2013. augusztus 26., hétfő

Vitaindító: ateizmus, mint vallás?

Talán sokan felháborodnak az alábbi gondolataimon, ám az elmúlt hónapok tapasztalatai egyre inkább megerősítik bennem ezt az elképzelést. Ebben a blogban viszonylag sokat írtam arról, hogyan jöttem rá arra, hogy ezoterikus világképem hamis alapokon nyugodott, s információszerzéssel, olvasással, hogyan jutottam végül arra a következtetésre, hogy jelenleg működő világunk nem feltételez semmilyen láthatatlan egyetemes intelligenciát vagy ha úgy tetszik teremtőt. Ez oda vezetett, hogy érdeklődni kezdtem a valláskritika illetve a vallások jogtipró magatartása iránt. Úgy gondoltam, és most is úgy gondolom, hogy ateista vagyok, ami nem jelent mást, mint amit fentebb is leírtam: a következtetést, hogy a Világegyetem köszöni szépen, remekül elvan isten nélkül. Ellenkező bizonyítottság esetén majd revideálom nézeteim, addig azonban azt hiszem ez az álláspont tökéletesen megfelel.

Ám ahogy belemerültem a pusztán valláskritikával majd ateizmussal foglalkozó területekbe, rájöttem, hogy nem mindenki tanulás útján kötött ki ennél a végkövetkeztetésnél. Én is úgy gondolom, hogy az ateizmus nem vallás, mert valaminek a hiányát nem lehet annak nevezni, és ezt a nézetemet többször hangoztattam is. Aztán szétnézve, hova is kerültem, pár dolog aggasztani kezdett.

Először is, én a mai napig úgy gondolom, és mindig is úgy gondoltam, hogy az, hogy ki miben hisz, nem lehet egy ember elsődleges jellemzője. Valakit sosem az alapján fogok megítélni, hogy mi a vallása vagy van-e neki egyáltalán. Az emberek többsége hisz valami természetfeletti erőben, értelmetlen lenne ezért lekezelni, kinevetni valamennyit. Ám számos ateista közösségben a valláskritika eltolódott a vallásos emberek egyfajta értelmetlen sértegetésbe. Rendszeres az intelligens ateisták szembeállítása a buta vallásos emberekkel. Én úgy gondolom, hogy a kép ennél azért árnyaltabb, ha átlag emberekről beszélünk. Önmagában az ateizmus nem tesz okosabbá senkit.

Úgy gondolom, hogy korunkban a vallások visszaszorulása egy természetes folyamat (bár úgy tűnik, hogy nagy divat a spiritualizmus és terjed az iszlám, vagy épp újraéled a kereszténység, a magukat ateistának és agnosztikusnak vallók száma lassan növekszik). Való igaz, hogy minél képzettebb valaki, annál kisebb eséllyel lesz vallásos. Ma az emberek előtt karnyújtásnyira van az információ, csak ki kell érte nyújtani a kezüket. Egyetemet sem kell végezni, de még könyvet sem feltétlenül kell vásárolni ahhoz, hogy tudományos ismereteket szerezzünk, elég bekötni az internetet (és persze nem árt, ha képesek vagyunk különbséget tenni megbízható és megbízhatatlan források között). A gondolkodó ember hamar észreveszi a vallási dogmákban lévő ellentmondásokat, s egy idő után törvényszerűen elfordul tőlük. Aztán mit látok, ahhoz képest, hogy az ateizmus állítólag nem vallás? Az ateizmus felé csábító, szinte térítő jellegű képeket és feliratokat, amelyek átszövik a világhálót. Mégis minek? Miért kellene bárkit is "megtéríteni"? A helyes út nem az volna, ha mindenki magától, a világról alkotott ismeretei bővítésével jutna valami hasonló vagy akár eltérő konklúzióra?

Miközben amellett érveltem, hogy ez nem vallás, egyre több embert láttam magam körül, akik megmutatták, hogy nagyon is lehet ezt vallásként csinálni. Érvek és bizonyítékok nélkül, pusztán istent tagadni, mert ettől lesz valóban szebb az életed, nyitottabb az elméd, gyere közénk, mert Eisntein is ateista volt, mert Carl Sagan is az volt, stb... egy pillanat, mi most ugyanarról beszélünk? Én a dolgot valahogy fordítva képzeltem el: tanulsz, ismereteket szerzel, nyitottabban gondolkodsz, ezáltal egyre értelmetlenebbé és gyermetegebbé válnak a vallások. Arról nem is beszélve, hogy kicsit megkapargatva a felszínt rá kellett jönnöm, hogy az ateisták által hivatkozott tudósok gyakran nem tartják vagy tartották magukat ateistának, hanem inkább az agnosztikus jelzőt használták. A fent említett Carl Sagan és Einstein egyaránt ilyenek, de ide tartozik Neil deGrasse Tyson is.

Nem tagadom, hogy beálltam a sorba, s valahol most magam ellen is beszélek, ám ezek a tényezők egyre inkább zavartak és zavarnak. És akkor még nem említettem azt az ateista templomot, amit Londonban nyitottak. Akkor mi is a helyzet azzal, hogy az ateisták nem járnak össze közösen nem hinni? Egyre gyakrabban gondoltam úgy, hogy ez az út nem járható. Az ateizmus nem végcél, hanem a megismerés mellékterméke - vagy legalábbis én így látom - hiszen az ember megszabadul egy, a világról alkotott előítéletétől; a Teremtőtől. Úgy gondolom, hogy az ateizmus önmagában terméketlen és ha nem a saját felismeréseink vezettek erre a konklúzióra, hanem csak beállunk közéjük, mert olyan szimpatikus emberek, akkor semmiben sem különbözik a vallásoktól.

Félreértés ne essék, fontosnak tartom a valláskritikát elsősorban az emberi jogok miatt, de ahhoz nem kell ateistának lenni, hogy lássuk, milyen visszásságokhoz vezet, ha az állam nem független az egyháztól, vagy milyen jogtiprásba torkollhat az iszlám még Európában is (Richard Dawkins előtt pedig le a kalappal, hogy annak ellenére, hogy jobbról is balról is ütik azért, mert ezt kimondja, nem hajlandó elhallgatni).

Szóval itt állok most, önmagam által felcímkézett ateistaként, úgy, hogy egyre nehezebben azonosulok sok olyan emberrel, akik szintén ateistának tartják magukat. Számomra nem azon van a hangsúly, hogy minél több ember gondolja azt, hogy nincs isten, hanem azon, hogy minél több ember tanuljon, gondolkodjon, megismerjen és önállóan hozzon következtetéseket.

Ha az ateisták azok, akiknek élte középpontjában az Isten nélküli élet és ennek népszerűsítése áll, akkor én nem érzem magam közéjük valónak. Ez így valóban vallás. Ám ha olyan gondolkodó, világra nyitott emberek, akik azon a véleményen vannak, hogy az univerzum keletkezése és törvényei teremtő nélkül is magyarázhatóak, ám ellenkező bizonyítottság esetén sem omlik össze a világképük, akkor igen, ateista vagyok. A problémám azonban az, hogy egyre inkább az első mondat tűnik igaznak. És köszönöm, akkor én ebből nem kérek.

Van azonban még egy aspektusa a történetnek, amit nem lenne korrekt elhallgatni. Mert bár azt gondolom, hogy önmagában az ateizmus terméketlen és tulajdonképpen beszélni sem kellene róla, nem lehet szótlanul maradni egy olyan társadalmi közegben, ahol éppen azt akarják elhitetni az emberekkel, hogy országuk a kereszténység alapjaira épül és ezt az ideológiát igyekeznek ráhúzni, ráerőltetni mindenkire. Ilyen esetben úgy gondolom, nem lehet csendben maradni és kötelesség jelezni, hogy nézetük elavult, ráadásul még hamis is. Ez ellen szót kell emelni, s a valláskritika kiemelkedően fontossá válik.


Végezetül még egy video, amint Neil deGrasse Tyson beszél arról, miért nem tartja magát ateistának. És azt hiszem, leginkább a címkék miatt, igaza lehet. Szívesebben állok mások előtt mint Sedith azt ember, semmint Sedith az ateista, mely címkéhez ki tudja mit és hogyan társít a többi ember - sokszor teljesen tévesen.

2013. augusztus 22., csütörtök

Bent a koronában

Amikor ma délután leültem, hogy megnézzem végre, mi is okozott országos felháborodást az Alföldi rendezte István a királyban, mindenre számítottam, csak arra nem, amit kaptam. Valami bicskanyitogatóan modern, erőltetett darabra számítottam tele olyan elemekkel, amelyeknek ott helye nincs, suta, művészieskedő, stb. Most meg itt ülök a laptop előtt és azt kérdezem magamtól, mégis mi a fene baja van ennek az országnak?

A helyzet az, hogy tőlem nagyobb István a király rajongó kevés van. Azon nőttem fel, fejből tudom a szövegét, bármikor jól esik meghallani és ezen a blogon is többször megemlékeztem már arról, hogy nekem Vikidál Gyula A Hang. Épp ezért tudtam, hogy ha kicsit is élvezni akarom ezt a feldolgozást, lehetőleg ne legyenek elvárásaim az énekkel kapcsolatban.

Ezt sikerült is félretennem. Végignéztem a darabot, szórakoztatott, többször felnevettem a találó fricskákon és a görbe tükrökön, végül maradt a talány: hogy akkor most miért is kell annyira felháborodni, sőt, fenyegetni a rendezőt? Nem gondolom, hogy ez valami őrületesen fergeteges darab lenne, amely előtt minden jóízlésű embernek térdre kell hullania, de egy egész jó darab. Találó feldolgozás, és lehet, hogy a hanganyagát nem tenném be vezetés mellé hallgatni (most nagy erőt veszek magamon, hogy ne kezdjem el kritizálni a színészek énektudását), de színészi játékban azért ráver az eredetire (nem véletlen, hiszen itt színészek játszanak, nem énekesek).

A háborgó kommenteket olvasva az a határozott érzésem, hogy hiába olyan nyilvánvaló szimbólumokkal dolgozik a darab, az átlag háborgóhoz annyi sem jutott el Alföldi feldolgozásából, hogy ne a múltba nézve próbálja megérteni, hanem a jelenben. Akkor nem lenne szájhúzogatás amiatt, mennyire lehet hiteles a szereplők viselkedése, ruházata, öltözéke 1000 körül - nyilván semennyire, nem is ez volt a cél. Nem beszélve arról, hogy elég irreális elvárás történelemhűséget elvárni egy egyébként is történelmietlen darabtól. Ám a magyar ember csak mereng vissza a régi kor árnyai felé, s ha valaki a jelenre próbálna rámutatni, arra vak marad.

A másik "probléma", hogy Alföldi nem kezelte szentségként a rockoperát és bátran belenyúlt. Az átlag magyar ezt nem szereti. Nem tetszik neki, hogy Koppány nem dicső magyar úrként, István pedig nem keresztény szentként jelent meg. Nem tetszik neki, ha azok, akikre elődökként gondol, nem erős és pozitív karakterek. Nekem pedig pont ez tetszett: szinte hozzá sem nyúlt a szöveghez, mégis, jóval több mindenről szólt egy-egy jelenet, mint korábban és illett hozzá az ének is. Persze a dicső ősöknek lőttek. Emberek lettek, nem szentek, ráadásul annak sem épp a legjobbak. Megalkuvók. Aztán ott van az is, hogy a papság erőszakos, maffiaszerű bandaként jelenik meg, aki terrorizálja a népet a világító vörös keresztjeivel. Minden igaz magyarnak fel kell ezen háborodnia! Pedig ha belegondolunk, az eredeti verzió igencsak idilli módon ábrázolta, hogyan nyomta le saját népe torkán István külföldi segítséggel a külhoni hitet és vallást. A keresztek által fenyegetett, riadt arcú nép, amint azt énekli a fináléban, hogy "István a mi urunk" közelebb áll a valósághoz, mint az István köré sereglő boldog magyarok tömege. S a végén a Szent Korona alakú börtön... Kifejező.


A helyzet az, hogy véleményem szerint az eredeti darabra megváltoztathatatlan szentségként gondoló emberek kiválóan mutatják, mennyire igaza volt Alföldinek azzal a korona-börtönnel. A mai napig is ott sínylődnek a rácsok között, képtelenek kiszabadulni és gyűlölködve mutogatnak másokra, fenyegetőznek egy színdarab miatt. Mintha ma az lenne az ország legnagyobb problémája, hogy valaki rendezett egy rendhagyó István a királyt. Tiltakozzunk egy volt színház igazgató ellen, hiszen ő most a legnagyobb ellenség, ő jelenti a legnagyobb veszélyt az országra nézve. Addig sem foglalkozunk azzal, mit is csinálnak a politikusaink, nem igaz? 

2013. január 1., kedd

A kortárs író TÖRVÉNYEI


A rádióban egy kortárs íróval beszélgettek. A kortárs író gyermekkoráról és a szüleivel való viszonyáról mesélt. Nem tekertem tovább a rádiót, mert az emberi történeteket szívesen hallgatom vezetés közben. A kortárs írót aztán arról kérdezték, valóban volt-e külföldön börtönben, és erre a kortárs író büszkeséggel a hangjában adta elő, miként is töltött fél évet egy német büntetés-végrehajtási intézetben. A kortárs író elmondta, hogy egy jó ismerősével hoztak – vagy legalábbis a jó ismerős hozott, ő csak a kocsiban ült – egy jó adag marihuánát Hollandiából, amikor a jó német rendőrök lefülelték őket. El is ismerte: ő erre az egész történetre infantilis módon büszke. Menő dolog kábítószert csempészve lebukni egy idegen országban, és fél évet az ottani börtönben tölteni – szerinte.

Majd a kortárs író arról beszélt, hogy ez az egész nem jelent semmit, mert ő nem az ember alkotta kisbetűs törvények, hanem a nagybetűs TÖRVÉNYEK szerint éli az életét. Hiszen az ember alkotta törvények folyton változnak, alakulnak, még a „gyilkosságra” vonatkozók is. Valaha a vérbosszú nem is volt „gyilkosság”. Ám Isten TÖRVÉNYEI állandóak.

Elgondolkodtam, mik is lehetnek a kortárs író állandó és kőbe vésett TÖRVÉNYEI. Az élet szentsége nem lehet ilyen, a vérbosszúra vonatkozó kijelentéséből ez kiderült. És láthatóan a kábítószerrel visszaélést sem tekintette fontos szabálynak. Végiggondoltam hát az állandó és változatlan TÖRVÉNYEKET, amelyekhez a kortárs író az életét igazítja, ezzel garantálva lelki békéjét.

A legalapvetőbb talán, hogy ellenkezés nélkül él együtt a gravitációval, nem próbál lebegni sem elrepülni, hanem tökéletesen betartja a rá vonatkozó szabályokat. (bár az, hogy egy zsák fűvel igyekezett Magyarországra, felébreszti a gyanút, hogy talán egy csekélyke dac mégis élhet benne a törvénnyel szemben). A kortárs író ezzel összefüggésben Newton törvényeit is maradéktalanul betartja: például ha figyelmetlensége okán valaki F erővel nekiütközik az utcán, ő ugyanezen nagyságú, de ellentétes irányú F erő hatásának megfelelően lökődik hátrébb, a spirituális egyensúly érdekében.

Hasonló harmóniában él a termodinamika törvényeivel is. A kortárs írónak eszébe sem jutna örökmozgót gyártani, hiszen tisztában van azzal, hogy ebben az esetben súlyosan vétene az energiamegmaradás törvénye ellen.

Este, amikor egy fárasztó nap után a kortárs író megmeríti testét egy nagy kád forró vízben, gondosan ügyel arra, hogy Arkhimédész törvényének megfelelően éppen annyit veszítsen a súlyából, mint amennyi az általa kiszorított víz súlya.

Másnap, amikor a kortárs író egy napsütéses vasárnapi reggelen ihletetten ragad tollat költeménye papírra vetéséhez, megelégedettséggel tölti el a tény, hogy szobájába Kepler törvénye szerint a Föld ellipszis alakú pályájának gyújtópontjából sütnek a Nap sugarai. Szívét felderíti, hogy Pascal törvényének megfelelően az asztalán egy pohárban álló víz minden azonos magasságban lévő pontjában és minden irányban egyenlő a nyomás akkor is, ha a saját súlyán kívül többletnyomás is hat. Megnyugodva veszi tudomásul, hogy bizonyos optikai és fénytörési törvények miatt a pohárban lévő szívószál képe ma is megtörik a víz felszínén, így ezen a napon sem vétett semmi az állandó isteni TÖRVÉNYEK ellen.  

Milyen szerencse, hogy ezek irányítják az életét az állandóan változó és átalakuló erkölcsi és morális törvényecskék helyett! Hogy azokhoz nem kell, hogy igazítsa az életét! Hisz azokat követni is lehetetlen! De a TÖRVÉNYEK állandósága biztonságot ad.