2009. október 31., szombat

Közelít a Voyager 1

1979. januárjában eléri a Jupitert. Fekete-fehér szemével ilyennek látja, amint egyre halad a bolygó felé, melynek gravitáviója aztán majd lendít rajta egyet, hogy tovább folytathassa végtelen útját. Kár, hogy ennyire fel van gyorsítva a felvétel, így a Jupiter holdjai csak pillanatokra tűnnek fel, amint elhaladnak a bolygó előtt.

A látvány lenyűgöző.


Rokonok

Érdekes dolog történt velem: a Facebookon ismerősnek jelölt egy szlovák lány, akinek a vezetékneve azonos az enyémmel. Ez igazán meglepő volt a számomra, mert a vezetéknevem országos szinten ritka, de a szülőhelyemen és környékén viszonylag gyakori magyar név, melyet tudtommal először az 1400-as években jegyeztek fel.
Levelezésbe kezdtünk a lánnyal, aki mondta, hogy azért jelölt be, mert az ő vezetékneve Szlovákiában ritka. Először azt hittem, a lány apja magyar, de nem. Szlovákok. Angolul is levelezünk, mert nem beszél magyarul. Végülis Kassa nincs messze Borsod-Abaúj-Zemplén megyétől tehát több mint valószínű, hogy közös tőről fakadunk. Mégis, ők szlovákoknak, míg én magyarnak vallom magam.
A lehetséges rokonság gondolata rendkívüli módon meghat és lelkesít, szinte nevetve meséltem otthon. És ilyenkor lesz rendkívül abszurd a magyar-szlovák ellentét. Mégis miről beszélünk, mikor az évszázadok alatt összeforrt a történelmünk és szinte teljesen elkeveredtünk?
Nem kívánok vitát nyitni sem Trianonról, sem arról, hogy ki kezdte ezt az egészet. Én csupán egyetlen felelőst vagyok hajlandó elismerni: a nacionalizmust. Bő kétszáz év alatt beette magát a gondolkodásunkba, egészen a csontjainkig.

2009. október 29., csütörtök

Öregszem

Telefonbeszélgetés, tréningről megismerkedett munkatársak között:
- Szia, Sedith vagyok!
- Szia, itt meg Marci!
- Akkor tudtok faxot küldeni?
- Persze, ha nagyon muszáj, megoldjuk. Figyelj csak, te fent vagy MyVipen?
- Aha, fent.
- Akkor jó. Csak mert igen régi képek vannak kitéve, és nem voltam benne biztos, hogy te vagy az.
- De, én vagyok. A Sedith nem egy gyakori név.
- Ok, csak tényleg nem voltam biztos benne.

Szóval három év alatt a kitett képeim elévültek, én pedig a felismerhetetlenségig öregedtem.

2009. október 28., szerda

Cirmó

Mivel mostanság lusta vagyok bejegyzést írni, inkább bemutatom azt az állatot, akivel egy fedél alatt élek. Ő itt Cirmi vagy Cirmó (hagyjatok azzal, mennyire ötletes a neve, mert nem az) nem sokkal hozzánk költözését követően:


Persze már megnőtt, két éves. De azóta is szeret futa pózokban feküdni pl. a vasalódeszkán...


... lehetőleg minél hosszabban elnyújtózva.



Egyébként meg egy rendkívül okos, érdeklődő cica.

2009. október 26., hétfő

2009. október 24., szombat

Nemzeti érzület

Tudom, hogy most nagyjából békében telt október 23., mégis, egyre inkább az az érzésem, hogy nemzeti ünnepeink elsikkadnak a politikai gyalázkodások és a wellness hosszúhétvégék tartalmatlan sűrűjében.

2009. október 18., vasárnap

Retro!

Hihetelen! Kilenc éves korom óta vagyok Beatles rajongó, és még egy árva szót sem ejtettem róluk a blogomon. Ezen változtatni kell, úgyhogy a jövőben elő-elő fog fordulni egy-egy bejegyzés zenével és pár kevésbbé ismert ténnyel.

Az alábbi dal az Ain't she sweet 1961-ből (Ringo még sehol). A videón található képeket Astrid Kircherr készítette, aki Jonh Lennon barátjának, Stuart Sutcliffe-nek volt a barátnője. A Beatles hamburgi fellépései idején ismerkedtek meg. Stuart egy darabig maga is játszott a Beatlesben, igaz, olyan rosszul, hogy gyakran háttal állt a színpadon. Festő volt, nem zenész, Jonh Lennon mégis nagyon ragaszkodott ahhoz, hogy benne legyen a bandában. Stuart maga lépett ki a Beatlesből 1961-ben, miután beleszeretett Astrid Kircherrbe - abba a német nőbe, aki egyébként kitalálta a gomba frizurát, melyet Stuart előbb viselt, mint bármelyik Beatles tag.

Stuart Sutcliffe nagyon fiatalon, 22 évesen halt meg 1962. április 10-én.

2009. október 13., kedd

George Coyne: egy evolucionista katolikus

George V. Coyne S.J. mindenképpen megérdemel pár sort ezen a blogon. Coyne atya jezsuita pap és csillagász. 1933. január 19-én született, 1969-től a Vatikán Obszervatórium tagja, 1978-tól pedig az igazgatója.

1958-ban diplomázott matematikából és filozófiából a Fortham Egyetemen, doktoriját 1962-ben szerezte meg a Georgetown Egyetemen. Dolgozata a Hold felszínének spektofometriai vizsgálatával foglalkozott.

18 éves korától a jezsuita rend tagja, 1965-től római katolikus pap.

Amiért felkeltette az érdeklődésem, az a határozott intelligens tervezettség ellenes fellépése. Bár II. János Pál pápa 1992-ben sajnálatát fejezte ki Galilei meghurcolása miatt és megsemmisítette az elmarasztaló ítéletet, 1996-ban pedig kimondta, hogy "az evolúvió több, mint egy elmélet", úgy tűnik, mégsem közeledett sokat a katolicizmus a tudományhoz. Soraikban sokan támogatják az ID mozgalmat. II. János Pál pápa mintha a nyitottságát is magával vitte volna a sírba.

XVI. Benedek elődjénél is óvatosabb, s úgy tűnik, szimpatizál az ID-vel. Kijelentései nem egy alkalommal keltettek ellenérzéseket az emberekben; gondolhatunk itt arra, mikor a gumióvszer ellen emelt szót az AIDS terjedésének megakadályozásában, vagy arra a demagóg kijelentésére, mikor az ateistákra fogta a környezetszennyezést (figyelmenkívül hagyva azt az aprócska tényt, hogy a legkörnyezettudatosabb országok között az átlaghoz képest magasabb az ateisták száma).

George Coyne atya 2005-ben írt egy cikket a londoni katolikus hetilap, a The Tablet számára, melyben az intelligens tervezettség párti Christoph Schönborn érseknek adott választ, aki korábban a New York Timesban kritizálta az evolúciót. Coyne atya véleménye szerint: "Az intelligens tervezettség nem tudomány, hiába próbál úgy tenni. Ha az iskolában akarják tanítani, a vallási és a kultúra történeti tárgyak között van a helye, nem a tudományok közt."

A rossz nyelvek szerint Benedek pápa nem vette jó néven barátjának, Schönborn érseknek írott válaszát, így 2006-ban távoznia kellett a Vatikán Obszervatórium éléről. Nem tudom, ennek mennyi lehet a valóságalapja, de nem árt észben tartani azt sem, hogy Coyne atya rákban szenved, így nem biztos, hogy maradéktalanul képes lett volna ellátni igazgatói teendőit.

Ennek ellnére azonban továbbra is aktívan száll szembe az intellignes tervezettség elméletével, bár hangúlyozza, ezek a saját nézetei, és nem katolikus egyház álláspontja. A War on Science című angol dokumentumfilmben kijelentette, hogy az ID nem tudomány, de még a hírhedt módon vallásellenes Richard Dawkins-szal is szóba állt. Nézete szerint az evolúciókritikusok alábecsülik Isten azon akaratát, hogy "szabadságot" adjon a természet működésének.

2009. május 17-én Coyne atya megkapta a szirakuzai Le Moyne Főiskola tiszteletbeli doktori címét "azon fáradhatalan erőfeszítéséért, hogy előmozdítsa a filozófia, a teológia és a tudományok közti nyílt párbeszédet", és "hidat emeljen a hit és tudomány között tátongó szakadék felett". Személye és tevékenysége egyaránt figyelemre- és tiszteletreméltó.

2009. október 10., szombat

Mindörökké evolúció II.

Kicsit megkésve szedem össze magam, hogy megírjam a kedden tartott Mindörökké evolúció c. sorozat következő összegzését. Műsoron ezúttal Csányi Vilmos: Az emberi evolúció története, és Pléh Csaba: Öröklés, tanulás, szelekció: az evolúciós pszichológia ígérete c. előadások voltak.

Sajnos előre kell bocsátanom, hogy Pléh Csaba előadásáról inkább nem írok, mert nem tudnám jól összefoglalni. Előadása túl szakszerű, egyes pontokon nehezen követhető volt a számomra (talán túl fáradt is voltam már egy este 7-kor kezdődő előadáshoz a tréning miatt), ezért nem akarom megkockáztatni, hogy valamit rosszul adok vissza. Az előadásából egyébként épp az alcímet hiányoltam: az evolúciós pszichológia ígéretét.




Csányi Vilmos azonban nem okozott csalódást. Mivel az általa írottakat a szakdolgozozatomhoz is felhasználtam anno, kíváncsian vártam, milyen lesz élőben. Csányi nézőpontja azért érdekes, mert etológusként az emberrel sem tesz különbséget, a Föld többi fajához hasonló szemszögből vizsgálja - mint állatot.

Előadásában összevetette a csimpánz közösségek - akiknek genetikai állománya 99.6%-ban megegyezik az emberével, így legközelebbi rokonunknak tekinthető - szokásait az emberi közösségek szokásaival. Leginkább olyan különbségeket emelt ki, mint a táplálék megosztása, az állandó terület hiánya, az elnyúló gyermeknevelési idő, az egyének közötti versengés visszaszorulása, vagy a kommunikáció módjában fellelhető lényeges különbség: a beszéd. A territorialitással kapcsolatban érdekes megfigyelés, hogy míg a csimpánzoknál ez fontos tényező, az embernél a népességszám függvénye. Amíg alacsony a népsűrűség, addig nincs jelentősége, de ha magas lesz, megjelenik rá az igény. Jó példa erre Észak-Amerika, ahol kezdetben, amíg kevés volt a telepes, nem igazán volt jelen a földtulajdon. Amint azonban egyre többen lettek, a konfliktusok miatt sürgős szabályozásra lett szükség.

Csányi megemlítette azt az érdekes, kísérletet is, amikor újszülött gyerekekkel együtt és egyformán neveltek csimpánzbébiket, hogy lássák az eltéréseket. A csimpánzokat például nem lehetett szobatisztaságra szoktatni, és beszélni sem tanultak meg - ám ez nem jelenti azt, hogy nem értették "szüleiket", hiszen a csimpánzok száj- és garatürege nem megfelelő az emberi beszédhang képzéséhez.

Meg kell említenem fontos különbségként az agressziószint jelentős csökkenését az embernél. Csányi szerint az ember az egyik legbékésebb lény a Földön, rendkívül érzékenyek vagyunk az agresszió bármely formájára, ha találkozunk vele, általában meg akarjuk szüktetni, ki akarjuk békíteni a feleket. (Az emberi természet c. könyvében is ír Csányi az ember szokatlan békességéről, példaként említi hogy nem nagyon van rajutnk kívül más faj, amely békében tudna utazni egy tömött buszon.) Épp ezzel az érzékenységünkkel él vissza a média, aki az agresszív képsorok vetítésével okkal számíthat a nézettség növekedésére. De ne hagyjuk magunkat megtéveszteni! A rendszeresen gyilkosságról, verekedésről, erőszakról tudósító televízió rendkívül torz képet fest az emberről.

Csányi kitért az individualizmusban rejlő önellentmondásra is. Az emberi közösségre jellemzőek a közös akciók, a közös hiedelmek, a közös konstitúciók és a közösséghez való hűség - a közösség érdeke az egyén előtt. Ezek együtt alkotják az emberi kultúrát, azt a tényezőt, amelyben lényegesen különbözünk bármely, a Földön élő állattól. Az individualizmus korában a fentiek által motivált csoportalkotási kényszer kerül szembe az egyszemélyes csoportttal - azaz az egyénnel. Ismét erősödik az egyének közti versenés jelentősége, s az emberiség hajnalán működéképes kis 100-150 fős csoportok sem lehetnek többé működőképesek 7milliárdos népességszámnál.

Csányi több alkalommal megjegyezte az előadása során, hogy egy ilyen kicsi bolygó, mint a Föld, nem alkalmas 7milliárd ember eltartására, ám úgy tűnik, van remény arra, hogy lesz valamennyi népességcsökkenés - legalábbis az erre vonatkozó legfrissebb felmérések szerint.

A végén az emberi agy és a genetika viszonya került szóba. Talán kevesen tudják, hogy emberi viselkedés olyannyira bonyolult, hogy azt nem lehet genetikusan kódolni. Lehet kódolni magát a szervet, az agyat, de azt tartalommal a gének nem tudják megtölteni, az emberre jellemző változatosság és variabilitás miatt. A gének nem képesek arra, hogy ennyi információt hordozzanak.

Ez utóbbi gondolatsor tanulsága szerintem rendkívül jelentős: hisz semmi sincs eldőlve. Nem csupán programozott lények vagyunk, akik ki vannak szolgáltatva a génjeikben hordozott fix kódoknak, hanem erőbefektetéssel változtathatunk, fejlődhetünk a genetikai kereteinket belül. Nincs kifogás, nincs az, hogy "én ilyennek születtem" vagy "hisz az apám is verte anyámat". Életünk során változhatunk. Szebbé, jobbá tehetjük önmagunkat.

2009. október 9., péntek

No make-up!

A helyzet az, hogy annyira megtetszettek a francia ELLE magazinban megjelent képek, melyeken színésznők, modellek láthatóak smink és photo shop nélkül, hogy nem tudtam megállni, hogy ne illeszek be néhányat ide a blogomba is. Szerintem nagyszerűek.

1. Sophie Marceau

2. Kristen McMenamy

3. Scarlett Johansson

4. Claudia Schiffer

5. Cindy Crawford

6. Amber Valletta

7. Eva Herzigova

8. Helena Christensen


9. Monica Bellucci
10. Nadja Auermann

11. Shalom Harlow

12. Tatjana Patitz

Az Afrika Franciaágy

Miután egy hetet aludtunk a földön, mert úgy véltük, 25 éves örökölt ágyunk már több kárt okoz bennünk - ami a hátunkat illeti - mint hasznot, beruháztunk egy új ágyba.

Az eredmény: eme ízléses "afrika franciaágy". Tevékkel.


Elefántos már nem volt. Bár tény, hogy az ágy nem egy főnyeremény, mint közös életük hajnalán álló fiatalok, úgy véltük, hogy most inkább előtérben részesítjük jövőnket, minthogy 200.000 forintért vegyünk magunkak új ágyat. És valljuk be: 49.900 forintért sehol sem kaptunk volna jobbat. Kaptunk volna viszont drágábban, ugyanilyet.

Az ágy emeletre történő felhozatalához szét kellett szedni a lépcsőt, és négy emberre volt szükség a művelet végrehajtásához. De sikerült. Miután összeraktuk, vettük észre, hogy barna műbőr háttámlájának nem tanácsos nagyon nekitámaszkodni, mert kitörik a keretből. Valószínűleg úgy vélték a tervezők, hogy úgyis falnak lesz támasztva. Hát, nálunk ez így nem működik. De az íróasztal, úgy tűnik, megtartja.

Mentségére legyen mondva, sokkal jobbnak tűnik, mint 25 éves elődje. Persze valódi kényelmére vonatkozóan csak reggel fogok tudni nyilatkozni. Mindenesetre most, hogy lefényképeztem, hogy ragyogó küllemét itt is közzé tegyem, inkább lefedem egy ágytakaróval.

Csak bogyó

Érdekes, ahogy emberek ragaszkodnak a hatóanyag nélküli, drága, homeopátiás "gyógyszerekhez". Épp a héten beszélgettem erről egy kollegámmal - aki történetesen férfi.

- És mit mondasz arról, hogy a gyerekeknél is működik, akik pedig nem tudják, hogy gyógyszert kapnak? Csak annyit mondunk nekik, hogy itt a bogyó, egye meg - kérdezte, miután elmondtam, mi mindenre képes a szervezet, ha placebót kap.
- Mire adod nekik a homeopátiás gyógyszert? - kérdeztem.
- Náthára. Három-négy nap alatt meggyógyulnak tőle - felelte.
- Hát, elhiheted, nem attól gyógyulnak meg. Én sose kaptam semmit gyerekkoromban náthára, mégis elmúlt három-négy nap alatt. Általában ennyi a lefolyási ideje.
- Lázcsillapítót se?
- De, azt hogyne kaptam volna, ha lázam volt. Csak abban volt hatóanyag.
- Hát nem tudom...
- Nézd, végülis ártani nem árasz nekik vele, de ezzel az erővel akár szőlőcukrot is osztogathatsz nekik, töredék áron.

Láttam rajta, hogy még ha elgondolkodik is az elmondottakon, akkor is adni fogja a gyerekinek ezt a készítményt, melynek hatékonysága semmilyen szinten sem igazolt. Talán nyugodtabb tőle. Egy ártalmas hatása azonban mégiscsak van, ha egy kis megfázás esetén bogyókkal tömi a gyerekeit: megszokják, hogy bármi kis bajuk van, rögtön gyógyszerhez nyúljanak.

2009. október 8., csütörtök

Dead flies art

No, nem vagyok én mindig olyan igényes mindenre, szoktam én is Subbát olvasni.

Ezt onnan loptam. Miután fél órát röhögtem a megszentségtelenített légytememek morbiditásán, gondoltam megosztom kevéske olvasómmal.


Tréning

Ezen a héten négy napos kommunkiációs és konfliktuskezelő tréningen vettem részt a város peremén. Sok pénz a semmire - ez az általános véleményem a hasonló képzésekről, leginkább azért, mert úgy vélem, valójában sok értelme nincs. Szakmai téren hasznavehetetlen, elveszi az időm, aki meg nem tudja kezelni a konfliktusokat és a stresszt, nem ezen a négy napon fogja megtanulni.

Szó se róla, én a magam részéről a foglalkozások jelentős részén remekül szórakoztam, szituációs játékokat játszottunk, kooperációs feladatokat kellett együtt megoldanunk, filmeket elemztünk konfliktuskezelés és kommunkiációs szempontból, illetve személyiség teszteket töltöttünk ki.

A legnagyobb meglepetés azonban a mai, egyben utolsó napon ért. A tréning vezetője négyszemközt megkérdezte tőlem, hogy tanulok-e tovább, mert ő mindenképpen fontosnak tartja, hogy egy ilyen ember, mint én, ne tékozolja el a képességeit. Neki, aki számtalan ilyen tréninget levezetett már, van szeme ahhoz, hogy lássa: a többiektől magasabb tájékozottsággal és intelligenciával rendelkezem. Ne vesszek el a cégen belül.

Szerencsére nem kell attól tartanom, hogy elbízom magam, kétlem, hogy tovább tudna nőni az egom. De azért nagyon jól estek a szavai, nem minden nap mondanak nekem ilyet.

Simon & Garfunkel

Imádom, amikor emberek egy szál gitárral és énekkel abszolút kerek dalt alkotnak.



És "bírom", ahogy mások el tudják rontani...

2009. október 5., hétfő

Időtlenség

Az időtlenség a Twilight című filmről jutott eszembe, mely - bár elég gyengécske vámpítörténet, szórakozató esti tinifilm - felelevenítette bennem a legjobb vámpír könyvet, amelyet olvastam, s amely oly kiválóan ragadja meg a vámpírlét örökkönvalóságát. Távol áll a Twilight romantikus érzelem kavalkádjától, minthogy a vámpíroktól épp az érzelmek állnak legmesszebb. Magányos megfigyelők ők, akik kívülállnak az időn, és nem vágynak semmire - tán a halált kivéve.

Fenti könyv - mely nemes egyszerűséggel a Vámpírok címet viselte - első regénye olyannyira magával ragadott anno, hogy képtelen voltam elolvasni a másik két novellát, amit még tartalmazott. Nem akartam megtörtni a regény passzív, sztoikus hangulatát, mely azon lényekre jellemző, akikről szólt. Belesüppedtem ebbe a passzív, szemlélődő időtlenségre, és - magamat is meglepve - szerettem volna ilyen léten és időn kívüli magányos alakká válni. Akit nem érint meg semmi, alig árthat neki valaki, és teljesen elfogulatlanul mered a felette vánszorgó évszázadok eseményeire.

Rengeteget írnék. Akkoriban úgy gondoltam, az embereket figyelném. Évezredes korommal sosem tudnám őket felnőttként látni. Örök gyerekkorra vannak kárhoztatva, s mire tán megértenek valamit az őket körülvevő világból, tetteik következményeiből, a többi ember természetéből, már véget is ért az életük. Sokan azonban még eddig sem jutnak el.

Ma sokkal valószínűbbnek tartom, hogy az emberektől elfordulva, a természetet lesném. A Földet magát. Megismerném a legkietlenebb és egyben legyszebb tájait. Együtt lélegeznék a széllel, együtt sírnék az esővel. Időm végtelen, megismerhetném a természet minden rezdülését, a Föld minden pontját. Semmi okom nem lenne emberek közé menni - a létfenntartás szükségét kivéve.

Egy halhatatlan lény olyan szemmel nézi a világot, amelyet nem tudna átadni egy röpke emberi életnek, és mely röpke emberi élet nem is lenne képes megérteni azt. A vámpír nem ember. Túlságosan régen volt az ahhoz, hogy fel tudná idézni, mint is jelent az érzelmek forgatagában élni. Ezért tartom nevetségesnek a "gonosz vámpír" vagy a "jó vámpír" képét. A vámpír nem jó vagy rossz. Egyszerűen csak létezik. Időn és történelmen kívül.

2009. október 1., csütörtök

Mindörökké evolúció I.

Talán kicsit sok most az evolúcióból, de mit tegyek? Mint tudjuk, Darwin évforduló van, s erre több tudományos fórumon emlékeznek különféle rendezvényekkel. Én magam úgy döntöttem, befizetek a Kossuth Klub Mindörökké evolúció c. előadássorozatára, és beruháztam a kicsit drága, 6.000 forintos bérletre. Nos, ha a többi is hasonlóan érdekes és színvonalas lesz, mint az első alkalom, úgy vélem, megérte ezt a kis ráfordítást.

Kedd délután Mérő László: A pénz biológiája és Kampis György: Unintelligens tervezettség c. előadásait hallgathatta a szép számmal megjelent kis közönség.

Mérő László elgondolkodtató felvetést tett, kiterjesztette az evolúciót a gazdasági életre is, és bemutatta, hogyan működhetnek a biológiai életben megfigyelt jelenségek a gazdasági életben. Most találkoztam először a món fogalmával (a vállalat azon tulajdonsága, mely tőkét tud vonzani), mely a génekhez vagy a mémekhez hasonlóan terjed a vállalatok között, s mely a globalizációhoz is elvezet. Mérő szerint egyébként „a globalizáció ellen lázadni olyan, mintha egy genetikai kód ellen lázadnánk, mert nem tetszik, hogy olyan evolúciót alapozott meg, mely szúnyogokat is létrehozott”.

Kampis György – számomra is meglepő módon – tudott nekem újat mondani a kreacionizmusról, és a hozzá kapcsolódó intellingens tervezettség mozgalomról, de erről majd a végén.

Kampis felvázolta a kreacionizmus kiindulópontját, mely a William Paley: Természeti teológia c. esszéjében található óra metafóra. Ennek lényege, hogy ha a sivatagban találunk egy órát, természetes hogy arra gondolunk, hogy valaki elvesztette, hogy azt valaki létrehozta, s nem arra, hogy az óra magától létrejött a sivatagban. Innen jut oda, hogy minden komplex, működőképes struktúra egy teremtővel kell bírjon. S erre építenek a kreacionisták is, amikor próbálják azt a látszatot kelteni, mintha az evolúció hitelessége tudományos probléma volna.

Azt hazudják (mert erre most jobb szót nem tudok, lévén hogy az állítás nem igaz, csak a paleontológia általában nem laikusbarát eléggé ahhoz, hogy az ID hívők kézbe vegyék és megértsék) hogy nincsenek átmenetek. Az evolúciót – teljesen rosszul – úgy szemlélik, mintha valamely szervnek, lénynek a kifejlődése célja lenne a természetnek, holott nincs szó másról, mint konstans alkalmazkodásról és változásról. Ha százmillió évet visszamennénk az időben, nem félkész állatokat látnánk. Azt tapasztalnánk, hogy azok a lények is éppúgy belesimulnak az őket körülvevő környezetbe, ahogy a mai állatok. Külünben sem igaz -hogy csak a legnagyobb kreacionista közhelyeket említsem - hogy fél szárnnyal nem lehet repülni, mert a vitorlázás lehetősége adott. Mint ahogy az sem igaz, hogy „fél szemmel nem lehet látni”, hisz a szem evolúciós fejlődése is tökéletesen rekonstruálható.

Érdekes volt hallanom a homeobox vagy hox génekről, melyek lehetővé tehetik a komolyabb változásokat egy fajon belül. Meglepő módon pl. a százlábúban található egyik ilyen homeobox gén átkapcsolása hátlábú „százlábút” hoz létre – ahány lába a rovaroknak általában van.

Kampis szerint ezen túl az intelligens tervezettség tudományfilozófiailag is rendkívül gyenge lábakon áll, mikor az evolúciót az emberi logika alapján igyekszik megcáfolni. A természet nem egy esetben tesz az emberi logikára (elég a kvantummechanikára gondolni, ahol egy dolog lehet egyszerre két helyen). Az intelligens tervezettség nagy baja, - amit magam is gyakran tapasztalok – hogy a „mi történt?” kérdést összekeveri a „hogyan történt?” kérdéssel. Az evolúció folyamata még sok helyen vár megfejtésre, ha teljesen megoldott lenne, az ezzel foglalkozó kutatók szépen összecsomagolhatnának, és haza is mehetnének. Hiszen akkor mindent tudunk, nincs miről beszélni, nincs mit kérdezni. Csak mert több estben nem ismerjük a választ arra, hogyan történt az evolúció egy-egy konkrét esetben, az még nem jelenti azt, hogy nincs is evolúció – ahogy ezt felszínes teremtéspártolók hangoztatják.

A teremtés elmélet hívei nem akarják látni, hogy teremtőjük – amennyiben a jelenlegi fajokat jelenleg ismert formájukban teremtette, mint állítják – igencsak rosszindulatú. Amellett, hogy energiáit nem kímélve, a fajokat, alfajokat ennyire komplex és látszólag egymással összefüggő módon helyezte el a földön, arra is volt ideje, hogy bennünket, embereket alattomos módon megtévesszen ezzel a látszólagos összefonódással.

Mindenképpen említésre méltó még a biohistorigeográfia. Darwin óta tudjuk, hogy a határ két faj között egyáltalán nem olyan éles, ahogyan azt sokan láttatni szeretnék, vagy ahogy ezt korábban láttuk. Földrajzilag pl. lineárisan kísérhető a fokozatos eltérés (gyűrűfajok). Ennek egyetlen elfogadható magyarázata, hogy a fajok egymásból fejlődtek ki, s fokozatosan tértek el egyre jobban egymástól. Míg a földrajzi evolúciós vonalon a két szomszédos faj között csupán apró különbségek mutatkoznak, addig a vonal két végén elhelyezkedő rokon faj már alig hasonlít egymásra. (pl.: ha Nagy-Britanniából kiindulva az ezüstsirályokat nyomon követjük az Északi-sark körül Észak-Amerikáig, majd Alaszkán át Szibériáig, azt tapasztaljuk, hogy az ezüstsirály egyre kevésbé hasonlít ezüstsirályra, de egyre jobban hasonlít a heringsirályra)

Kampis felhívta a figyelmet arra is, hogy csak mert valamit nem tudunk cáfolni, még nem lesz igaz. Az, hogy tudományosan nem lehet cáfolni a teremtő létét, még nem jelenti, hogy létezik, ahogy – Bertrand Russel hasonlatát alkalmazva – nem kering teáskanna sem a Naprendszerben csak azért, mert ezt az állítást nem tudjuk megcáfolni.

Ami számomra viszont újszerű megközelítés volt, az az, ahogy a teremtéselméletet mint társadalmi jelenséget próbálta jellemezni. Mi lehet az oka, hogy ekkora népszerűségnek örvend az emberek körében? Kampis hozzáteszem jóval jóindulatúbb és engedékenyebb volt a jelenséggel kapcsolatban, mint például én (igaz, véleménye szerint egyértelmű, hogy a kreacionizmus eredeti célja azon pénzek megszerzése, melyeket ma tudományos megismerésre fordítanak – jelentős összegekről van szó – kérdés csupán az, mégis mit kutatna az, aki szerint mindaz, amit látunk, így lett készen gyártva). Elfogadta, hogy a teremtéselmélet egyfajta kísérlet arra, hogy az embert visszahelyezze a középpontba, ahonnan a tudomány fokozatosan kiszorította. Kísérlet arra, hogy a XXI. században az emberek üresnek és haszontalannak tartott életüket valami értelemmel, reménnyel töltsék ki. De hát ez volna a legmegfelelőbb módja? – kérdem én.

Én magam nagyon egyet értek, Kampis következő állításával: ebben az információs robbanásban, amikor szinte mindenről kész és használható adatokhoz juthatunk az internet segítségével, már semmiképpen sem megengedett az, hogy egy tudós leereszkedően, netalántán arrogánsan szóljon egy laikushoz. Ugyanis a laikus ma már nem feltétlenül inkompetens. Még ha nem is rendelkezik olyan mély ismeretekkel. Én magam ezért tartanám fontosnak színvonalas tudományos műsorok készítését, hiszen ezek segíthetnének abban is, hogy a megszerzett részinformációkat egy egész keretbe foglalja.

Kampissal rengeteg ponton értettem egyet, amit azonban nem tudtam elfogadni, az a nihilista cinizmusa (szerinte buddhista hozzáállás), ahogy a kreacionizmus terjedésének esetleges következményeihez hozzáállt. Én magam is elfogadom azt, hogy a világ változik, és a tudományos kutatások nem feltétlenül lesznek a jövőben is a megismerés útjai. Azt is elfogadom, hogy kellemes lehetett az élet a középkorban, egy kolostorban kódexeket másolgatva. Azt azonban nem tudom elfogadni, hogy ha látom, hogy a kreacionizmus terjedésének következménye lehet, hogy – sarkítva – visszatérünk a középkorba, ebbe belenyugodjak, és passzív szemlélőként nézzem a romlást.

Ismét kénytelen vagyok visszanyúlni a nagyszerű Carl Saganhoz, aki a Korok és démonokban ír nagyjából a következőkről: kultúránk, ahogy ma ismerjük, erősen technikafüggő. Ha hagyjuk, hogy a társadalom elbutuljon, babonákban, áltudományokban higgyen, hogy egyre kevesebben értsék a technikát, a tudományt, a bennünket körülvevő hétköznapivá vált eszközök működését, a megszokott gyógyszereink hatásmechanizmusát, akkor előbb-utóbb elbukik a kultúránk, és visszasüllyedünk a sötétségbe.

Egy kérdésem van: megéri ezt az emberi hiúság?