Vajon az emberek többsége azért dédelgeti magában valótlanságokra épülő világképét, mert jobban esik neki becsapni önmagát, mint szembenézni a valósággal, vagy azért, mert egyszerűen nem áll rendelkezésére az a tudás, ami segíthetné abban, hogy rájöjjön a helyes megoldásra? Egyre inkább gyökeret ver bennem az a meggyőződés, hogy az utóbbiról van szó, és ezt támasztják alá azok a statisztikák is, amelyek összefüggést mutatnak a vallásos babonaság és az intelligencia illetve az iskolai végzettség foka között. S ott a saját tapasztalatom is.
Vegyük csak önmagamat. A már leírt okoknál fogva, a középiskolában jórészt leperegtek rólam a természettudományos tantárgyakból szerzett ismeretek. Hiába volt erős közepes átlagom, a tudásom közel sem volt maradandó. Helyette berendeztem a saját világképem a könnyebben megérthető ezoterikus könyvekből, melyek világosan és érthetően kiegészítették egymást (Too stupid to understand science? Try religion! Yeah!). Ezek után, nem volt nehéz jelentést tulajdonítani olyan eseményeknek, amelyeknek nem volt, vagy csodát látni ott, ahol valójában a saját erőfeszítéseim vezettek eredményre. Kellett talán egy kevéske önbecsapás, valójában azonban azt kell mondanom, hogy az, hogy 23 éves koromig benne éltem ebben a hazug világban, elsősorban annak volt köszönhető, hogy nem kerestem a kapcsolatot azzal, ami esetleg cáfolta volna mindazt, amiben hiszek. Hiányzott a tudásom ahhoz, hogy kételkedni kezdjek. Meg voltam győződve arról, hogy a telepátia kísérletileg igazolt, és hogy abszolút elfogadottak a reinkarnációs hipnózis eredményei. Fel sem merült bennem, hogy a halál közeli vagy a testen kívüli élményeknek lehet más magyarázata is azon túl, hogy a lélek pár pillanatra kilép a „tokjából”. Aki ezeket tagadta, korlátolt, buta embereknek gondoltam, hiszen mindent fekete fehéren leírva ott olvastam több könyvben is.
És ez nem változott addig, amíg el nem kezdtem utána olvasni az általam tényként elfogadott eredményeknek úgy, hogy figyelni kezdtem a forrás megbízhatóságára is. Ahogy megértettem, miért fontos egy kísérlet megismételhetősége, ahogy elkezdtem olvasni az agy működéséről vagy a vele kapcsolatos rendellenességekről, kicsit más fénybe került minden. Észrevettem a torzítást azokban a kísérletekben is, amelyeket eddig megkérdőjelezhetetlennek gondoltam. És ahogy tágult a világról szerzett ismeretanyagom, úgy szorult ki végül teljesen a reinkarnáció is, mely talán a legtovább tartotta magát.
Azt gyanítom, hogy a legtöbb ember még ezelőtt megáll, és inkább visszafordul, mert kényelmesebb a saját világképében élnie, mint megismerni egy újat. Átmennek tagadásba. „Nem, valóban nincs rá bizonyíték, igen, látom, hogy ez is ellene szól. De szerintem akkor is van. Mert csak.” Általában Doulgas Adams gondolatát szoktam ilyenkor előhozni, mert nekem Carl Sagan mellett ez is lendületet adott ahhoz, hogy eme a határon átugorjak: hát nem elég szép ez a kert, a világunk, anélkül, hogy tündéreket képzeljünk bele? Ám a legtöbb embernek úgy tűnik, ez a gondolat nem elég. Rám néznek furcsán, ha nem akarok tündérekről képzelődni. „Nem, dehogyis! Hogyan is lehetne elég szép?! Hiszen tündéreket látni jó!” És amíg az emberek akarják látni a tündéreiket, addig látni is fogják.
Ám a tudás mégis képes kétségeket marni az ember jól bejáratott gondolatvilágán. Így aztán van, aki inkább visszafordul, van aki továbblép, és van, aki elkezdi külön kezelni a hitvilágát a tényektől (mint az általam oly gyakran emlegetett George Coyne atya), mondván, mindez túl bonyolult ahhoz, hogy megértse az összefüggéseket, így inkább nem keresi a magyarázatot. Nehéz határ ez, én igen jól tudom. Nehezebb, mint azt azok, akik sosem hittek semmilyen természetfelettiben, el tudnák képzelni.
„Hetekig sokkos állapotban voltam az evolúciótól” írta nekem egy régi barátnőm nemrég, akivel anno kártyát vetettem, aurát vizsgáltam, és akivel úgy gondoltuk, nagyon is jól értjük ezt az univerzumot. Jelenleg pszichológiát hallgat, s az ott elsajátítandó ismeretanyag egyre kevésbé fér össze a halhatatlan lélek létével. Ahogy fentebb írtam, az ő jól megalapozottnak vélt világképét is kezdik kikezdeni a tények. Beszélgettem vele chaten, és válaszaiban ott olvastam saját pár évvel ezelőtti érveim, gondolataim, érzéseim és védekezésem. Láttam, hogyan üresedik ki előtte a világ, mint veszíti értelmét mindaz, amiben hitt, és hogyan próbál kétségbeesetten belekapaszkodni olyan tudományos, vagy annak tűnő tézisekbe, amelyek esetleg menedéket adhatnak összeomló belső eszmerendszere legalább egy részének. Mert nem lehet, hogy a létünknek nincs magasabb szintű értelme! Ennek lehetősége elkeseríti. Ahogy elkeserített engem is. Úgy látja, mindez valami szívtelen leegyszerűsítése a valóságnak, ahogy valaha én is gondoltam. Kiskapukat keres az elméleti fizikában, hiszen ott vannak olyan furcsa fogalmak, amelyekkel esetleg betömhetőek a rések, és a transzperszonális pszichológiához fordul, amelyiknek vizsgálati területe a miszticizmus vagy a módosult tudatállapotok. Én sokáig Ian Stevenson reinkarnáció kutatásaival takaróztam.
Ha nem képes meglátni a világ valódi szépségét a tündérei nélkül, félek, hogy elhúzódhat a depressziója, melyet világunk értelmetlensége okozott benne. Próbáltam okosakat mondani, de be kellett látnom, hogy ő az egyetlen, aki elegendő erőt gyűjthet ahhoz, hogy ezen a határon átlendüljön. Vagy akár vissza is fordulhat, de sokáig egy helyben toporogni nem lehet.
További tapasztalatom a megfelelő tudás kapcsán az, hogy (ahogy ezt a fenti példa is mutatja) ha az ember egy jól felépített rendszerben sajátítja el, nagyobb eséllyel jön rá a jó megoldásra. Például arra, hogy az intelligens tervezettség áltudomány. Egy másik barátom szokta emlegetni erdélyi ismerősét, aki azért ment egyetemre biológiát tanulni, hogy megcáfolja az evolúciót, ám fél év elég volt ahhoz, hogy belássa: az evolúció túl makacs tény ahhoz, hogy meg tudja dönteni. Talán az internetes fórumok ezért sem a legmegfelelőbb platformjai az ilyen vitáknak. Mert vitatkozni lehet ugyan, lehet sárral dobálózni is, de senki nem vállalkozik arra, hogy egy olyan kreacionistával, akinek érettségije sincs biológiából, megértesse ezt a tudományterületet, kezdve az alapoktól. Sőt, tovább megyek. Ha akadna is ilyen valaki, a kreacionistánknak valószínűleg nem lenne sem ideje, sem kedve végigolvasni mindazt, amit ez a lelkes önkéntes írna neki. És meg is érkeztünk ahhoz, miért fontos még gyerekkorban elsajátítani legalább egy alapfokú természettudományos tudásanyagot. Felnőve általában már nem vesszük a fáradtságot arra, hogy kinyissunk egy tankönyvet. Pedig néha talán ennyi is elég lenne ahhoz, hogy ne pazaroljuk az időnket és a pénzünket felesleges, értelmetlen dolgokra.
