fox terrier (merthogy ahhoz tudom hasonlítani). Fajtáját tekintve egyébként komondor.

Betyár lehető legnyugodtabb kiskutya, akit valaha láttam. Türelmével, békés de határozott viselkedésével rögtön belopta magát az egész család szívébe. Soha nem hittem volna, hogy van olyan kiskutya, amelyik nem nyivákol, nyüszít, miután új helyre kerül. S bár Betyár bánatos szemeiben is látható volt az új otthon okozta elveszettség és magány érzése, ezt mégis csöndesen viselte, nem követelőzött, nem kaparta az ajtót. Viszont örömét heves farkcsóválással jelezte, ha kimentünk hozzá. A simogatásnak is örül, de azt sem követeli.

A szállítás során az autót nem hányta össze, a garázsba nem pisilt be, viszont felettébb önállóan állt neki új környezete felfedezésének. Olyannyira, hogy az első körben megdöbbent fox terrierünket, Artúrt is megkergette. Ennek azonban később lett kamatja, hisz Artúr azért védi a területét. Hiába, az eleven, türemetlen, folyton rohangáló Artúr nehezen jön ki a megfontolt, komoly Betyárral.

Ő az első komondorunk, eddig csak kuvaszunk volt (és nem, a kuvasz nem bolondul meg öregkorára, nem nő csont az agyába, és nem harapja meg a saját gazdáját, de ehhez kemény kézzel kell nevelni, mert egygazdás kutya, és ha nincs tekintély, visszaél a gazdája jóindulatával). Mózes ősszel pusztult el. Remélhetőleg ez a türelmes és határozott kis jószág méltó utódja lesz.

Sedith, a NŐ

Tegnap a munkatársam azt mondta, segítsek neki harisnyát venni, mert vele ellentétben én olyan "nő" vagyok, biztos jó az ízlésem, és tudok neki segíteni.

5 éve nem hittem volna el, hogy valaki ezt mondja majd nekem. És most is olyan furcsa volt. De ma már tudom, hogy férfi teszi a nőt, mint ahogy nő a férfit, mert férfi nélkül a nő, nő nélkül a férfi, csak egy ember. Egymás mellett kapnak értelmet. (ha valaki mellett nem tudsz nő lenni, vagy férfi, akkor valami hibádzik, legalábbis az én tapasztalataim szerint)

Végül egy lila, rombusz mintás harisnyát vettünk.

Szőrözök

Miközben nekiálltam leepilálni az 5 hetes bundát a lábamról (a fiúk kedvéért: ez egy rendkívül fájdalmas folyamat, mely során a kis szerkentyű kitépi a szőrszálat gyökerestől, hogy tovább legyen szép sima a lábunk a kedvetekért) - mert hát tél van, és ilyenkor hajlamosabb az ember lánya is az állatokhoz hasonlóan kiszőrösödni - eszembe jutott szőrtelenségem története.

13 évesen megismerkedtem a szőrtelenítő krémmel. És úgy gondoltam, ez nekem tökéletesen elég. Elég is volt 14 éves koromig. Akkor úgy döntöttem, kipróbálom Anya epilátorát. Reménytelen kísérlet volt, rendkívül fájdalmas, képtelen voltam önmagamnak ilyen kínző érzést okozni! Így aztán Anya epilálta a lábam, én meg közben hajlamos voltam úgy üvölteni, hogy Jóapám beszaladt a kerből, mert azt hitte, valami baj történt. Úgy gondoltam, én ezt sose leszek képes elviselni. Ezt a kínt, a fájdalmat, a sajgó bőrfelületet, vagy hogy a térdhajlatomból akár egy szál szőrt is eltávolítsanak. Láttam magam 30 éves családanyaként, ahogy a szüleimnél tett látogatás részét képezi az is, hogy Anya leepilálja túlérzékeny leánya lábát. Nem is néztem. A másik térdemre borulva nyöszörögtem, öszeszorított fogakkal. Egy részletben nem is lehetett elvégezni rajtam a műveletet.

Aztán csak rászoktattam magam. Mit tesz a szocializáció! 15 évesen már simán nekiestem a saját lábaimnak az epilátorral. Szinte kedvem is volt hozzá. Így mivel gyakran csináltam, nem is fájt annyira. Ma már inkább a lézeres szőreltávolításon gondolkodom, mely örökre szól. Sajnálom azokat a fél órákat, amit epilálással töltök. De csak ha nyerek a lottón. Vagy valahol máshol...

2008. december 18., csütörtök

Ne bízz senkiben!

Ez a jelmondata annak a világnak, amelyben élünk. Ahol a szomszéd ajtó mögötti lakókat nem ismerjük, és nem is akarjuk megismerni. Ahol lelkifurdalás nélkül végignézzük, ki tör be oda, de később mindezt letagadjuk, mert nem akarunk belefolyni semmibe. Ahol nem merjük felvenni a stoppost, és nem merünk stoppolni. Ahol valaki napokig fekhet holtan egy padon, anélkül, hogy bárki megnézné, él-e még, mert "biztos részeg". Ahol senki nem segíti fel a másikat, ha elesik.

Ahol persze mi vagyunk a legjobban felháborodva, ha mindez velünk történik.

Így leszünk egyre többen, egyre zsúfoltabban, egyre idegenebbek. Az egymásért való felelősség már ma is történelem. Már abban sem akarunk bízni, akivel élünk. Mert ő is biztos átver, biztos ő sem őszinte. Sumákolunk előtte, megvezetjük, kicsiny titkaink vannak előtte, és meg vagyunk győződve arról, hogy ez így van rendjén.

Aztán mi vagyunk legjobban felháborodva, ha az ő kis titkaira derül fény.

Hát ne bízzunk senkiben! Ebben még képesek vagyunk összefogni. Együtt, egy idegenebb világért...

2008. december 16., kedd

Szuperhős-e Zorro?

Tehetünk különbséget hős és szuperhős között? Csak mert én nagyon bírom Supermant, de rá kellett jöjjek, hogy Zorrót sokkal jobban kedvelem. Azonban Zorrót elég nehéz szuperhősnek nevezni, hisz nincs semmi speciális képessége, nem tud repülni, nincs szuper ereje, önműködő intelligens autója, vagy lézer szeme. És hőssé sem azért vált, mert megcsípte egy uránnal szennyezett méhecske, és nem tudott mit tenni a felesleges energiáival.

Zorró csak egy maszkos igazságosztó, egy ügyes ember, kellő igazságérzettel. Remek lovas, kiváló vívó, és az ostorhoz is oly kiemelkedően ért, hogy képes vele "Z" betűt csattintani Garcia őrmester kövér hasára.

Így visszaemlékezve, kétség sem fér ahhoz, hogy Zorrót az 1957-59 között forgatott Disney sorozat szerettette meg velem. Azon belül is a sármos és jóképű Guy Williams (1924-1989), aki Zorrót játszotta. Gyerek voltam. Imádtam. Nem is tudom, ki volt az első sztár szerelmem, ő, vagy Terence Hill.

Mindenesetre azt hiszem, bár Superman megmarad kedvenc szuperhősnek, kedvenc hősöm viszont egyértelműen Zorro. Mert régi módi, mert romantikus, mert kalandosabb, és mindezzel beleillik a kis konzervatív lelki világomba.

2008. december 15., hétfő

Mai sci-fi

Tegnap megnéztem egy filmet. Egy kitenyésztett, speciális képességű lányról szólt, aki ha jól vettem ki, ember által alkotott kiválasztott volt, és megalkotói egy vallás szolgálatába akarták állítani, mert tudott ám csodákat produkálni. No, őt be kellett csempészni to America, the land of freedom. Ott aztán, a halál torkában egyszer csak felállt, és közölte, hogy terhes, méghozzá ikrekkel, és persze szűznemzéssel. Annak ellenére, hogy gyanakodtak rá, hogy skizofrén, persze a csapat tagjai egy másodpercig sem kételkedtek a terhességben, és térdre borultak a csoda előtt, majd a golyózáporban és jövő szuperszónikus nyomkövető rakétáival szemben ismét újult erővel védelmezni kezdték a lányt.

Az egyik meghalt, a másik meg jól bekómált, de legalább kiderült, hogy a csajon egyébként nem fognak ám a rakéták.

A film végén a szőke kék szemű germán szépség belehalt a szülésbe, de előtte életet adott egy néger és egy fehér kislánynak, akiket a durvaarcú gyilkos főszereplő nevelget visszavonulva egy szép farmon, a lány vesztesége miatt érzett fájó szívvel.

Néha mindenem kivan ezekkel az erőltetett üzenetekkel.

2008. december 13., szombat

Most pedig ismeretlen emberek mindenféle blogjait olvasgattam, és azon gondolkodom, mennyi hazug és őszintétlen ember van. Lehet, hogy nem kéne ennyit gondolkodnom, hanem elő kellene vennem a közigazgatási jogot, hogy adjak egy kis esélyt a csütörtöki vizsámnak, még ha hétőn kedden és szerdán dolgozom is.

De akár írhatnék végre valami értelmesről is a naplómba.

Bla-bla...

Igazából persze azért írok most egyszerre ennyi mindent össze vissza, mert ma vizsgáztam ugyan, de tanulnom kéne, de elvből nem tanulok aznap, amikor vizsgázom, így inkább az internet előtt lopom a napot.

"Örök szerelem blog"

Olvasgattam egy kicsit ezt a "szakítós blogot" és most azon gondolkodom, miért nincs "hogyan ismertem meg életem szerelmét blog" vagy "örök szerelem blog" vagy "én így tartom meg a páromat blog"?

Miért nincs olyan blog, ahova hosszú évek óta boldog házasságban élők írnak, és elmesélik, hogy szerintük mitől lesz egy kapcsolat hosszú távon is működőképes, vagy hogyan oldják meg a kríziseket, ahova "internet-kész nagyik" írják le tapasztalataikat 50 év együttéléséről, nehézségeiről és örömeiről? (bár attól tartok az "internet-kész nagyik" pont nem azok a fajták...)

Persze, a cinikusabbja már gondolatban rá is vágja, hogy "mert nincs boldog házasság" vagy "hosszú távon úgyis kihűl" meg ilyesmi.

Sajnálom ezt a cinikus réteget.

Alkotói válság

Ha nem lenne kiegyensúlyozott életem, sokkal izgalmasabb blogot tudnék írni. Meg akkor is izgalmasabb blogot tudnék írni, ha nyíltan írhatnék a kőműves szakma rejtelmeiről... buktatóiról... hibáiról... ááá, ilyen nincs is.

Az olvasók pechére azonban kiegyensúlyozott életem van. Stabil állásom, minden reggel bemegyek dolgozni, minden nap hazajövök, a hétvégém szabad, bár néha bent kell maradnom éjszaka, de ez nem jellemző. Persze írhatnék megjegyzéseket a munkatársaimról, hogy milyen béna volt a haja az egyiknek, mekkora bunkó volt a másik, mert beleszólt a dolgomba, vagy a főnökeimről is írhatnék szépeket, de ez sem lenne túl... izgalmas. Az meg még kevésbbé lenne az, ha arról írnék, milyen rendesek.

Stabil a párkapcsolatom is, nem tudom ide kiteregetni a "mocskos kis titkaimat", leszólni az exeimet (azt az egyet, akit hivatalosan annak nevezhetek), elmesélni fergeteges éjjeli kalandjaimat, vagy bármi olyan bulvár jellegű hírt közölni, ami ma érdekelheti az embereket. (például mostanság nagyon felkapott a szakítós blog még könyvet is írtak belőle)

Stabil a családi hátterem is. Apa, anya testvér, és még szeretjük is egymást. Bár néha deviánsnak érzem magam mindezzel. Alapvetően konzervatív vagyok, így semmi izgalmasat és újat nem nyújthatok a netfüggő ifjúság számára, mert még kinevetnének. Bár ma nagyon jól esett, azt mondták nekem: koromhoz képest rendkívül bölcs vagyok. Igen, bölcs! Néha mégis olyan gyermetegnek érzem magam.

Ha megnézzük a művészeket, általában azok alkottak nagyot, akik szenvedtek. Világfájdalmuk volt. És nem csak néha, hanem úgy általában.

A boldogsáról nincs mit írni. Naplót is akkor írok legtöbbet, ha szenvedek. Ha boldog vagyok, és kiegyensúlyozott, akkor nem. Szóval minden rosszban van valami jó, így az ihlet hiányában is.

2008. december 8., hétfő

Ez a játék viszont tetszik

Bár semmi értelme nincs. :D

Szabályok:
  • Ragadd meg a hozzád legközelebb levő könyvet
  • Lapozz az 56. oldalra
  • Keresd meg az 5. mondatot
  • Írd ki a blogodra
  • Másold hozzá ezeket a szabályokat
  • Ne a legjobb könyvedet keresd, hanem tényleg csak ami legközelebb van éppen hozzád.
Az eredmény:

"Sir Roger mélabúsan a feleségéhez baktatott, s kezét csüggedten a karjára tette."

Poul Anderson: A nagy keresztes hadjárat

2008. november 29., szombat

Érdekes, mikor folyton tévét néző emberek mondják rám, tévét nem nézőre, hogy agymosott vagyok, azért, mert nem az a véleményem, ami a tévének.

Téveszmék

Azon gondolkodom, vajon a mi korunkat milyen téveszme hatja át? Mi az, amiről ma szentül meg vagyunk győződve, s pár évtized (évszázad) múlva, kiderül, hogy hatalmasat tévedtünk?

Olyamire gondolok, mint hogy a Föld lapos, vagy a világyegyetem középpontja, és a Nap körülötte kering, vagy hogy a maszturbáció agysorvadást okoz, vagy hogy eret kell vágni a betegen, stb.

Vajon mi lehet az, amiről ma vagyunk meggyőződve, és nem is sejtjük, mekkora botorság, amit gondolunk?

(egyébként ötleteket várok :))

Kedvenc hangjaim

1. Vikidál Gyula

2. Chad Kroeger

3. Ian Gillan

4. Christina Aguilera

5. Phil Collins

6. Michael Jackson

2008. november 25., kedd

Szakadó hóesésben sétálni este a belváros ódon épületei között, meghozza az ember kedvét a karácsonyhoz.

2008. november 23., vasárnap

Horror

Mikor boncolás után békésen ettem a gyrosomat a West End-ben, arra gondoltam, hogy valami velem nem stimmel. Talán egy kicsit igazán megviselhetett volna, hogy az imént kaptak szét az orrom előtt egy fickót (meg még vagy hármat a szomszéd asztalokon), kikaptuk a belső szerveit, a fejbőrét az arcára húztuk, aztán lefűrészeltük a koponyáját egy kézi fűrésszel, hogy belekukkantsunk a fejébe is. Semmi érzelem. Na jó, ez nem igaz. Kíváncsi voltam.

Akkor is erre gondoltam, mikor alulról belenéztem egy szerencsétlen testébe, akit derekánál szelt ketté a HÉV. És akkor is, amikor egy órát álltam egy vízihulla mellett, akit a közelben tett partra a Duna (jó, mentségemre szolgáljon, téli hulla volt). Legalább egy picit megviselhetne. Álmodhatnék az arcával, vagy valami. Hogy engem ez nem hagy hidegen. De úgy hagyott. Nem hatott meg.

Azonban ennek ellenére nem bírom a horrorfilmeket, sem azokat az oldalakat, amelyeken súlyosan sérült emberi holttestekről tesznek fel képeket. Lélekölőek. Elmebetegeknek valók. Fuj.

Jó a költőknek!

Tényleg, néha úgy lennék költő!
Mert az egy szavas érzéseimet több sorban le tudnám írni úgy, hogy mások is át tudják érezni, mire is gondolhatok.

Megmutathatnám, mit érzek, ha szeretek, mit, ha mérges vagyok, vagy csalódott,
vagy épp ha boldog, mi miatt is,
mi röpít a fellegekbe,
és mi vág engem be a földbe?
Mi tarkítja a létem,
mi kurítja életem,
mi győz le, és döf át,
mi az mit korok óta imád
a lelkem, ha élem át,
vagy egyszereűen kábít,
a valóságba csábít,
mikor azt hiszem nem árt,
holott mérge bennem tesz kárt,
és másban is, ha vak vagyok,
mert nem látom, csak fulladok,
csak sodor el az árja
hogy hova, vajh' ki látja,
de nem érdekel ez sem,
csak legyen, kinek tessem,
faragnám a rímeket,
kelteném a híremet,
de nem vagyok én poéta,
kinek sorsa a kréta...

(...kréta?...)

Szóval néha úgy lennék költő. Akkor tudnék verset írni.

Olyat is, aminek van értelme,
figyelmet felkelti kelleme,
alkatra pár rövid sor,
a Líra előtte meghajol,
költői kép, metafora,
ujjaimból csak kihullna,
nem kellene gondolat,
az Ihlet adná az utat,
de nem tudok verset írni,
verslábakat kanyarítni,
bár van tollam, papírom,
lírát arra nem írom,
de tollat, s papírt énnekem,
az epika az életem!

Ahogy én nőttem fel

Elgondolkodtam azon, hogyan is nőttem fel. Hogyan éltem ezt meg.

Gyerekként elnézzük a rólunk gondoskodó felnőtteket, és azt hisszük, szüleink csak értünk vannak, hogy felnőttnek lenni, valami egészen különleges dolog. Mert elérik a villanykapcsolót, meg tudják kötni a cipőjüket, egyedül is tudnak buszozni, vagy megkenni a kenyeret. És már rúzsozzák a szájukat, vagy vezetnek autót.

Emlékszem arra, mikor Anya először küldött le egyedül a boltba. 6 éves voltam, épp az első iskolás évem előtti nyáron történt. Milyen büszkén mentem tejet venni! Egyedül! Nagyon nagynak éreztem magam, hogy a kb. 300 méterre lévő boltba felnőtt kíséret nélkül mehettem. (persze fillérre pontosan annyi pénzzel, mint amennyibe egy tej került)

Mikor első osztályos lettem, nagy szemekkel néztem a nyolcadikosokra, akik felnőttnek tűntek a szememben. Egyedül mentek haza, és az iskola felső szintjén vot az osztálytermük, ahova minket, alsósokat, nem is nagyon engedtek fel. Akkoriban ment valami buta gyerekdal, aminek egyetlen sorára emlékszem: "még csak 10 éves, és úgy hiszi, ő már felnőtt." Ettől fogva a 10 éves kort valami vízválasztónak éltem meg, kíváncsi voltam, vajon én felnőttnek fogom-e érezni magam, mikor 10 leszek.

10 évesen nemhogy nem éreztem semmit, de mivel akkor kerültem 8 osztályos gimnáziumba, és a 14 éves nyolcadikosokat felváltották 18 éves negyedikes gimnazisták, gyakorlatilag éppolyan gyereknek éreztem magam, mint 6 évesen. Viszont már egyedül közlekedtem a buszon, és a városban is. Megállapítottam, hogy az a gyerek, akiről a dal szólt, és 10 évesen felnőttnek hitte magát, valószínűleg vagy nagyon sokra tartotta magát, vagy nem volt tejlesen normális.

A felnőttek által énekelt, és a gyerekkort visszasíró dalokat sem szerettem. Egyrészt mert nem értettem, másrészt mert felesleges jajveszékelésnek tűnt. Örüljön hogy felnőtt, és azt csinál amit szeretne, nem kell 9-kor ágyba bújnia. Gyerek meg már úgysem lesz mégegyszer, kár a szóért. Nekem ne mondja senki, hogy felnőttnek lenni annyira rossz.

Új vízválasztó kort néztem hát magamnak: a 13 éves kort. Miután pedig 13 évesen sem éreztem, hogy annyira felnőtt lennék, kitűztem a 14. életévet. 14 évesen azonban arról beszélgettem akkori jóbarátommal, Zsoltival, hogy valahogy mind a ketten azt hittük, a 14 évesek olyan..."nagyok". Mi akkor egyáltalán nem éreztük "nagynak" magunkat. Viszont kicsitek láttuk a 6 éveseket. Mintha mi azért nagyobbak lettünk volna...

Az ezt követő vízválasztó kornak a 16. évet gondoltam. 16 évesnek lenni, azért már biztos jelent valamit! A 16 év azért is volt érdekes, mert akkoriban sokat olvastam a színvonalas BRAVO magazint, amiben többször volt téma a 16 éves korban elvsztett szüzesség. Gondoltam, ennek a kornak ezért is lehet jelentősége. 16 évesnek lenni azonban éppen olyan érzés volt, mint 15, vagy 14 évesnek lenni. Vagy akár mint 6 évesnek. Sőt, meg kellett állapítanom magamban, hogy még a szüzesség elvesztését is túl korainak érzem.

Ekkor már kezdtem rájönni, hogy nem egyik napról a másikra leszek felnőtt, hanem szépen folyamatában. Így aztán 16 éves koromtól fogva nem foglalkoztam azzal, hány éves vagyok. Nem vártam a 18. születésnapomat, de nem nem is féltem tőle, mint ahogy egyes ismerőseim tették, akik gondtalanságuk elvesztéseként élték meg a nagykorúságot.

Mikor 18 éves lettem, továbbra is gyereknek éreztem magam. Azzal a különbséggel, hogy mostmár nyugodtan cigizhetek, alkoholizálhatok, mehetek kaszinóba, vehetek pornó filmet, és börtönbe is zárhatnak. Mivel azonban ezek a tevékenységek eddig sem hiányoztak az életemből, így tulajdonképpen nagy változások most sem következtek be, és gyermeki lélekkel kezdtem meg a főiskolát.

Ott azonban meg kellett állapítanom, hogy tőlem idősebbek is gyermetegebbek nálam. Tulajdonképpen 15 éves koromtól hallgattam, hogy érettebben gondolkodom a koromnál, 24-30 éves barátaim voltak, akikkel jól éreztem magam, biciklizni, bográcsozni jártam velük, míg a saját korosztályommal elvesztettem a kapcsolatot. Ezt a főiskolán sikerült bepótolni, úgy ahogy, mégis sokszor rendkívül gyermetegnek tűnt az engem körülvevő légkör. Miközben még mindig gyereknek éreztem magam, többször megkaptam, hogy túl komolyan veszem a dolgokat, hogy lazítsak, és miért nem tudom elengedni magam. Én azonban nem éreztem magam feszültnek, vagy hogy komolyabban vennék bármit is, mint szükséges.

21 évesen elvégeztem a főiskolát, és munkába álltam. "Fél lábbal még gyerekként", ahogyan megfogalmaztam magamban. Egyetértettem az amerikaiakkal, ahol ez a nagykorúság életkora. 18 évesen még gyerek voltam, és még 21 évesen sem mertem magam felnőttnek nevezni.

Aztán kb. egy évnek kellett eltelnie, vagy talán másfélnek, hogy ez a "féllábas gyerek" érzés elmúljon. Azt hiszem, a felnőttség többek között olyan felismerésekkel jár, mint a saját felelősség elismerése a saját döntésekért, vagy meglátni a szülőben az embert, felismerni, hogy nem csak értem él. Csak az önállóság nem jelent felnőttséget.

Mára például van munkám, saját zug egy munkásszállón, párom, akivel gyakorlatilag együtt élek, van munkám, saját életem. Van ránctalanítókrémem a homlokomon mélyülő ráncok ellen, de sok tekintetben még mindig nem vagyok elég önálló. Nem vagyok elég felnőtt. Mégis, ez a "gyerekség-érzés" lekopott rólam.

Így nőttem fel. Lassan, hogy észre sem vettem. Már nem vagyok gyerek. Fél lábbal sem. És nem is sajnálom, ahogyan azt egyes felnőttek teszik kesergő dalocskáikban. Inkább igykszem kihasználni azokat a lehetőségeket, amivel mindez jár. Néha jól, néha kevésbbé jól.

2008. november 22., szombat

2008. november 18., kedd

A nyugati párkapcsolatok leginkább azért omlanak össze, mert a másik emberben saját boldogságunk eszközét látjuk.

2008. november 17., hétfő

Mumpsz*

Két középiskolás fiú beszélgetése mögöttem a pénztárnál sorban állva:
- A nagynénémnek meg képzeld, mumpsza volt.
- Aham...
- Tudod, mi az?
- Persze.
- Gyerekfej méretű húskinövés a gyomorodban.
- Te hülye vagy, a mumpsz nem ez!
- Hát?
- Az a tüdőgyulladásnak valami szövődménye.
- Mindegy, de a nagynénémből akkor is egy gyerekfej méretű húskinövést operáltak ki.

______________________

*Gyengébbek kedvéért:
mumpsz: járványos fültőmirigy gyulladás (gyerekbetegség)

2008. november 13., csütörtök

Haj-jaj

Rémálmodtam.

Mindehhez tudni kell, hogy gyakorlatilag 5 éves korom óta "hosszúhaj-tudatom" van. Akkor is, ha hajamat csak olyan 9 éves korom körül lehet hosszúnak nevezni. És még akkor is, ha 10 évesen - mire nagyon szépen lenőtt - vissza is vágattam kleopátrára. Rettenetesen sajnáltam, és ennek ellenére vágtam le újra meg újra, mígnem 15 évesen eldöntöttem: többet sose lesz rövid (ekkor pár centivel az álam alá ért).

Egyrészt mert ha rövid, akkor kezelhetelenül szétáll, másrészt mert belesajdult a szívem 10 éves kori önmagam képeibe, ahol hihetelenül hosszúnak láttam a saját hajam.

Így aztán hagytam nőni. Semmit nem csinálok vele. Csak nő, ahogy az ég megadta. (na jó, mosni azért mosom) A párom teljesen eltiltott a fodrásztól, két éve nem nyírta olló, és ha rajtam múlik, még egy darabig nem is fogja. Szerencsére nem törik a vége. Gyakorlatilag úgy vált a szeméyiségem részévé, hogy mindig is az volt, csak a tizenéves kori káosz közepette erről megfeledkezntem. Célom még kb. 10 cm, attól hosszabb már úgy vélem, akadályozna a hétköznapokban. De ha lenyírnák, az olyan lenne, mintha a személyiségem egy részét nyírnák le rólam.

Mindezt le kellett írnom ahhoz, hogy átérezhessék a rémálmomat. Azt álmodtam ugyanis, hogy levágtam a hajam. Én, magamnak, otthon, a tükör előtt, mint aki nem tudja, mit csinál. A saját hajam! Nem lett csúnya, egyszerű, állig érő frizurát kanyarítottam. Aztán ahogy megfogtam hátul, és éreztem, hogy nincs, annak a kellemetlen megbánásnak a sokszorosára nagyított többszörösét éreztem, amit tizenévesen mindig, ha levágattam. Pánikoltam, megrémültem, hogy nincs, és én, csakis én vágtam le, mégis mi ütött belém, miért tettem? A párom el fog hagyni, az életem már semmit nem ér, mert rövid a hajam. A családtagjaim igyekeztek vigasztalni, hogy meg fog nőni, hogy jól áll, így aztán lassan megnyugodtam. De épp ez tette az egészet olyan ijesztően valódivá. Aztán ahogy a tükörbe néztem, kicsit hosszabb lett: súrolta a vállam. "Két-három év, és visszanő" gondoltam. Aztán éreztem, hogy az ágyunkban fekszem. A három ujjnyi vastag szalma fonat körülölelte a nyakam. A kezembe fogtam, és megrántgattam, biztosan megvan-e. Megvolt. Ekkor megszólalt az ébreszőm. Kikeltem az ágyból.

A fürdőszobában kibontottam a fonást, végigszántottam a fésűvel, amely könnyen siklott rajta végig, hiszen a fonat megóvta az éjjeli összekócolástól. Végigomlott az arcomon, rá a vállamra, simogatta a hátamat, ha kicsit hátra hajoltam, elérte a fenekem. Megvolt. Hozzám tartozik.

2008. november 11., kedd

Ez nem kereskedelem, ez marketing*

Hát megtettem. Óvó szavak ellenére, melyek utamat kísérték, elmentem egy aloe vera termékbemutatóra. Mert udvarias vagyok, és kedvelem a lányt, aki már több alkalommal hívott, és mert hátha találok ott valamit, mert hát miért is ne lehetnének jók a termékek?

A termékbemutatót Petra tartotta. Nem tudom, Petra milyen ember lehet, mert azalatt a másfél óra alatt, amíg beszélt velem (a termékbemutatón csak én voltam jelen, a többiek az utolsó pillanatban lemondták - talán tudtak valamit) nem láttam belőle semmit a szélesre húzott marketing mosolytól ("szavazz rám" mosolytól?). Annyit mindenesetre leszűrtem, hogy hisz a saját termékeiben, tehát hazugnak nem mondhatom, de őszintének sem. Petra, a marketing mosollyal, másfél órán keresztül magyarázta nekem, mi mindenre jó az MLM rendszerre épülő cégük által terjesztett aloe vera, illetve a termékeik.

Nem voltam jó ügyfél. Se allergiám, se hátfájásom, se fájdalmas menstruációm, se emésztési zavarim, se problémás bőröm nincsen, nem vagyok kitéve rendszeres stressznek, jól alszom, és lehet, hogy kicsit kuszák a fogaim, de olyanok, mint a márvány. Vannak viszont erős körmeim, egészséges és dús hajam, és mindig iszom legalább napi két liter folyadékot. Így aztán elég szűkössé vált az a terület, ahol az aloe vera jótékony hatását kifejthetné rajtam.

Én érdeklődve hallgattam végig a termékbemutatót. De komolyan! Csak ne akart volna belerágatni abba a fránya MLM rendszerbe! Már a vita kibontakozásában tisztáztam: nem érdekel a kereskedelem, nem tartom alkalmasnak magam erre a tevékenységre. De mindenki alkalmas rá. Váltsak ki kártyát, nem kerül semmibe. De én nem akarok ezzel foglalkozni, csak a termékek érdekelnek (azok is egyre kevésbbé). De ha valaki rajtam keresztül vesz terméket, profitálhatok belőle. De engem tényleg nem érdekel a kereskedelem, és nem akarok mások bőrén profitálni. Dehát ez nem kereskedelem, ez marketing!

Itt adtam fel.

Nézd, engem nem érdekel a pénz, nem szeretem, sőt, utálom, és nem akarom, hogy az életem a megszerzése körül forogjon.

Petra a mosolya mögött úgy nézett rám, mint egy elmeháborodottra. Azt hiszem, ez volt az egyetlen őszinte pillanata az este folyamán. Aztán betudta a fiatalságomnak és a tapasztalatlanságomnak, és elmondta, hogy ő is így gondolta, amíg nyakába nem vett egy lakáshitelt, egy autóhitelt, és ha majd nekem is lesz... Már van. Akkor ha van pénz, akkor nem kell megfosztanom magam kellemes élményektől. Én nem érzem, hogy bármely kellemes élménytől megfosztanám magam (na jó, Egyiptomba nem holnap fogok utazni, de kétlem, hogy épp az MLM rendszerű aloe cég juttatna el odáig). Persze végül ő is feladta. Láttam rajta, hogy nem hiszi el, hogy valaki lehet boldog anélkül, hogy pénzt akarna keresni. Láttam rajta, hogy nem érti, miért nem csillog lázasan a szemem a többszázezres havi jövedelem gondolatára.

Fura. Én eddig komolyan azt hittem, hogy... hogy ilyen emberek nincsenek, csak filmekben. De Petra úgy tudott áradozni a céget vezető milliárdos üzletemberről, a pénze miatt, mint ahogy én áradoztam néhány hete egy asszonyról, aki 29 lelencgyereket nevelt fel, és jelenleg hajláktalanok és kisemmizett nyugdíjasok segítéséből áll az élete.

Émelyegni kezdtem. Lám, a pénz valóban olyan korszellemmé vált, mint a középkorban a kereszténység. És Petra egy térítő szerzetese az új vallásnak. Ott ült velem szemben, hús-vér lény volt: a XXI. század valósága. Elméjében teljesen összemosódtak az értékek: a gazdag emberre fel kell nézni amiatt, mert a vagyont megteremtette. Értékes emberré válik a pénz miatt. Magát a jellemet idealizálja a pénz miatt. Kinek pénze van, rossz ember nem lehet. Valami hasonló szűrődőtt ki Petra monológjából.

Talán vettem volna magamnak egy dezodort. Meg talán egy szemvitamint is. De egyrészt az aloe vera nem csodaszer, ahogy azt itt beállítani akarták, hanem egy gyógynövény, amely kiválóan alkalmas a bélrendszer tisztítására, az emésztés könnyítésére - és ennyi. Másrészt nem akarok hozzájárulni egy ilyen "vallás" terjedéséhez vagy terjesztéséhez. Kapcsolatba sem akarok kerülni senkivel ebből a beteg értékrenddel rendelkező körből.

Az a lány, aki hívott, még csak most kezdett bele mindebbe. Saját kárán kell megtapasztalnia, hogy az MLM rendszer nem az ő gazdagodását szolgálja. Nem neki lesz ebből pénze, hanem az általa idealizált pénzembereknek. Csalódást fogok neki okozni, mikor közlöm vele, hogy nem veszek semmit. Mint ahogy csalódás lesz számára az, hogy mások se nagyon fognak vásárolni, miután lecsengett az újdonság varázsa.

Én meg inkább veszek magmanak egy jó felsőt, vagy egy tápláló hajpakolást a LUSH-ban.


*marketing: fn 1. közig marketing, piacszervezés, piacbefolyásolás 2. a.) piaci adásvétel, vásározás; go ~ bevásárolni / piacra megy b.) értékesítés, forgalomba hozatal; ~ of a product vmilyen cikk forgalomba hozatala (v. értékesítése)
Országh-Magay-Futász-Kövecses: Angol-magyar kéziszótár

Sztármagazin

Ma Magyarországon a legnagyobb példányszámban eladott lap a Story Magazin. Hetente több mint 400.000 példány kel el belőle.

(csak egy kis kiegészítés: a közéleti lapok közül a Népszabadság vezet kb. 100.000 példánnyal, őt a Magyar Nemzet követi kb. 70.000 eladással - vajon mi lehet a Story és a Népszabadság között?)

Minden bizonnyal a Rubicon, az IPM, és az Élet és Irodalom...

2008. november 7., péntek

Őt csak miattam...

... mert tetszik...
... mert kicsit asszietrikusak a szemei, mint nekem...


... de éppoly csúnyán is tud velük nézni...

... és mert van egyenruhája is...

... ö volt Veronika Lake.

Illatok

Gyakran utazom csukott szemmel a buszon. Egyrészt, mert el akarom kerülni rosszarcú emberekkel a szemkontkatust (akiket egyébként folyamatosan néznék) másrészt mert fáradt vagyok. Ilyenkor általában a hangokra figyelek. A héten egy ilyen alkalommal azonban friss kenyér illata csapott az orromba, valakinek a kosarából. Gondoltam egyet, és figyelmemet tudatosan a buszon terjengő szagokra fordítottam.

Utazás közben, lehunyt szemmel a következő szagokat éreztem:
- friss kenyér
- testszag.
- kellemes öblítő illat
- testszag
- égett gumiszag
- vágott fű illata (novemberben?)
- testszag
- parfüm
- parfüm + testszag speciális keveréke
- csöves szag
- leégett kipufogó szag (általában minden megállóban)
- friss kenyér (a nagyobb fékezéseket követően)
- tömény kipufogó szag
- testszag
- tömény férfi dezodor
- öregasszony szag
- testszag

Aztán leszálltam.

A hét mondata:

"Hallotta ugyan, hogy a női test hangszer, ő azonban csak dobon játszott."

2008. november 2., vasárnap

Egy szakértőről

Munkám során gyakran találkozom emberekkel (jajj, valahonnan negyon ismerős ez a mondat). Meg szakértőkkel is (akik nem képeznek külön kategóriát az emberektől). Persze felmerülhet a kérdés, hogy egy kőműves miért is találkozik igazságügyi kertészeti szakértővel. Nos a válasz nagyon egyszerű: egy nagy fa helyére kellett a házat felépíteni, és nem volt mindegy, hogy az öreg, elszáradt fa gyöketeit hogyan és mennyiért emeljük ki a földből.

Ehhez kértem Sipos Elek bácsi segítségét. Mindenképpen bácsi, és nem úr. Egyrészt mert több mint 90 éves. Másrészt - ahogy ő mondja - kb. 60 éve volt utoljára "úr", amikor három géppuskás katona parancsnoka volt a második világháborúban. Nagyon érdekes egy olyan emberrel beszélgetni, aki 1942-ben szerezte meg a diplomáját, és nem tette tönkre agyilag az idő, vagy az Alzheimer kór. Teljesen más értékrendszerben gondolkodik, hiszen még a Magyar Királyi Kertészeti Egyetemre járt, és a világháború vége után még négy évet volt hadifogságban úgy, hogy itthon maradt hozzátartozói semmit sem tudtak róla, mígnem haza jöhetett.

Elek bácsit könnyű megszeretni. Pillanatok alatt megszerettem, mikor először találoztam vele, és pillanatok alatt megszerette a kolleganőm is, akivel most együtt dolgozom. Elek bácsi három éve maradt egyedül, akkor vitte el feleségét végleg a sclerosis multiplex. Ennek ellenére nem látszik szomorúnak, vagy megtörtnek, de érezni rajta valami megfoghatatlan magányosságot. Ezt nem terheli rá az emberre, de rengeteget beszél. Először azt hittem, azért, mert naphosszat nincs kihez szólnia. De nem. XII. kerületi, kellemes helyen lévő kis lakásából rendszeresen elsétál az egyetemre, szinte minden nap. Ahogy ő mondja, "ott rontja a levegőt". Csak a telet nem várja. Akkor már nem mer kijönni, hiszen a csúszós utak miatt könnyedén egyensúlyát veszti, s ha egyszer elesik, felállni már nem tud magától. Ilyenkor reménytelenül egyedül telhetnek napjai. Gyerekei azonban jönnek hozzá látogatóba.

Elek bácsi koránál fogva, lassan dolgozik. Segítek neki mérni, fogom a szalag végét, ha kell, én hajolok, nyújtózom. Kis alakú, piros kockás füzetbe jegyzetel tollal. LAssan húzza a vonalakat. Alig ír valamit, mégis remekül összerakott szakvéleményelet tud készíteni. Még a régi írógéppel teszi ezt. Minden fát ismer, latin nevükön szólítja őket. Sokat morgolódik az önkormányzatok miatt, akik nem fordítanak kellő gondot a kerületek fáira, nem gondozzák őket, ha kell, nem vágják ki, mert akkor újat kell a helyébe ültetni. Ránézésre mondja a fák betegségeit, baját, ahogy haladunk az úton. Örömmel emeli a tekintetét az egészséges példányokra. S míg én csak fákat látok, tudom, hogy neki valamennyi egy-egy különálló, jól megkülönböztethető élet.

Elek bácsit a lakásánál kitesszük. Hosszasan beszél még a bejáratnál. Nem unom. Hallgatom. Nem sietek, bár lenne dolgom, s örülök annak, hogy még párpercet áldozhatok neki az életemből.
Ahogy a kocsiba visszaülünk, nem indul el felfelé a lépcsőn, ahogy más tenné. Megvárja, hogy megforduljunk, és integet, mikor elgurulunk mellette. Visszaintegetünk. Csak azután indul meg lassan befelé, hogy rendesen elbúcsúzott.

2008. október 31., péntek

Elégedettség

Megdícsértek közigazgatási jogon. Azt mondák, jó a jogérzékem. Most büszke vagyok magamra. Annyira, hogy bevállaltam egy kiselőadást az ügyészségről. Talán ennyire nem kellett volna büszkének lennem...

2008. október 26., vasárnap

! ! !

... akkor megragadnám az alkalmat, hogy felhívást intézzek azon gyér számú erre tévedőhöz, akik olvasgatnak néha, hogy holnap 16.00 órakor lehetőleg mindennemű ez évben még megmaradt jókívánságát rám áldozzák, s én ígérem, nem leszek hálátlan, felhasználom egy cseppig az összest , és segítségével sikerre viszem a előttem megnyíló lehetőséget.

Ez van olyan fontos, mint amikor felvettek a főiskolára, amire 13 éves koromtól készültem. Mert gyakorlatilag 13 éves korom óta erre készülök, ami most jöhetne, csak akkor még nem tudtam róla.

Egyébként meg nem, nem izgulok.

Grafomán

Alapvetően barátságos természet vagyok. Az a fajta, aki nem küldi el az élete történetét ecsetelő nénit a buszon, vagy vitába keveredik a 80 évesen hazatért disszidenssel arról, van-e erkölcsi alapja azokat bírálni, akik itthon élték túl a rendszerváltásig, s akár elmagyarázza az egyszerű falusi bácsinak, hogy nem csak az ügyvédeknek kell ám büntetőjogot tanulni. Barátságos, persze csak addig, amíg nem kérnek aprót alkoholisták, vagy kis mappával nem akarnak képeslapokat rám sózni "beteg gyerekekért". Hasonlókkal szemben a tolerancia szintem meglehetősen alacsonyra kúszott. Egyébként pedig jöhetnek a beszélgetni vágyó idegenek. A közbiztonság még annyira nem rossz, hogy féltsem a testi épségem.


Mint már írtam, eredetemet véve naplóíró természet vagyok több éve. Szeretek írni, a kezemmel, a tollammal, szeremem figyelni az írásképemet. Épp ennek az élvezetnek hódoltam a vonaton egyik alkalommal hazaafelé, még a pályaudvaron álló vagonban ülve. A menetiránynak háttal ecseteltem az akkor fontos eseményeket az életemben, a hozzájuk fűződő reményekkel, félelmekkel. Már a vonat indulása előtt feltűnt az a középkorú fickó, aki újságja mögül türelmetlenül kitekintve rám is, és a mellettem lévő üres székre is több alkalommal rásandított. A tolóajtó melletti meglehetősen kellemetlen helyen ült, így gyanítottam, hogy abban bízik, a vonat indulását köveően a mellettem lévő szék üresen marad, és átülhet (IC-ről lévén szó, a helyet még elfoglalhatták).


Megérzéseim helyesnek bizonyultak: a vonat indulását követően már ott is állt felettem, és érdeklődött, hogy az ülést elfoglalhatja-e. El. Természetesen, nyugodtan.
Írtam. De folyamatosan azt éreztem, hogy az ismeretlen valamire vár, mintha a kezében lévő újság csak egyfajta pótcselekvés lenne, és azt lesné, hogy letegyem a naplót, befejezzem az írást, és megszólíthasson. Folyamatosan figyelt, de nem azt, amit írok, inkább engem, úgy kerek egészében. Nem is titkolta, sőt, a kezében lévő látványosan figyelmen kívül hagyott újsággal együtt inkább demonstratívnak tűnt a várakozása. Ezzel bennem is kíváncsiságot ébresztett. Fura alak volt, de inkább emiatt a viselkedés miatt, mint a külseje miatt. Magas vékony férfi volt, hosszú végtagokkal, s erősen kopaszodó hajzattal (illetve annak maradványával). Hiába lapozgatta azt az újságot, hiába nézte, tudtam, hogy nem olvassa. Mit akar?


Letettem a tollat. A középkorú férfi abban a pillanatban tette le az újságot, és megérzésemnek megfelelően meg is szólított:
- Naplót ír?
- Igen. Már több éve.
- Ó, igen. Én is írtam egy időben, csak aztán meguntam, nem voltam elég szorgalmas.
Konvencionális válasz, mint naplóíró, számtalan hasonlóval találkozom, ha szóba kerül a téma.
- És mióta is? - folytatta.
- 10 éve - mikor mindez történt, 20 éves voltam.
- Nos kisassznyok, akkor úgy vélem, Ön grafomán.


És az idegen beszélni kezdett. Sajnos én sem voltam elég szorgalmas a történtek után ahhoz, hogy e rövid felvezetést követően elhangzott 2 órás párbeszédünk témáit rögzítsem. Csak néhány mondatban emlékszem meg a szórakozott, széles érdeklődési körű férfiról, akivel az utazás pillanatok alatt eltelt. Emlékszem azonban arra, amit rólam, és a naplóírásról mondott. A grafomániáról. Szerinte a naplót írók általában azok. Személyükben őrzik az írásukat, élvezik, ahogy összekötik a betűket, formálják azok alakját, szeretik saját írásukat nézni, olvasni, megalkotni. Ellenkezni nem tudtam vele, és nem is akartam. Valóban szeretek írni, tetszenek a betűim alakja, a sajátosan formált vonalak, egyedi hurkok, dőlésszögek, az, hogy írásom képe intelligens emberre vall, egyedi, s hangulatomtól függően változó. Igen, grafomán vagyok, sokszor csak az írásért írok magáért, mégcsak nem is a kiírnandó érzelmek és feszültségek miatt. Kézzel, tollal - kékkel vagy lilával - papírra -füzetbe, csíkosra, üresre, spirálra vagy könyvkötöttbe. A jegyzetelést éppúgy élvezem. A gépelés teljesen más. A blogírás mechanizmusa nem hasonlítható a kézzel írott napló olvasásához, a beletűzdelt belépők, képek, levelek kitapintható személyességéhez.


Az idegen mindemellett rendkívül megfoghatalan ember volt. Sokat beszélt, de kíváncsi volt az én véleményemre. Annyira széles területen mutatott jártasságot, hogy egyáltalán nem tudtam hova tenni sem szakmailag sem emberileg. Egyedül él? Családos? Biztos nincs gyereke. Nem hinném, hogy egy ilyen ember megtelepszik. Ja, hogy elvált és két fiú apja. Nem véletlenül elvált.


Először hittérítőnek véltem a szinte tolakodó személyessége és Isten létének boncolgatása miatt. Kisebb vita alakult ki közöttünk arra vonatkozóan, hogy vajon az emberek akkor imádkoznak többet, ha bajba kerülnak, vagy akkor, ha valami miatt hálát adnak. Szerintem az ember önző, és akkor imádkozik, ha kér. Szerinte az emberek nem olyan rosszak, és nagyon gyakran hálásak Istennek. Szerintem sem rosszak, legfeljebb önzőek. Azonban miután nyilvánvaló lett számomra, hogy Isten létét nem tekinti ténynek, és kijelentette, hogy egyébként semmilyen felekezetnek nem tagja, ezt a feltételezésemet elvetettem.


Közben érkezett a kalauz. Az idegen türelmetlenésge itt is érezető volt, folytatni akarta a beszélgetést, de persze jegyét előkereste és felmutatta. A kalauz együttérzően tekintett rám, azt gondolván, az ismeretlen szóáradata terhet jelent nekem. Visszamosolyogtam, és meghagytam ebben a hitében.


A kalauz távozásával a beszélgetés folytatódott. S én továbbra sem tudtam, mégis kivel állok szemben? Véltem filozófusnak, irodalmárnak, irodalomtörténésznek, fizikusnak (kémikusnak?), történésznek, tanárnak. Az út végén, a kérdésemre árulta el, hogy mérnök. És a szakmájában dolgozik.


A nevét elfelejtettem megkérdezni, pedig sose szoktam elmulasztani azt, hogy azoknak az ismeretleneknek a nevét, akikkel beszélek, feljegyezzem. Így az idegen polihisztor (talán meg nem értett zseni) név nélkül maradt. De név nélkül is a legemlékezetesebb ismeretlenekkel folytatott beszélgetésem partnere marad.

2008. október 25., szombat

2008. október 22., szerda

Lehet, hogy hamarosan "felemelkedem". Legalábbis minden "normális" ember felemelkedésnek gondolná. Holott lehet, hogy épp porba hullok, és a mocskot hiszem majd kincsnek.

Aztán talán jönni fog egy próba, hogy kiderüljön: tudom-e, mi képvisel igazi értéket, s képes vagyok-e félretenni érte azt, amit én - és mások - értéknek hisznek.

2008. október 21., kedd

Dialógus részlet...

... mely megesett egyrész egy apró törékeny barna lány és egy csontos, bőrnadrágos, hosszú, összefogott, zsíros hajú férfi között, mely utóbbi kísértetiesen emlékeztet a múlt század végi akciófilmek szadista, alacsony intelligenciával rendelkező, mexikói figurájához, aki a filmben szánalmas véget ér. (a dialógusban magam is felbukkanok egy röpke - írásban hosszú - pillanatra)

(...)

Lány: Mi a foglalkozása?
Férfi: Volt sok. Sok sok. Igazából volt minden. Mondjuk szakmám az nincs, csak ilyen tanfolyamok. Vótam én minden: szerelő, lakatos, tűzoltó...
(itt léptem a képbe)
Én: Az szép szakma! (amikor ezt mondtam, a számítógépem monitorjára révedve, önkéntelenül is felrémlett bennem tűzoltó édesapám képe, amint egy kisbicskával kaparja a búzatáblán szendergő részegember maradványait az aratógépről)
Férfi: Az, de nem vótam sokáig. Apám levágta az ujjam a szalagfűrésszel (ujj - illetve annak hinyának - felmutatása) Olyan dolog ez tetszik tudni, amiért nincs bocsánat. Soha.
Én: (együttérző tekintet, és belül hála adása az ezermester édesapának, hogy megóvta a társadalmat a hasonló tűzoltóktól)
Lány: És egyébként kit ölt meg?
Férfi: Egy férget. Valójában jót tettem vele. Csak aztán jött a börtön.

(...)

2008. október 10., péntek

Tündérlány

A Tündérlányt a Keleti Pályaudvaron ismertem meg, kb. 2 évvel ezelőtt. Rendkívül egyszerű lány, rendkívül kedves arccal, finom, kislányos vonásokkal. Nem is gondolná az ember, hogy idősebb mint én. Igazából én sem gondoltam volna.

Találkozásunk rendkívül vicces körülmények között történt.

Egy téli napon, szombat reggel terveztem hazatérésem szülőhelyemre. A telefonom ébresztését beállítottam a szükséges időpontra, és ennek tudtában, békésen tértem nyugovóra. Arról azonban megfeledkeztem, hogy a telefonomon az "ébresztés ismétlése" opció csupán héfőtől péntekig van beállítva, így akkor ébredtem fel, mikor már indulnom kellett volna. Mivel a középiskolában mesterien kifejlesztettem azt a készségem, hogy a leglehetetlenebb helyzetekben is képes vagyok elérni a szükséges tömegközlekedési eszközt, most sem haboztam. Nem túlzok, ha azt állítom, hogy öt perc alatt menetre kész voltam, bár smink nélkül, és kissé csipásan. Óriási lendülettel suhantam a Nagy Lajos király utcán a gurulós bőröndömmel, melynek zaja felverte a környéket. Hogy a dolgom még nehezebb legyen, épp metrófelújítások idejét élte Budapest, és pótló buszok jártak, mely miatt újabb értékes perceket veszítettem. A küldetésem egyre lehetelenebbnek látszott, de nem adtam fel. Bevágódtam a pótlóbuszra, mely visznylag gyorsan tudott haladni a gyér, reggeli forgalomban. Mikor a Keletinél leszálltam, már egyre bizakodóbb lettem, még három percem volt a vonat indulásáig - legalábbis a Keleti órája szerint. Jegy, helyjegy a tárcámban, így a rohamáson kívül semmi dolgom nem volt. Szerencsémre a vonat nem hátulról indult, hanem a jobb oldali vágányról, rögtön a lépcsővel szemben. Óriási megkönnyebbüléssel vettem tudomásul, hogy a még benn áll. Sietve indultam a szerelvény felé, mikor az lassan gurulni kezdett.

"No nem, nem mehet el ezek után" suhánt át az agyamon, azzal a bőröndöt húzva rohantam a vonat után, miközben feltartott kézzel kiabáltam, hogy "áááááállj!". Nem állt. Nem adtam fel, futottam mellette, kísértem egy darabig, persze továbbra is követelve, hogy álljon meg. Elment.

Lihegve néztem szét. A közelben állók meghatározhatatlan arckifejezéssel néztek rám, de nem törtődtem velük, idegenek. Legalább feldobtam a reggeli szürkeséget.

Egy darabig fáradtan, beletörődötten álltam a vágány mellett, aztán elindultam vissza a jegypénztárak felé.

* * *

Tündérlány mindezt végignézte. Ott állt a vágány elején. Hosszú barna haja a vállára omlott, szelíd tekintete követte a mozgásom, ahogy a gurulós bőrönddel kiabálva elsuhantam mellette. Ő is arra a vonatra szeretett volna felszállni, de velem ellentétben neki nem volt helyjegye, az összes elkelt, mire a pénztárhoz jutott. Akkor épp, kicsit bizonytalanul, a következő vonatra várva nézte az előző indulását. Azonban a zsebében lapult a jegy a következő IC-re. Figyelte, ahogy futok a vonat után; kicsit meg is sajnált, kicsit mulatott is rajtam. Arra gondolt, cserfes iskolás lány vagyok, talán érettségi előtt álló, pedig akkorra már befejeztem a főiskolát, elkezdtem az egyetemet, és majdnem fél éve dolgoztam. Figyelte, ahogy fáradtam, kialvatlanul és beletörődötten vonszolom magam után a zajos gurulós bőröndöm, és haladok felé. Aztán ahogy a közelébe értem, megszólított.

* * *

Őszintén szólva ma már egyáltalán nem emlékszem, mit mondott nekem akkor, hogyan szólított meg. Talán valami együtt érző klisé volt, én mindenesetre érdeklődve fogadtam, mert kellemes melegséget árasztott magából. Szó szót váltott, s nem emlékszem a témára, a szavakra vagy a mondatokra sem. Tény, hogy aztán elkísért helyjegyet venni, s együtt utaztunk Miskolcig.

Tündérlány személyisége valami megfoghatatlan hatással volt rám, hagytam, hogy elvarázsoljon, és ezer éves jó barátnőkként beszélgettük végig az utat. A hangja, a nevetése, a kislányosan mosolygó arca, törékeny, vékony teste, különleges érdeklődése a borok iránt egyaránt lenyűgözött. Varázslatos embernek láttam, mintha nem illene erre a bolygóra. Ha elmosolyodott, úgy éreztem, csak a függönyszerű szitakötő szárnyak hiányoznak a hátáról. Rendkívül felvidított ez a találkozás, csillogó szemeinek érdeklődése, vagy nevető hangja, ahogy beszélt magáról. Óvnivaló, finom kis kortalan lények tűnt. Törkénynek és szertetre méltónak.

Valahol végleg magához kötött ezzel az egyetlen 2 órás beszélgetéssel. Nem szoktunk találkozni, a vonatos eset óta csupán egyszer láttam, de személyisége akkor is éppúgy lenyűgözött, mint korábban. Néha gondolok rá, vagy küldök neki levelet, hogy mi van épp vele. Tudom, hogy éppolyan ember, mint én, megvannak a mindennapi küzdelmei, céljai, az élete. Sír és nevet, hegyremászik, majd völgybe hull, mígnem el nem múlik.

Nekem azonban Tündérlány. Érzékeny és finom. Nem egészen e világról való.

2008. szeptember 30., kedd

Az én vállam sosem volt az a váll, amin a barátok (bárkik) kisírják magukat.

2008. szeptember 28., vasárnap


Lelketlen vagyok-e akkor, ha nem érdekel, hogy Afrika közepén milyen embertelen és kegyetlen módon mészárolják le egymást az emberek? Rasszista vagyok-e akkor, ha ezeket az embereket kevesebbnek tartom önmagamnál, mert agresszívek és buták, és önmagukat tartják tudatlanságban? Gonosz vagyok-e akkor, ha beszüntetném a segélyosztást és megszakítanám a kapcsolatot azokkal a területekkel, ahol megölik azokat is, akik a segítségükre sietnek?

2008. szeptember 27., szombat

Interaktív

Ez az, ami én nem vagyok. Konzervatív viszont annál inkább. Szeretem a régi dolgokat, nem vagyok "kütyüs". A filléressé váló technológiák terjedésében látom a környezetszennyezés egy jelentős bázisát. A kidobott, már "ciki" mobiltelefonokban, a még működőképesen lecserélt tévékben és autókban. A fogyasztói társadalom elfogyasztja a Földet.


Szeretek tollal írni. Ez sem jellemző a korosztályomra. Minap egy megrendelő arra panaszkodott, a jegyzőkönyvbe kézzel írandó mondattal kapcsolatban, hogy milyen szokatalan ez számára, mert mindent számítógépen ír, és nem áll kezére a toll. Számomra sokkal inkább szokatlan verni a műanyag billentyűzetet. Egyébként is grafonám vagyok (egyszer talán mesélek erről), s ez a tulajdonságom nem nyer kielégülést a gépelésben.


Az sms-t még megszoktam. Sőt, szerettem is, bár ma már azt sem kedvelem. Kinőttem belőle. A chat, az msn, na az nem megy. Lassan kezdek rádöbbenni arra, hogy akik msn-en beszélgetnek, közben sok mást is csinálnak. Ha én chatelek, írok, és várom a választ. És várom... és várom... és várom... Nézem az utolsó mondatom, a villogó kurzort. Aztán eszembe jut, hogy hát ez remek, minden bizonnyal csak egy ablak vagyok a sok közül az illető gépén, míg nekem egy ablak figyel. Ő számtalan más dolgot csinál chatelés közben, míg én csak rá akartam figyelni. Közben kicsit megsértődöm emiatt.

Maradi vagyok. Illetve még az sem. Mert kénytlen kelletlen a korral együt haladok, de jobb szeretnék maradi lenni, e-mail helyett levelet írni illatos papírra, és beszélgetés közben annak szentelni minden figyelmemet, akivel beszélek.

Változik a kor. És én kíváncsian nézem, de szeretném magam kivonnai a változás alól.

2008. szeptember 25., csütörtök

Visszatérők

A nyugdíjba ment kollegák visszatérnek. Újra meg újra megjelennek a munkahelyem épületében, beülnek egy-egy irodába, élvezik az üdvözlő mosolyokat. Kószálnak a folyosón, mint akinek valami dolga van, holott egyértelmű, hogy csak szétnézni vannak itt, már megint. Várják az ismert kollegák kérdéseit, végigjátszák a megszokott dialógusokat. Fájdalmasan húzzák a szájukat a "nyugdíjas évekre", gyanakodva tekintenek az idegen arcokra, hiányolják a régieket. Látszik a szemükön, hogy véleményük szerint minden jobb volt, amíg ők dolgoztak itt. Talán igazuk is van. De már idegen testek a munkahely falai között. Még vannak ismert arcok, de egyre több az ismeretlen. Még van kivel váltani pár szót, de egyre kevesebb az újság. Aztán már túl sok. A falak, a lecserélt bútorok idegenné válnak.

Van, aki későn eszmél. Abban a hitben tér be újra meg újra, hogy a munkahelynek ő éppúgy hiányzik, mint a munkahely neki. Nem veszi észre, hogy a munka megy tovább, s nélküle is olajozottan halad. Nem veszi észre, hogy van, akit feltart, hogy már mindenki tudja, hogy jól viseli a nyugdías éveit, és ennyi információ elég.

Van, aki lassan elfogadja. Betér néha, mosolyog, mesél. Aztán a látogatások fokozatosan elmaradnak. Egy idegenné vált épületben nem lehet nosztalgiázni, talán csak még fájóbb az idő múlása.

Olyannal viszont még nem találkoztam, aki vissza se nézett. A nyugdíjas kollegák visszatérnek. Mindig visszanéznek néha. Amíg van ott egy ismert arc, egy jó ismerős, ott lesznek.

Visszavágynak.

2008. szeptember 19., péntek

Egy krízist, egy igazán komoly krízist, csak úgy tudsz túlélni, ha lehullajtasz magadról mindent. Ha eldobsz mindent, amihez ragaszkodsz, minden tárgyat, minden eszmét, az otthonod melegét, barátokat. Elveted a külsőd, a hajad, az arcod, megszünteted az azonosságot a tükörképeddel, mert tudod, hogy nem az vagy, aki visszanéz rád. Levedled a haragot, a szeretetet, a méltóságot, erkölcsöt, minden érzelmet.

És ha ott vagy meztelenül, úgy, hogy önként szabadultál meg mindentől, anélkül, hogy azt bárki elvette volna, sebezhetetlenné válsz. Már nem tudsz mit elveszíteni. Állhatsz a viharban, és hiába tombol körülötted a szél, nem tud letépni semmit.

2008. szeptember 6., szombat

Felnőni

Nem tudom, kiben milyen kép él a felnőtté válásról. Szerintem kicsit többről van szó, mint a puszta önállóságról.

Mikor betöltöttem a 18. életévem, egyáltalán nem éreztem felnőttnek magam. Gyerek voltam még, azzal a különbséggel, hogy bemehettem a night klubbokba, vehettem cigit és alkoholt, azt néztem moziban, amit akartam, valamint ha valami bűncselekményt követtem volna el, már nem illettek volna meg a fiatalkorúkaknak járó kedvezmények. A törvény magamra hagyott, az állam teljes jogú tagja lettem, megkaptam az önállóságot, de nem voltam felnőtt.

Nem is foglalkoztam az életkorommal, vígan mentem a főiskolára, hiszen 13 éves korom óta erre készültem. A főiskolán sem felnőttekkel találkoztam (természetesen tanáraimat kivéve) hanem nagykorú gyerekekkel, akik sokszor épp annyira nem látják be a tettik következményét, mintha még csak középiskolások lennének. Sőt, mintha a törvény által megkapott "nagy szabadság" miatt még meggondolatlanabbak lettek volna, mint előtte, hiszem most már nem kell kinek elszámolni saját magukon kívül, anya már ítélhet szobafogságra, és nem mondhatja azt, hogy ezért egy hétig nincs számítógép. Kihullottak a védettségből, és fel sem fogták.

Igazából még én sem fogtam fel; megmaradt a gyerekkor érzése. Főiskolás gyerek voltam. S ez az érzés fokozatosan oszlott szét a három év alatt. Az utolsó évben is előszeretettel éltem azzal a kifejezéssel, hogy "fél lábbal még gyerek vagyok". És ez az érzet még mindig megvolt, mikor dolgozni kezdtem. Még mindig nem voltam felnőtt, hiába értem el a 21 éves kort. Arra gondoltam, hogy az amerikaiak jól csinálják, a 21 év sokkal megfelelőbb határ, mint a 18 év.

Az önállóság tehát csak fokozatosan költözött be az életembe, fokozatosan szakadtam ki otthonról. Mégis azt mondom, hogy az önállóság nem elég.

Van ugyanis egyfajta gyermeki önzőség, ami az emberrel - ha normális családban nevelkedik - vele születik. (szándékosan nem beszélek árvákról, vagy mostoha körülmények közt felnőtt gyerekekről, akik arra vannak kárhztatva, hogy előbb nőjenek fel) Ez a gyermeki önzőség, önző szeretet: ennek kell lefoszlania. A gyerek úgy szeret, hogy azt hiszi, mindaz, ami neki jó, az jó a szüleinek is. Az, hogy a szülei érte vannak, és segítik, az természetes. Van aki előbb, van aki később jön rá arra, hogy ez nem így van. Hogy a szülő öröme nem fedi az ő örömét. Hogy a szülő élete nem az ő születésekor kezdődött, és a szülő talán sok mindenről épp miatta mondott le.

Azt gondolom, azt nevethetjük felnőttnek, aki a szüleit nem szülőként, hanem emberként tudja látni. Persze attól ők maradnak Apa és Anya, de ettől többé válnak: emberré.

Szerintem ez a kulcs.

Persze kérdezheti, megtaláltam-e ezt a kulcsot? Nos, látom, de valahogy nem érem el rendesen. Hiába nyújtózkodom, néha meg is érintem, de gyakran megfeledkezem róla.

2008. szeptember 5., péntek

Önkritika

Tömött busz hétköznap délután négykor Budapesten. A szokatlan szeptemberi hőség melegét csak még jobban felmelegíti a busz ablakinak üvege. Csak néha libbenti meg a hajam egy kicsit a tetőablakon keresztül beáramló kevéske levegő. S ez a levegő magával hozza az előttem ülő hajléktalan ápolatlan szagát is. Az alkohol, a hónapok óta nem mosott ruha és a testszag keverékét.

A másik oldalon 13 év körüli gyerekek egy csoportja nevetgél, és valami msn probléma megoldásán törik a fejüket. Két lány, két fiú, a lányok ülnek egymással szemben, a fiúk felettük állnak. Táska a hátukon, vagy a lábuknál. Jó kedvük van, a tanév elején járunk, nyáron nem találkoztak.

Hajléktalanunk rossz szemmel nézi őket, a fejét csóválja, majd a vele szemben ülő férfihoz szól:
- Ezek a mai gyerekek mást sem tudnak, mint káromkodni. Azér' a én időmben nem voltunk ám ilyenek, tudtunk rendesen viselkedi. Ember is lett belőlünk.

2008. augusztus 27., szerda

Néha belebújok a melankóliába, és annyira jól érzem magam benne, hogy megszűnök melankólikusnak lenni.

Elgondolkodtató

A dalai láma szerint egy kapcsolatban az erős tud idomulni.

A gyenge csökönyös, és védi bástyáit. Nem enged.

A harmonikus személyiséggel összhangban áll, ha adhat, könnyedén alkalmazkodik, mert nem érzi úgy, hogy ezzel bármit is elvesztene magából. Hiszen amit ad, az is az övé.

A diszharmonikus ember ellenben nem enged, s ha igaza nincsen, kiborul, hisztériázik, köti az ebet a karóhoz. Mindent elkövet, hogy saját igazát érvényesítse, s ritkán nyitott a másikra.

Liberalizmus, individualizmus, feminizmus

Igen, ezt a három szót gyűlölöm ma legjobban. A társadalom jelenlegi alakulásáért, a depressziós emberekért, az elidegenedésért, ezeket tartom felelősnek.

A liberalizmus szó hallatán ma már keveseknek jut eszébe a szabad piac, inkább a homoszexuális házasságokat és az emberi jogokat idézi. A liberalizmus karba öltve jár az individualizmussal. "Engem nem érdekel, hogy mit tesznek mások, ha nekem is szabad azt tennem, amit csak akarok, annak érdekében, hogy önmagamat megvalósíthassam."

És lőn az egyén a közösség felett.

Mindenki önmagával van elfoglalva, mindent megtesz a saját boldogulása érdekében, mégsem érti, hogy őt miért nem fogadják el a többiek. Mert a liberális szellem csak látszólagos. Talán elfodjuk a homoszexualitást, nem vagyunk rasszisták, de én inkább úgy fogalmaznék, hogy már nem érdekel minket a homoszexualitás, s nem érdekelnek más népek sem. Egymást sem érdekeljük. Ha azt sem tudom, hogy ki lakik a szomszéd ajtó mögött, miért sír a szám azért, mert magányos vagyok? Miért csodálkozom azon, hogy rendkívül magamra hagyottan, és egyedül érzem magam? Én tán nem hagyom magára a többeiket magam miatt?

A liberalizmus és az individualizmus szülte a feminizmust. Azonban a feminizmus lényege nem a női nem jogainak kiterjesztésében, hanem a férfiak utánzásában feneklett meg. Értelmetlen bizonyítani akarás lett belőle. A nők kiálltak, és megmutatták, hogy ők is képesek arra, amire a férfiak. Ha kell, akár férfi nélkül felnevelik az utódokat. Persze, ehhez kétség sem fér, a nők képesek erre. De mégis mi szükség van rá? Minek a kisebbségi komplexusos bizonyítási vágy?Kinek akarunk még mindig bizonyítani, és miért? Miért akarunk még mozdonyvezetők is lenni, miért dobnánk le mindent, ami nővé tesz? Hisz a nőt a férfi teszi igazán nővé. Férfi nélkül csak egy ember marad.

A feminizmus másik ákta az elnőiesedett férfi generáció megjelenése. Azt hiszem, kihaló félben lévő egyed vagyok azzal, hogy a nagydarab szőrös állat férfiakat vonzónak találom, s visszatetszést kelt bennem a festett férfi üstök, vagy kihúzott férfi szemek. A nemek közti különbségeket a feminizmus elmossa.

És mit eredményezett mindez? A nyugati kultúra a saját mocskába fog belefulladni. A korlátokat ledöntötte a liberalizmus, a lehetőségeket végletekig kihasználja az individualizmus, a családokat szétszedte a feminizmus. Egy értékek és morál nélküli társadalmat építettek fel. Az individum szenved az individualizmusban, és nem érti miért. Magányos nők sírnak a feminizmus szobra tövében, és nem értik, miért. A liberalizmus leveszi a szülők gyeplőjét a gyerekről, s mégis így lesz rab igazán.

Jobb szeretnék egy erősebben szabályozott közösség tagja lenni. Egy olyan közösségé, ahol a morál nem aljasult olcsó mozik olcsó, csöpögős trükkjeivé. Az emberek nem vadidegenekként élnek egymás mellett, hanem ismerősökként, akár barátokként. A szabályokat nem csak a rendőr tartatná be (vagy az se) hanem a közösség tagjai magukénak éreznék azokat, s aki ellene vét, a közözsség maga is kivetné. Nem lenne erény a bűn. Az ajtón előre engednek a férfiak, mert nő vagyok, és nem kellene bizonygatnom nekik semmit azért, hogy bízzak magamban.

Egy közösség addig közösség, amíg az emberek között van kommunikáció. Köztünk egyre kevesebb van. Nemhogy a szomszédot nem ismerjük, az esti sorozatot bámuljuk ahelyett, hogy caládtagjainkkal beszélgetnénk. Ha bűnt látunk, törvényszegést, elfordulunk, maradjon csak a másik baja. Az egyén érdeke az, hogy nem akar bíróságra járni. S a közösségé hiába lenne az elkövető feltalálása, az nem érdekli. Bezzeg sértett és csalódott, ha az áldozat helyére maga kerül. Átkozza a szívtelen embereket.

A liberlaizmus-individualizmus-feminizmus csapdája abban rejlik, hogy elhitetik veled, hogy jó neked. A lehető legjobb. Erre volt szükséged, és ami mindezt megelőzte, csak rosszabb volt. Elhiteti, hogy ők a fény az alagút végén, és ha alkalmazkodni kezdesz, ha feladsz magadból, azzal csak kevesebb leszel. És te hiszel nekik. És magányos maradsz.

2008. augusztus 26., kedd

Együtt öregedni

Nem divat. Nemhogy együtt, de leginkább sehogyse. Maradjunk örökre fiatalok. Öregedni nem akarunk. Kapuzárási pánik, szemránckrém, plasztika, hazugság. Magunknak. Először nekünk kell elhinnünk, hogy nem kell megöregedni. Aztán meggyőzzük a többieket.

De ez annyira nem is érdekel, elvégre mindenki úgy nem akar megöregedni, ahogy akar. Itt az együttre helyezném a hangsúlyt. Mi együtt nem akarunk megöregedni. Jön a vészcsengő, te jesszus úristen, egyetlen emberrel leélni az egész életem? Ó neee, én ezt nem bírom ki.

Mit is?

És attól miért nem félünk, hogy van egy barátunk egész életünkre? Hogy egy anyát és egy apát kaptunk, mert ennyi jár? Egy életre szóló társtól mégis miért kapja el a mai ifjú generációt a cifrafosás? Azért, hogy aztán 30-40 évesen kétségbeesetten kapkodjon, mert nincs meg gyermekei apja, s az addig oly hihetetlennek tűnő biológiai óra ketyegni kezd? Hogy hozzámenjen az első valaminek tűnő férfihez, aztán elváljon tőle? Hát emberek, normálisak vagyunk?

Amíg azzal foglalatoskodunk, hogy "még élni akarunk" az élet kipereg az ujjaink közül, s ha 35 évesen egyedül visszanézünk, meglátjuk mennyire felszínes volt az a nagy élet, amit annyira élni akartunk.

És nincs kivel megöregedni. Nincs kivel csiszolódni, nincs, aki minden apró mozdulatod jelentését már előtted tudja. Nincs. Mert ma mindenki élni akar még. És ezt ma már nem tartják életnek.

Innen persze eljutunk az általam legjobban utált három szóig, amely megrontja a társadalmat...

2008. augusztus 22., péntek

Jellememből fakadó természetes egocentrizmusom elriasztja közelemből az embereket.

Katarzis

Mikor tegnap kiléptem a mozi ajtaján ismét egy kritikán aluli film megtekintését követően, azon gondolkodtam, vajon az én igényeim túl magasak, másoké túl alalcsonyak, vagy egyszerűen nem tud már újat nyújtani a filmipar.

Az utóbbi időben havonta kb. két alkalommal voltam moziban, mindig nagy elvárásokkal ültem be a filmre, és nagy csalódással léptem ki onnan. Az utolsó olyan film, ami tudott nekem meglepetéssel szolgálni, az A Faun Labirintusa volt. Azóta nagy a pangás. A történetek kiszámíthatóak, már az első fél óra után biztos vagyok a végében. A történetben logikai ellentmodások vannak, a szereplők tetteinek nincs értelme, s erről a mind látványosabb pusztítással próbálják elterelni a figyelmet. Kezdem unni, hogy nem születik az értelemre ható film, száműzték a morált és a katarzist.

A filmek ugyanis csak folynak, a szereplőknek nem hiszem el, hogy fáradtak, nem hiszem el, hogy szerelmesek, azt se ohgy egyáltalán érzenek. Az ezer éves elcsépelt kliséket látványorkánnal akarják feldobni, s a néző ezen kívül semmit sem kap a pénzéért.

Nézzünk néhány példát.

Tegnap a Hellboy2-ről jöttem ki. Hiteltelen, se tanulság, se színészi játék, a szereplők cselekedetei értelmetlenek.
A Batman: A Sötét Lovag csak folyik a maga útján, másfél óra telt még csak el, és várom a film végét, ami nem hoz enyhülést, nem oldja fel a film kérdéseit, feszültségeit. Nem hiszem el Batmannek, hogy szenved a lány halála miatt. Éppoly depressziós marad, mint a halála előtt. Nem változik.
A Múmia 3 szót sem érdemel, annyira gyenge, kiszámítható és bagatell. Mégcsak nem is humoros, bár a cél ez volna.
Az új X-Akták mozi egy középkategóriás, esti bűnügyi tévéfilm, obszcén végkifejlettel. És ne higgyenek abban, hogy van benne forró ágyjelenet Mulder és Scully között, mert nincsen. Még ez sem.

Azt hiszem, egyenlőre csak az animációs filmek alkotói nem okoznak csalódást, mind a Kung-fu panda, mind a Wall-E remek szórakozást nyújtott, még ha nem is voltam tökéletesen megelégedve.

De visszatérve a filmekre, és a katarzisra. Müller Péter írt erről, arról az élményről, amely során belátjuk hibáinkat, felülemelkedünk önmagunkon és mondhatni, többek leszünk, megértjük, mi miért történt velünk. A katarzis élmény általában valamilyen trauma, melyet meg kell élnünk azért, hogy a bennünket körülvevő világot tisztábban láthassuk. Olyan lelki hatás, mely segítségével azt is felfogjuk, amit eddig képtelenek voltunk. S éppen ezért, mert ekkor egy részünket el kell veszítsünk, a katarzis rendkívül fájdalmas tud lenni. Shakespeare tragédiái, vagy a görög drámák épp ilyen katarktikusak. A főhős akár az általa elkövetett gaztettek és gyilkosságok által is felemelkedhet. Vagy épp csak ezek által.

Ma egyre inkább halogatjuk a katarzist. Nem akarjuk átélni, még nem, még várjunk egy kicsit, jó a vakság, nem akarunk látni, hiszen vakon egyszerűbb, könnyebb ebben a morál nélküli világban. A halogatás azzal az eredménnyel jár, hogy az elkerülhetetlen katarzis nagyobb és fájdalmasabb erővel fog lecsapni az egyénre. Amit apránként kellett volna elviselnünk, egyszerre kell kiállnunk, s az sem kizárt, hogy bele kell pusztulnunk. Mint a Yellowstone park, amelyet annyira óvtak az egyébként ott természetesen pusztító erdőtüzektől, hogy mára szinte teljesen megsemmisülne, ha a parkot védők figyelme ellenére betörnének a lángok. Talán valahol tudjuk is mindezt, de nem veszünk tudomást róla.

Ezért tűnik el a katarzis a filmekből is. Nem akarjuk. Nincs tanulság, a főhősök nem fejlődnek, nem lesznek többek, tapasztaltabbak a megélt események hatására. Nem tanulnak belőle semmit. Mi, nézők sem. Csak nézzük az életük sodrásában tehetetlen alakokat, és nem értjük, mi hiányzik. Pedig ennyi hiányzik csupán: a katarzis.

2008. augusztus 20., szerda

Emlék a tüzijátékról

Tegnap láttam életemben először a budapesti 20-i tüzijátékot. Impressing.

Egyszer már nekirugaszkodtam, hogy megnézem, így aztán számolhatunk egy fél alkalmat, a mostanin kívül, azonban ez 2006-ban volt. Összességében elgondolkodtató, hogy jól jártam-e vagy sem, az mindenesetre biztos, hogy a "legizgalmasabb" tüzijátékra sikerült eljutnom.

Aznap a repülőnapon dolgoztam, és úgy döntöttem, ha már egész nap kint vagyok, most végre megragadom az alkalmat, és este megnézem a tüzijátékot. Természetesen egy árva léleknek sem volt kedve velem jönni, így aztán egyedül ültem ki a Pesti oldalon a feslő rakpart szélére, valahol a Lánchíd és a Margit híd között. Erősen esőre állt az idő, de abban bíztam, hogy azért a tüzijátékig kibírja. Nem bírta. Mint aki csak arra várt, épp a kezdetekor robbant ki a vihar. Alig kezdődött meg a durrogtatás, mikor szél támadt, ami majdnem levitt az alsó rakpartra. Jópáran nyugtalanul fészkelődni kezdek, megint mások nevetgéltek. Én átkaroltam a korlátot, nehogy az alsó rakparton kössek ki, de elhatároztam, ha esik, ha fúj, ha már itt vagyok, megnézem azt az átkozott tüzijátékot. Nem mozdulok sehova.

Még akkor sem adtam fel, mikor eleredt az eső, és a körülöttem lévők hirtelen menekülőre fogták. Azonban testi épségemet egyre inkább veszélyben éreztem a mind erősebben taszigáló szél miatt. Jó 5 métert zuhangattam volna a talajig, és ehhez semmilyen tüzijáték kedvéért nem volt kedvem. Beadtam a derekam. Egy pillanatnyi "szélszünetet" kihasználva felpattantam, és elindultam visszafelé. Azaz csak indultam volna, de a szél ezt teljesen másképp gondolta. Nem engedett előre. Beoldalaztam inkább a szecessiós stílusú épületek egyikének tövébe, és onnan nézelődtem, viszonylagos védelemben az esőtől és a széltől.

Akkor kezdtem felfogni, hogy kitört a pánik. Babakocsikkal sikítozva rohangáló anyukák, síró kisgyerekek (ezúton szeretnék gratulálni azon okos szülőknek, akik szerint egy tömegrendezvény 0-6 éves gyerekeknek való), eső, szél, sötét, felülkerekedett a káosz. Nem igazán értettem miért, szelet is esőt is, vihart is láttam már.

Hogy a kép groteszkitására felkerüljön a korona, mindezalatt a tüzijátékot nem szüntették be, az üvöltő komolyzenei aláfestésre továbbra is ott szikrázott az égen. Mint egy elfuserált harmad osztályú hollywoodi katasztrófafilm. Már csak a Szabadságszobrot hiányoltam, hogy lassan, hangos nyikorgások közepette bedőljön a Dunába, majd az általa keltett hullámok maguk alá temessék a rikoltozó embertömeget. A gondolattól nevethetnékem támadt.

Úgy döntöttem, a rövid "szélszüneteket" kihasználva indulok el a metro felé. Esernyővel nem is próbálkoztam. Nekilendültem, rohantam az esőben, majd amikor a szél ismét visszafelé löködött, a fal tövébe húzódtam. Így értem el a metro Kossuth téri megállójába kb. fél óra alatt, ahol óriási embertömeg várakozott. Több mint egy órába telt, hogy a vizes, vacogó emberekkel együtt én is kocsira szállhassak. Szentimentális, békés passzivitásba süllyedtem, hogy a türelmetlenség és a primitívség, ami ilyenkor kibukik az emberből, rám ne hathasson. Őszintén szólva remekül szórakoztam, jobban, mint ha magát a tüzijátékot néztem volna. Ez így sokkal érdekesebb volt.

Csak este tudtam meg, mikor szobatársaimnak nevetve meséltem, micsoda vihar volt, hogy az egész tulajdonképpen tragédiába fulladt, a budai oldalon emberek haltak meg, s volt, aki csónakjából esett a Dunába. Szomorú, de hogy őszinte legyek, nem hat meg.

Úgyanakkor azt vettem észre, hogy azok, akik kint voltak, úgy meséltek az egészről, mint szenvedéseik netovábbjáról, mintha a halál torkából jöttek volna vissza. Holott, ha összehasonlítom a helyzetüket az enyémmel, ők többen voltak, számíthattak egymásra, engem senki nem fogott meg, mikor a szél vitt magával, mégis képes voltam túllátni az eseményeken, és mint egy kívülálló, lelekes derűvel haladtam a sikítozó tömeggel. Egyáltalán nem sajnálom, hogy kint voltam. Örülök neki.

2008. augusztus 19., kedd

Nyáron azért rosszabb a tömegközlekedés, mint télen, mert nyáron az is büdös, aki télen nem az.

Nyílt levél Volán buszsofőrökhöz!

Kedves Volán Buszvezetők!

Teljes mértékben megértem, ha kevéske fizetésüket úgy próbálják kiegészíteni, hogy a jegy árát elveszik, s az utasnak jegyet nem adnak. Engem sem fizetnek túl, s az élet egyre többe kerül. Tudom, fárasztó egész nap körbe-körbe buszozni a települések között, sokszor buta, bunkó embereket szállítani a hőségben, és úgy érzik, megérdemelnek egy kis plusszt. Ezzel semmi probléma.

Az én érdekem azonban az, hogy nyugodt lelkiismerettel utazhasak a járaton, s ne kerüljek kellemetlen helyzetbe, ha esetleg ellenőrök bukkannak fel. Közel három évig közlekedtem jegy és bérlet nélkül Budapesten, s ez tömegközlekedés szempontjából igen megterhelő időszak volt a számomra lelkiekben. Állandó rettegés, vizslató szemek, minden unintelligens alak BKV jegyellenőrnek nézése. Elég volt. Visszavonultam. Azóta sokkal kellemesebb érzés utazni is, sokkal nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb. Ettől az érzéstől nem kívánok megválni, az Önök kedvéért sem.

Ha én, mint utas - ellentétben buszon honoló gyakorlattal - vagyok olyan aljas, hogy kiveszem tányérjukból a buszjegy árát, kérem ne duzzogjanak, morogjanak, vagy cinikuskodjanak.

És bár tudom, Önöket nem veti fel a jólét - mint ahogy engem sem - nézzék el nekem, hogy saját lelki békém előbbre tartom az Önök zsebénél, s fizetéskor ragaszkodom a menetjegyemhez, ami - valljuk be - jár nekem.

2008. augusztus 15., péntek

Kőműves

A munkámról írhatnék. De nem teszem. Az anyaági nagyapám is ezt a munkát végezte. Azonban mivel a munkám nem akarom megnevezni, azt mondom, kőműves vagyok, mint az apaági nagyapám.

A munkámról azt hiszik, rendkívül érdekes (egyébként az). Olyan, mint a foci és politika: mindenki ért hozzá. Épp ezért adtam neki álnevet. Nem szeretnék azzal találkozni, a megjegyzések között, ki hogyan véleledik a kőművesekről, vagy ő mit csinálna másképpen, ha kőműves lenne. Nem akarom hallgatni, hogy ő bizony jobban keverné a habarcsot, és különben is, a mai kőművesek szinte csak lakhatalan házakat építenek. Nem akarok tanácsokad adni arról, mi a szigetelés legjobb módja. Nem érdekel, kinek hány kőműves ismerőse van, és nem akarok olyan kérdésekre sem választ adni, hogy egy-két olvasóm kőműves ismerőseit ismerem-e. Maradjon ez csak Sedith Blogja, és ne váljon Sedith, a kőműves blogjává. Persze talán egyszer lehull a lepel (leomlik a fal)...

Anyaági nagyapám képes volt meghalni, mikor 9 éves voltam, így nem mesél nekem történeteket, nem adja át a tapasztalatait. Nem tudom meg, hogyan ásták az alapot, rakták a falat vagy miként tették be a nyílászárókat a rendszerváltás előtt. Pedig mesélhetne. Összehasonlíthatnánk, mit csinált ő akkoriban másképp, s hogyan építhetek ma én. Mérges vagyok, hogy képes volt feladni, és meghalni.

Szokatlan, hogy mióta magam is kőműves vagyok, több alkalommal álmodtam vele, holott igazából - bár ez furcs lehet - eszembe sem jutott, mikor ezt a szakmát választottam. Nem akartam én senki nyomdokaiba lépni, csak érdekelt, mégis hogyan épül fel egy otthon! Később tudatosult csupán: jé, hisz Nagyapó is kőműves volt! Mióta dolgozom, sem szoktam rá gondolni. Mégis befolyik a lénye az álmaimba. Egészen élesen látom az ősz, hullámos, hátrafésült haját, az arcát, a szemeit, hallom a hangját. Korábban magamtól nem is tudtam volna ennyire élesen felidézni. Most jobban emlékszem rá, mint a Kőműves Egyetem előtt.

Nem keresem ennek okati. Egyedül rakom a falat.

Víz

A vízzel való kapcsolatom meglehetősen változatos képet mutat. Jelenleg úszni tanulok, amolyan jobb későn, mint soha alapon. Ebben segítségemre van szobatársam, aki véletlenül pont versenyszerűen úszott. Mondjuk az nem igaz, hogy nem tudok úszni, a víz tetején azért fenn maradok. Bár azt a mozgáskombinációt, amit akkor végzek, erős túlzás úszásnak nevezni.

6 évesen tanultam meg a mellúszást. Profi módon ment. Kicsit túlkorosként jártam, egy 4-5 éves fiúkból álló, kb. 15 fős csoportba, az öcsémmel együtt. Nagyon élveztem a dolgot, siklás deszkával, majd deszka nélkül, aztán a tanfolyam végére én voltam az egyetlen, akit az úszásoktató beengedett a mélyvízbe, és megmutatta a szüleimnek, mit tanultam. Több alkalomra emlékszem, hogy oly lelkesen szeltem a medence habjait, - természetesen csukott szemmel - hogy nem egyszer fejjel nekimentem a medemce túlsó végének. Az öcsém kevésbbé volt sikeres ezen a területen. Az a fajta gyerek volt aki rögtön köhögni meg prüszkölni kezdett, ha az arcához víz ért. Külön kellett vele foglalkozni, hogy le merjen bukni a víz alá, emlékeimben ma is élénken él, ahogy a rendkívül türelmes úszás tanár bácsi (imádtam) egyedül is foglalkozik vele, amíg mi a kis medencében siklunk egyik oldalról a másikig. Pislog a nagy kék szemeivel s sötétkék úszósapka alatt, és látszik rajta, hogy semmi kedve ehhez az egészhez. Sőt: szenved! A tanfolyam végére azonban megtanult siklani, s mikor 10 éves lett, a testnevelés óra keretein belül jobban megtanították úszni, mint engem valaha.

Problémáim az úszással 8 évesen kezdődtek. Fenti tanfolyamot követően ugyanis úgy alakult az életem, hogy nem voltam medence közelben két évig. Ismét tanfolyam, most az általános iskolával. Én abban a hitben voltam, hogy tudok úszni, s a haladó csoportba kerülök. Azonban mikor ezt be kellett volna mutatni, talán vízbe esett tengeri malachoz lehetne hasonlítani. Mondhatni csúfos kudarcot vallottam, amint nagy lendülettel elindultam, váratlanul telement mindenem vízzel, nagy köhögés, nagy röhögés, kezdő csoport. Nem szerettem az úszás tanárt. Nő volt. Valahogy nem volt gyerekcentrikus. Nem volt türelmes. És nem volt képes megtanítani úszni. Én voltam a legrosszabb a csoportban. Az úszást úgy elfelejtettem, hogy nem tanultam meg mégegyszer.

Jelenlegi úszás tudásomra úgy tettem szert, hogy 12 évesen bementem az unokatestvéreim után a strandon a mélyvízbe. Emlékszem, amint fogom a bólyát, amit csak úszók léphetnek át, és azon mérgelődöm, hogy mindenki tud úszni - akkorra már az egykor úszódeszkát tologató öcsém is - csak én nem. De ha 6 évesen tudtam, nem létezik, hogy elfelejtsem! Elindultam, és úsztam. Rögtön, minden probléma nélkül. Rendkívül meglepődtem rajta. Mellúszás úgy, hogy a fejem nem teszem a víz alá. Mi tagadás, nagyon örültem magamnak.

15 évesen Németországban pedig víz alatt úszni is megtanultam. Babysitter voltam, és a családapának a búvárkodás volt a hobbija. A strandon megtanított rá. Azonban sajnos a bal vádlim begörcsölt, így arra a nyárra mégis kint maradtam a medence szélén.

Jelenleg elég ambíciót érzek magamban ahhoz, hogy normálisan megtanuljak úszni. Tegnapi napon a szobatársam felmérte jelenlegi tudásom. Szerinte nagyon szép a mellúszásom (köszönet a 6 éves kori úszás tanárbácsinak!), azonban ha a fejem is a víz alá kell tennem, összekavarodnak a mozdulataim. Alapvető hiányosságom a levegővétel, és hogy szeretném elkerülni, hogy az arcom vizes legyen. Így aztán olyan tevékenységet választottam, ahol ez elkerülhetetlen: fejes ugrás. Néhány remekbe szabott hasas után sikerült is, ráadásul arra is rájöttem, hogy nem kell feltétlenül letüdőzni a vizet, ha a fejem a víz alá ér. Ez nálam az újdonság erejével hatott, azt hittem, az úszók csak jobban viselik az ezzel járó kellemetlenséget, nem hittem volna, hogy képesek teljesen elkerülni.

Első úszóleckémen a következő tapasztalatokat szedtem össze:
- egy részes fürdőruha kell, ha nem akarom, hogy egy-egy fejesugrást követően a szobatársam hozza utánam a bugyimat (pedig elvileg sport fürdőruha)
- szilikon úszósapka kell, ha nem akarom, hogy a bugyival együtt azt is utánam kelljen hoznia a szobatársamnak (nehezítő körülmény a derekamig érő hajam)
- úszószemüveg kell, ha nem akarom, hogy másnap vörös legyen a szemem

Fenti körülmények kiküszöbölése, kis szorgalom, kis hátizom, és meglátják, még kopoltyúm is nő!

2008. augusztus 10., vasárnap

Reklám helye?

"Reklámok nélkül nem csak a hirdetések hiányoznának életünkből."

Ezzel a szlogennel helyeztek el pár éve plakátokat az országban. Nem volt rajta más, csak a fehér tábla közepén a fenti mondat fekete betűkkel.

Bizonyára azt várták volna az egyszerű járóelőtől, hogy mély hiányérzet fogja el a nagy, fehérre hagyott hirdetőtáblák láttán, melyeken ez az egy szem mondat árválkodott. Hogy belássa: igen, a reklámok fontos részei az életének, tájékoztatnak, kinyitják előtte a világot, s mennyivel jobb lenne a fehér plakát helyén a Coccolino maci.

A valóság azonban az, hogy senkit nem érdekelt, mi van a táblán. Ahogy ma sem érdekel senkit. Az egyre eldurvuló reklámhadjáratokkal szemben úgy védekezünk, hogy egyre kevesebb érzékenységet mutatunk irányukban. Közönyösek leszünk. Alkalmazkodunk.

A film közbeni reklámszünet arra jó, hogy elmenjünk pisilni, vagy a konyhából hozzunk magunknak egy kis innivalót. Az interneten felbukkanó reklámokat olvasás nélkül kapcsolajuk le, és mára már senki sem hiszi el Kovács Istvánnak, hogy 15 éve mosógépek javításával foglalkozik, mint ahogy gyanakodva nézzük "Ildikót", aki Magyarországon (sic!) használ valami isteni mosogatószert, de a szája nem mozog harmóniában az általa mondott szöveggel. Csak nem... szinkronizálták?!

Erre az immunitásra a válasz a még agresszívabb hirdető politika. A kereskedelmi csatornákon két film között már ritkán van reklám, helyette inkább eggyel többször szakítják félbe a filmet magát. (Ezzel nálam azt értél el, hogy a televíziózás visszaszorult a híradónézés szintjére.) Az internetes oldalak be sem jönnek, mielőtt fel ne bukkanna előtted egy mozgó, agybamászó reklám, azonban jó esetben el sem jut a tudatodig, mielőtt a megszokott mozdulattal klikkelsz a jobb felső sarokba, hogy azt olvashasd, ami érdekel.

Immunissá válunk. Amit azonban legjobban utálok, az a mozgó LCD reklámképernyő.

Szeretem a reggeleket, bár a felkelés sosem megy könnyen. Azonban miután túlvagyok rajta, kellemes szentimentális nemtörődömségbe süppedek. Jól esik a nyári reggelen 18-20 fokban kisétálni a buszmegállóba, ahol megáll az idő, és sose tudom, mennyit is töltöttem várakozással, mire a busz megérkezik. A buszon kellemes nézelődés, elmélekdés, az éjszakai álmok elemzése, az ablakon történő kifelé bambulászás.

Nos, ennek vége!

Mert a buszra felszállva nem süppedhetek a gondolataimba, valaki más ugyanis belemászik a fejembe, és irányítani akar. Figyelmem folyamatosan elvonja az újonnan felszerelt digitális, LCD hirdető tábla. Képtelenég olyan helyre ülni a buszon, ahol békén hagy. Ha szerencsés vagyok, találok egy magas embert, és elbújok mögötte. Ha azonban nincs magas ember, folyton arra eszmélek, hogy már megint az alattomos kis képernyőt bámulom. Végül úgy döntöttem, inkább a hátra felé néző ülések valamelyikét foglalom el, vagy odafigyelek arra, hogy csak az ablakon kifelé nézzek.

Akárhogy is, nincs normális megoldás a helyzetre, a reklámok egyre agresszívebbek, és a hideg is kiráz, ha belegondolok, mit fognak kitalálni, ha egy idő után a jelenlegi módszereikre is közönyössé válunk.

2008. augusztus 9., szombat

Túl romantikus



Kicsit megkésve néztem meg a Karib-tenger kalózai trilógiát. Nem volt rossz, bár jobbra számítottam. Azonban azt kell mondjam, hogy a film vége sok fejtörtést okozott. Mondjuk úgy, lesokkolt. Nem értem meg, hogyan lehetett annyira szívtelen és hálátlan a rendező (író), hogy milliókat hozó szerelemes főhőseit arra kárhoztassa, hogy csupán tíz évente láthatják egymást! Hiába a film legeslegvégén lévő "tíz évvel később" bevágás, mikor Elizabeth 10 éves kisfiával boldogan rohan az öbölbe a találkozóra, még mindig fialaton, szerelmesen, a néző pontosan tudja, hogy ez átverés. Ez még a zombimajmok és a gonosz, polipfejű kalózkapitányok világában sem lehetséges.



Hogyan is lehetne lehetséges? Hogyan is várhatná el Will egyáltalán, hogy Elizabeth abban a korban egyedül nevelje fel a fiát? Hogy 10 évet hűségesen várjon rá az a nő, aki a házasság megkötése előtt annyit bizonytalankodott? Hogy 10 év múlva abban a korban éppoly fiatalon szalad elé, mint ahogy 10 évvel korábban elhajózott? S tekintetbe véve az akkoti átlag életkort, jó ha két alkalommal találkozhatnak Elizabeth élete során. S utána? Talán - ha elég romantikusak vagyunk - bízhatunk abban, hogy Elizabeth halála megoldást jelent a lehetetlen helyzetre. Vagy - ha túl romantikusak vagyunk - hihetünk a rendezőnek is. Hihetünk abban, hogy nekik sikerül, ők örök szerelmesek, akiknek a tér és az idő nem számít.


Szeretnék hinni benne. S ezzel betölteni azt az űrt, amit a film befejezése hagyott.

2008. augusztus 6., szerda

Mostansás túl fáradt vagyok bármit írni. Meg túl lusta. De még élek!

2008. augusztus 4., hétfő

Őrület...

...de az őrült ügyfelem ma le is tudtam. Persze több mint 2 év munka után az ember hozzászokik ahhoz, hogy furcsábbnál furcsább emberekkel talákozik, de a paranoid skizofrénia felém sem mindennapos.

A legijesztőbb ebben a 38 éves feltaláóban, hogy ha nem beszélne őrültségeket, fel sem tűnne, hogy valami nem klappol nála. Oly természetességgel mesélt arról, hogy ő egy kirekesztett zseni, akit a magyar tudományos világ nem fogad be, pedig találmányával, a digitális motorral megreformálhatná az egész gépgyártást. Azonban, mivel a digitális motor miatt meg kellene reformálni a Műszaki Egyetem teljes tananyagát (azért van csak érettségije, mert nem akart elavult dolgokat tanulni), a professzorok ellenzik a tevékenységét.

Pedig találmányával egy szép új világ rajzolódna ki, csendes autók, tiszta levegő. Mivel őstermelői család sarja, beszélt arról is, mennyire fájdalmas látnia a növények klímaváltozás okozta szenvedését. Ő meg tudná menteni őket, megakadályozhatná azt, hogy állatfajok pusztuljanak ki a közelgő árvizek miatt. Mert pusztán 5 évünk van már. Öt év, és a katasztrofális következményekkel kell szembesülnie az emberiségnek. De még nem késő. Csupán egyetlen dologtól tart: hogy ő már nem élheti meg azt, hogy találmányát az emberiség kamatoztatja.

Amíg beszélt, nem tűnt izgatottnak. Egyfajta természetes feszültség volt benne, talán a hely volt rá negatív hatással. Kék szemével olyan természetességgel nézett rám, mintha csak az időjárásról csevegne. Lassan, biztosan sugárzott belőle a felsőbbségtudat, de mivel láthatóan komolyan vettem őt és a találmányát, elfogadott.

Külsőre nyoma sincs a paranoid skizofréniának, nem érezhető a megalománia, vagy a realitástudat erős korlátozottsága. Magam sem hinném, mi lakozik ebben az emberben, ha korábban nem olvastam volna többszáz zaklató tartalmú sms-ét, melyeket volt zongoratanárnőjének írogatott az elmúlt hónapokban.

15 éve nem látta a tőle kb. 15 évvel idősebb nőt. Egyik pillanatról a másikra bukkant fel az életében, éppoly hirtelen, ahogyan egykor eltűnt. Természetesen a találmányával kezdte. Arra akarta rávenni a tanárnőt, hogy segítsen neki abban, hogy a világrengető digitális motort eladhassa. Nemleges választ kapva, nem adta fel, szerelmet vallott, majd ezt követően az érzelemes szerelmi vallomások, az obszcén pornográf üzenetek és a durva fenyegetések váltakozva érkeztek az asszony telefonjára, napona akár 20-30, 4-5 sms hosszúságú írás is. A feltaláló nem kímélte a családot sem.

Most azzal magyarázza az smseket, illetve azt, hogy két hetente injekciós kezelésre kell járnia a pszichiátriára, hogy mivel a találmányát senki sem akarja legyártani, az elutasítástól ránehezedő nyomás miatt szenved a stressztől. Igen, jól olvasták, kezelésekre jár. Mert bár javalolták neki a bennfekvős kezelést, azt elutasította. Nincs rá ideje. az oroszok elismerik tevékenységét, és Kínával is tárgyal, már feladták postára a szerződéseket, csak alá kell írni. S ki tudja, az a kínai üzletember talán még a lányát is hozzáadja.