Meglehetősen "alulihletett" voltam az elmúlt napokban, úgy tűnik, a Múzsám is elhúzott nyaralni, csak én maradtam itt eme földön. Aztán egy hirtelen ötlettől vezényelve bedobtam a Nirvana In Utero albumát, amit meglehetős gyakorisággal hallgattam 15-16 évesen, magnós kazettáról, s oly keménynek és "már nem gyerekesnek" tartottam azt, hogy ilyen kemény zenét hallgatok, hogy néha kirázott tőle (magamtól) a hideg. Még a Scentless Apprentice-t is meghallgattam, és emlékeszem azon, hogy csodálkozom magamon, hogy tetszik (ma már annyira nem). De a Heart Shaped Box a mai napig az egyik legkedvencebb számom. (ezt is betehettem volna ide.)
Aztán kicsit elvágyódtam. 15-16 évesen a legnagyobb gondom az volt, hogy megint beégtem az előtt, akibe szerelmes voltam, mert már megint kiderült, mert már megint nem tudtam elég jól titkolni és már megint kerül. Őszintén nem értettem, mégis mi a baj velem, mert ha tükörbe néztem, én tetszettem magamnak, és nem értettem, másnak miért nem (ehhez megjegyzem, hogy valahol olvastam, hogy az emberek 80%-a szebbnek gondolja magát az átlagnál - csak tudnám, hogy akkor honnan ez a sok kisebbségi komplexusos egyén itt köröttem?). Ehhez hozzá jött az aktuális témazáró dolgozatra való fel nem készülés, vagy épp a kémia, ami azt hiszem életem legnagyobb homályzónája. Ja, és persze az, hogy amolyan társadalom szélén álló elem voltam... vagyok.
Kb. ekkor rögzült ez az állapot, se kint, se bent, se nem szerettek, se nem utáltak, ha ott voltam, nem zavartam (bár ez sem volt igaz mindenkire) ha nem voltam ott, nem hiányoztam. Közben mindent és mindenkit jól megfigyeltem, és az osztályom kalandjairól, pletykáiról, szennyeséről mindent leírtam a naplómban. Engem könnyű volt megtalálni, hisz amit nekem elmondtak, az nem ment tovább. Ellenben amit én bizalmas infoként elmondtam valakinek, az általában visszajött... és leégtem.
Hahh, régi szép idők!
Fogalmam sem volt, milyen jó nekem. Ez a legnyagyobb baj. Talán ha tudom, hogy mennyire jó olyan kevés felelősséggel lézengeni, jobban kiélvezem minden pillanatát, amíg tart, hisz akkoriban még az idő is lassabban telt. Valaha 8 év úgy ment el, mintha a fél életem lett volna (mert az volt), ellenben most úgy száll el, mint egy pillanat (pedig nem az).
Bár nem is tudom... nem vagyok benne biztos, hogy nem tudtam, hogy jó nekem. Becsültem a helyzetemet, bár mindent tudónak hittem magam, sokat szenvedett embernek. A 16 évesek minden bánatával élveztem a saját önsajnálatom és a plátói szerelmek édes hevületét. Azt hiszem, a tizenévesek máshogy szerelmesek. Csak akkor éreztem, hogy már fáj, éget, hevít, nem kapok levegőt, magával ragad és elpusztít... illetve ez utóbbit csak szerettem volna, de nem következett be. Csak a mérhetelen vágy maradt, hogy emésszen fel. S néha éjjel, lefekvés után, eljátszottam magamnak, ahogy belehalok. Igen, azt kell mondjam, végtelenül élveztem ezeket a kis egyszemélyes játékokat. Hisz az egész serdülés másról sem szól, mint önnön személyiségünkről. (Hozzáteszem tizenévesen valahogy nem tudtam mit kezdeni a beteljesült szerelem gondolatával. Csókolózunk, lefekszünk egymással, és tök jó... és utána...? Ezzel az "utánával" nem tudtam kibékülni.)
Ezeket a sorokat egyébként nem panaszként írom. Csak az a felelősségtől mentes néhány év! Jó lenne néha újraélni. Visszamenni ezzel a fejjel abba az érzésvilágba. Csak egy kicsit. Ahogy 16 évesen kíváncsi voltam, mit mondana nekem a felnőtt önmagam, most kíváncsi lennék arra, 16 éves önmagam mit szólna mindahhoz, amit mondanék neki.
Az ember passzív szemlélője saját elmúlásának. Próbálhat tenni ellene, de az elmúlás elmúlás marad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése