Gerinctelen értelem

A közgondolkodás szerint az intelligencia az emlősök, de legalább a gerincesek sajátossága. Emiatt hihetjük őket "felsőbb rendűnek" más fajoktól. Annak, hogy mennyire nincs értelme "felsőbb rendű" és "alsóbb rendű" fajokról beszélni, remek példáját képezik a polipok.

A puhatestű állatok között a polipok meglepő intelligenciáról tesznek tanúbizonyságot. Arisztotelész valamikor buta állatoknak tartotta őket, mert kíváncsiságuk miatt könnyedén magához csalogathatja az ember. Ma már tudjuk, hogy épp a kíváncsisága az, ami különlegessé teszi. Több kutatás megállapította, hogy a lábasfejűek - a polipon kívül a tintahalak és a kalmárok is - képesek labirintusban navigálni. Emellett polipoknál meglepően fejlett a rövid- illetve a hosszútávú memória, így rendelkeznek a tanulás képességével.

A polipok képességeit csak a legértelmesebb gerincesekéhez hasonlíthatjuk annak ellenére, hogy csigaszerű ősöktől származik, és egészen eltérő evolúciós útvonalon érkezett meg jelen formájához. Összetett idegrendszerének nagyobb hányada az agyban koncentrálódik, ám a neuronok kétharmada a karokban elhelyezkedő idegdúcokban található. A karokban számos reflex pont van, amelyeknek működését nem az agy vezérli. "A polipok agyát mintegy 500 millió neuron alkotja - hozzávetőleg annyi, mint a kutyákét. A miénkhez hasonlóan két félre oszlik, ezeket idegrostok kötik össze. Az agy ezután még újabb specializált lebenyekre oszlik. Egyes lebenyek - az emlősök agyához hasonlóan - barázdáltak, ami jelentősen megnöveli a felszínt. A neuronok közötti távolság rövidebb, mint más puhatestűeknél, ami az idegimpulzusok gyorsabb átvitelét teszi lehetővé. Mindez ahhoz vezet, hogy az agy gyorsan tudja feldolgozni az információt, és sok hely marad a memóriatárolásra. A függőleges lebeny - amelyről már régóta tudják , hogy a tanulás és a memória központja a legtöbb lábasfejűnél - neuronjai nagyon hasonlóan szerveződnek a gerincesek hippokampuszához, amely többé-kevésbé hasonló feladatokat lát el."

Egyedi felépítésű agyukon kívül másban is kiemelkednek a puhatestűek közül: eszközhasználó állatokként ismerik el őket. Védelmük érdekében kókuszdió héjakat használnak, amelyet magukkal is cipelnek egy jobbnak ítélt helyre, ha azt szükségesnek vélik. 

A polipok tanulási képességeinek eredete még tisztázatlan. Az intelligens gerincesektől eltérően rövid életűek (fél évtől öt évig terjed a maximális életkoruk, fajtól függően) illetve nem szociális állatok, és a szüleikkel is meglehetősen kevés kapcsoltuk van - semmit nem tanulnak tőlük. Jennifer Mather biológus szerint a polipok azért lettek ilyen okosak, hogy kezelni tudják összetett környezetüket - általában a korallzátonyokat -, ahol villámgyors, élet-halál döntéseket kell hozniuk. 

Bármilyen furcsa is a magányos, rövid életű lény kifinomult intelligenciája, mára nem képezi vita tárgyát. Egyes nemzetközi állatvédelmi szabályok szerint a gerincesekkel azonos védelmi kategóriába esik, emellett tilos rajta altatás nélkül bármilyen beavatkozást vagy kísérletet végezni.

Források:

http://www.origo.hu/tudomany/20110617-a-polipok-a-puhatestuek-intelligenciabajnokai.html

http://en.wikipedia.org/wiki/Octopus

http://www.divecenter.hu/hirek/1947/tengervizzel-arasztotta-el-otthonat-a-kivancsi-polip

Acraga coa

Az alábbi képeken egy moly, az Acraga coa, illetve annak hernyója, az ékszer hernyó látható (angolul jewel caterpillar, magyarul semmit nem találtam erről a jószágról). A moly Közép-Amerikában, Costa Rica erdeiben él, s látványos hernyója alig 3 cm hosszú. Sajnos többet nem igazán sikerült róla megtudnom. Beszéljenek a képek.

   

Beautiful Minds: Richard Dawkins

Azoknak, akik szintén kedvelik Dawkins-t, itt van róla és a gondolkodásáról egy friss dokumentum film (angolul persze).

Idegrendszerünk

Szemléletes. :)

Nincs vita!

Kicsit csalódott vagyok. Na persze nem mintha nem tudtam volna, mibe ártom magam, most mégis kicsit úgy érzem magam, mint a kisgyerek, akinek fagyit ígértek, és aztán mégsem kapott semmit. Mert valami kis kötekedésre, visszavágóra számítottam. Arról van szó, hogy egy gimnazista kori ismerősöm - aki nem mellékesen egy kis keresztény gyülekezet lelkes tagja gyerekkora óta egész családjával egyetemben - a napokban megosztott egy kb. 20 éves videót bizonyos John Mackay előadásában, mely az élet eredete címet viselte. A videó fölé a következő lelkes üzenetet csatolta: 

 "EVOLÚCIÓ VS. TEREMTÉS 

 ATOM KIRAA!! KISSÉ HOSSZÚ, DE SZERINTEM RENDKÍVÜL ÉRDEKES!! 

 VÁRNÉK ÉRTELMES HOZZÁSZÓLÁSOKAT IS A TÉMÁHOZ!" 

Tulajdonképpen az lepett volna meg, ha az "atom kiraa" 20 éves VHS felvételen nem egy kreacionista agymenést találok, ráadásul abból sem a leghatásosabbat – néhány kattintással túltettem magam rajta. Ismerősöm utolsó mondatát, mely szerint értelmes hozzászólásokat vár, azonban nem tudtam figyelmen kívül hagyni. Ha vár értelmes hozzászólást, akkor adjunk neki. Mivel egyébként egy kedves emberről van szó, nem akartam földbe döngölni. Az alábbi megjegyzést írtam neki (talán rosszul tettem): 

‎"A biológiában mindennek csak az evolúció fényében van értelme" mondta Theodosius Dobzhansky, aki ellentétben a filmen látható John Mackay nevű illetővel, valóban biológus volt, mindemellet pedig vallásos keresztény ember. 

 A filmen látható geológus (!) alapvető tévedésekben él az evolúcióval kapcsolatban - ami egyébként általános a kreacionista és ID-s áltudósoknál. Mint ahogy az is, hogy nem a saját szakterületük a biológia. Úgy kritizálnak, hogy a definíciókat sem ismerik, nem értik a természetes szelekció működését, összemossák azt az élet keletkezésével, amihez az evolúciónak semmi köze. Ennél már csak az jobb, mikor az univerzum keletkezését boncolgatják, mint evolúciós kérdést. Nonszensz. Vagy itt van pl. mindjárt az elején, hogy az evolúció során véletlenül jönnek létre az életformák. Ez is egy nem létező állítás, akkor mivel is vitatkozik az illető? 

Nem néztem végig a filmet, csak belenézegettem, és igazolva is láttam, hogy a kreacionista érvrendszer nem sokat változott az elmúlt 200 évben (lásd, pl. még mindig William Paley 1802-es könyvéből rángatják elő azt a sivatagi óra hasonlatot) előszeretettel hagyják figyelmen kívül a biológiában elért tudományos eredményeket, úgy tesznek, mintha Darwin óta nem lenne új a nap alatt. 

Sajnos rengeteg káros szemét szivárog át hozzánk az Egyesült Államokból, és a kreacionista ID-s badarság egy ezek közül. Veszélyük abban rejlik, hogy a tudományosság látszatát keltik, ezzel tévesztve meg a laikus érdeklődőt. 

Egy dologra azért felhívnám a figyelmet: lehet itt cirkuszt dobni a népnek, és úgy tenni, mintha lenne valódi tudományos vita az evolúció létéről, valójában egy valamire való biológus ezzel nem foglalkozik, mert ez olyan lenne, mintha egy fizikus vitatná a gravitációt. El lehet szórakoztatni magunkat vele laikusként, de egy valódi biológus csak legyint. Mert ténykérdés, és nem hitkérdés. Emellett a biológia, a genetika az evolúció fényében halad előre és tár fel mind többet abból a csodálatos és elképesztően összetett világból, ami bennünket körülvesz, ami mi magunk vagyunk, és amit a kreacionista elképzelés olyan durva és inkompetens módon próbál egy kocsmai szintre redukálni.  

És mit kapok erre? Mit? Néhány tobzódó :D jelen és azon túl, hogy először nézzem csak végig a videót, aztán majd adagolja nekem a többi okosságot, semmit! Vagyis ki vagyok röhögve. És a többi „okosság” is várat magára – gondolom, mert a hozzám hasonló menthetetlen lelkekkel (hülyékkel?), mint én, felesleges vitatkozni. Ezek után még valaki bedobta, hogy kell a hit, meg „praise the Lord” és a téma kifulladt. 

Összességében nem állt szándékomban kreásokkal vitázni, mert minek. Kifejezetten ellenzem, ha értelmes, valamire való emberek leállnak velük, ezzel mintegy azt sugallva, hogy vita létezik. Azonban szándékomban állt, hogy ne hagyjam ott ezt az eszement ökörséget úgy, mint egy „atom kiraa” videót, amire adni kell. Ha valaki esetleg elolvassa, lássa csak, hogy van ám ellenvélemény is. Hátha beindul valami folyamat a fejében és elgondolkodik rajta.

Steller tehene

Ha már szó esett intelligens állatokról, had említsem Georg Wilhelm Steller tengeri tehenét, amely már 1741-ben történt felfedezésekor igen kis számban élt a Parancsnok-szigeteken (Bering-tenger). A tengeri tehenek az elefántok rokonai, akikről tudjuk, hogy értelmes, összetartó, szociális állatok, és akiknél megfigyelték a gyász jeleit is.

Steller szerint a tengeri tehenek „szokatlan szeretettel” viseltetnek egymás iránt. „Ha egyiküket megszigonyozták, a többiek mind azon voltak, hogy megmentsék. Egyesek kört formáltak sebesült társuk körül, és így próbálták a parttól távol tartani; mások azon fáradoztak, hogy felborítsák a jollét; ismét mások nekifeküdtek az oldalának, és igyekeztek testéből kiütni a szigonyt, ami több alkalommal sikerült is. Azt is csodálkozással állapítottuk meg, hogy egy hím két egymást követő nap felkereste a parton holtan fekvő nőstényét, mintha csak annak hogyléte felől akart volna érdeklődni.” Megfigyelte azt is, hogy „a párok nemi aktus közben, hosszú előjátékot követően karjaikkal átölelik egymást.” *

A nagytestű tengeri tehenek „szokatlan szeretete” és összetartása azonban nem hatotta meg a fókavadászokat és a hajósokat, akik jó pénzt kaptak az állatok zsírjáért. Szegény jószágok története a szokásos, a vadászok esztelen, kapzsi pusztításának estek áldozatául, ormótlan testükkel ugyanis nehézkesen mozogtak a földön, így könnyű zsákmányt jelentettek. Alig néhány évvel a felfedésüket követően 1768-ban végleg eltűntek a Föld színéről.

_________________________________________________________________________________

* Herbert Wendt: Noé nyomában, Gondolat Kiadó - 1972, 204. oldal

Ne nézd "madárnak"!

Érkezik a tél, és az egyre hidegebb idővel érkeznek a varjak is. Nagyon szeretem a madarakat, a varjak pedig kifejezett kedvenceim gyerekkorom óta (ennek talán az is oka lehet, hogy mindig is szimpatizáltam azokkal az állatokkal, amelyeket buta emberi babonák miatt üldöztek, irtottak vagy féltek tőlük). Ma reggel egészen véletlenül sikerült megfigyelnem egy dolmányos varjú eszközhasználatát, ami ugyan nem olyan különleges dolog, rám azonban nagyon lelkesítően hatott, hiszen sosem láttam még ilyet élőben, ráadásul ennyire közelről.

A varjú egy dióval érkezett a térre, miközben a kocsiban várakoztam. Nagy csőrével megkopogatta a diót, aztán a csőrébe vette. Ezt követően felrepült a tér fölé kb. 10 méternyire, és ledobta a diót a betonra. Majd leszállt, megvizsgálta, és ismét a levegőbe emelkedett és ismét ledobta. Ezt három vagy négy alkalommal ismételte meg, úgy, hogy igyekezett a teret átszelő betonjárdát célba venni, mígnem sikerült a dió héját kettéválasztani a csőrével. Sajnos nekem későn jutott eszembe, hogy akár le is filmezhettem volna, s ugyan próbáltam lefényképezni, a képeken sajnos már semmi érdekes nem látszik. Tevékenységemet a varjú először kíváncsian figyelte a telefon halk csippanása miatt, aztán nem tulajdonított neki jelentőséget, és elégedetten csipegette a dió belsejét tőlem 7-8 méternyire.

Bár az én alanyom csak egy átlagos dolmányos varjú volt, a varjak egyes fajai különösen kiemelkedő teljesítményt nyújtanak az eszközhasználat terén. A legjobb példa erre az új-kaledón varjú, aki csőrével farag magának piszkafát a hernyók repedésekből való kikaparásához (saját eszköz készítését csak főemlősöknél figyeltek meg), és képes végrehajtani összetett, meghatározott sorrendet igénylő feladatokat is. Sőt, ezek a varjak a csonthéjas terméseket odaviszik az utak mellé, hogy az autók törjék össze őket. Egyes megfigyelések szerint még a fényjelzéseket is értik, mert csak akkor mennek az úttestre összeszedni a zsákmányt, ha az autók piros jelzést kapnak. Más kutatások szerint a varjak képesek megkülönböztetni az emberi arcokat, azt pedig már Fekete István is leírta mind a Tüskevárban mind a Húban, hogy a varjak igen ravasz állatok és meg tudják különböztetni a botot a puskától. Tény, hogy a varjak - meglepő lehet - a legokosabb állatokok között vannak ezen a bolygón. Ne nézzük őket buta madárnak!

Gideon Mantell életéről

"A világ zűrzavara és a hétköznapi élettel való sivár érintkezések közepette, (a tudományos) elfoglaltságban a gyönyör egy olyan elapadhatatlan forrását birtokoljuk, amelytől semmi nem foszthat meg bennünket - egy oázist a sivatagban, amelyben elmerülhetünk és otthonra találhatunk..."

Gideon Mantell: Gondolatok egy kavicsról (Thoughts on a Pebble) 1849

Miután elolvastam Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok c. könyvét (kétszer egymás után), két poszt írása fogalmazódott meg bennem: az egyik, már megírt, a Darwint megelőző evolucionisták bemutatása, a másik pedig egy kis összefoglaló Gideon Mantell életéről, aki nyugodtan tekinthető az első paleontológusok egyikének. Cadbury könyve nagyon pozitív színben tűnteti fel Mantellt, akit így elég hamar megkedveltem. Szerettem volna azonban meggyőződni arról, hogy nézőpontja helyes.

Így aztán belevetettem magam Mantell életének tanulmányozásába; elolvastam a naplóját, tűvé tettem az internetet a levelezései után (több-kevesebb sikerrel) beleolvastam a könyveibe, volt, amit el is olvastam, meghatódtam az új tudományterület, a geológia iránti lelkesedésén, csodáltam az eszéért és a kitartásáért és megkönnyeztem élete legnehezebb momentumait. Végső soron addig jártam utána, hogy egészen megszerettem szorgalmas, eltántoríthatatlan alakját. Fájó, hogy története nem más, mint az élet igazságtalan, közönyös mivoltának iskolapéldája.

A posztot egyébként írom egy ideje. Okozott kisebb problémát, hogy miután annyira beleártottam magam az életébe, és annyira szerettem volna, ha személyisége átjön a bejegyzésen keresztül, folyton megszaladt az írásom és terjengőssé vált. Most sem vagyok biztos abban, hogy megfelelően szelektáltam, mi az, amit érdemes róla leírni, és mi az, amit nem. Illetve abban sem, hogy sikerült emészthető hosszúságúra fogni a mondandómat.

***

Gideon Algernon Mantell 1790. február 3-án látta meg a napvilágot Lewes-ben, Angliában egy cipész fiaként, istenfélő metodista családban. Hiába volt köztudottan éles eszű, kitartó gyerek, a család metodista vallása miatt nem járhatott a helyi iskolába, mert a státuszokat anglikán diákoknak tartották fenn. Mantell, aki állítólag fejből tudta a Biblia több fejezetét, magániskolába került, és egy idős hölgytől tanult meg írni-olvasni, majd egy fiúakadémia diákja lett. Világszemléletét a vallásos neveltetés mellett meghatározta az is, hogy apja radikális whig párti volt. 17 éves korában orvos tanonc lett, akkorra azonban már rabul ejtették a Lewes melletti kőfejtőkben fellelhető furcsa kövületek, melyek egész életét meghatározták.

Mantell azonban nem szentelhette életét teljesen az akkortájt induló „földalattológia” (1.) tudományának. Metodista hite és hiányos tanulmányai miatt nem járhatott egyetemre. Egy egyszerű cipész fiaként semmi esélye sem volt bekerülni az angol tudományos körökbe, melyet az arisztokrácia uralt. Lewes-ben lett hát orvos, a különleges kövületek gyűjtéséről azonban nem mondott le. Példaként állt előtte a Parkinson-kór névadója, James Parkinson, akinek a sziklákba temetett világokról szóló beszámolói magával ragadták Mantell fiatal szívét. Úgy vélte, ha Parkinson orvosként talál időt a geológiára, ez neki is menni fog. Nem utolsó sorban abban is bízott, hogy felfedezései révén családjának hírnevét is visszaállíthatja.

Akarata és szorgalma akkor sem lankadt, mikor Lewes-ban, immáron önálló orvosként, egy doboz piócával a kezében kellett felvennie a harcot a kolera, a tífusz és a himlőjárványok ellen. Napi 40-50 beteget látogatott, járta a szegényházakat, őt hívták a sürgős esetekhez és balesetekhez, amelyek gyakoriak voltak a gyerekmunka elterjedt alkalmazása miatt. Munkáját még jobban gyarapította, hogy kiváló szülész hírében állt. „Amikor egyes kórházakban minden harmincadik nő meghalt szülés közben vagy után, Mantellnek csupán két halálesete volt 15 év kétezer szülése alatt.” (2)

Naplóbejegyzéseiben rendszeresen megjegyzi, hogy szinte holt a fáradtságtól, vagy épp ruhástul roskadt ágyába, mégis talált időt a geológiára. Ha kellett, hajnalig olvasott, s alig négy óra alvást követően indult beteglátogatásra, majd onnan valamelyik kőfejtőbe. Fáradhatatlan szorgalma folytán éves jövedelme 750 fontra nőtt. Így kövületekre is többet tudott költeni, amelyekért fizetett a kőfejtőkben dolgozóknak. Az olvasáson túl Mantell más geológusokkal folytatott levelezésekből szerezte ismereteit.

1815-re számos kőzetréteget azonosított Sussex területén, s úgy tűnt, sikerült találnia magának egy azonos érdeklődési körrel rendelkező feleséget is Mary Woodhouse személyében, akivel 1816-ban kötöttek házasságot. Ezekben az években Mary még élénk érdeklődést mutatott Mantell egekig magasztalt geológiája iránt, eljárt vele a kőfejtőkbe, sőt, rajzaival igyekezett segíteni Mantell első szárnypróbálgatásait íróként.

De a későbbi években Mary számára egyre terhesebb lett férje hatalmas méretű kövület és fosszília gyűjteménye, mely a Castlepalce-i otthonuk valamennyi szobájában helyet kapott. Mantell azonban boldogan adta át magát a kőbányák „varázslatos hangulatának.” Lelkesedése ekkor még határtalan volt. Egy 1820. augusztus 16-i naplóbejegyzése szerint képes volt kivinni kirándulni az egész családját egy Cuckfield-i kőfejtőbe, ahonnan számos nagyszerű lelete származott.

Kíváncsian igyekezett megállapítani az előkerült csontok és növényi maradványok mibenlétét. „…az éjszaka sötétjében, amikor a város már régen aludni tért, és az orvosi teendőit is ellátta, a fosszíliákat tanulmányozva néha olyannyira belefeledkezett a munkájába, hogy észre sem vette a kora hajnali órák közeledését. Vésőjét és kalapácsát finoman használva a csontok úgy bukkantak ki lassan a környező kőzetből, mint valamiféle furcsa ősi szobor.” (3)

1820 körül aztán felesége (vagy sem, mert érdekes módon válásukat követően Mantell magának tulajdonítja az érdemet) egy különleges fogat talált (balra), amely leginkább egy növényevő emlős fogára emlékeztetett. Ez kissé összezavarta a múlt töredékes darabkáit fürkésző fiatal autodidakta kutatót, mert felboríthatta az osztályok egymás utáni megjelenésének rendjét. Ő maga úgy képzelte, hogy a Teremtő fokozatosan, lépcsőről lépcsőre népesítette be a Földet, az egyre bonyolultabb formák felé haladva. Mit kereshet egy emlősfognak látszó lelet a hüllők korában? Időt, fáradtságot nem kímélve próbált több fosszilis maradványt előkeríteni, és megszállottan dolgozott, hogy kérdéseire választ kaphasson. Ebben segítségére volt Charles Lyell geológus, akivel ez idő tájt kötöttek barátságot.

1822-ben megjelent első könyvében, A Déli-dombság fosszíliái-ban (The fossils of the South Downs) merészen egy korábbi teremtés nyomairól beszél. Igyekezett beazonosítani az érdekes növénykövületeket, a tőle telhető módon. Kutatásai mellett élete valamennyi más aspektusa jelentőségét vesztette. Merészen írt a Tilgate erdő helyén valaha élt gyíkokról, és feltételezte, hogy a föld alatt több fajuk pihen eltemetve. Bátortalanul ugyan, de utalt arra, hogy a furcsa talált fog valószínűleg egy ősi növényevő gyík foga lehet.

Bízott abban, hogy gondolatai segíthetik abban, hogy családja nevét az őt megillető helyre segítse. Legnagyobb csalódására azonban a geológia ifjú tudománya nem sok jelentőséget tulajdonított egy vidéki orvos spekulációinak. Még az általa meghatározott kőzetek idejére vonatkozó állításait sem fogadták el. A Geológusok Társaságának találkozóján az avatott szakemberek szétzúzták a "gyíkok korára" vonatkozó elképzeléseit.

Mantell azonban nem az a fajta ember volt, aki könnyen meghátrál, és újabb kutatásokba kezdett, hogy bizonyítsa igazát a növényevő hüllő létére és a kőzetrétegek korára vonatkozóan. Bár kellő bizonyítékot szedett össze, a Geológiai Társaság egyszerűen nem vélte elég jelentősnek a felfedezését. Nagyon csalódott volt, naplójában meg is jegyezte, milyen sok energiájába telik azon „természetes” előítéletek leküzdése, amelyek a felsőbb körökben mozgó emberekben élnek egy magafajtával szemben. Legnagyobb csapást mégis kora legnagyobb anatómusa, George Cuvier báró kijelentése mérte ambiciózus lelkére, aki szerint a számára oly nagy jelentőséggel bíró fog és csontok egy vízilótól származtak.

1823-ra belefáradt a folytonos elutasításba és sikertelenségbe. Könyve csak veszteséget okozott, hobbija elemésztette a megtakarításai jó részét. Gyűjteménye egyre csak terjeszkedett a házban, mely bosszússá tette feleségét is, akinek támogatására ekkor már nem igazán számíthatott. Nem talált senkit, aki osztozott volna vele felfedezése nagyszerűségében. Határtalan lelkesedésének helyét átvette a „sikertelenség és a vereség nyomasztó érzése”. Ám Mantell a veresége ellenére is tudta, hogy felfedezése igenis jelentős, hogy a birtokában lévő tényeket figyelembe véve, nem tévedhet. Akkor sem, ha ezt még korának legfényesebb anatómusa sem látja.

Mivel lassan múzeummá dagadt gyűjteményét rendszeresen látogatták a felsőbb körökből érkező érdeklődők, bízott abban, hogy talál mecénást magának. S hiába a báró elutasítása, mégis folytatta a munkáját. „A nappaliban minden talpalatnyi helyet megtöltöttek a szétszórt csontok: tálcákon vagy padlón hevertek nagy halmokban, a mennyezetig érő polcokon sorakoztak, s mindegyiket a nap más-más időszakában világította meg fény, kihangsúlyozva nem emberi alakjukat. Az egész látványt uralta az ősi csontok egészségtelen, dohos légköre. S az egész közepén, vizsgálataiba teljesen belemerülve, ott ült a különösen intelligens doktor Mantell.” (4)

Szorgalma nem maradt eredménytelen: 1824-ben levelet írt Cuviernek, aki végül nyilvánosan elismerte tévedését, és kijelentette, hogy a maradványok egy hüllőtől származnak. Mantell Iguanodonnak nevezte el a lényt, Cuvier szavai pedig meghozták számára az annyira vágyott elismerést. 1825-ben beválasztották a Royal Society tagjai közé is.

Az elismerések sorozata bátorítóan hatott rá. A rendelkezésére álló csontokból igyekezett rekonstruálni az Iguanodont illetve az őt körülvevő idegen világot. Azonban támogatói nem lévén, továbbra is orvosi teendői álltak az első helyen, amelyet éppoly odafigyeléssel és nagy gonddal végzett, mint a múlt feltárásának aprólékos lépéseit. Orvosi szaklapokban is publikált illetve egy alkalommal az ő szakvéleménye mentett meg egy asszonyt a haláltól, akit férje megölésével vádoltak. Mantell gondos vizsgálata megállapította, hogy a férfivel valójában szívbetegsége végzett, s meggyőző bizonyítékai miatt az asszony megmenekült. Ám fiatal bérlőjét, akit bűntársának véltek, addigra már kivégezték. Figyelemre méltó az is, hogy az 1830as évek elején tomboló kolera járvánnyal kapcsolatban rövid, laikusok számára is érthető ismertetőt adatott ki, hogy a kórt övező babonákat és tévhiteket eloszlassa, és terjedését gátolja.

Lelkiismeretes természete mellett Mantell odaadó apa volt, aki nagyon szerette mind a négy gyermekét, különösen fiatalabb lányát, Hannah-t. A kőfejtőkbe tett látogatásai során sokszor magával vitte őket is, s a kirándulásoknak minden bizonnyal szerepe volt abban is, hogy idősebb fia, Walter, később természetbúvár lett, és szerepet játszott Új-Zéland élővilágának megismerésében.

1827-ben újabb könyve jelent meg (Sussex képes geológiája), melyet annak ellenére, hogy a tudománytörténészek a dinoszauruszokról írt egyik legfontosabb munkának tartanak, egyáltalán nem követte érdeklődés, és ismét csak veszteséget termelt. Ekkora házassága már komoly válságban volt, felesége mind több időt töltött távol tőle, mely igen megviselte. Miközben elfoglalt orvosként próbált időt szakítani geológiai kutatásaira, és oly nagy szüksége lett volna egy szerető feleségre, aki támogatja, otthona ridegsége minden bizonnyal csak még jobban poros csontjai felé taszította. Gyűjteménye továbbra is nyitva állt, hátha esetleg szert tehet egy befolyásos támogatóra, ám szájtáti bámészkodókon kívül, kik csak rabolták drága idejét, kevés valamire való látogató érkezett.

1831-ben megjelent A hüllők kora c. könyve, melyben olyan gondolatokat feszeget, amelyek bőven meghaladták kora Angliájának mélységesen vallásos tűrőképességét. Mantell elég bátor volt ahhoz, hogy leírja, bolygónkon egykor "a hüllők voltak a teremtés koronái". Bár nem volt még megbízható módszer az egyes rétegek korának meghatározására, azok, illetve a fajok megjelenésének sorrendjét helyesen állította fel. S bár ez utóbbira korábban Cuvier is rámutatott, Mantell volt az első, aki mindezt összefüggő érvekkel alátámasztva kifejtette. Cuvier talán azért sem ment ebbe bele olyan mélyen, mert tartott attól, hogy az opponens evolucionisták kezébe adna fegyvert.

Bár maga Mantell sem fogadta el evolúció elképzelését (5), s nem tudott magyarázatot adni a fajok megjelenésének sorrendjére, az évek alatt felhalmozott tudása alapján nem kételkedett a hüllők korának létezésében. Hiába volt ő maga is vallásos, tudományos vizsgálódásai során szigorúan félretette eme forrásból táplálkozó előítéleteit. ("...abszolút szükséges, hogy a tudás keresésének bármely formája esetén elménk valamennyi előítéletét félretegyük, akármilyen forrásból is származzanak. Az elmének ezen megtisztítása elengedhetetlen egy olyan tudomány esetén, mint a Geológia, melynek küszöbén oly meghökkentő és új tényekkel találjuk szemben magunkat." (6)) Már réges-régen túl volt azon, hogy a Biblia szövegét szó szerint igaznak fogadja el, és számára Mózes könyvei legfeljebb erkölcsi iránymutatások lehettek. Tudományos kérdésekben nem volt keresnivalójuk. Állításai nem kis felbolydulást keltettek egyes körökben, hiszen azok Isten teremtésének céltalanságát sugalmazták. „Ki gondolhat olyat, hogy egy végtelen hatalommal bölcsességgel és jósággal megáldott lény csupán egy szörnyfalkának teremt egy egész világot, ahelyett, hogy egy őt szolgáló és dicsőítő értelmes lénnyel népesíteni be azt?!” (7) írta William Kirby tiszteletes gúnyolódva. Micsoda gyarló emberi hozzáállás!

Bár egyes geológusok felfigyeltek munkájára, és méltatták érte, sajnos ismét csalódnia kellett; a könyv szinte semmilyen válaszreakciót nem váltott ki. Sőt! Kellemetlen következményként szembesülnie kellett azzal, hogy tőle gazdagabb amatőrök elhalásszák előle a leleteket. A könyv sem pénzt, sem támogatókat nem hozott, és egy kudarcba fulladt próbálkozás után a királyi udvarnál, illetve a kolerajárvány miatt, kénytelen volt beletörődni abba, hogy kutatásai csak egy helyben állnak.

Sokadik pofon volt ez a számára. Kora nem igazán akart tudomást venni sem róla, sem a felfedezéseiről, és ez egyre jobban elkeserítette. Fiatalos lendülete elfogyóban volt. „Rövid életem lassan kifolyik a kezemből – írta naplójában – Az idő haszontalanul elszalad, és csak egy szomorú, unalmas földi látogatás lesz belőle.”

1832-ben azonban a Tilgate-i erdő kőfejtőjéből különös maradványok kerültek elő, s mivel azok súlyosan megrongálódtak egy robbantás következtében, eladhatatlanságuk miatt Mantellnek ajánlották fel. Kifejtvén a csontokat a kőből, Mantell lelkesedése visszatért: a szokatlan lényt, melynek darabjai előtte feküdtek, Hylaeosaurusnak nevezte el.

Mantell illusztrációja az 1832-ben talált Hylaeosaurus maradványokról

1833-ban a Mantell család Brightonba költözött. Mantell abban bízott, hogy itt nagyobb eséllyel találhat támogatókra, és akadtak is néhányan, akik segítették őt. Értelmes, tiszta beszéde, gondolatgazdagsága, szenvedélye és érdekes felfedezései érdeklődést keltettek a Brightonban élő nemesekben. Divat lett őt meghívni az esti vacsorákra, és úgy tűnt állandó támogatóra akadt Lord Egremont személyében. Több időt szentelt a tudománynak, mint korábban, és újabb könyvet írt. Úgy tűnt, végre értékelik erőfeszítéseit, felfedezéseiért kitüntetésben részesítette a Geológiai Társaság.

Sajnos azonban rövidesen rá kellett döbbennie, hogy akármilyen népszerű is, megtakarításai fogyatkoznak. Népszerűsége pénzt nem hozott. Brighton lakói Lewes-szal ellentétben, nem bíztak meg egy olyan orvosban, aki ilyen szenvedélyesen hódol valami ködös ősi világ feltárásának.

Az anyagi problémák újra kikezdték a házasságát, feleségével képtelenek voltak bármit is megbeszélni egymással. Végül bérbe kellett adniuk az otthonukat, hogy helyén Tudományos Intézetet hozzanak létre, mely talán hoz valamennyi bevételt. Mary elköltözött a gyerekekkel. A kialakult helyzet és felesége ítélete, mely szerint hobbijának önző hajszolása juttatta őket idáig, szinte teljesen megsemmisítette Mantellt. Egyedül maradt, és múzeuma felső szintjén lakott. Szinte rosszul volt, ha az őt körülvevő maradványokra gondolt, miközben családja nem volt mellette. Lelkiállapotán csak rontott, hogy kiderült: lánya, Hannah súlyos csípőizületi gyulladásban szenved, melyről nem értesítették időben.

Miközben belül szenvedett, előadásai a korabeli leírások alapján nem vesztettek fényükből. Kiváló előadó volt, könnyedén megnyerte hallgatóságát, amire szüksége is lett volna a fennmaradás határán egyensúlyozó tudományos intézetnek. Helyzetén valamicskét könnyített, hogy néha feleségét vagy gyerekeit is felfedezte a hallgatóság soraiban.

Mindez azonban nem segített a Tudományos Intézeten, mely végül csődbe jutott, így 1838-ra kénytelen volt megválni hosszú évek alatt gondosan összeszedett fosszília gyűjteményétől, melyet a British Múzeumvásárolt meg. Mintha az életétől, vagy ahogy egyik barátja írta neki, a gyerekeitől kellett volna megválnia. 1839-ben Londonba költözött, hogy ott alapítson orvosi praxist. Felesége nem ment vele, végleg elhagyta. Idősebbik lánya elérte a nagykorúságot, míg idősebb fia, Walter, minden tiltakozása ellenére Új-Zélandba utazott. Egyetlen kincse maradt mellette: kislánya Hannah, aki továbbra is súlyos beteg volt. Idejének legnagyobb hányadát rá áldozta. Csak akkor mozdult el mellőle, ha beteghez hívták. Ő fürdette, ő ápolta. Hálószobáját a lányáé mellett rendezte be, és iszonyúan bántotta a lelkiismerete amiatt, hogy orvosként nem képes rajta segíteni. A hideg idő beköszöntével Hannah állapota súlyosbodott, mígnem „tiszta lelke eltávozott az élők sorából.” Mantell összeomlott, hónapokig nem írt semmit. Barátai aggódva figyelték, mennyire magányos lett és elszigetelt. Bár próbált úrrá lenni fájdalmán, nagyon nehezen ment neki. Gyakran kikocsizott lánya sírjához. A felgyülemlett csalódások sorozata és a magánéleti kudarca ráadásul egészségére is rányomta a bélyegét. A sors különös fintora, hogy a brighton-i előadásai alapján összeállított „A geológia csodái” c. könyve végre szépen fogyott. Mantell azt hitte, ez legalább szép befejezése lehet geológiai munkásságának, de mint sejthetjük, közel sem ez volt a vége.

1840 körül Mantell már ismerte azt a Richard Owent (jobbra), aki oly sok kellemetlen órát okozott neki élete utolsó évtizedében. Viszonyuk ekkor még baráti volt, sőt, Mantell segíteni próbált neki az egyik könyvéhez szükséges anyag összegyűjtésében. Nem sejtette, hogy Owen megnyerő modorú maszkja mögött milyen kicsinyes, rosszindulatú, irigy ember bújuk meg.

1841-ben aztán Mantell számára is kiderült, milyen ember Richard Owen. Egy ülésen elhangzott beszámolója – melyet egyébként végül évi 250 fontottal jutalmaztak – szinte nyílt támadás volt ellene. Egyes állításait az Iguanodonnal kapcsolatban igyekezett nevetségessé tenni, míg másokat sajátjaként tüntetett fel. Mantell, aki munkája miatt, mint ahogy általában, most sem tudott jelen lenni az ülésen, csak az újságokból értesült a „hálátlan kalózkodásról”. Itt is válaszolt rá, persze jóval visszafogottabb stílusban, mint aki nem feltételez rosszindulatot.

Úgy tűnt, azok után a csapások után amelyeket elszenvedni kényszerült, végre lábra áll. Érdeklődése kezdett visszatérni, s talán már nem teltek oly céltalanul napjai, mint azt korábban érezte. Az élet azonban úgy vélte, van még mit elvenni tőle.

1841-ben Mantell egy betegnél tett látogatást követően hazafelé tartott, amikor a kocsis elveszítette uralmát a lovak felett. Próbált segíteni neki, és igyekezett megragadni az összegabalyodott kantárszárat, a lovak azonban lerúgták a földre. „A kerekek súrolták a fejét, a kocsiba beleakadt testét pedig egy darabon magával vonszolta a kocsi.” Sérülése súlyos volt, s később kiderült, hogy a baj még nagyobb: lábai zsibbadni kezdtek, a bénulás terjedt, mígnem lábra állni sem tudott.

Amíg ő otthon betegeskedett, Owen egyre nagyobb sikereket ért el azokra az alapokra építve, amelyeket többek között ő rakott le. Mégis: Owen igyekezett úgy tenni, mintha Mantell nem létezne, és felfedezéseit szándékosan Cuvier-nek tulajdonította, vagy gunyorosan lekicsinyelte. Otthonában lábadozva Mantellen erőt vett az igazságtalanság érzése. Miközben ő eredményeiért feláldozta karrierjét és még a családját is, itt ez az ember, aki minden érdemét el akarja vitatni tőle, sőt, egyeseket sajátjaként beállítva jól meg is él belőle. Betegsége miatt azonban nem volt képes megvédeni magát. A bénult zsibbadás lassan eloszlott, pokoli fájdalmakat hagyva maga mögött, amely egész további életében kínozta, betöltve élete minden percét. "Valójában nincs egyetlen órám sem, amelyben nem kínoz fájdalom - írta 1845-ben naplójába - s kilátásom sincs arra, hogy valaha lesz." (8)

Lassan kapott csak újra erőre, de a régi már sose lehetett. 1843 körül ismét nekilátott a kövületek gyűjtésébe. Saját leírása szerint bár csak kicsit távolságokat tud megtenni, elméje továbbra is élénk. Az Iguanodon világa kezdte ismét rabul ejteni. 1844-ben újabb könyvet írt, mely szépen fogyott, és másodszor is kiadták. 1847-ben aztán váratlanul kövületek érkeztek számára fiától, Waltertől, Új-Zélandról. Oly nagyon aggódott már érte, hisz 1839 óta nem is látta, s levelet is ritkán küldött. A csomagban kb. nyolcszáz lelet volt, köztük Új-Zéland kihalt nagytestű madarának, a moának a maradványai. Mantell azonban lemondott arról a dicsőségről, amelyhez a leletek juttathatták volna, s azokat átengedte Owen-nek, aki egyébként is sajátjának érezte ezt a területet. Különösen szép példája ez annak az erkölcsi fölénynek, amellyel Mantell rendelkezett Owen felett – s amely oly hidegen hagyta az életet, amely így bánt vele.

Ez idő tájt érkezett haza Mantell kisebbik fia, Reginald, Amerikából, kiváló belemnitesz kövületekkel felszerelkezve. Ezen kövületek pedig rávilágítottak Owen kirívó hibájára, amikor olyan tulajdonságokkal ruházta fel ezt a tintahal-szerű lényt, amivel nem rendelkezett – és amiért ráadásul komoly kitüntetést is kapott: a Royal Society Királyi érdemérmét. Owen nem akarta beismerni tévedését, és ismét megpróbálta nevetségessé tenni Mantellt – sikertelenül.

A két férfi mindig megtalálta az alkalmat arra, hogy valamin megmérkőzzenek. Mantell – aki egyre romló egészségi állapota miatt praxisa feladására kényszerült – további megállapításokat tett az Iguandonról – így pl. azt, hogy valószínűleg két lábon járt, illetve további dinoszaurusz fajokat azonosított. Az Iguanodonról írt újabb cikke miatt neve felmerült a Royal Society Királyi érdemérmeseinek jelöltjei között. Owen mindent megtett, hogy ne kapja meg az érmet. Továbbra is igyekezett lekicsinyelni a munkáit, azt állította, csupán összeszedte a kövületeket, hogy azokat mások kiértékelhessék. Mantellben tombolt a tehetetlen düh, hiszen élete munkáját akarták kétségbe vonni. „Mennyire szomorú, hogy egy ilyen tehetséges ember egyúttal ennyire irigy és hitvány!” (9) írta egyik barátjának, és ezzel kiválóan megragadta a lényeget. Owen anatómiai tudása valóban túlszárnyalta Mantellét, hiszen neki nem kellett a megélhetéséért küzdeni, sem munka mellett folytatni kutatásait, ráadásul felesége is mögötte állt. Egyáltalán nem szorult rá arra, hogy mások tollaival ékeskedjen, és helyzetét nem veszélyeztették Mantell kutatásai sem. Mégis mindent elkövetett, hogy Mantell ne kapja meg az érmet. Viselkedése egyre több kollegájában szült ellenszenvet.

Owennek semmi sem volt elég, és 1850-ben Mantell illusztrációit úgy akarta beleszerkeszteni készülő könyvébe, mintha azok sajátjai lennének. Amikor mindez kiderült, Owen nem tulajdonított neki jelentőséget, és csak egy semmitmondó bocsánatkérésre futotta tőle.

Mantell eközben testileg és lelkileg is összeroppant az állandó fizikai fájdalom terhe és Owen támadásai alatt, akire egész élete tehetetlen csalódottságát rázúdította. Talán úgy érezte, Owen kapja mindazt, amit neki kellett volna. Roncsolódott gerince meghajlott, teste szörnyen megcsavarodott és összegörnyedt. Mégis: ha előveszem élete vége felé írt könyveit, továbbra is a természet és a tudomány iránti mérhetetlen odaadása és csodálata sugárzik belőle. Más nagyon nem is maradt neki ezen kívül.

1851. május 1-én megnyitott a Londoni Világkiállítás, mely teljesen lenyűgözte Mantellt. Ő nem kapott benne figyelmet, nem úgy, mint Owen. Fájdalmai és testi korlátai ellenére azonban minden nap kiment, s örömmel hallgatta a tudományos előadásokat vagy csodálta a kiállított leleteket illetve modern tárgyakat, teleszkópokat, gőzgépeket. Fáradtan, a fájdalomtól kimerülve ért haza minden nap végén, ám ennek ellenére következő reggel sem maradt otthon.

1852 nyarán az a megtiszteltetés érte, hogy felkérték a dinoszauruszok életnagyságú modelljeinek elkészítésére. Mantellt azonban ekkora már teljesen kikezdte az állandó fájdalom. Tisztában volt azzal, hogy meg fog halni. Kórosan sovány, fájdalomtól megtört teste számára ez túl sok lett volna, és visszautasította a felkérést, amit így Owen kapott meg. Olyannyira hozzászokott az ópiumhoz, hogy egy hajtásra meg bírta inni a megengedett adag harminckétszeresét is – ami naplója fásult, meggyötört bejegyzései szerint nem segített már rajta semmit. Hiába a legerősebb nyugtatók, fájdalmait már nem tudták enyhíteni. Elkeserítő, hogy a Royal Societynek csak ekkor jutott eszébe, hogy állandó évi 100 fontos juttatást eszközöljön a számára. Ám ezt sem kellett sokáig fizetnie.

1852. november 10-én Mantell leesett az otthoni lépcsőn. (gyanítom, hogy ez nem volt egyedi eset, ugyanis naplójában korábban is utalást tesz arra, hogy egy ájulás miatti esés során megsérült az arca (10)) Négykézláb kellett elmásznia a hálószobáig, ahol kínzó fájdalmai miatt, melyek az esés következtében minden bizonnyal sokat erősödtek, bevett egy fél adag ópiátot, majd alig két óra elteltével bevette a másik felet is. Szervezete azonban ezt már bírta elviselni. Ópium túladagolás végzett vele.

A boncolás során kiderült, hogy Mantell gerince (balra) teljesen elcsavarodott, a csigolyák keresztnyúlványai elfordultak, volt, amelyik szinte derékszögben állt eredeti helyzetéhez képest. Gerincoszlopa alsó részét kivették, és az élet groteszk fordulataként Owen felügyelete alá került a Királyi Sebészakadémiára. Ott is maradt egészen a II. Világháborúig, amikor is megsemmisült a németek bombázása során.

Owennek azonban nem volt elég az sem, hogy ellenfele meggyötört testének maradványa tartósítva, felcímkézve hevert szinte a birtokában. Névtelen cikket írt, melyben Mantellt tehetségtelen, lényegtelen tudósként tűnteti fel, érdemeit elvitatta tőle, s kijelentette, hogy híján volt tudásnak. Ami még felháborítóbb, hogy ugyanezen írásban nem átallott önmagát dicsérni. Szánalmasan primitív viselkedés ez egy olyan embertől, aki akkorra szinte mindent elért, amit tudós Angliában elérhet, és amiről Mantell még csak nem is álmodhatott. Owen értelmetlen kirohanása miatt több kollegája érzett csalódottságot. Most, hogy Mantell eltűnt, minden tőle telhetőt elkövetett azért, hogy eltörölje azt a kevéske hírnevet is, amit sikerült szereznie. Már nem volt ott, hogy megvédje magát. Arról is gondoskodott, hogy féltett gyűjteményét felossza és szétszórja. Bosszantó módon még ma is találtam az interneten olyan írásokat, ahol Mantell érdemeit Owennek tulajdonítják, sőt, olyat is, ahol Owen hibáját tulajdonítják Mantellnek. Owen erőfeszítései végülis eredményesen zárultak, hiszen Gideon Mantell neve meg nem érdemelten szorult a háttérbe Owennel szemben a dinoszauruszok felfedezése kapcsán.

Erősen lázad ez ellen az igazságérzetem, és ezért szenteltem neki ilyen hosszú bejegyzést. Hátha kicsit több embernek jut eszébe Gideon Mantell neve, ha a dinoszauruszok felfedezéséről hall.

__________________________________________________________________________________

(1) A "földalattológia" ("underearthology") kifejezés William Bucklandtől származik.

(2) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok - 50. oldal

(3) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok - 59. oldal

(4) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok - 120. oldal

(5) Dennis R. Dean: Gideon Mantell and the Discovery of Dinosaurs c. könyve (208-210. oldal) megemlíti, hogy Mantellt mennyire megdöbbentette Robert Chambers: A teremtés természetrajzának emlékei c. evolucionista írása és saját, Medals of Creation c. könyve közötti hasonlóságok sora. Mantell maga ugyanis vallásos lévén egyáltalán nem örült a könyv népszerűségének, és megalázónak érezte az evolúció gondolatát, a transzmutációt pedig tudománytalan spekulációnak gondolta.

(6) Gideon Mantell: Wonders of Geology - 1839

(7) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok - 179. oldal

(8) The unpublished journal of Gideon Mantell - 96. oldal

(9) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok - 279. oldal

(10) The unpublished journal of Gideon Mantell - 96. oldal

A Darwinig vezető útról

Anélkül, hogy elvitatnám Charles Darwin igen jelentős szerepét az evolúciós gondolkodás kialakulása során, valahol zavar a tény, hogy bár Darwin előtt már számos kutató kötelezte el magát az evolúció mellett, mégis úgy teszünk, mintha A fajok eredetével indult volna minden. Pedig annak az útnak a köveit, amelyen Darwin aztán végigment és meglátta az evolúciót működtető természetes szelekció mechanizmusát, nem egyedül rakta le.

Kezdhetném talán Anaximandrosszal, aki már az időszámítás előtti VI. században feszegette, hogy valamennyi élőlény a vízből mászott elő, és a Földet benépesítő lények egy fejlődés eredményeként jöttek létre. De elképzelése a maga korában nem volt több puszta spekulációnál.

Azt hiszem, érdekesebb James Burnett, Lord Mondobbo, skót filozófus, aki első lehetett a természetes szelekció ötletének megfogalmazásában. Azonban lévén igen vallásos ember, neki magának is nehezére esett hinnie saját elképzelésében, mely szerint az ember esetleg a majmoktól származik. Ötletével nem igazán foglalkozott a közvélemény sem, mert – merem állítani, hogy szerencséjére - bolond embernek tartották. Nem jelentéktelen azonban a tény, hogy Charles Darwin nagyapja, Erasmus Darwin, munkáiban hivatkozik Lord Monboddora.

Akivel azonban igazán megindult az evolúciós vita a XIX. század eleji Európa tudományos közösségeiben, az a francia Jean Baptiste Lamarck, a "rovarok és férgek professzora". Lamarck szerint a fajok nem halnak ki, hanem egyfajta transzmutációval más életformákká alakulnak. „A változó életkörülmények új válaszreakciókat követelnek meg az élőlényektől, ami végül beépül az állat viselkedésébe. (…) 1809-ben kiadott Philosophie Zoologique (Állattani filozófia) című művében fejtette ki elméletét, miszerint az alacsonyabb rendű lények „kitermelhetik” a magasabb rendű létformákat.” Már 1802-ben is megjegyezte, hogy nem kell azt feltételeznünk, hogy bármelyik faj kihalt volna, csupán átalakultak. Lamarck kezében azonban nem volt semmi, amivel elméletét alá tudta volna támasztani, s „nem tudott megfelelő mechanizmust felvázolni az evolúció működésére sem.” (1) Mivel gondolataiból az következett, hogy az ember is az alacsonyabb rendű létformákból fejlődött ki, elméletével magára vonta kora tudósainak haragját.

William Conybeare, angol geológus 1821-ben a következő megjegyzést tette Lamarck téziséről: „Olyan gyalázatos gondolat ez, amelyet csupán a materialista filozófia hiszékenysége emelt fel egy pillanatra, saját maga szórakoztatására, s csupán vakbuzgóságból védelmezi azt.” (2)

Lamarck számára sajnos teljes ellehetetlenülést okoztak gondolatai, kiadót is nehezen talált művei megjelentetéséhez. Kollegája, korának nagynevű anatómusa, George Cuvier, nemcsak sikeresen szorította háttérbe, de igyekezett elhallgattatni is. Lamarck azonban eltántoríthatatlannak bizonyult, és 1815-ben a Histoire Naturelle des Animaux sans Vertébres (A gerinctelen állatok természetrajza) című munkájában újrafogalmazta nézeteit. Kifejtette, hogy a természetben az állati formák az egyszerűbb felől a bonyolultabb felé mutatnak. Egyre romló látása miatt komoly erőfeszítésébe telt megírni hétkötetes művét, mely korára nem igazán volt hatással, és jelentőségét csak az utókor ismerte el. 1829-ben teljesen vakon és oly szegénységben hagyta maga mögött az életet, hogy családjának még a temetésére sem futotta. (3)

Lehet, hogy Lamarck gondolatai komoly ellenszenvet váltottak ki, halálával mégsem merültek feledésbe. Tanítványa, Étienne Geoffroy Saint-Hilaire felkarolta nézeteit, és nyíltan szembehelyezkedett a tudományos körökben komoly hatalommal bíró Cuvier-rel, aki szerint Isten teremtette a fajokat speciálisan meghatározott célokra.

Geoffroy kiemelte a fajok közötti hasonlóságot. Ő hívta fel a figyelmet először arra, hogy tűnjenek akármilyen különbözőnek is az élőlények végtagjai, (Pl.: a denevérek szárnya vagy a bálnák uszonya) valójában ugyanazok a csontok alkotják valamennyit. Rávilágított arra is, hogy az emberi embrió fejlődése különböző szakaszaiban alacsonyabb rendű létformákra emlékeztet. Cuvier átmeneti formák bemutatására hívta fel ellenfelét, aki 1824-ben rá is mutatott arra a tényre, hogy Cuvier elsiklott egy ősi lény, a Teleosaurus koponyáján fellelhető emlős jellegzetességek felett, amikor leírta azt. Cuvier dühödten reagált, s nyilvánvalóan abszurdnak tartotta az elképzelést, mely szerint Isten csak azért hozott volna létre haszontalan átmeneti lényeket, hogy „kitöltse a Létformák Láncolatának hiányzó szemeit.”  (4) Ragaszkodott azon nézetéhez, hogy az élőlények igenis jól elkülöníthető csoportokba sorolhatóak, s közöttük nincs átjárás.

Az 1830-as évek elején Geoffrey felvetette, hogy „egyes gerincesek és gerinctelenek közt homológiák figyelhetőek meg, pl. a halakat, illetve a lábasfejűeket – így a polipokat, kalmárokat, tintahalakat, és a kihalt ammoniteszeket és belemniteszeket – tömörítő csoportok között.” Ötlete nagy érdeklődést keltett, Cuvier pedig annyira megrettent eme gondolattól, hogy politikai súlyát is igyekezett latba vetni ellenfele ellehetetlenítésére. Geoffrey-nek lehetett oka a félelemre, hiszen hivatalosan minden állami tisztviselő köteles volt vallásos nézeteket vallani. A korabeli újságok ostobának és a túlfűtött fantázia szüleményének titulálták elképzelését. (5)

A francia tudósok parázs vitájába hamarosan az angolok is bekapcsolódtak. Érdekes módon – mely számomra valami egészen erőltetett magyarázatnak tűnik – számukra az evolúció bizonyítékai épp a teremtésre voltak bizonyítékok, hisz így feltárult az élőlények láncszemeinek szoros összekapcsolódása, s ily módon nyilvánvalóvá vált, hogy „minden élőlényben ott van az Istenhez vezető út.” (6)

Richard Owen, az akkor még fényes jövője előtt álló anatómus – akitől azt hiszem kevés irigyebb, rosszindulatúbb és ellenszenvesebb figura van a tudománytörténetben – kiállt barátja, Cuvier mellett, és a gyöngyházfényű nautilusz bemutatásával rávilágított a lény egyedi és speciális mivoltára, ezzel mérve csapást Geoffroy-ra. (7)

Charles Lyell, a kiváló geológus, kinek műve a "Principles of Geology" Darwinra is nagy hatást gyakorolt, szintén szembehelyezkedett az evolúció gondolatával, holott az oly szépen illeszkedett saját elképzelései közé a Föld felszínének lassú, fokozatos változásával kapcsolatban. Bár Lyell elhatározta, hogy „megszabadítja a tudományt Mózestől” mert „Angliát sokkal jobban uralja a papság, mint bármelyik más európai országot, eltekintve Spanyolországtól”, úgy vélte, „hogy a fejlődés csupán illúzió. (…) a másod- és harmadkori kőzetekben található gerincesek fosszilizálódása esetleges folyamat, és nem tekinthető bizonyítéknak. S ha a gerinceseket nem vesszük figyelembe, nem látható fejlődés.” Felhívta a figyelmet a hüllők korának kőzetrétegei között talált oposszumszerű lény fosszíliáira, és arra, hogy ezen rétegekből valószínűleg csak azért hiányoznak az emlősök, mert megsemmisültek a maradványaik. (8)

William Buckland, az első paleontológusok egyike, és aki életének jelentős részét tette fel a tudomány és vallás között feszülő ellentétek feloldására, szintén tagadta az evolúciót. Szerinte ugyanis az ősállatok összetettsége ellenkezik azzal a gondolattal, hogy azok valami primitívebb formából alakultak volna ki. Példaként hozza fel a trilobiták bonyolult szemét, mely „abszolút megmagyarázhatatlan, ha nem vesszük figyelembe az intelligencia Teremtő hatalmát.” (9) Buckland ellenvetése saját korában még elnézhető, ám számomra megmosolyogtató, hogy a legtöbb kreacionista továbbra is megragadt ezen a szinten.

Lamarck tézisének abban az időben egyetlen komoly védelmezője lehetett Angliában, a londoni egyetem anatómia professzora, Darwin egykori tanára, Robert Edmund Grant, akit tudásáért és tehetségéért magasztalt az angol Lancet magazin. Grant nem igazán illeszkedett a viktoriánus brit birodalomba az istentelen evolúció elméletének felkarolásával, és ateista, materialista nézeteivel (ráadásul az a pletyka is járta róla, hogy homoszexuális). Megszólták amiatt is, mert a londoni egyetem bármilyen hitű diákot befogadott, és falain belül szabadon megvitathattak mindenféle istentelen gondolatot. Nem volt szent számukra semmi. Grant „gyakorlatilag rászabadította a radikális párizsi eszméket a biológia tudományára.” (10)

Grant kétségtelenül jó szakember volt, s így komoly ellenfelévé vált az akkoriban felfelé törő Richard Owennek. 1836-ra Owen komoly befolyásra tett szert az angol tudományos életben, melyet igyekezett arra használni, hogy Grantet félreállítsa. Hasonlóan ahhoz, ahogy Cuvier félreállította Lamarck-ot, befolyásos támogatói révén sikerült ellehetetlenítenie, s elérte, hogy megfosszák munkájától. Diákjai nem lévén, az 1840-es évekre Grant kénytelen volt London szegénynegyedébe költözni, s az egykor oly szép jövő elé néző tudós nem is tért vissza a tudományos életbe. (11)

Nem csoda hát, ha nem igazán hangoztatta véleményét az, aki egyet értett az evolúciós eszmék terjesztőivel. 

1844-ben egy névtelen iromány borzolta fel az angol tudományos életet: A Teremtés természetrajzának emlékei. A könyv az őskövületeken keresztül mutatott fel bizonyítékokat az evolúcióra, az egyszerűbb formáktól a bonyolultabb felé, rávilágítva Isten beavatkozásának szükségtelenségére. Az angol tudományos elit forrongott. Adam Sedgwick, geológus szerint „Ha a könyvnek igaza van, akkor a vallás hazudik, az emberiség törvényei nem egyebek egy rakás ostobaságnál, az erkölcs csak holdvilágos ábránd, a férfi és a nő pedig csupán minőségi vadállatok.” (12) Maga Darwin is elismerte, hogy a könyv nagy hatást gyakorolt rá saját elméletével kapcsolatban.

A könyv írója, Robert Chambers (jobbra), olyannyira tartott írásának következményeitől, hogy mindent megtett annak érdekében, hogy ne derüljön ki a személyazonossága. Haláláig erre nem is került sor. Chambers azonban éppúgy nem tudott rájönni az evolúció mozgatórugójára, ahogyan elődei.

Miközben az 1830-40-es években hangos, és elkeseredett harcot vívott Isten teremtő ujja a természet spontán erőivel, Charles Darwinban egyre tisztább képet öltött a természetes szelekción át működő evolúció folyamata. Az előzményeket figyelembe véve érthető, miért húzódozott olyan sokáig elméletének megjelentetésével, s miért gyötrődött annyit gondolatai miatt. Talán még 1859-ben sem jut el odáig, hogy gondolatait publikálja, ha Alfred Russel Wallace levelében nem ad hírt számára az általa felfedezett bizonyítékokról.

Így aztán sebtében, félve attól, hogy megelőzik, kiadatta A fajok eredetét, melynek végső változatát „hányingerrohamok közepette” (13) olvasta végig. Rettegett attól, milyen reakciókat fog kiváltani. Leginkább Richard Owentől tartott, aki akkorra szinte „egyeduralkodó” volt az angol tudományos életben.

Lett légyen Owen személyisége akármilyen ellenszenves, az összehasonlító anatómia területén birtokolt hatalmas tudása elvitathatatlan. Ő maga sem hitte úgy, hogy Isten külön-külön teremtett minden fajt, sokkal inkább vélte úgy, hogy az ős-formákat alkotta meg, melyek alapján az élőlények kifejlődtek. Első reakciója nem is volt igazán ellenséges, gratulált Darwinnak eredeti ötletéhez. Ám arra kényszerült, hogy tisztábban fogalmazza meg korábbi homályos mondatait az élőlények kifejlődésével kapcsolatban. Owen nem tagadta meg önmagát. "Darwin éleslátása és tiszta gondolatai miatt érzett féltékenysége valószínűleg elhomályosította az elméjét, mikor lekicsinylő felháborodással írt a könyvről. Különösen „felbőszítette, hogy Darwin és „rövidlátó” követői félremagyarázták az alternatív „teremtéselméleteket”, és úgy érezte, az Isten által irányított másodlagos természeti törvények folyamatos működéséről alkotott saját elképzeléseit is ellehetetlenítik.” (14)

Akármilyen elismert is volt egykor Owen, az angol tudományos életben betöltött monopolhelyzete fokozatosan összeroskadt az evolúció súlya alatt, mely keresztül-kasul átjárta a biológia tudományának minden területét. Neve elhomályosult, szakterületén írt munkái meghaladottá váltak. Legtöbben mára csak az evolúció gondolata ellen intézett vehemens támadásai miatt emlékeznek rá, míg Darwin neve ma is fényesen ragyog. Ezt a bejegyzést azonban nem Darwin miatt írtam, hanem azok miatt, akik tevékenységükkel hozzájárultak ahhoz, hogy megtehesse kulcsfontosságú felfedezését. Akik fáradságos munkával, lelkesedéssel, és komoly áldozatokkal kövezték ki az útját. Hogy legyen néhány perc, amikor az ő nevük is felcsillan Darwin mögött.
__________________________________________________________________________________
Fenti bejegyzés Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok c. könyve alapján íródott (Alexandra, 2000.). Ez volt életemben az első olyan könyv volt, amelyet a befejezését követően másnap elölről kezdtem olvasni. Valamennyi idézet onnan származik. 
(1) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok, 77. oldal
(2) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok 77. oldal
(3) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok 142. oldal
(4) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok 144-145. oldal
(5) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok 187-188. oldal
(6) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok 147. oldal
(7) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok 189. oldal
(8) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok 171. oldal
(9) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok 198. oldal
(10) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok 190. oldal
(11) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok 202-203. oldal
(12) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok 260. oldal
(13) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok 311. oldal
(14) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok 314. oldal

Tömeges kihalások

Nagy a csönd felém mostanság. Azért nem akarok írni, csak hogy írjak valamit, és kevés olyan téma vetődik elém, ami eléggé felkelti az érdeklődésemet ahhoz, hogy írjak róla. Azt sem akartam, hogy a blogot áthassa a politika, ezért aztán inkább hallgatásba burkolóztam.

Aztán egyik nap kora délután a History channel ment a tévében, amolyan háttérzajként. Bár már említettem, hogy elég furán értelmezi a tudományos ismeretterjesztést, azért adtam neki még egy esélyt. A Dinosaur Secret c. sorozatból korábban láttam egy-két epizódot, nem igazán nyerte meg a tetszésemet a hatásvadász bulvár stílusával, de csak nem kapcsoltam el. Aztán elhangzott az ominózus mondtat, amitől enyhén sikerült padlót fognom. Még most is bízom abban, hogy a fordító szúrt el valamit, rosszul értelmezte az eredeti mondatot, ám az egészen biztos, hogy a narrátor kb. a következőt mondta, miközben a képernyőn dinoszauruszok lángoltak üvöltve vagy próbáltak kétségbeesetten menekülni a terjedő lángfal elől: „… aztán 65 millió évvel ezelőtt egy meteoritnak köszönhetően bekövetkezett a Föld első tömeges fajpusztulása.”

Figyelünk? Első tömeges fajpusztulásról beszélt. Valóban naiv elvárás lenne, hogy egy ismeretterjesztő csatornán sugárzott dokumentumfilmben ne hangozzon el ekkora baki?

A földtörténeti korok során bekövetkezett tömeges kihalás olyan témakör, amely elég érdekes ahhoz, hogy bejegyzést írjak róla. Ráadásul úgy tűnik, nem is annyira közismert, mint azt mertem remélni. Azért is érdemes foglalkozni vele, mert nagy valószínűség szerint épp egy ilyennek vagyunk most is a közepén.

A fajok különféle okok miatt bekövetkezett nagyszámú kihalása olyan esemény, amely többször megismétlődött az élet megjelenése óta. Egyesek szerint az evolúció működésének része, hogy bizonyos idő után teret engedjen más típusú fajok fejlődésének is, és nem feltétlenül köthető valamilyen külső tényező okozta tragédiához, mint egy meteorit vagy erős vulkáni tevékenység okozta éghajlatváltozás. Elég lehet hozzá egy faj (mondjuk az ember) túlszaporodása vagy esetleg épp eltűnése. A jelen tudásunk alapján úgy tűnik, hogy a Földön valaha élő fajok 99%-a mára kihalt (és ennek csak 35% veszett oda egy tömeges kihalási esemény során). A kréta-tercier (kréta-paleogén) kihalás, amely a dinoszauruszok korának végét jelentette, nem az első, de nem is az utolsó ilyen pusztulás volt, amelyet a földi élet elszenvedett. Még csak nem is a legnagyobb.

Az elmúlt 550 millió év alatt kb. 20 kihalásról tudunk, ebből 5 az, ami különösen nagy pusztulást hozott (jobbra). Szinte biztos, hogy ezt megelőzősen is sor került a fajok tömeges kihalására, azonban ezt az időszakot megelőzően az élőlények nem rendelkeztek szilárd vázzal, így a pusztulásra lehetetlen visszakövetkeztetni.

1982-ben Jack Sepkoski és David M. Raup határozta meg az öt legnagyobb fajpusztulást. Ezeket ne feltétlenül úgy képzeljük el, hogy egyik pillanatról a másikra kihalt az élet nagy része a bolygón. A fajpusztulás folyamata akár évszázadokat vagy évezredeket is igénybe vehetett, mely lehet, hogy hosszú idő nekünk a kb. 65 éves átlag életkorunkkal, de földtörténeti szempontból nem több néhány pillanatnál. Sőt, a legnagyobb, a perm-triász kihalási esemény két hulláma között 5 millió év telt el.

Az öt nagy kihalási esemény a következő:

1., Ordovícium-szilur kihalási esemény (447-444 millió évvel ezelőtt):

Az állati nemek 49%-a tűnt el a Földről, feltételezhetően az éghajlat változása miatt. Az ordovíciumban a tengerszint magas volt, ahogy valószínűleg az átlaghőmérséklet is, a maival összehasonlítva. A Föld légkörének összetétele azonban megváltozott, széndioxid tartalma csökkent, s ez hosszan elnyúló jégkorszakot eredményezett. A melegvizű, sekély tengerek eltűntek, ahogy a megváltozott körülményekhez alkalmazkodni képtelen fajok is.

2., Késő devon kihalási esemény (374 millió évvel ezelőtt):

A kihalás mérete hasonló volt az elsőhöz, az állati nemek 50%-a tűnt el. Okaira több elmélet született, az éghajlat változástól a meteoriton át a növények evolúciójának változásáig.

3., Perm-triász kihalási esemény (251 millió évvel ezelőtt):

Az eddig ismert leghatalmasabb fajpusztulást hozta magával, a tengeri fajok 96%-a, a földi gerincesek 76%-a tűnt el. Érdekes megjegyezni, hogy ez a kihalási esemény az egyetlen, amely komoly károkat tudott okozni a rovarok között is. A szárazföldi élővilágnak 30 millió évébe telt, hogy magához térjen. Az okokat illetően itt is több elmélet létezik párhuzamosan. Ismét előkerült a meteorit becsapódás, de nincs meg a kráter. Felmerült a vulkánok felelőssége és az éghajlat felmelegedése, melynek következtében metánhidrát szabadulhatott a légkörbe. Valószínűnek tűnik, hogy a kihalásban több tényezőnek volt összetett szerepe.

4., Triász-jura kihalási esemény (200 millió évvel ezelőtt):

A kihalás 10.000 évig zajlott, és magával vitte az emlősszerűek maradékát is. Eltűntek a „keresztbokájú” archaosaurus-ok és a tengeri családok 20%-a. Összesen a családok 22%-a míg a nemzetségek 53%-a halt ki. Elméletek itt is akadnak: meteor, vulkán, éghajlatváltozás.

5., Kréta-tercier (kréta-paleogén) kihalási esemény (65 millió évvel ezelőtt):

Elérkeztünk a leghíresebb kihalási eseményhez, mely során eltűntek a röpképtelen dinoszauruszok, a moszaszauruszok, plezioszauruszok, pteroszauruszok és számos növényfaj, valamint a gerinctelenek, például az ammoniteszek képviselői (családok 16%-a, nemzetségek 47%-a). Az okokat illetően a legvalószínűbbnek a meteor becsapódás tűnik, hiszen megvan a kráter, és az üledékes kőzetek kréta-tercier határánál a világ minden táján kimutatható az irídium, mely ritka elem a Földön, viszont annál gyakoribb a meteoritokban és az üstökösökben. Bár a becsapódás megtörténtét illetően a legtöbb kutató egyet ért, azt nem mindenki fogadja el a kihalás okaként. Különösen, mivel más nagy meteorit krátert is találtak, amelyhez azonban nem tudunk kihalási eseményt kapcsolni (USA, Chesapeak-öböl bejárata, 85 km átmérő, 35 millió évvel ezelőtt keletkezett). Illetve ott a többi kihalási esemény, amelyhez meg krátert nem tudunk kapcsolni. Így a meteoron túl, itt is megtalálhatóak a fentebb említett magyarázatok, mint a megváltozott éghajlat miatti tengerszint csökkenés illetve az emiatt bekövetkezett oxigén mennyiségének csökkenése, a megváltozott növényzet vagy a vulkáni tevékenység.

Mindenképpen érdekes megjegyezni, hogy valószínűleg a kambrium és az ordovícium határán is lezajlott egy kihalási folyamat, erről azonban nem tudunk semmit. Amit tudunk, az annyi, hogy a kambrium idejéről rendkívül szokatlan életformákat tartalmazó kövületek kerülnek elő, melyek alapvetően eltérnek a mai életformáktól. Ezeket a lényeket a későbbi kövületekben már nem találjuk meg.

Opabinia. Öt szeme volt.

Az utolsó kihalási eseményre a pleisztocénban került sor, ez leginkább a nagytestű emlősöket érintette, és mértékét tekintve jócskán elmarad a fenti öt mögött. Két elmélet született a magyarázatára: az egyik szerint a legutolsó jégkorszak tehető felelőssé, mely kb. 70.000 éve kezdődött, és 15.000 éve ért véget, míg a másik szerint az ok az ember megjelenése és az, hogy levadászta ezeket az állatokat. Mivel a kihalási folyamat átér a holocénbe is, és kétségtelen, hogy a mai napig tart, felmerül bennem, hogy nem egyetlen kihalási folyamatról van-e szó?

A kihalási események kapcsán foglalkoztatott, hogy mennyire lehet objektív következtetést levonni róluk pusztán fosszíliákból? Biztos, hogy történt tömeges kihalás, csak mert épp nem találunk később leletet? Gondoljunk a bojtosúszós halra, amelyet a kréta-tercier idején kihaltnak véltek, aztán 1938-ban találtak egy élő példányt. S egyáltalán 200 millió év távlatából mennyire pontosan állapítható meg az, hogy egy kihalás hirtelen és tömegesen zajlott le? Mit jelent az, hogy hirtelen? 100 év? 1.000? 1.000.000?

A Wikipedia ezzel kapcsolatban így ír:

„A hüllők állítólag nagy kihalási eseményen mentek keresztül, azért hogy helyet adjanak az emlősöknek. A tény: ma az emlősök nagyjából hat-hétezer fajjal reprezentálják magukat, míg az állítólag kihalt hüllők hét-nyolcezerrel. A hüllők diverzitása még mindig nagyobb, mint az emlősöké, és ha képbe vesszük a dinoszauruszok közvetlen leszármazottait, a madarakat (Aves vagy Ornithes classis) a 8600 fajjal, a képlet egészen mást mutat.

A kígyók az összes kontinensen elterjedtek, és - igaz, hogy a Pachyrhacis egyetlen leletéből - úgy tűnik, már a Pangea korában megjelentek. Ugyanez igaz a krokodilokra, melyeket ma három család nyolc neme képvisel, és minden kontinensen elterjedtek (itt Eurázsia egynek számít). Az őskrokodilok egész alrendje (Proterosuchia) kihalt már a triász elején (miután átvészelte a perm-triász határt), egy másik alrend a kréta elején, a valódi tengeri krokodilok (Thalattosauria) a júrában. A kréta-tercier határon csak a mai krokodilok egyik családjaként leírt Mosasauridae tagjai tűntek el. Vagyis a valódi tengeri krokodilok kihalása után a sósvízhez újra alkalmazkodó tengeri élőhelyűek.

A kréta korban a Rhyncocephalia rend összes képviselője eltűnik a leletanyagból. A Sphaenodon punctatum (hidasgyík) azonban ma is létezik, mint rendje egyetlen képviselője. Következésképp ez a rend a kréta kortól máig bármikor megfogyatkozhatott, csak leletekből nem ismert, mégis a kréta-tercier határkihalás áldozataiként tartják számon.

Hasonló a helyzet a Neopilina vagy a Latimeria nemzetségek esetében. A bogárcsigákat és a bojtosúszósokat is kihaltnak tartották a XX. századig. Valójában csak a leletanyag hézagosságáról volt szó.

Ha a mai hüllők közül csak 1250 évenként egy faj halna ki, akkor nagyjából tízmillió év alatt maradék nélkül eltűnnének. Újabb 60 millió év múlva ezt már katasztrofális, egyidejű kihalásként lehetne regisztrálni. A táplálékláncok egymásra épülése következtében azonban a kihalás előbb-utóbb exponenciálissá válik, így a kezdeti lassú ütemmel sem tartana néhány millió évnél tovább, és más típusú lényekre is átterjedne.”

Lásd még: Signor-Lipps effektus

Én személy szerint, minden szakvégzettség és szaktudás nélkül, hajlamos vagyok úgy vélekedni, hogy a kihalások, kihalási események is az evolúció dinamikusan változó folyamatát képezik, és bár állhat a háttérben drasztikus külső behatás, a nagyobb számú fajpusztulásokra meghatározott idő elteltével ezek nélkül is sor kerülhet. Mindezek és a fentiek tükrében is, kissé visszatetsző számomra, amikor egy ilyen változó rendszert, mint a földi élővilág, akarnak környezetvédők eredeti (?) állapotában „konzerválni”, vagy épp úgy tekintenek az emberre, mintha nem képezné az élővilág részét. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy az emberi tevékenység nem okoz borzalmas károkat a természetben, valószínűleg nagyobbakat okoz, mint eddig bármely más élőlény. De akármekkorát okoz is, abból a bolygó nagy eséllyel magához fog térni, és új életformáknak akad majd hely. Ami kérdéses számomra, az az, hogy az ember ezt még látni fogja-e.

___________________________________________________________________________________

Forrás: Wikipedia, Mark Buchanan: Itt és mindenütt