2009. szeptember 28., hétfő

Gould & Dawkins

Stephen Jay Gould amerikai paleontológus, evolúcióbiológus. Ő és Richard Dawkins nem arról voltak híresek, hogy túl jó viszony lenne köztük. Az evolúció terén vallott eltérő nézeteiknek ugyanis rendszeresen hangot is adtak. Dawkins a gének túlélésére helyezi a hangsúlyt, míg Gould a génektől fontosabbnak véli magukat az organizmusokat. Gould szerint az evolúció fejlődés, Dawkins azonban ezzel nem ért egyet, szerinte "a fejlődés benyomása annak az emberi tendenciának köszönhető, hogy jogtalan hangsúlyt adunk a geológiai színpad új szereplőinek."

Látásmódjuk ütköztetése Gould halálával sem ért véget teljesen, Gould eszméit David Sloan vitte tovább, igaz kevesebb sikerrel.

Akármennyit vitatkozott is Dawkins és Gould, s lett légyen akármilyen is kettejük viszonya, Gould volt az, aki felvilágosította Dawkinst: ne álljon szóba kreacionistákkal. Hogy miért? Azért, mert olyan tiszteletet ad meg nekik ezzel, amit nem érdemelnek meg. Ha ugyanis ők, a téma jeles képviselői, leállnak velük vitatkozni, s cáfolni kezdik nevetséges, inkább érzelmileg túlfűtött, semmint józan érveiket, azzal azt sugallhatják, hogy van itt még mit megtárgyalni az evolúciós elmélet létjogosultságán. Ez pedig nem megengedhető.

Ezt Dawkins sem volt mindig képes betartani. Holott biztos vagyok abban, hogy ő is tudja: vannak emberek, akiket egyszerűen felesleges válaszra méltatni. Nem kell nekik megadni ezt a tiszteletet.

Nagyapó

Nagyapóról nem sok mindenre emlékeztem. Arra, hogy szemüveges volt. És hogy hullámos ősz haját hátra fésülte. Emlékszem, hogy az agyvérzése után fél oldala lebénult. Csak feküdt és enni is nehezen tudott. És emlékszem arra is, hogy én ezt egy olyan betegségnek fogtam fel, mint bármilyen más betegséget, amiből biztos meg fog gyógyulni, csak kicsit nehezebben. Valójában nem is az agyvérzés, hanem vastagbél rák vitte el. Őt, akinek soha nem volt semmi baja.

Arra is emlékszem, hogy épp Anyának akartam mutatni valamit, felmásztam a szekrényre, merthogy nem értem el a polcot. Anya most nem szólt rám, hogy másszak le, mert magamra döntöm az egészet. Azt mondta, hogy Nagyapó meghalt. 9 éves voltam. És tökéletesen megértettem, mi történt.

Nagyapóról olyan foszlányokra emlékszem, mint mikor mind az öten - ennyien vagyunk unokatestvérek - beültünk abba a nagy hintahajóba, amit nekünk csinált. És lökött minket egyre magasabbra. Ha lassult a hajó, kiabáltunk neki: Na-gya-pó! Na-gya-pó! És ő ismét meglökte a hintát.

Vagy mikor elővette a ságra Simsonját, és valamennyiünket egyesével elvitt egy körre a faluban. Még tán óvodás voltam. Emlékszem rá, hogy átszaladt előttünk egy fekete macska, és én féltem, hogy ez balszerencsét jelent. Mondtam Nagyapónak, hogy nem fogunk-e balesetezni a fekete macska miatt. Erre Nagyapó elmagyarázta, hogy a fekete macska nem hoz balszerencsét, az csak buta babona. Én azonban nem nyugodtam meg addig, amíg vissza nem értünk a házuk elé.

Az utóbbi évben többször álmodtam Nagyapóval. Nagyon élénk, erős álmok ezek. Volt, hogy szinte minden egyes hullámos hajszálát, arcának minden részletét rendkívül részletesen láttam. A róla élő emlékeim egészen felfrissültek.

Valahol haragszom rá. Miután nyugdíjba ment, nem találta a helyét. Röviddel ezt követően megbetegedett és meg is halt. Feladta. Talán szükségtelennek érezte magát. Pedig mennyit tanulhatnék tőle én, aki most a szakmáját űzöm! Mennyit mesélhetett volna, hogy milyen volt régen, s mondhattam volna én, hogy miben más most!

Ő lenne rám a legbüszkébb a családból.

2009. szeptember 27., vasárnap

Dogmák

Évszázadokig voltunk meggyőződve arról, hogy a Föld a világegyetem középpontja, s minden bolygó - köztük a Nap - körülötte kering.

Majd újabb évszázadokig hittük, hogy tévedésünk csupán abban rejlett, hogy valójában a Nap a Világegyetem középpontja. És mi körülötte keringünk.

Újabb éveknek kellett eltelniük ahhoz, hogy belássuk: Naprendszerünk egyáltalán nem a Világegyetem. És nincs is annak középpontjában.

A következő ütést, mely az emberi egocentrizmusra méretett, Edwin Hubble adta, mikor rávilágított arra, hogy azok az elmosódott ködfoltok, melyeket távcsövünkkel az égre nézve láthatunk, nem részei galaxisunknak, a Tejútnak, hanem a miénkhez hasonó újabb galaxisok.

Sokáig azt hittük, hogy a víz, az élet kulcsa, ritka elem, mely csak a Földön fordul elő. Ma már tudjuk, hogy a Naprendszer több égitestén (így a Marson, az Europén, vagy az Enceladuson) megtalálható. Legutóbb - mint kiderült - még legközelebbi szomszédunkon is: a Holdon.

Azon emberiséggel egyidős meggyőződésünk, hogy az Élet a Föld privilégiuma, egyre gyengébb lábakon áll. Biztos vagyok benne, hogy pusztán idő kérdése, hogy bizonyosságot nyerjen: az Élet a világmindenség természetét képező törvényszerűség. S bár az intelligens élet egészen biztosan ritkább, mint a mikrobák vagy az alacsonyabb rendű létformák megjelenése, az sem számít rendkívülinek a Világegyetemben.

2009. szeptember 20., vasárnap

Galaxisok

Akkor érzem igazán, mennyire kicsi vagyok, ha belegonolok saját galaxisunk, a Tejút méreteibe (300 milliárd csillagot tartalmaz, és 30 kiloparszek az átmérője), majd rádöbbenek arra, hogy a jelenleg ismert Világegyetem általunk megismerhető részében többszázmilliárd galaxis lehet. Ezek a felfoghatalan méretek és tartalmak lenyűgöznek.

Gondoltam, leírom milyen csoportokba szedték az általunk megismert galaxisokat, és kiteszek pár lenyűgöző fotót is. Ugyanakkor megjegyzem, hogy a képek mérhetelen színkavalkádja ne tévesszen meg senkit, ezek rendkívül hosszú záridővel (akár egy nappal) készített felvételek. A valóság - habár nem kevésbbé elragadó - ennyire azért nem színes.

A legegyszerűbb a Hubble-féle osztályozás. Eszerint vannak:

1. Spirálgalaxisok


2. Elliptikus galaxisok

3. Lentikuláris galaxisok


4. Törpegalaxisok
5. Szabálytalan galaxisok


A galaxisok rendhagyó típusait képezik:
1. Aktív galaxisok

2. Kvazárok (a képen jobbra fent)



3. Blazárok

4. Seyfert galaxisok
5. Rádió galaxisok
6. Gyűrű galaxisok

De kombinálhatjuk fentieket, nézzünk egy szabálytalan gyűrűgalaxist:



Saját galaxisunk, a Tejút, egy küllős spirálgalaxis, kicsiny otthonunk, a Föld pedig ennek külső peremén helyezkedik el.


A galaxisok nem passzív csillagösszességek, nem szoborként ragyognak, nem állandóak és öröktől valók, hanem nagyon is aktív, dinamikus testek, melyek mozgásából mi csupán egyetlen pillanat töredéket látunk.
Carl Sagan ezt is remekül összefoglalta a Cosmos-ban:



Ezt a bejegyzést egy kis gondolatébresztőnek szántam, gondoltam csöppentek pár cseppet ebből a lenyűgöző mindenségből, amelynek ennyire apró, pici részét képezzük csupán.
_________________________________________________________________
Amíg a végtelen világegyetem után kutattam a neten, belebotlottam egy honlapba, s bár nem szokásom alaptalanul leszólni más vallásokat, a Védikus Tudományok Kutatóközpontja megér egy pár gondolatot. Az biztos, hogy a Védikus Áltudományok Kutatóközpontja jobban fedné a valóságot, hiszen a cikkeket láthatóan determinálja a szerzők ideolgiája, tudásuk felszínes, vagy inkább hiányos, és ebből a hiányos tudásból vonják le messzemenő, téves, sokszor nevetséges következtetéseiket. A veszélyük abban rejlik, hogy könnyedén megtévesztik a laikust tudományosnak tűnő szóhasználatukkal, jóindulatú, intelligens köntösbe csomagolt írásaikkal.
Ha vallásos alapokra helyezzük, már nem beszélhetünk tudományról.

2009. szeptember 16., szerda

Υπατία

Kevés jelentős női tudós van a történelemben. A legelső talán Merit Ptah azaz Ptah kegyeltje a Kr. e. XXVII. századi Egyiptomból, aki orvoslással foglalkozott. Személy szerint sosem a nők észbeli képességeinek tulajdonítottam azt, hogy oly kevés tudós van közöttünk. Sokkal inkább a nők férfiaktól eltérő érdeklődésének és értékrendjének. Ezért is tartom feleslegesnek, hogy ma minden területre beerőltetik a női nemet.

És ugyanezért tartom értékesnek azt a kevés nőt, aki valami kézzelfoghatót tett le a történelem asztalára. Alexandriai Hypatia (vagy Hüpatia - 370 (?)-415) egyike ezen keveseknek. De hálátlan korban kellett születnie, mikor a kereszténység egyre erőteljesebben fejtette ki hatását, s mikor a túlbuzgó vakhit fokozatosan elnyelte és sötétségbe taszította Európát, ezzel elpusztítva a már megszerzett tudás jelentős részét.

Hypatia rendkívül művelt görög matemikus és csillagász volt. Bár a századok során alakja eszményi lett és idealizált, vitathatalan színfoltja a késő antik időszaknak. Athénban tanult filozófiát, a neoplatpnikus és az arisztotelészi elveket követte. Majd hazatért Alexandriába, ahol a platonikus iskola tanára, 400-tól pedig a vezetője lett. Tudásáért, bölcsességéért elismerték, és távoli vidékekről is érkeztek hozzá tanulni. A karizmatikus, nagy tudású és a történetírók beszámolói alapján gyönyörű asszony érthetően szúrta a maszkulin kereszténység szemét, főleg ha hozzávesszük, hogy Hypatia barátja volt a római prefektus Orestes-nek, aki így kedvezett azoknak a pogánynak és istnetelennek tartott köröknek, akik nem tisztelték az új istent.

Valójában egész Alexandria olyan volt ebben az időben, mint egy puskaporos hordó. Keresztények, zsidók és a hellenzimus utolsó képviselői éltek együtt, egy városban, rendszeresek voltak a zsidók és a keresztények harcai. Ez utóbbiakat vezette Cyrill püskök, aki mind féltékenyebben figyelte a népszerű és befolyásos Hypatiát, akit egyedüli akadályának tartott ahhoz, hogy a keresztények a maguk oldalára állítsák Orestest.

Hypatiát tiltott könyvek tartásáért perelték, bálványimádónak mondták, azzal vádolták, hogy megbabonázza és varázslataival maga mellé állítja a népet. Valójában azonban épp őellene hangolták manipulatív módon a tömegeket. Mindeközben keresztény-zsidó csatározások és mészárlások folytak az utcákon. A keresztények voltak többen, s ebben rejlett győzelmük kulcsa is. Zsinagógákat romboltak le Alexandria utcáinak közbiztonságával együtt.

415-ben aztán feldühödött szerzetesek támadták meg a kocsit, melyen Hypatia hazafelé tartott. Vezetőjük Cyrill segédje volt, Péter, az Olvasó. Leragadták a kocsiról, levetkőztették, s húsát kagylókkal szabdalták le a csontjairól. Maradványait elégették műveivel együtt. A keresztény ámokfutásnak számtalan ókori könyv esett áldozatul.

Egyesek szerint Hypatia volt a kereszténység első "boszorkánya", akinek a vallásos szűklátókörűség és a hatalami harcok miatt kellett meghalnia. A sors fintora, hogy a keresztény harcos Cyrill püspököt szentté avatták tetteiért.

Komikus ez a kereszténység. Hitét a zsidóktól és a görögöktől lopta össze, a Biblia több mint felét zsidók írták, Jézus szájába Platón szavait adták (a görög Celsus i.sz.170 körül - amikor még megtehette - több alkalommal kikelt a keresztények ellen, akik eltorzították a görög filozófiát, tanulságos történeteit pedig szó szerint értelmezték), s feledékenyen szemet hunynak afölött is, hogy Jézus - ha valós személy volt - csak a zsidó hitet akarta megreformálni. A kereszténység az egyik zsidó szektából nőtte ki magát. Abból, amelyik a legdogmatikusabb és legintoleránsabb volt mindközül. És egyben a legerőszakosabb is. Ebben gyökerezett, hogy többszáz évre meg tudta rekeszteni, sőt, vissza tudta vetni Európát a fejlődésben, szinte éppen úgy, ahogy a Korán gátolja most az arab országok jelentős részét.
__________________________________________________________________
Megj.: Miközben képet kerestem a bejegyzéshez, meglepetten láttam, hogy Hypatiáról épp most készített filmet Alejandro Amenábar Agora címen. Bízom benne, hogy nem lesz túl "hollywoodi".

2009. szeptember 15., kedd

Náci Németország a 60-as években

Érdekes és rendkívül összetett álmom volt, mely a munkahelyemről indult, ahol éjjel dolgoztam, majd felültem egy vonatra (vagy helikopterre) és egy nagyváros felé vettük az irányt. Felkészítettek arra, hogy világméretű járvány van, valami durva húsevő baktérium szedi áldozatait, és még nincs meg az ellenszer. Útközben az egyik peronon láttam is emberi maradványokat, megcsonkított véres testeket, sorban kitéve egymás mellé. Ekkor fel is ébredtem, és pár percig eltartott, míg meggyőztem magam, hogy ez csak egy álom.

Visszaaludtam, s az események változtak. Adolf Hitler mellett találtam magam, mint a felesége. Nem önmagamat álmodtam. A hajam barna volt, vállig érő, göndör, s valahogy negyven felé járhattam. Beépített ember voltam, a rendszer árulója, azt szerveztük, hogyan lehetne megölni, kiiktatni a hatalomból Hitlert - ebben az egészben kulcsszerepet játszottam. Hitler kora alapján a II. Világháború után lehettünk, talán a 60-es években. Azonban nem volt könnyű dolgunk, mert a Stasi (kis álombeli törénelmi paradoxon) mindenkit figyeltetett, köztük engem is. Az egyik katonai vezető - szintén áruló - titokban megmutatta nekem a rólam írott jelentéseket, arról, kikkel tartok kapcsolatot, kik a barátaim, mit szoktam tenni, és miként veszélyeztethetem a Führer életét. Rendkívül furcsa érzés volt ilyen jelentéseket olvasni önmagamról, főleg mivel több helyen túlzónak éreztem a leírtakat, akkor is, ha valóban áruló voltam. Tudtam, hogy Hitler olvassa mindezt, és hogy nem bízik bennem, így nagyon igyekeznem kellett, hogy az ügynökök, de leginkább az ő gyanúját elaltassam.

Maga az ország több gonddal küszködött. A korábbi húsevő baktérium szedte áldozatait, és erősen élt a cenzúra is. Az épületek romosak voltak, ezzel is erősítve az ország kaotikus és instabil belső rendjét. Sem filmek, sem újságok nem jelenhettek meg előzetes kontroll nélkül. Sok ma természetes dolog tiltott volt, nem voltak szórakozóhelyek, alkohol, de tiltottak voltak a szexuális tartalmú árucikkek is. A nőknek kevesebb joguk volt, mint a férfiaknak, egészen más megítélés alá estek, mint manapság. Én is több alkalommal ütköztem emiatt falakba, ami azért érdekes volt számomra, mert egyébként sosem találkoztam hátrányos megkülönböztetéssel a nemem miatt. Háború is dúlt - nem tudom milyen háború -, melyben én is szerettem volna részt venni, de tudtam, hogy a küldetésem sokkal fontosabb ennél. Volt egy húgom (egyébként nincs húgom), aki viszont megszökött, hogy harcolhasson.

Aztán egy nap autóval utaztunk. Sofőrös kocsival. Ezen napon tervezték a merényletet. Hitler mellettem ült a hátsó ülésen. Láttam, ahogy lelőtték, a nyakán találta el a lövedék. Néztem, ahogy a kicsi bordó sebből lassan elindul egy vérerecske. Hitler először nem vette észre, mi történt. Érezte, hogy megütötte valami, és egy fehér zsebkendővel törölgette óvatosan a nyakát. Megdöbbent a saját vére látványától. Aztán elsápadt, rosszul lett, megkapaszkodott az előtte évő ülésben, majd elvesztette az eszméletét. Érzelmek nélkül néztem végig, ahogy elvérzett.

Ezt követően ébredtem fel. Nem néztem semmilyen Hitleres filmet vagy dokumentumfilmet mostanság, ezért sem igazán értem, honnan szaladhatott ez az ihlet. Jómagam még azok közé sem tartozom, akik szerint Hitler maga volt a Sátán, szerintem ugyanis sokkal kegyetlenebb egyeduralkodókat is kitermelt a történelem, a különbség csupán az, hogy Hitler tettei - de helyesebb lenne talán parancsait írnom - még friss emékkénk élnek az emberiségben.

Bármennyi gondom is volt álmomban, bármennyi dolog miatt is kellett aggódnom, azt kell mondjam, ez egy jó álom volt. Rendkívül különleges és életszerű. Ezen az álombeli történelmi síkon olyan dolgokat tapasztaltam, melyeket talán sose lesz alkalmam (és melyeket egyébként a valóságban nem is szeretnék átélni).

2009. szeptember 12., szombat

Légvárak ablakából a földre hullani

"Nem félek a haláltól. Milliárd és milliárd éven át halott voltam, mielőtt megszülettem volna, és a leghalványabb kellemetlenségem sem származott belőle."
Mark Twain

Néztem egyszer egy filmet. Engedtessék meg nekem, hogy kiszínezzem kicsit az ott látottakat, így ha valaki esetleg a filmre ismer, nem véletlenek az eltérő képek.

A film hőse az Örök Élet Fájáról akart enni. Nem akart meghalni soha. Számtalan kaladon verekedte át magát ezért, és számos barátját vesztette el az út során. Mire nagy nehezen eljutott a céljához, a becsvágyó férfi teljesen egyedül maradt. A fenséges, hatalmas és gyönyörű fa látványa által nyújtott megcsillanó lehetőség azonban éppúgy kárpótolta hősünket az elvesztett társakért, mint a rengeteg megpróbáltatásért.

A Fa akkora volt, amekkorára más fa sosem nőhet. Zöldje zöldebb volt a legzöldebb smaragdnál, s mintha minden egyes levelét mérnöki pontossággal tervezék volna. Maga volt A Tökéletes. Jóságos alakja isteni módon ragyogott a vándorra. A béke és a harmónia örökéválóságát hirdette.

Hősünk azonban nem állt meg, nem úgy hatott rá a Fa, mint gondolnánk. Nem a Fa nyűgözte le, hanem a karnyújtásnyira álló örök élet. Türlemetlenül leölte a Fa békés őrzőit, akik meg akarták akadályozni, hogy a kalandor az égi növényhez érjen. Mohó telhetetlenséggel lépett a törzshöz, nem látta annak sem szépségét, sem méltóságát. Csak a nedvét akarta, az örök létet, minden másra vak volt. Hisz akkor minek volt annyi áldozat, ha itt, épp itt, a cél előtt törik meg?

Kését a Fa törzsébe vágta, s mohón nyelte kiomló vérét. Elméje néhány pillanatig elhitette vele, hogy azon nyomban erősebbé és fiatalbbá vált. Boldogan falta az isteni nedűt, a lé lefolyt koszos arcán és csatakos szakállán. Szeme ragyogott, megérte a sok keserves munka, megkapta a jutalmát!

Aztán a következő pillanatban fájdalmas grimasz futott keresztül az arcán. Otthagyta a sebes törzset, odébb tántorgott, és félig összerogyott. Szája kiáltásra nyílt, és felordított, ahogy csodaszép virágok fakadtak a tesétből. A hős haláltusája néhány percig tartott. Bőre alól levelek hajtottak ki, apró virágok sarjadtak a szeméből, kiáltását elnémították a szájából előtörő szirmok. A hős ragyogó virágos dombocskává lett az Örök Élet Fájának tövében.

Ez a rendkívül groteszk jelenet megragadott, mert egyszerűen nem lehet hova tenni. Egy keservesen haldokló ember, akit elragadóan szép, földöntúli virágok kínoznak. Annyira ellentmondásos kép. Sajnáljuk ezt az önző eltökélt bolodot? Vagy csodáljuk a természetet? Most akkor örökké él, csak nem ember többé? Nincs csoda? Nem lett isten, csak egy virágokkal teli domb? Vajon akkor is belevág ebbe az egészbe, ha tudja, hogy az örök élet a természet mindenhatóságát jelenti?

Pár éve én a hőshöz voltam hasonló. Hittem a természeten túli csodákban, sőt, tudni véltem, hogy azok léteznek. Lesajnáltam azokat, akik úgy gondolták, hülyeség az asztrológia, a Tarot, s létünk csupán az anyag körforgásának egyetlen pillanata. Sekélyes embereknek véltem őket. Meg voltam győződve arról, hogy nálam van a Bölcsek Köve, tudom a végső igazságot a létről, az életről, ami azért merész dolog egy 20-as évei elejét taposó lánytól. Node az önbizalmammal sosem voltak problémáim.

Ma nem sajnálom le azokat, aki kártyát vetnek, vagy a csillagok állásában keresik életük kulcsát. Inkább érzem nevetségesnek, amit művelnek. Pontosan tudom, miként működik náluk az önbecsapás és önámítás mechanizmusa, miként hunynak szemet az ellentmondások felett, hisz én is műveltem ezt éveken keresztül. Mindent meg tudtam magyarázni. A bennem élő "hős" is tragédiának fogta volna fel, ha tudja, hogy az örök élet egyet jelent egy egyszerű virágos halommal, s nincs csoda, nincsenek angyalok, akik a fényességes öröklétbe vezetnek. Fantasztikumot vártam, megmagyarázhatalant, s szemet hunytam a látható csodák - a Fa léte, és virágos domb - felett.

Mivel ez egy csökönyösen stabil állapot volt nálam, és jobbára a barátaim is ezeket a nézeteket osztották, ahhoz, hogy kimozduljak, szükség volt egy olyan emberre, aki nem akar ugyan megváltoztatni, de ő maga elnéző egyet nem értéssel kezeli a világról alkotott képem.

A férjem valójában sosem akart "megtéríteni". Sokkal toleránsabb volt ez emberek fejében élő hitek iránt, mint azok egymással, vagy akár vele szemben. A maga racionális fejével csodálta a bennünket körülvevő világot, önmagáért tetszett neki, nem pedig az odaképzelt természetfeletti miatt. Érteni akartam mindazt, amiről beszélt, hogy a világnézeti vitáink során miért maradok mindig alul, egy levegőben lógó öncélú képzettel, amelyet nem lehet bizonyítani, lehet viszont sok oldalról cáfolni.

Elfogadtam őt, de nem igazán értettem, hogy lehet úgy élni, ha abban hiszel, hogy véglegesen múlandó vagy. Ennek ellnére én sem akartam megtéríteni őt. Olyan könyveket vettem neki ajándékba, amelyeket magamtól sosem olvastam volna el, de tudtam, hogy őt érdekli. Azonban egy idő után magamtól vettem le könyveit a polcról. Müller Pétert elméleti fizikára cseréltem. Ott láttam neki, ahol engem is legjobban érdekelt a világ: az Univerzumnál, annak jelenségeivel, a fekete lyukak rejtélyével, a negyedik dimenzióval és a végtelennel. Olvastam valláskritikai témájú könyvet, és több anyagot az agy működéséről is. Egyre inkább be kellett látnom: mindaz, ami valaha megmagyarázhatalannak tűnt számomra, csak azért volt az, mert nem tudtam eleget.

Ennek ellenére továbbra sem voltam hajlandó elfogadni, hogy engem "nem szeret az Univerzum", így biztonságosan a dolgok peremére helyezkedtem, és úgy döntöttem, az örökéletű lélek és a természetfeletti mibenlétét egyenlőre hanyagolom. Fájtak a bőröm alól előszökkenő varázslatos virágok. Üresnek és lelketlennek gondoltam őket, és elkeserített, ha belegondoltam a világ "lelketlenségébe". Nem tudtam békés sztoicizmussal tekintetni a rá. Nem tudom kivonni magam az engem körülvelő környezet hatásai alól. Még mindig hinni akartam abban, hogy van telepátia, van reinkarnáció, van halhatalan lelkem, mert a világ üres és szürke lenne ezek nélkül. Egy lehetőséget láttam magam előtt: az élhető életek legjobbikát élni. Akkor nagy hibát nem véthetek, bármi az igazság.

Furcsa. Az emberek jobbára durvának, érzéketlennek gondolják az ateistákat. Vagy azt hiszik, valami csúnya trauma vagy csalódás áll annak a hátterében, hogy elfordultak Istentől. Az a lehetőség fel sem merül, hogy van, aki a világot önmagárt látja kereknek. Tündérek nélkül - hogy Douglas Adams-et idézzem. Vagy azzal ijesztgetik a közvéleményt, hogy az erkölcsök mindenképpen isteni törvényekhez kötődnek, és a világ helyrehozhatalanul elromlik, ha a vallásos szövegeket félre tesszük. Igyekeznek nem gondolni arra a lehetőségre, hogy a már meglévő erkölcsöket foglalták isteni törvényekbe őseink - melyek valami oknál fogva kialakultak.

Érdekes módon, amíg én küzdöttem azzal, hogy legalább egy kicsit higgyek még a lelkem létezésében, addig a katolikus nevelést kapott öcsém számomra észrevehetelenül lett ateista. Sokkal intelligesebb és érzékenyebb ember, mint én. Ő sem kiábrándult, nem csalódott az életben. Ennek ellenére egyszercsak azt vettem észre, hogy az egyébként minden este imádkozó öcsém már nem foglalkozik a vallással. Nem haragos, nem gyalázkodik, megtartotta hívő barátait, csak egyszerűen kinőtte.

Kíváncsi ember vagyok, hajkurásztam tovább a tudást, abban bízva, hogy nem kell érte a világképemmel fizetnem, melynek utolsó morzsácskáit foggal-körömmel védelmeztem, akkor is, ha a lelkem mélyén tudtam, hogy nem lehet igazam. Próbáltam tartani magamban a hitet, kerestem hívő tudósokat, azonban zavarbaejtő módon én magam is meg tudtam cáfolni mindazt, amire légváraikat építették. A korábban letehetelennek tartott ezoterikus könyveket pedig egyenesen oltári baromságnak éreztem.

Aztán egy nap, amikor valami használható, istentől és teremtéstől mentes anyagot vagy dokumnetumfilmet kerestem az interneten az Univerzumról, rátaláltam Carl Saganra. Elvarázsolt az a nyílt és előítéletektől mentes csodálat, amellyel a világra tekintett. Megértettem, mit értett Einstein, amikor azt mondta, hogy ő egy mérhetelenül vallásos ateista. Megértettem azt, milyen is lehet valójában önmagáért csodálni a világot, miért nem kell természetfelettit vagy istent keresni minden, elsőre érthetetlennek, sőt lehetetlennek tűnő jelenség mögött. És legfőképpen: megértettem, hogy a lelketlen világegyetem nem tragédia, mert így is csodákkal van tele - kezdve talán épp az Emberrel - melyekre eddig vak voltam, s nem hiányzik belőle semmi. Lenyűgöző csodákat láttam meg, melyekhez képest bármely vallásos fantazmagória csupán gyengécske fikció.

Nem várom el, hogy mindazt, amit én több évig érleltem magamban, most ettől a pár sortól bárki megértse. Eljutottam oda, hogy ma már nem zavarna, ha bizonyságot nyerne a reinkarnáció vagy a halhatalan lélek léte. De az sem, ha ennek épp az ellenkezője derülne ki. El vagyok foglalva azoknak az eredménynek a megértésével, amelyekről mindeddig nem voltam hajlandó tudomást venni.

A virágok kisarjadtak. Felemésztették korábbi csodaváró, vak énem. Csak egy kis virágos halom vagyok. És itt fonódik össze a Tudás Fája az Örök Élet Fájával. Nem ámítom már magam az örök léttel, a szó korábbi értelmében. Mindez már cseppet sem zavar.

2009. szeptember 10., csütörtök

Zenetévé

Ma éjjel munka közben, mikor álmatagon írtam a szokásos jelentést a téglákról és a cserepekről, bekapcsolatam a zenetévét, had csörögjön valami a háttérben. Tizenévesen illetve főiskolás koromban meglehetősen gyakran néztem klippeket. Aztán rájöttem, hogy a képek elveszik a figyelmem a zenéről, és unni kezdem, végül teljesen leszoktam a zenecsatornákról. De a gépeléshez épp megfelelő háttérzajnak tűnt.

Igazából egyik top listás zene sem igazán ragadott meg, de nem is ez a lényeg. Egészen elképedtem a klippekben tobzódó nyílt szexulitástól. Nem, nem erotika, pláne nem szerelem, hanem totál szex. És nem csak egy-két klipben, tömegesen. Madonnán meg sem lepődnék, de úgy vettem észre, hogy ha énekesnő van a képernyőn, a klip alapeleme, a néhányszor az arcunkba tolt fenék, rosszabb esetben pedig egyértelmű utalásokat tesznek orgiákra és hangsúlyozzák a féktelen szórakozás fontosságát. Akkora terpeszeket láthattam premier plánban, hogy kevés híján fantáziára sem volt szükség ahhoz, hogy rendesen a hölgyek lába közé nézhessünk. Arról nem is beszélve, hogy sokszor a koreográfia sem az igazi, durva és darabos.

Nem is értem, mit csodálkozom azon, hogy a tizenéves lányok - akik legtöbbet nézik ezeket a csatornákat - egyre korábban ribancok.

És nem, nem azért volt mindez, mert éjjeli adást néztem. Ezek minden körülmények között sugárzott, hétköznapi videoklippek voltak. Már kevés, ha az énekesnő sokat mutat magából. Elértünk egy kritikus pontot, a levehető ruhadarabok száma véges. Kell valami több, valami új. Szex, szex, szex, buli és szex, szex fiúkkal, szex lányokkal (még mindig énekesnőkről beszélek), szex medencében, lovaspóló után, kezdtem attól tartani, hogy a medence parton méltóságos szfinxként trónoló német dogot is bevonják a játékba.

Mostanában ennyire sivár fantiáziával rendelkeznek azok, akik a világslágerek zenei videóit alkotják? Nem tudnak más témát adni az énekesnők klippjeinek, mint a szex? Ezzel tényleg jobban el lehet adni a lemezeket? Vagy ennyire sekélyes a zenei felvevőpiac? Visszamegyünk az ösztönök szintjére?

Félreértes ne essék, szeretem a videoklippekben az erotikát. De nem a szex ilyen nyílt mutogatását, a tobzódást férfi és női testek között, a testiség túlhangsúlyozását, mely ezen a szinten már nem közvetít semmit. A vonagló testek látványa fásult lesz és szürke, erőltetett és unalmas.

Az ember kikapcsolja a tévét.

2009. szeptember 4., péntek



Tudom, hogy a fenti összeállítás néhány ponton támadható, USA központú és hatásvadász, de összességében nekem kifejezetten tetszik.