2009. július 30., csütörtök

Szendi Gábor: A jó, a rossz és az evolúció

Minden kor embere tudta, mi az erkölcsi jó és rossz, még ha nem is feltétlen ezek szerint élt. Az erkölcsnek különös tulajdonsága ez, nem kell tanítani, valahogy mégis mindenki érzi és érti. Honnan ered ez a belső szorongás, amely elönti az ember lelkét, ha megszegi az íratlan szabályokat?

Az erkölcs kényszerítő ereje oly rejtélyes, hogy az ókor embere jobb ötlete nem lévén, a morális parancsokat istentől eredeztette: Hammurápi törvényeit a Napistentől származtatták, s az Ótestamentum szerint Mózesnek az Úr adta a Tízparancsolatot. A görögök úgy tartották, hogy a morális érzék és a morális parancsok Zeusztól származnak. De már Platón, a gondolkodás nagymestere, felismerte, hogy a morál istentől való eredeztetése ellentmondást teremt. Euthüphrónnal folytatott vitájában Szókratésszel ezt mondatja: "Vajon azért szeretik az istenek azt, ami jámbor dolog, mert jámbor, vagy azért jámbor dolog, mert szeretik az istenek?"

S mint Platón - Szókratész szájába adva a szavakat - levezeti, a jámborságnak az istenektől függetlenül léteznie kell, hisz tetszésüket éppen a jámborság kelti fel. Platóntól Arisztotelészen át Kantig a legtöbb nagy filozófus szerint az erkölcs lényegében megfelelő következtetés, tehát a gondolkodás világába sorolható.

Az erkölcsi gondolkodás fejlődése
Az embert a gondolkodás tette naggyá, logikus hát, hogy a pszichoklógiában az emberi viselkedésről egyre inkább áttolódott a hangsúly az ember megismerő folyamataira.

A gyerekek kezdetben egocentrikusan gondolkodnak, vagyis nem tudják elképzelni a dolgokat mások szemszögéből. A morális fejlődés első szintje ennek megfelelően az, amikor a gyerekek egy cselekvés morális értékét az alapján ítélik meg, hogy jár-e érte büntetés, vagy sem. Egy cselekedet morális értéke tehát csupán attól függ, hogy a gyermek számára fontos tekintélyszemély, általában a szülő, hogyan ítéli azt meg.

Kohlberg az erkölcsi fejlettségi szintet történetekkel vizsgálta. Egyik híres történetében egy férfi, Heinz, felesége haldoklik, de a férfinek nincs pénze megvenni a drága gyógyszert. Hiába kérleli a gyógyszerészt, hogy az adja olcsóbban, vagy adjon fizetéshalasztást, a gyógyszerész hajthatatlan. A kérdés az, betörhet-e a férfi a gyógyszertárba, hogy megszerezze a nélkülözhetelen orvossgáot felesége számára, vagy sem?

Az I. fejlettségi szinten álló gyerekek - úgy 6-7 éves korig - azt feleik erre, hogy tettéért Heinz börtönbe kerülne, tehát rossz ember lenne. Betörni erkölcsileg azért rossz, mert büntetés jár érte. Ezen a szinten a gyerekek mindent az engedelmesség és a büntetés elkerülése felől vizsgálnak, vagyis az erkölcsi jó azonos azzal, amit a hatalom jónak ítél.

7-11 év között a gyerekek már a saját érdekeik szerint latolgatják a cselekedet helyességét. Heinz igenis törjön be a patikába, mert különben a felesége halála nagyon elszomorítaná. A gyerekek már elvileg tudják, mi a jó, de úgy vélik, azt csak akkor érdemes betartani, ha érdekükben is áll. Puskázni nem szép dolog, de aki nem puskázik, az kiszúr magával. Vagyis "nem pusikáznék, ha a többiek sem puskáznának". Kölcsönös erkölcsi zárványok maradnak meg az emberekben ebből a korszakukból. Pácienseim közt újra és újra felbukkannak emberek, akik megcsalják házastársukat, de ettől valahogy nincsen különösebb lelkiismeret-furdalásuk. Legtöbbjüknél kiderül, hogy gyermekkorukban tudomásuk volt arról, hogyan csalta meg egyik szülőjük a másikat. Az "öröklődő minta" tulajdonképpen egy erkölcsi érték, a hűség kioltódása. Vagyis a szülők képesek viselkedésükkel hatálytalanítani.

A következő szint a Konvencionális erkölcs, melynek I. szakaszába 10-11 éves kor körül lépnek be a gyerekek. Ekkor már a környezet ítélete és a megfelelni vágyás szabja meg az erkölcsös viselkedést. A "jó" nem alku tárgya. A gyerekekben él a vágy, hogy mások szemében jók legyenek, de nem feltétlenül a büntetés elkerülése végett, hanem az elvárások miatt. Ezen a szinten például helytálló érvelés, hogy Heinznek azért kell betörnie, mert akkor "jó férj" lesz, vagyis megfelel a felesége és a rokonai elvárásának. De az is jogos érvelés, mely szerint nem törhet be, mert az emberek többsége ezért elítélné.

A Konvencionális erkölcs II. szintjén az erkölcsi jó már elvont eszménnyé válik, fontos a Törvény és a Rend tisztlete. Az erkölcsi jó azonos azzal, ami szolgálja a társadalmat és a közjót. Egy társadalom normális működéséhez az szükséges, hogy tagjai elérjék a Konvencionális erkölcsi szint I. vagy II. szakaszát. Az olyan erősen korrupt társadalmaknban, mint a mienk is, emberek tömegei maradnak meg gyermeki szinten. A kettős erkölcs arra tanít, hogy az erkölcs játékszabály, amit csak azzal szemben kell betartani, akivel szemben érdekünkben áll, vagy aki velünk szemben is betartja. Ez azonban a betyárbecsület, és nem a tiszta erkölcs világa.

Az úgynevezett Posztkonvencionális szinten az egyén jogot formál arra, hogy a magasabb rendű erkölcs nevében felülbírálja akár a törvényt, akár az uralkodó ekölcsöt. Amikor Ghandi az angolokkal szemben békés ellenállásra szólított fel, olyan egyetemes emberi jogokra hivatkozott, mint amilyen a szabadsághoz és egyenlőséghez való emberi jog. Ezen a szinten azt mondhatjuk, Heinznek joga volt lopni, mert egy embei élet megmentése felette áll a tulajdonjog védelmének.

Az erkölcs fejlődése teljes heteronómián át tart a teljes autonómiáig. A morális gondolkodás fejlődése követi a gondolkodás fejlődésének folyamatát, melynek során a gyermek először csak azt tudja elképzelni, amit ő gondol, aztán fokozatosan képes lesz más nézőpontját is felvenni, majd végül el tudja képzelni a világot, mint szubjektumtól függetlenül létezőt. Ahogy a gondolkodás tart az egoista szubjektivitástól az objektivitásig, úgy válik morális ítélete is egyre fügetlenebbé a saját, majd az emberek, majd a társadalmi osztálya érdekeitől, s válik végül elvont értékké.

De vajon csupán azért, mert létezik morális okfejtés, biztos, hogy morál maga gondolkodási termék? Jonathan Haidt morálpszichológus szerint Platóntól Kohlbergig tévedésben élnek a morálfilozófusok. "Az emocionális kutya racionális farka" című, 2001-ben megjelent tanulmányában a következő történettel indít:
"Julie és Mark testvérek. Nyári vakációra indulnak, s egy éjszaka úgy döntenek, kipróbálják egymással a szexet. Mindketten védekeznek. A szerelmeskedést élvezik, de elhatározzák, hogy ez egy egyszeri és megismételhetelen alkalom volt csupán. Vajon helyénvaló volt ez a szerelmeskedés?" - kérdezte Haidt kísérleti alanyait. Mindenki azonnal azt felete, hogy nem, aztán a legkülönfélébb magyarázatokkal próbálták ítéletüket alátámasztani. Sokan csak azt mondták, nem tudjék megindokolni, miért, de tudják, hogy ez rossz dolog volt. Miért olyan biztosak az emberk az ítéletükben, miközben bizonytalanok indokaikban? Haidt szerint azért, mert előbb születik meg intuíció révén az erkölcsi ítélet, s csak ezt követően a morális érvelés.

Visszatérő jelenet a kalandfilmekben az a konfliktus, amikor egy ártatlan embert kellene cserbenhagyni sok más megmentése érdekében, de a hős képtelen rá, tétovázik. Ezt a konfliktust szimulálták két döntési helyzettel. Az egyikben egy kar meghúzásával meg lehetne menteni öt embert, egy viszont áldozatul esne. Mindenki a kar meghúzása mellett dönt. De amikor öt ember megmentése érdekében egy kocsi elé kéne lökni egy arra járó ártatlan embert, az emberek 85%-a erre képtelennek bizonyul. Logikailag a két helyzet közt nincs különbség, érzelmileg viszont óriási.

Az állati erkölcs
Az evolúciós kutatások arra vallanak, hogy nincs olyan emberi tulajdonság, amelynek ne volnának állati előzményei. Amikor a '70-es években a szociobiológia újraértelmezte az evolúciós gondolatot, és megfogalmazta az összesített aalkalmasság elvét, hirtelen kiderült hogy az "önző gén" önös érdekből akár még önzetlen is lehet. Az összesített alkalmasság azt jelenti, hogy egy állat evolúciós sikerességét génjei elterjedtsége jelenti. Így a szülő érdekelt utódja felnevelésében és szaporodási sikerében, hiszen ezzel is saját génjeit terjeszti. A testvérek is érdekletek egymás érdekeit szolgálni, hiszen ezzel közös génjeik elterjesztésén munkálkodnak. Még általánosabban, a rokonszelekciós elmélet szerint minden génrokon rokonsági fokának megfelelő mértékben fogja segíteni rokonát. A rokonok közti önfeláldozó magatartás, vagy az áldozatos szülői viselkedés levezethető tehát abból az "önző" igyekezetből, hogy az adott állat minél jobban elterjessze génjeit. Az evolúció során a gének elterjedését optimalizásó stratágiák ösztönös viselkedésekben és érzelmekben jelennek meg. Ezek a jelenségek a társas életet élő állatoknál még kifinomultabbak.

A szociális hierarchiában élő állatokban számos olyan viselkedés és érzelem fejlődött ki, amelyek a társas együttélést teszik lehetővé. Ha ezek nem alakultak volna ki, és nem jellemeznék a csoport minden tagját, a kölcsönös előnyökkel járó szövetség felbomlana. Így a szociális állatoknál megfigyelhető egymás segítése, védelme, a kölcsönös kurkászás, az egymással szembeni korrektség (például zsákmány elosztása) s a hierarchiában feljebb valóval szembeni alázatosság. Majmok, kutáyk között ismert a koldulás, ha az egyiknek van, ad a fajtársnak. Farkasok a zsákmányból visznek a vadászatban részt nem vett társaiknak. Delfinek órákon át segítenek sérült társuknak a felszínen maradni, hogy levegőt tudjon venni. Ezek a viselkedések és érzelmek az erkölcs előképei, hiszen az önzetlenség, a kölcsönös segítség- és védelemnyújtás morális értékek megvalósulását is jelenti.

A viselkedési szabályok evolúciója nem csak úgy valósulhatott meg, ha bizonyos viselkedések évmilliókon keresztül túlélési és szaporodási előnnyel jártak az egyedek részére. Ebből két dolog következik. Az egyik, hogy a morális viselkedés az egyén érdekeit szolgálja, még ha közvetlenül csoportérdekeket is tükröz. A másik, hogy olyan örökletes mentális folyamatokon keresztül valósulhat meg, amelyek bizonyos kulcshelyzetekben aktiválódnak, és kiváltják a megfelelő viselkedést.

Az emberi erkölcs alapjai
Ahogy az álatoknak, úgy az embereknek sem kell gondolkodiuk erkölcsi ítéleteiken, hanem azok spontán megjelenő érzelmekből fakadnak, mondják Jonathan Haidt és Jesse Graham 2007-es tanulmányukban.

Kultúrák összehasonlító vizsgálatával mutatták ki, hogy a morális érzelmek vagy morális intuíció minden emberben öt pszichológiai emóciórendszer működéséből fakad. Ahogy kialakult a nyelv, a fogalmi gondolkodás, a társadalmi-kultúrális intézmények, úgy az erkölcsi érzelmek eszmékké absztrahálódtak, és önálló életre keltek. A morálfilozófia azért bizonyult zsákutcának, mert fogalmi úton akarta levezetni, ami nem foglami úton született.

A morális emóciók evolúciósan kitüntetett emberi viszonylatokat szabályoznak. A morális emóciók lényege, hogy az egyén bizonyos helyzetekben belső kényszer érez arra, hogy "morálisan helyesen" cselekedjen. E cselekvések mozgatórugója nem a morál, hanem a szorongó rossz érzés elkerülése, illetve a belső jutalom és megelégedettség állapotának elérése. A végeredmény azonban olyan lesz, mintha az egyént morális elvek irányítanák. A hegeli "nem tudják, de teszik" mondás - bár Hegel nem erre szánta - remekül megragadja azt, hogyan formálódnak magasabb rendű morális elvek megvalósítására az evolúció során a lelki folyamatok és a viselkedés. A morális érzelmek átélése révén az emerek természetesen képesek morális ítéleteket is hozni, hiszen érzelmeik "megsúgják" nekik, mi a helynvaló, és mi a helytelen. Az elvont morál tehát nem tapasztalásól független racionális levezetés, hanem evolúciósan kimunkált együttélési elvek absztrakt megfogalmazása.

A túlélést s a sikeres szaporodást befolyásoló egyik legfontosabb viszonylat a szülő-gyermek kapcsolat. Mivel az emlősállatok sok időt és energiát fektetnek utódaik felnevelésébe, kialakult egy érzelmi reakciókészlet, amely arra serkenti a szülőt, hogy siessen bajba jutott vagy szenvedő utódjának megsegítésére. Jól ismert, milyen ellenállhatalan hívójel az állat vagy ember kicsinyánek sírása. A feljett emlősöknél, s különösen az embernél ez az utódra irányuló segítési-gondozási késztetés kiterjedt a csoport minden tagjára, így mások szenvedése önkéntelen részvétet és segíteni akarást vált ki. A szenvedéssel és kegyetlenséggel szembeni ellenérzésekből alakult ki a szenvedést, fájdalmat elhárító személyek nagyra értékelése. Minden társadalomban tisztelik az önfeláldozást vagy a gyógyító személyeket. Ezeket az emóciókat az ártalommal és gondolkodással kapcsolatos morális elvek alapjának tekintjük.

A szociális életet élő emlősöknél és az embernél a csoporttagok közötti szövetségkötés és kooperáció nagy túlélési előnyt biztosított, ezért kialakultak azok az érzelmek, amelyek kölcsönös önzetlenséget és együttműködési készséget biztosítottak. Ebbe az érzelemnyalábba tartozik a hála, a lekötelezettség érzése, de a csalás és becstelenség miatti bűntudat és harag is. Ezek az érzelmek nemcsak akkor jelennek meg, amikor éppen kölcsönösségi viszonyba kerülünk, hanem akkor is, amikor ilyet tapasztalunk. A társadalmakban kialakult becsületesség és igazságosság eszménye, amely a kölcsönösséget szolszolgáló érzelmek absztakciója. Az emberk mindennapos beszédtémája a korrupció, a tisztességtelenség. A vizsgálatok szerint a csalók arcára jobban emlékezünk, és amikor valaki meg akar téveszteni minket, azt bizonyos jelekből képesek vagyunk észrevenni. Ez az érzelemcsoport a korrektség, becsületesség, kölcsönösség morális elveit alapozza meg.

A csoportban élés hatalmas előnyökkel jár, az embert a csoportszelekció tette naggyá. A szociális élethez nélkülözhetelenek azok a késztetések és érzelmek, hogy a csoport tagjai vágyjanak együtt lenni a csoport többi tagjával, fejlődjön ki bennük erős lojalitás a csoporttal szemben, érezzék lételemüknek csoporthoz tartozást, legyenek képesek saját érdekeiket a csoport érdekeinek alárendelni, tudjanak bízni a csoportban. A csoportidentitás része az, hogy a csoportttagok idegenkedést, ellenszenvet, előítéletet vagy éppen gyűlöletet éreznek a más csoporthoz tartozókkal szemben. Ez az előítéletek forrása is.

A csoportban élő állatok elüldözik maguk mellől az idegen csoportból érkezőket, a csoportok harcokat vívnak egymással a területért, ivóvízforrásért. A szociálpszichológiai vizsgálatok kimutatták, hogy már az embergyerekekben is hihetelenül erős csoportképzési erők munkálkodnak, véletlenszerűen azonos csoportba sorolt gyerekekben igen gyorsan kialakul a csoportidentitás, és a másik csoporttal szembeni gyanakvás, lenézés. Mindenki ismeri iskolai élményeiből az "Ások" és "Bések" közti ellentéteket. Az emberek még egy multikutúrális társadalomban is különösen szükségét érzik annak, hogy mgukat referenciacsoportjukba tartozásukkal definiálják. A társadalom tele van egymást átfedő csoportokkal: a melegek, a heavy metal rajongók, a Fradi-drukkerek, a jobboldaliak és a baloldaliak, a környezetvédők, az öregek és a fiatalok, a motorosok, felsorolni is lehetelen a megannyi alkalmi és állandó csoportot. A csoportlojalitás alapja az identitásnak, a hazafiságnak, a hazáért, csoportért hozott hősi áldozatnak. A történelem során az egyik legkomoylabb büntetés a csoportból való kizárás volt. Száműzetés, jogoktól való megfosztás, kiátkozás, megbélyegzés, kizárás a klubból vagy a "társaságból". A bebörtönzés és a büntetett előélettel való megbélyegzés a kirekesztés modern formái.

Csoport nem létezik hierarchia nélkül, hierarchia viszont nem létezik tekintélytisztelet és presztízs nélkül. Minden szociálisan szerveződő csoportban vannak vezetők, létezik csípésrend vagy alá-és fölérendeltség. A legtöbb emberben nyílt vagy rejtett csodálat vagy irigység van a nagy presztízsű emberekkel szemben. Az emberek arról álmodoznak, hogy egy nap majd ők is híresek és vezetők lesznek, mohón olvassák-nézik a hírességek életének titkait. Kialakult a kötelessgétudat, az engedelmesség és persze a hatalomvágy, a karizma és a vezezői képességek.

A morál biológiája
Az a tény, hogy már az állatoknál is megfigyelhetőek a morális értékek, azt jelzi, hogy a moráis ösztön genetikailag kódolt. Külön nevelt ikrek erős egyezést mutatnak a lelkiismeretesség és a kooperatív hajlam tekintetében. A "morális vakságnak" egy speciális személyiségtípus fel meg, amit pszichopátiának nevezünk. A pszichopaták fő jellemzője, hogy nincs empátiájuk, és nem éreznek bűntudatot vagy szorongást a morális szabályok megszegésekor. A pszichoptia erős genetikai öröklődékenységet mutat, és a pszichopatáknál bizonyítottan deficit mutatható ki a homloklebeny alsó, úgynevezett orbitális területén. Az e területet ért sérülés pszeudpszichopátiát eredményez, vagyis a beteg úgy kezd viselkedni, mintha született pszichopata volna.

Úgy látszik tehát, hogy az agy normális fejlődése esetén magában hordozza a morális készségeket, vagyis - akárcsak a nyelv esetén - létezik egy készség, amely minden embert képessé tesz arra, hogy "kivonja" környezetéből az adott kor morális szabályait. Ezeknek a szabályoknak azonban összhangban kell lenniük az evolúció során kikristályosodott öt nagy morális elvvel. Az emberek számár a morális elvek követése és a morális igazságosság úgy tűnik, mindennél fontosabb. Az összes nagy emberi történet hűségről, önfeláldozásról, egymás megsegítéséről, vagy éppen nagy árulásokról, cserbenhagyásokról szól.

Különös módon jelenkorunk megosztottságát, vagy a kultúrák harcát ugyancsak felfoghatjuk morális konfliktusoknak vagy félreértéseknek. A muszlimok harca a nyugati világgal szemben egyértelműen a hagyományos értékek védelmében történik, melyeket kikezd a nyugati világ egalitariánus eszmerendszere. Úgy tűnik, a magyar politikai megosztottság a homoszexualitás destigmalizációja vagy az azonos neműek házasságának kérdéseiben is e frontvonalak mentén érthetőek meg. Míg a liberálisok igazságtalannak éreznek minden hátrányos megkülönböztetést, a konzervatívok a hagyományos értékek pusztulását látják az emberi szexualitás vagy házasság liberalizálásában. Csak remélhetjük, hogy a morális érzelmek kutatása lebontja a bal- és jobboldal között az áthatolhatalannak tűnő falakat.
___________________________________________________________
IPM Magazin, 2009.július, VIII. évfolyam 7. szám

2009. július 29., szerda

24

Azt hiszem, sosem voltam annyire fáradt, mint tegnap. 24 órás munka után (3 órát aludtam) még volt energiám megtanulni úszni, úgy rendesen. Legalábbis most sikerült ráéreznem a ritmusára, és nem akartam megfulladni meg rögtön levegőt venni, amint a víz alá nyomtam az arcom. Ennek örömére leúsztam pár hosszt, hogy érezzem az új képességem erejét, majd félig megtanultam gyorsúszni is... kis jóindulattal félig...

Aztán bementünk a városba venni egy-két dolgot. Közben borzalmasan elfáradtam. Annyira elfáradtam, hogy hazaérve csak feküdtem, mint egy darab fa, és nem voltam képes elaludni. Este nyolcig hevertem hasznavehetelenül az ágyban, arra nem voltam alkalmas, hogy inni hozzak magamnak. Kiszolgáltatott voltam a szobában zümmögő szúnyogoknak is, akiket máskor oly élvezettel végzek ki. Végül kb. másfél órát sikerült aludnom, majd éjfélig olvastam. Ezt követően végül könnyedén álomba szenderültem, és régi, kedves tanáraimmal álmodtam. Az egyiknek már egyáltalán nem voltam fontos, és ez rettenetesen fájt, míg a másik boldog volt, hogy láthatott, s bár hat éve nem láttam, fiatal volt, és gyönyörű. Így boldogsága rám is átragadt.

Tízkor keltem, de úgy éreztem, még mindig nem aludtam ki magam. Ehhez az éjszakázáshoz hozzá kell szokni, mert az ezzel nyert sok szabadidő elmegy a regenerálódással.

Matek

Az utóbbi időben egyre erősebb ingerenciám támad arra, hogy megoldjak egy-két egyenletet. Mindez odáig fajult, hogy azt hiszem előkeresem a matematikai feladatgyűjteményemet, és keresek pár szimpatikus példát. Csak az zavar, hogy nem nagyon emlékszem a megoldóképletekre. Így ahhoz, hogy sikerrel oldjam meg a feladatokat, ezeket is át kell majd néznem.
Mégis mi bajom lehet?

2009. július 26., vasárnap

Sötét képernyő

Már megint olyan szerencsétlen voltam, hogy ment a tévé, mikor lementem vacsorázni a konyhába. Vajon hány agysejtem bánja? A TV2 magasröptű riportműsorában, a Naplóban - én bolond, még reklámozom is! - Klári néni csodálatos médiumi képességit csillogtatta éppen, és megtudthattuk, hogy Japánban annyira oda meg vissza vannak tőle, hogy lassan felhúznak neki egy templomot, és külön kultusza lesz, mert megtalálta egy elveszett kisfiú csontjait. Klári néninek persze kb. 5 kiló arany volt a nyakában és az ujjain, de biztos csak azért, mert azon keresztül jobban tudja tartani a kapcsolatot a túlvilággal.

Ám már hozzászoktam az effajta hülyeséghez. Ami mégis betette a kaput, az a riporter - fogalmam sincs kicsoda - égbekiáltóan buta, sötét, hülye, idióta végszava volt, melyet sajnos szó szerint nem tudok visszaadni, de a lényege az, hogy nem is számít, hogy Klári néni mit tesz, tényleg érzi-e a holtakat, meg hogy lesz-e világvége 2012-ben, a lényeg, hogy elgondolkodjunk azon, hogy a világ nem olyan egyszerű, mint ahogyan azt az iskolai biológia és fizika órán tanultuk.

Ebből természetesen azonnal levontam a következtetést, hogy a riporter úr vagy géniusz, vagy nem járt sem biológia, sem fizika órára (és inkább ez utóbbi). A kedves riporter urat leültetném beszélgetni egy fizikussal a világ létezéséről, keletkezéséről, aztán megnézném mennyit értene meg belőle. Valószínűleg jóval kevesebbet, mint Klári néni gyógyegér szájtépéséből arról, hogyan hangolódik rá a fényképen lévő szellemre. Rendesen feldühített a sötétségnek ez a buta, korlátolt, imbecil megnyilvánulása. Hát már tényleg ennyire nem erény a gondolkodás?

Anyósom aztán feltette a koronát minderre azzal a kérdéssel, hogy én vajon miként cselekedtem volna Liptai Claudia helyében, aki - mint megtudtam a soron következő riportból - válik, de csúnyákat írnak róla az újságok, és ez rosszul esik neki. Mivel nem tudtam, hogy mivel kapcsolatban kellene, hogyan reagálnom, és elszégyelltem magam tudatlanságom és tájékozatlanságom miatt, közöltem, hogy nem nagyon motiválnak Liptai Claudia cselekedetei, ha akar váljon el. Ő dolga.

Aztán megsimogattam a macskát, majd távoztam a frissen vasalt ingemmel, és megírtam ezt az értelmes bejegyzést.

Lilith

Lilithet is felkapták az ezoterikus irodalom szépreményű önjelölt prófétái. Lilith, ki bűnökre csábítva vezet minket a megvilágosodás felé, Lilith a vámpírok anyja, a sötét hold. Lassan Atlantiszig nyúlnak vissza, de hogy Lilith honnan is gyökerezik valójában, ezzel kevesen törődnek. Ez persze sosem számított a new age szinkretista vallásában.

Jahve nem olyan tökéletes isten, mint amilyenné a keresztények emelték. Jahvét az Ószövetségből ismerhetjük meg jobban, de még ez sem elegendő forrás. Jahve valószínűleg még csak nem is zsidó istenség, hanem valaha ők is átvették valamely néptől a Közel-Keleten. Merthogy a zsidó sem volt ám olyan szilárd monoteista vallás, mint ahogyan ezt ma sokan hiszik. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az angyalok léte, vagy a prófétáik szüntelen hadakozása a bálványkultuszok ellen. Az ókori Jahve büszke volt, kizárólagos tiszteletet és véráldozatot kívánt híveitől (még az emberáldozat gyökereit is megtalálhatjuk Ábrahám és Izsák történetében).

Apokrif zsidó legendák között matatva találunk érdekes álláspontokat a jól ismert bibliai (de valójában héber) történetekről. Ezek sokkal ősibbek, mint a Biblia, és rámutatnak az ókor rendkívül színes hagyományaira és mondavilágára.


Lilith-tel is így találkozhatunk. Midrásokban és nem a Bibliában (a Bibliában csupán Ézsaiás próféta említi, azt mondja róla, elhagyott romok közt lakozik - 10.6.). Lilithnek nem lehetett helye a Bibliában, hisz hogyan lehetne magyarázni a keresztény dogmákkal egy csapodár asszonyt, egy "első feleséget", akit valószínűleg termékenység istennőként tiszteltek? Hogy maradhatna így tiszta Ádám, az első ember? Természetesen sehogy.

A Genesis Rabbá (mely a Genezishez írt midrás - Kr.u. I. sz.) szerint például Ádámnak kezdetben nem volt társa, és egyedül nevezte el az állatokat, akik párosával járultak elé. Szerelmük láttán Ádámban féltékenység támadt, s vágyát sorra próbálta kielégíteni az állatokon, ebben azonban nem telt boldogsága. Ezért elkeseredésében így kiáltott: "Minden teremtménynek van hozzá illő társa, csak nekem nincs!"*

Jahve ekkor formálta számára Lilithet, koszból és üledékből (Ádám természetesen tiszta porból készült). Ádámnak ettől a nődémontól számtalan démonfia született (pl. Asmodeus). Ádám azonban sehogyan sem fért meg Lilith-tel. Lilith büszke volt, sértőnek érezte, hogy a közösülés során ő legyen alul. "Miért kell nekem alattad feküdnöm? - kérdezte - Én is porból lettem, egyenlő vagyok veled." Amikor pedig Ádám erőszakkal akarta engedemességre bírni, Lilith kimondta Jahve bűvös nevét, levegőbe emelkedett, és a Vörös-tengerhez szállt, ahol számtalan buja démonnal egyesült, és lilimet (többesszám!) szült, naponta száznál is többet.

Ádám elpanaszolta Jahvénak bánatát, hogy párja elhagyta őt. Isten három angyalt küldött, hogy Lilithet hozzák vissza. Lilith azonban azt mondta, azok után már nem lehet tisztességes feleség, amit a Vörös-tenger partján bujálkodó démonokkal űzött (ami valahol érthető). Az angyalok Lilithet megfenyegették, hogy meghal, ha nem engedelmeskedik Jahve parancsának, azonban meghalni sem halhatott, mert ő rendelkezett az újszülött gyermekek életéről. Ezért Isten úgy büntette, hogy démon gyermekei közül százat pusztított el naponta, és ha egy védő amulett miatt egy halandó gyermeket elvinni nem tudott, úgy sajátja ellen fordult gyűlölettel.

Lilith elkerülte azonban az Ádámot sújtó halandóság átkát, mert még az eredendő bűn előtt elhagyta a Paradicsomot.

A Genezis Rabbá szerint Istennnek nem szegte kedvét, hogy Ádám első felesége nem volt a megfelelő társ. Új feleséget alkotott Ádámnak, s megengedte, hogy munka közben nézhesse, mint építi fel húsból az asszonyt. Ádámot olyannyira undorította a látványt, hogy szegény első Évát akkor sem tudta megszeretni, miután már teljes ragyogásában állt előtte. Ezért Isten ezt az asszonyt elvitte - senki sem tudja, mi lett vele.

A második Éva az ismert módon született, Ádám oldalbordájából, aki el volt ragadtatva szépségétől és alázatosságától. Más források szerint Éva Ádám levágott farkából teremtetett. Ennél jobban nem is fejezhették volna ki, hol áll véleményük szerint az asszony.

Lilith az Ádámtól való elszakadást követően egyre jobban eldémoniasodott. Közösült az alvó Ádmmal, és további démonokat nemzett neki. Neve egyet jelentett a Gonosszal, az alvás során fellépő fulladást, a gyermekágyi halandóságot, a serdülő fiúk éjjeli magömlését mind az ő fondorlatoskodásának, bujaságának tartották. Ha gyermek születetett, védő amuletteket tettek az ágyához, vagy felfestették az ajtóra a három angyal nevét, hogy Lilith ne tudjon bejönni.

Egy olyan korban, mint a mai, Lilith rendkívül szimpatikussá vált a férfivel szemben tanúsított ellenállása, lázadása miatt. Mert szembe mert szállni, el mert menni. A feminizmusra hajló, Lilithet kedvelők köre elfelejti, mivé is vált Lilith egyedül, hova is juttatta önzésének sodrása. A szinkretizmus lényege azonban épp az, hogy mindenre megtalálja a megfelelő választ, csak egy-két dolgot kell átmagyarázni. Így lett a nimfomán, alantas nődémonból olyan istennő, akivel bűneinket átélve tisztulhatunk meg.

________________________________________________
* érdekes belegondolni, hogy a közel-keleti országokban mai napig szabályozzák a bestialitast - vagyis az állatokkal folytatott szexulatiást. Ezen állatok húsa tisztátalanná válik, fogyasztani nem lehet, ugyanakkor nem tiltják egyértelműen az állatokkal való közösülést

2009. július 25., szombat

Új felsőm van

Azt hiszem, hosszú ideje ez az egyik legjobb póló, amit vettem. Bár ez a képen nem jön át, de csillog is. És természetesen remekül áll.


2009. július 24., péntek

Ruha

Néztem az asztalomra helyezett sötét nadrágot, a fehér inget, a névtáblát. Még nincs öltözőszekrényem, az irodámban veszem át. Bezárkóztam. A nyári melegben tapad a bőrömre a műszál, az ing legalább két számmal nagyobb, mint kéne, de kisebbet nem gyártanak. Három éve állt a ruha a szekrényben. Tudom, hogy kritikán alulian nézek ki benne, tudom, hogy kényelmetlen, bőrirriátló, előnytelen, rosszul van megvarrva (de egy vagyonba kerül) mégis valahol rendkívül örülök annak, hogy megint belebújhatok. Én az a bolond vagyok, aki még büszke rá.

2009. július 20., hétfő

Olvasom a sok szingli lány bánatát a blogspoton, és arra gondolok, talán könnyeb dolguk lenne, ha 18 évesen férjhez adták volna őket.
(talán meg is érdemelték volna)

Híresek, szépek, vonzóak


Itt látható azon három híres nő, illetve férfi, akik szerintem a legszebbek, illetve legvonzóbbak.

Az abszolút No.1. hölgy nálam az isteni Catherine Zeta Jones, a maga mindent betöltő végtelen nőiességével. A szimpátiát csak fokozták számomra az olyan nyilatkozatai, melyek szerint abszolút nem feminista, és szerinte egy nőnek igenis nőnek kell maradnia. Mindezt sugározza is magából. Igazi nő.

Ahogy Beyonce is. Tiszta erotika, és az alakja is csodálatos. Meg kell nézni a Single Ladies klipjét, annyira tetszik ez a fajta nem gebe nőiség. (én gebe vagyok, de nem azért mert éhezem, és épp ezért jól is áll) Anno le is rajzoltam, és én is meglepődtem rajta, milyen jól sikerült.

A harmadik hölgy Gregor Bernadett. Mert szép. A Playboy egyik régi lapjában "szerettem bele", mikor egyiptomi sminkkel és kiegészítőkkel fotózták. Egyszerűen töléketes. Erkölcsisége meg nem ide tartozik.

A férfiaknál Brad Pitt az első. Nem is kívánom kommentálni. Alap.

Brandon Lee. Tinikorom nagy szerelme (állandóan gyászolni voltam kénytelen a kedvenceimet. Először John Lennont, igaz, évekkel a halála után, majd őt). Arcának egészen egyedi karaktert kölcsönöz ázsiai származása. A testéről is tehettem volna fel képet, az is tökéletes - köszönet a kung-funak. Rendkívül férfias.

Chad Kroegert már akkor bírtam, mikor csak Amerikában voltak híresek. Az utóbbi időben meglepően fel van kapva. Ő nem annyira jóképű - szerintem - mégis van benne valami vonzó. Legalábbis nekem. Egyébként sokan nem bírják.

Az a bolond ötletem támadt, hogy összevetem véleményemet a férjem véleményével. Így aztán megkérdeztem, hogy ki az a három híres nő, akit a legszebbnek, és ki az a három híres ferfi, akit a legférfiasabbnak talál. Az eredmény itt látható:


A nőknél Claudia Schiffer (abszolút kedvence), Nicole Kidman és Jennifer Aniston (akit én mindig igen jellegtelen nőnek láttam, a párom szerint azonban épp ez a - szerinte - szerénység olyan megkapó benne). A férfiak terén Arnold Schwarzenegger a No.1. pasi (gyerekkora kedvenc filmje, a Conan a barbár miatt), majd Tom Cruise (valóban nem rossz választás) és végül Terence Hill, de utóbbi talán csak a személyes szimpátia miatt (bár nekem gyerekkori első sztárszerelmem).

Az mindenesetre megállapítható, hogy a férjem a szőkékre bukik. Illetve inkább a kék szeműekre. Ezt nem is tagadja, én is szőke vagyok, kék szemmel. A barna szemű nők, elmondása szerint, sose vonzották. Még ha volt is barna szemű barátnője, nem tudta olyan komolyan gondolni. Egyszerűen nem az tetszik neki.

És ezt látom a férfiaknál is. Arnold Schwarzenegger, Tom Cruise, Terence Hill, mind kék szeműek. Ráadásul az első kettő arcformában még hasonlít is a páromra (aki szintén kék szemű), neki is ilyen markáns, szögletes álkapcsa van.

Az hiszem, ami következtetést levonhatok, az az, hogy a páromnak van ideálja, nekem meg nincs. Illetve, hogy ő a szőke nőkre bukik, én meg a barnákra. (az általam favorizált nők neki egyáltalán nem tetszenek)

A vicces az lenne, ha ezek után feldobnám a saját képünket, összehasonlítás végett. Az eredmény az lenne, hogy a párom által választott nők rám, a férfiak valamiben rá hasonlítanak. Míg az általam választottak nem hasonlítanak egyikünkre sem. (na jó, végülis Brad Pitt is kicsit szögletes arcú)

Sok tanulsága nincs a dolognak, de én azért jól elvoltam vele.

2009. július 18., szombat

Kanyargó gondolatok a serdülésemről

Meglehetősen "alulihletett" voltam az elmúlt napokban, úgy tűnik, a Múzsám is elhúzott nyaralni, csak én maradtam itt eme földön. Aztán egy hirtelen ötlettől vezényelve bedobtam a Nirvana In Utero albumát, amit meglehetős gyakorisággal hallgattam 15-16 évesen, magnós kazettáról, s oly keménynek és "már nem gyerekesnek" tartottam azt, hogy ilyen kemény zenét hallgatok, hogy néha kirázott tőle (magamtól) a hideg. Még a Scentless Apprentice-t is meghallgattam, és emlékeszem azon, hogy csodálkozom magamon, hogy tetszik (ma már annyira nem). De a Heart Shaped Box a mai napig az egyik legkedvencebb számom. (ezt is betehettem volna ide.)

Aztán kicsit elvágyódtam. 15-16 évesen a legnagyobb gondom az volt, hogy megint beégtem az előtt, akibe szerelmes voltam, mert már megint kiderült, mert már megint nem tudtam elég jól titkolni és már megint kerül. Őszintén nem értettem, mégis mi a baj velem, mert ha tükörbe néztem, én tetszettem magamnak, és nem értettem, másnak miért nem (ehhez megjegyzem, hogy valahol olvastam, hogy az emberek 80%-a szebbnek gondolja magát az átlagnál - csak tudnám, hogy akkor honnan ez a sok kisebbségi komplexusos egyén itt köröttem?). Ehhez hozzá jött az aktuális témazáró dolgozatra való fel nem készülés, vagy épp a kémia, ami azt hiszem életem legnagyobb homályzónája. Ja, és persze az, hogy amolyan társadalom szélén álló elem voltam... vagyok.

Kb. ekkor rögzült ez az állapot, se kint, se bent, se nem szerettek, se nem utáltak, ha ott voltam, nem zavartam (bár ez sem volt igaz mindenkire) ha nem voltam ott, nem hiányoztam. Közben mindent és mindenkit jól megfigyeltem, és az osztályom kalandjairól, pletykáiról, szennyeséről mindent leírtam a naplómban. Engem könnyű volt megtalálni, hisz amit nekem elmondtak, az nem ment tovább. Ellenben amit én bizalmas infoként elmondtam valakinek, az általában visszajött... és leégtem.

Hahh, régi szép idők!

Fogalmam sem volt, milyen jó nekem. Ez a legnyagyobb baj. Talán ha tudom, hogy mennyire jó olyan kevés felelősséggel lézengeni, jobban kiélvezem minden pillanatát, amíg tart, hisz akkoriban még az idő is lassabban telt. Valaha 8 év úgy ment el, mintha a fél életem lett volna (mert az volt), ellenben most úgy száll el, mint egy pillanat (pedig nem az).

Bár nem is tudom... nem vagyok benne biztos, hogy nem tudtam, hogy jó nekem. Becsültem a helyzetemet, bár mindent tudónak hittem magam, sokat szenvedett embernek. A 16 évesek minden bánatával élveztem a saját önsajnálatom és a plátói szerelmek édes hevületét. Azt hiszem, a tizenévesek máshogy szerelmesek. Csak akkor éreztem, hogy már fáj, éget, hevít, nem kapok levegőt, magával ragad és elpusztít... illetve ez utóbbit csak szerettem volna, de nem következett be. Csak a mérhetelen vágy maradt, hogy emésszen fel. S néha éjjel, lefekvés után, eljátszottam magamnak, ahogy belehalok. Igen, azt kell mondjam, végtelenül élveztem ezeket a kis egyszemélyes játékokat. Hisz az egész serdülés másról sem szól, mint önnön személyiségünkről. (Hozzáteszem tizenévesen valahogy nem tudtam mit kezdeni a beteljesült szerelem gondolatával. Csókolózunk, lefekszünk egymással, és tök jó... és utána...? Ezzel az "utánával" nem tudtam kibékülni.)

Ezeket a sorokat egyébként nem panaszként írom. Csak az a felelősségtől mentes néhány év! Jó lenne néha újraélni. Visszamenni ezzel a fejjel abba az érzésvilágba. Csak egy kicsit. Ahogy 16 évesen kíváncsi voltam, mit mondana nekem a felnőtt önmagam, most kíváncsi lennék arra, 16 éves önmagam mit szólna mindahhoz, amit mondanék neki.

Az ember passzív szemlélője saját elmúlásának. Próbálhat tenni ellene, de az elmúlás elmúlás marad.

2009. július 14., kedd

2009. július 10., péntek

Minden nő... micsoda is?

Az alábbi gondolataim mibenlétéhez tisztázzuk először is gondolataim forrását: a buszvezetőt. A buszvezető 45-50 év körüli, markáns arcú, szikár férfi, cigarettától mély és rekedtes, női füleknek kellemes hanggal és szürkéből fehérbe vegyülő hajjal. Férfias és szimpatikus. Emlékszem, mikor egyszer lerobbantunk, és feltűrt ingujjal buherálta a masinát, mígnem jól összkente magát, bár menni akkor sem mentünk tovább. A nők azonban szeretik az ilyen életképeket férfiakról.

A buszsofőrre minden reggel rámosolygom és visszamosolyog. Ez amolyan szükséges kelléke a reggeleimnek munkába menet. Egyik reggel azonban azt kellett látnom, hogy a buszvezető egy 35év körüli, agyonszoláriumozott, túlsmikelt, hosszú, festett (!) szőke hajú nővel beszélget.

És nem mosolygott rám.

Annyira lefoglalta ez a leginkább kivénhedt, agyon had ne mondjam mit csinált, had ne mondjam minek látszó nő, hogy rám sem nézett! És én megsértődtem. Egész úton ott bájolgott, a nő tette neki a szépet, ő pedig vette a lapot, ami rendkívül idegesített. Egyfelől csalódás volt, hogy ilyen nőkkel flörtölget jó kedvűen, másrészt csapás volt az öntérzetemnek, hogy egy ilyen nő miatt rám se néz!

De miért is? Én sosem akartam vele bájologni, beszélgetni, nem akartam randira hívni, sőt, egyáltlán nem akartam tőle semmit, és ha ő akart volna, valósznűleg finom iróniával elmagyarátam volna neki, miért nem lehet róla szó, és hogy lépjen le. Csak a reggeli mosolyomat akartam, ami nekem, az én nőiségemnek, szépségemnek, kedvességemnek és fiatalságomnak szól, jár, és amitől jól érzem magam, mert érzem belőle, hogy mint nő, tetszem. Úgy éreztem, megloptak. És pont egy ilyen... egy ilyen lopja el a reggeli mosolyomat. Gyalázat!

Szóval ebből a sértett büszkeségből kiindulva kezdtem el gondolkodni magamon. Mert nézzük a dolgot a buszsofőr szemszögéből! Adva van egy szép, csinos (és szerény) fiatal lány, aki minden reggel kedvesen rámosolyog felszálláskor és sokszor leszálláskor is. Simán vehetné akár kezdeményeznek - már miért is ne? És nem értené, hogy miért lépek három lépést vissza, ha válaszol erre a "kezdeményezésre", miért leszek kényszeredett, és végül, miért koccantom le. Munka után, egy sör mellett, megbeszélné a haverokkal, megállapítanák, hogy a kiscsaj azt sem tudta, mit akar, túl fiatal, szűzkurva, stb. Holott a kiscsaj pontosan tudja mit akar: a reggeli mosolyt, amiből érzi, hogy a másiknak tetszik és jól néz ki! Ennyit, és nem többet. És ha többet akar sofőrünk, akkor a kiscsaj ennyit sem fog akarni.

Ennek alapján aztán eljutottam oda, hogy "problémámmal" nem vagyok egyedül, a férfiak ugyanis rendszeresen férfeértelmezik a nőknek ezeket az apró figyelemfelkeltő kacérságát, amiért aztán minket okolnak, és csúnya szavakkal illetnek bennünket. (hozzáteszem, sokszor joggal, mert vannak nők, akik túl messzire mennek, és egy bizonyos vonalon túl akarnak megálljt parancsolni a férfinek, illetve azt is hozzáteszem, hogy nekem eddig nem volt semmi problémám, egyrészt mert jól választok "hódolókat", másrészt nem feszegetem a határaikat) Hogy is áll mindez nálam? Nem, nem várom el mindenkitől, hogy tetszek neki. Csak bizonyos, nekem tetsző illetve szimpatikus személyektől, akikhez egyébként sok közöm nincs is. Kell az elismerés, had legyezze a hiúságom, ugyanakkor vannak férfiak, akiket azért meg tudnék ütni, mert rám merészlet nézni "úgy". Mert mégis hova gondol?

A férfiak ennél egyszerűbb lények, mintha nem ismernék ezeket a finom tónusokat. Csak a "dugnám - nem dugnám" kategóriákat. Azt hiszem, ez alapvető gond a két nem közti kommunikációban, és a férfiak sokszor ezért érzik becsapva magukat. Meg a nők is.

Mindebből nem feltétlenül következik az, hogy a nők hülyék, és hogy minden nő az amire most az olvasó gondol. Inkább a férfiak túl egyszerűek. De ezt elnézzük nekik, és szeretjük őket.

Másnap a - már kivénhedt nőszemély nélküli - buszvezetőre nem mosolyogtam rá. Aztán útközben meguntam a saját duzzogásom, és elől szálltam le, hogy kieszközöljem jól megérdemelt mosolyomat, melyet - természetesen - meg is kaptam. A buszvezető a kis lelki miniatűr drámámból semmit nem vett észre. És ez így van jól.

2009. július 4., szombat

Szendi Gábor: Az emberi akarat útvesztőiben

Sokan a vallásokat világmagyarázatnak tekintik. Meglehet, van ebben igazság, de úgy tűnik, az ókor istenei leginkább az emberi viselkedés értelmezésére tett kísértletek. Az ember evolúciója során agya módosult, s fokozatosan az ember egy új interpretációja jelent meg: az ember, mint felelős, öntudatos lény. Vagy ez is csak illúzió?

Merton Gill és Margaret Brenman 1961-ben megjelent könyvükben leírták, hogyan próbálják a hipnózisélmény lényegét megfejteni. Felváltva, hol egykük, hol másikuk ment ki a szobából, s amelyikük éppen bennmaradt, az eldöntötte, hipnotizálja-e a kísérletre felkért személyt, vagy sem. Aztán aki kint várakozott, bejött és meg kellett állapítania, hogy hipnózisban van-e a kísértleti személy, vagy sem. Kezdetben ez könnyű feladat volt, hiszen az alany csukott szemmel feküdt az ágyon, csak a hipnotizőr kéréseire reagált. A sokadik kísérletben azonban már egyikük arra kérte a hipnotizált alanyt, hogy amikor a másik kutató bejön, viselkedjen úgy, mintha nem volna hipnózisban, vagyis nyitott szemmel tegyen-vegyen a szobában. Így is történt. A kísérleti személy hipnózisbn jött-ment a szobában, belelapozott egy magazinba, leült, majd felállt. Vajon ő most éber állapotban vagy hipnózisban van-e? Egyáltalán: van-e különbség az éber tudatállapot szimulációja és az éber tudatállapot között? Gill és Brenman összehasonlították a hétköznapi tudatállapotban és hipnózisban lévő alanyok élményét és viselkedését. Végül arra következtettek, hogy a normál éber tudatállapot és a hipnózis között egyetlen különbség van: hipnózisban a hipnotizált alany többé nem akar. De milyen is az, amikor az ember akaratnélkülivé válik? Ha megfigyelünk egy hipnózisban éberségét szimuláló embert, a motiválatlansága, passzivitása a legfeltűnőbb. Amikor a kutatók rákérdeztek az élményre, az alanyok olyasmiket mondtak, hogy "azt fogom tenni, amit ön akar". Hogy is néz ki ez a szokványos hipnózis során?

Amikor például a hipnotizőr azt mondja az alanynak, hogy "és most a karja lassan felemelkedik", akkor a hipnotizált személy azt tapasztalja, hogy - bár ő erre erőfeszítést nem tett - , a karja tényleg felemelkedik. Persze ki más emelné fel a karját, mint a hipnotizált maga, de neki erről nincs tudomása: a kar, mintha csak önálló lény lenne, a hipnotizálttól függetlenül emelkedik fel. Vagyis az Én csupán megfigyelőjévé válik mindannak, ami a testtel történik. Mély hipnózisban mondhatjuk azt az alanynak, hogy valami nem látszik (pedig ott van), de akár azt is, hogy látszik (pedig nincs ott). A hangsúly azon van, hogy nem az alany lát vagy nem lát, hanem a tárgy látszik, vagy nem látszik. Hipnózisban tehát megszűnik az Én, mint akaró, mint szándékozó, mint kivitelező. Az Én beleszólása nélküli történések egyfajta passzív szenvedő élménymódot képviselnek.

Vajon e különös élmények a hipnotikus állapot mesterséges termékei, avagy a hipnotizált ilyenkor az emberi tudat egy ősibb állapotába tér vissza?

Homérosz nyelve

Bruno Snell klasszika-filológus 1953-ban "Az elme felfeldezése: az európai gondolkodás görög eredete" című munkájában részletesen elemezve az Íliász és az Odüsszeia ógörög nyelvezetét, meghökkentő felvetéseket fogalmazott meg. Szerinte az időszámításunk kezdete előtt körülbelül 1334-1150 között megesett trójai csatáról i.e. 850 körül született két eposz szerzője kora tudatelméletét is leírta. Eszerint az ókori görögök valahogy úgy éreztek és gondolkodtak önmagukról, mint ma a hipnózisba került személyek - azzal a különbséggel, hogy ők a tudatállapotukat nem tudták normál éber tudatállapot ellentéteként megélni. Hogy kicsit konkrétabb legyek: Homérosznak nincsenek szavai az akaratra, szándékra, tervezésre, gondolkodásra, lélekre, öntudatra - egyszóval az ókori görögök nem úgy élték meg mindennapjaikat, hogy "ezt és ezt gondoltam ki, ezt és ezt akarom", hanem úgy, hogy "ezt és ezt teszem". Modern nyelvezetünk még őrzi ezt a finom különbséget. Egy menekülési helyzetet leírhatunk úgy, hogy "úgy döntöttem, elfutok", de megélhetjük úgy is, hogy "késztetés támadt lábaimban a futásra", vagy "a lábak szinte mgáuktól nekilódultak". Utóbbi fordulatok azt érzékeltetik a mai hallgatóval, hogy a menekülés szinte automatikusan következett be - az Én nélkül. Úgy tűnik azonban, hogy az ókor embere számára ez nem metafóra, hanem valóság volt.

Homérosz hőseinek nem volt lelke. Volt viszont három külön szavuk arra, amit mi az elme három funkciójának tekintünk. Nekünk a lélek a testben lakó Én, aki uralja a testet. Az ógörögöknek a psziché a vérrel vagy lélegzettel volt azonos, s lám, a mi nyelvünkben is felismerhető a lélek és a lélegzet közti kapcsolat. A "kiadja a lelkét" mondat ma azt jelenti, hogy valaki, mint énnel, akarattal bíró, megszűnik létezni. Eredetileg azonban azt jelentette, hogy "utolsót lélegzett". Nincs légvétel, nincs élet. A thymos szó azt a funkciót jelentette, amit ma az én mozgató akaratának élünk meg. A mai ember tudatosítani tudja kivitelezendő mozgásterveit, késztetéseit, s mint lelki élményekről be tud számolni róluk. Az ókor embere számár a thymos "mondta meg", hogy éhes, szomjas, harcolnia kell. Akhilleusz harcolt, amikor a thymos a mellkasában arra sarkallta. Ha a thymos a lábba ment, akkor az ember futott. Aki megdermedt a rémüettől, arra úgy mondták, "elhagyta lábát a thymos". Az ókor embere tehát folyton "azon kapta magát", hogy már éppen tesz valamit, s erre született magyarázatlént a thymos. Mi úgy gondoljuk, hogy általában akarjuk azt, amit teszünk.

Az ókori ember nem volt képes introspekciókra, vagyis arra, hogy saját lelki folyamatait megfigyelje, megélje, netán másoknak elmondja. Ahogy hipnózisban is, a "kar delemelkedik" történést nem kíséri az élmény, hogy "én emelem fel a karomat", miközben valójában ez történik. Ennek ókori élménymegfelelője: "a thymos felemelkte a karomat".

Még egy utolsó példával próbálom érzékeltetni az ókori lélek sajátosságait. A "látni" szó a modern embernek mindig implikálja azt, hogy "én látok valamit ilyennek vagy olyannak", "bennem kelt ilyen vagy olyan hatást a látvány". Ám az akhájoknál a "látni" ige helyett sok-sok szó van a látásra, mindegyik azt a speciális helyzetet képviseli, amelyben a látvány valamilyen állapotba hozta az ókor emberét. Amikor Akhilleusz "görbén fölfelé nézve" szól, az mindig azt jelenti, hogy "dühösen lát". Vagyis "dühösen látni" nem egy lelki állapot, hanem egy cselekvési mód. A dühös lelkiállapot csak számunkra létezik, mert mi be tudunk róla számolni, mint belül megfigyelt lelki élményről.

A görög istenek hallucinációk?

De mi végre is ez a nyelvi búvárkodás? Ahogy Daniel Dennett nevezi, ez a szoftverrégészet. A nyelv rögzíti azt, hogyan gondolkodik az ember önmagáról és a világról. A nyelv tehát régészeti lelet, csak érteni kell, mit üzen. A mai ember számára megszokott, hogy Énje érzékel, tervez, akar és tesz. Tudatában vagyunk annak, hogy létezünk, hogy mi érzünk, mi döntünk, mi cselekszünk, tetteinkért, gondolatainkárt vállaljuk a felelősséget. De vajon miként élte meg az ókori ember vagy a még régebbi korok embere önmagát?

Julian Jaynes pszichológus 1976-ban jelentette meg "A tudat eredete a kétkamarás elme hanyatlásában" című könyvét, amely forradalmian új alapokra helyezte az emberről való gondolkodást. Jaynes szerint az ókori emberek saját gondolkodásukat olyasfajta hallásos hallucinációként élték meg, mint amelyeket a mai skizofrén betegek tapasztalnak. A skizofrén betegek hangokat hallanak a fejükben, amelyek valamire utasítják őket, vay az éppen folyó cselekvést kommentálják, esetleg folyamatosan bírálják, pocskondiázzák a személyt. A skizofrén betegek hallucinációinak két fontos jellegzetssége van: a hangokat reálisan létezőnek élik meg, és úgy tekintik e hangokat, mint amelyek idegen személytől erednek.

Az ókori görögök hanghallásaikat isteni beavatkozásokként élték meg.

Amikor Agamennón megharagítja Akhilleuszt, az majdnem ledöfi a királyt, ám ekkor Athéné jelenik meg, és így szól: "kardod ki ne rántsd kezeddel: szóval azonban csak szidd őt kedvedre tovább is". Ma úgy mondanánk, Akhilleusznak megjött a józan esze, és visszafogta magát. Az ókori görögök az ellentétes késztetést "isteni hangnak" tulajdonították. Amikor Akhilleusz Patroklosz tetemére borulva zokog, Thetisz jelenik meg, s azt mondja neki: "Drága fiam, hagyjuk most őt, noha kínoz a bánat..." Thetisz jeleníti meg Akhilleusznak azt a gondolatát, hogy siránkozás helyett inkább bosszút kellene állnia barátja haláláért. Később, amikor Agmnennón kibékül Akhilleusszal, korábbi tettét, hogy elvette tőle a szép rabnőt, így indokolja: "oka nem vagyok ennek, mert Zeusz tette, s a Moira, Erínüsz, a ködbebolyongó: gyűlésen szívembe ezeke dobták a vad ártást, aznap, amint Akhilleusz zsákmányrészét eloroztam."

Jaynes szerint a szinte folyamatos hallucinációkra egyetlen kézenfekvő magyarázat születhetett: az ókori ember úgy gondolta, kritikus pillanatokban az istenek, szellemek, rokonok lelke jelenik meg, s vagy segítő, vagy ártó szándékkal tanácsokat, utasításokat adnak. Gondoljunk csak bele: ha folyamatosan hangok irányítanának minket és minden körülöttünk élő ember is folyamatosan azzal indokolná tetteit, hogy egy hang azt mondta neki, tegye ezt vagy azt, vajon mi nem azt gondolnánk-e, hogy létezik egy transzcendentális világ, amely állandóan itt van körlülöttünk, figyeli minden lépésünket, s terveit tetteinken keresztül valósítja meg. Ha saját viselkedésünket - miként egy hipnózisban lévő személy - mindig csak menet közben tapasztalnánk meg, vajon nem úgy élnénk-e meg, hogy testünket valamiféle tőlünk idegen thymos mozgatja? Ezek az erők persze valamiként minket szolgálnak. Hisz látnánk, hogy cselekvésünk lényegében összhangban van a környezettel: eszünk, ha ételt tesznek elénk, elmekekülünk, vagy harcolunk az ellenség láttán, s ha mi vagyunk Párisz, megkívánjuk szép Helénát. Az a felfogásmód, hogy az ókori görögök bármilyen eseményekben bekövetkezett fordulatot valamely isten akarataként tudtak értelmezni, kerekké és értelmezhetővé tette a világot. Mivel még nem volt Én, amely képes önmaga vágyait, szándékait, akaratát észlelni és szabályozni, az ember az istenek által mozgatott automataként élte életét.

Az ókori tragédiák lényege, hogy a hős olyanért kell hogy bűnhődjön, amit akaratlanul, isteni akaratra, vagy isteni akaratot sértően követett el. E tragédiák rejtett üzenete, hogy az emberi akarat csak illúzió, valójában az istenek játékszerei vagyunk. Ödipusz, el akarván kerülni sorsát, minden lépésével csak végrehajtja az istenek által rárótt büntetését: megöli apját és elveszi anyját. Állítsuk ezzel szembe a modern tragédiákat: a hős olyat akar, amire kora még nem érett, vagy már meghaladta azt.

Ám ha a saját vágyak és szándékok istenekbe és szellemekbe való kivetítése valójában csak az ember egy lehetséges értelmezési keretét adja, vajon nem ugyanígy csak egy illúzió áldozatai vagyunk-e, amikor az Énnek tulajdonítjuk vágyainkat és tetteinket? Mielőtt e szorongató kérdésekre felelnék, varrjunk még el egy szálat: honnan származtak hát ezek az isteni hangok?

Az istenek a jobb féltekében laknak?

A mai pszichiátriai felfogás szerint aki hallucinál, az pszichózisban szenved. Ez az álláspont meglehetősen abszurd, mert az emberi agy változott a történelem során, de magunkban hordozzuk fejlődésünk előző stációit is. Így nem meglepő, hogy teljesen egészséges emberek körében végzett felmérések szerint 8-15 százalékuk tapasztalt már élete során többször is hanghallásokat. Érdekes, hogy a hallucináció gyakorisága népenként eltérő, az oroszok közt az átlaghoz képest kétszer olyan gyakori, de a brazilok körében még gyakoribb.

Úgy tűnik tehát, hogy a hallucináció nem feltétlen rendellenesség, hanem inkább egy ősibb működés maradványa, amelyet ma patológiának minősítenek. A legtöbb embernek a bal oldali agyfelében van a beszédért felelős terüet, amelyet Broca áreának, és a beszédértést végző terület, amelyet Wernicke áreának nevezünk. Mivel az agy asszimetrikus, e területek megtalálhatóak a jobb oldali agyfélben is. Ez olyannyira így van, hogy ha kora gyermekkorban valamiért megsérül valakinek a bal féltekéje, a jobb oldal teljes mértékben átveszi a beszédfunkciókat. Jaynes szrint a jobb féltekei beszédrégiók generálják a hanghallásokat, melyeket a két félteke azonos területeit összekötő rostok szállítják át a bal féltekei beszédértő központokba, s itt értelmeződnek, mint idegen hangok. Ez a "hallucinációs rendszer" gyárilag beépített, általában még süketen született skizofréneknek is vannak hanghallásaik, vagy olykor süket-néma nyelven kommunikáló vizuális hallucinációik.

Mikor Wilder Penfield agysebész az 1930-as és 1940-es években enyhe elektromos ingert alkalmazott páciensei jobb halántéklebenyén, gyakran idegen hangokról kapott beszámolókat. Belinda Lennoxnak és munkatársainak 1999-ben sikerült egy hallucináló skizofrén beteget megvizsgálni funkcionális MRI (mágneses rezonancián alapuló képalkotó eljárás) készülékkel, és azt tapasztalták, hogy a hallucináció alatt a jobb halántéklebeny fokozott aktivitást jelzett. Mások azt mutatták ki, hogy a bal oldali beszédértésért felelős terület aktiválódik hallásos hallucináció alatt. Lennoxék egy későbbi vizsgálatban négy hallucináló beteg megfigyelésével erősítették eredményüket, miszerint a hanghallások elsődleges forrása a jobb Wernicke área.

Régóta ismert, hogy az emberek többségében a bal oldali, beszédért felelős agyi területek fejlettebbek, nagyobb tömegűek, mint a jobb oldali azonos területűek. Charlene Levitan és munkatársai 1999-ben arról számoltak be, hogy minél intenzívebb és gyakoribb a hallucináció valakinél, annál szimetrikusabbak a bal és jobb oldali beszédfunkciókért felelős agyterületei. Másként fogalmazva, azoknak, akik hallucinálnak, a bal oldali beszédterületei az átlaghoz képest alulfejlettek. Jaynes még nem ismerhette az alig 20 éves neuroteológia eredményeit, melyeket 2008-ban megjelent könyvemben foglaltam össze. Eszerint a jobb halántéklebenyi epilepsziások körében feltűnően gyakori a vallási megtérés, a buzgó vallásosság, az isteni megnyilatkozások és jelenések megtapasztalása. A jobb halántéklebeny elektromágneses ingerlése sokakban váltja ki az úgynevezett jelenlétérzést, vagyis annak élményét, hogy valaki a személyen kívül még jelen van. Ezt aztán mindenki világnézete szerint értelmezi. Más vizsgálatok azt erősítik meg, hogy a racionális gondolkodás ellentéte, a mágikus gondolkodás a jobb féltekei működések sajátja. A mágikus gondolkodás ezért nem tud "kiveszni" az emberiségből, csupán a bal féltekére jobban támaszkodó civilizáció háttérbe szorítja. A vizsgálatok azt mutatják, hogy minél aktívabb valakinek a jobb féltekéje, annál fogékonyabb a mágikus-babonás hiedelmekre.

Összességében tehát nem csupán arról van szó, hogy a két félteke eltérő akarata hanghallások formájában jelentkezik, hanem arról is, hogy a történelem során a racionális bal agyfélteke fokozatosan "átvette a hatalmat" a mágikus jobb félteke felett, a legtöbb emberben elnyomva az "istenek hangját". Ezt látjuk a tudomány fejlődésében, amelyben fokozatosan teret hódított a szigorú tudományosság, háttérbe szorítva a fantáziadús spekulációt. Ez utóbbi azonban nem halt ki, csupán új alakokat öltve a racionális világkép elleni lázadásként misztikus és okkult irányzatokban él tovább.

Az akarat, mint illúzió

De vajon racionális világképünk, amely a bal féltekei nyelvi struktúrák "hatalomátvételéből" fakad, és amely az Ént tekinti a dolgok mozgatójának, helytállóbb-e, mint az emberi szándékokat és vágyakat isteni befolyásnak tulajdonító ősi szemlélet?

Benjmin Libet és munkatársai 1982-ben egyszerű EEG-vizsgálattal szerették volna megtudni, mi történik az agyban az akarat megszületésétől a mozgás kivitelezéséig. Azt várták, hogy először megjelennek majd az EEG-n az akaratlagos döntés hullámai, majd következik a parancskiadás, és végül végbemegy a mozdulat. A kísérleti személyek tehát egy csöndes szobában ültek, fejükön EEG elektródákkal, kezükön egy izommozgást mérő műszerrel, és jelezték, amikor úgy döntöttek, megmozdítják a kezüket. A kutatók meghökkenve látták, hogy mozgáskivitelezés agyi szerveződése 300-700 millisecundummal az akaratlagos mozgás eldöntése előtt kezdődött meg. Vagyis az akaratlagos mozgás előbb indult el, semmint arról a kísérleti személyek tudtak volna. Hogy még érthetőbben foglamazzak: egy akaratlagos mozgás kivitelezése nem az akarással indul. Az akarat tehát egy illúzió, amely az elindult viselkedés jóváhagyását jelenti csupán. Mivel az akarat tudatosulásától még 200 millisecundum telik el az izommozgásig, ebből az idegélettani okból 150 millisecundum áll rendelkezésünkre, hogy a viselkedést meggátoljuk vagy módosítsuk. Nem véletlen, jegyzi meg Libet, hogy a tízparancsolat mind a tíz parancsa azt mondja ki, mit ne tegyünk.

Messzire vezetne végiggondolni, mit is jelent a szabad akarat semmivé foszlása. Egy bizonyos: az ember valódi megértésétől még távol vagyunk. Az istenek uralmát felváltotta az Én uralma, de mindkettő csak az emberi viselkedés lehetséges értelmezési kerete, nem pedig magyarázta.
________________________________________________________________
IPM magazin 2009. április, VIII. évfolyam 4. szám

2009. július 3., péntek

Michael

Bár nem akartam bejegyzést írni Micheal Jacksonról, mert a csapból is ő folyik, végül mégis úgy döntöttem, hogy lehozok egyet.

Nem vagyok rajongó, de szeretem, amit csinált - már ami a zenét illeti. Egyszerűen jó. És bár 9-10 éves korom körül utáltam, mert mint Beatles rajongó, kötelességemnek éreztem, hogy utáljam azt, aki Paul McCartney-vel rosszban van, az Earth song-ot követően már elnéztem neki, hogy ő birtokolja a Beatles együttes szerzői jogait. Egyébkén nem voltak rosszak együtt:



Bevallom rendkívül bosszant az a fajta álszent médiacirkusz, ami most Jackson körül kering. Akik egy hónappal ezelőtt még leköpték, most hirtelen hőst csinálnak belőle. Dicsőítik a popzenében elért eredményeit, hajbókolnak, hisz mekkora úttörő volt, s bár végre ismét arra terelődött a figyelem, amiért Jacksont érdemes számon tartani, mindezt mégis valahol hazug udvariaskodásnak érzem - merthát halottról jót vagy semmit - és a felszín alatt valójában legszívesebben továbbra is sárral dobálóznának, ahogy eddig is.

A másik kedvenceim az olyan megjegyzések, mint pl. "a zenéje jó, de emberileg szemétre való volt." Nem tartom valószínűnek, hogy ha Jackson más lett volna bármiben is, akkor lehetett volna az, aki lett - popikon, első fekete az MTV-n stb. - és megszülettek volna ezek a zenék. Ebben a megfelelési kényszere és infantilizusa éppúgy benne van, mint önértékelési zavarai jó része, a vitiligo és a plasztikai műtétek sorozata. Szomorú, hogy miközben milliószámra rajongtak érte az emberek és bálványozták, ő maga képtelen volt elfogadni önmagát. Az exhibicionizmussal (vitiligoval) kevert lelki bajok aztán érdekes erdményt hoztak. (lsd. a History-t vagy a pár éve megjelent dokumentum filmet - Living with Michael Jackson - na, az valami ijesztő)

Ama "bölcsek", akik Jacksont selejtesként tartják számon, elsősorban persze a pedofil botrányok miatt vélekednek így (hisztéria hullám Amerikában - ha a szomszéd bácsi játékosan a gyerek fenekére ver a homokozóban, már pedofil) Nekem viszont erős kételyeim vannak. Lelkileg súlyosan sérült ember, ez nem vitás, akinek tán gyerekkora sem volt soha. De nem árt észben tartani, hogy az első botrány alkalmával az anyuka visszalépett a pénz miatt, a másik alkalmával pedig egyik vádpont sem bizonyult elég erősnek Jacksonnal szemben. Később viszont második anyuka több rendbeli csalás miatt le lett tartóztatva. Az, hogy Jackson komolyan defektes volt, nem kérdés. De nem volt pedofil. Tartja viszont a legtöbbet jótékonykodó sztár Guiness rekordját.

Délután nézegettem róla pár videót. Hihetelen, ahogy egyedül is képes betölteni egy hatalmas színpadot. Engem személy szerint lenyűgöz a színpadon ragyogó kisugárzása, ugyanakkor sosem értettem azokat a nőket, akik férfiként tudtak tekinteni egy ilyen androgünre. De a színpadon kívül elveszti ezt a kisugárzást. Nyilatkozataiban érezni rajta, hogy valami nem stimmel. Hogy valami nagyon nem stimmel. Engem is a hideg ráz tőle. Mintha csak a színpadon lehetne az, aki valójában.

Végül - természetesen - felteszem ide néhány kedvenc zenémet. Ez az abszolút egyes számú kedvenc:



Íme egy betiltott klip:


És végül, valami, ami még lenyűgöz Jacksonban: a mozgása. Fenomenális, amit művel a testével, nem beszélve arról, hogy ma a klipekben táncoló énekesek, együttesek szinte valamennyien őt utánozzák. Én órákig el tudnám nézni, ahogy táncol.



Bár úgy vélem, amit csak tudott, letett az asztalra (tán nem is baj, hogy elmarad az a koncersorozat), azárt sajnálom, hogy ilyen véget ért. Béke poraira.

2009. július 2., csütörtök

Ma szaunáztam, úsztam, szaunáztam, úsztam, szaunáztam, úsztam, gyalogoltam 5 km-t hazafelé dombon fölfelé, mert lekéstem a buszt, és ahelyett, hogy aludnék, itt írkálok, pedig holnap dolgozni kell.