Skatulyák

Amikor második osztályos koromban, év elején, új tanárnénit kaptunk, az első órák egyikén kiosztott mindenkinek egy famentes írólapot, rajta öt gyöngybetűkkel írott kérdéssel. Egyet kivéve egyáltalán nem emlékszem a kérdésekre. Az az egyetlen kérdés a követező volt: "Ki a példaképed?"

Hét évesen nem értettem pontosan, mit jelent az a szó, hogy példakép, ezért jelentkeztem, és megkérdeztem. Azt a választ kaptam, hogy egy olyan ember, akire hasonlítani szeretnék, ha felnövök. Kicsit félreértve a definíciót a következő szót írtam a kérdés mögé: régész. (utólag otthon Apa aztán ki is javított, elmondta, hogy a példakép konkrét személyt jelent, nem egy foglalkozást)

Amiről most írni szeretnék, az az, hogyan nem lettem régész. Hét évesen úgy (is) láttam magam a jövőben, hogy óriási csontokat kapirgálok ki a föld alól, valahol a sivatag közepén, majd összerakom őket egy hatalmas dinoszaurusz csontvázává. Nem szívesen kritizálok tanárokat, mert tudom, hogy tanárnak lenni nem egyszerű feladat. Mégis ki kell jelentenem, hogy abban, hogy magam mögött hagytam a régészet illetve a természettudományok iránti érdeklődést, nagy szerepe volt azoknak a skatulyáknak, amelyekbe belekényszerítettek az alatt a 8 év alatt, amíg gimnáziumba jártam.

Az általános iskolában egy pozitív skatulyában éltem: a "jó tanuló" skatulyájában. Sosem voltam kitűnő, de nem igazán jelentett nehézséget egyik tantárgy sem, a matematikát kivéve. Ám ebből is hoztam a négyes szintet. Iskolába járni szerettem, szívesen olvastam előre a tankönyveket. Otthon is rengeteg ismeretterjesztő könyvünk volt, amelyeket szintén szívesen forgattam. Mint jó tanuló, aztán negyedik osztály után felvételiztem nyolcosztályos gimnáziumba, és fel is vettek. Ahhoz képest, hogy falusi iskolából jöttem, volt amiből többet is tudtam, mint a városi iskolából jött osztálytársaim.

Azonban az első jegyem, amelyet matematikából kaptam, az egy kettes lett. Innentől kezdve új skatulyát kaptam a matematika tanárnőmtől, aki sajnos az elkövetkező nyolc évben az életem szerves részét képezte: a "ketteske" skatulyáját. Felnőtt fejjel megdöbbenve hallom, miket mondott rólam ez a nő a szüleimnek a fogadóórán: hogy szegény én, hiába próbálkozom órán, nem tudom, nem értem az anyagot. Akkor még hármas és négyes között egyensúlyoztam, és sosem volt ilyen érzésem. A számrendszerekkel valóban meggyűlt a bajom, 10 évesen tényleg nem értettem őket. De ez sem okozott bennem lelki törést, különösen nem a hiába való próbálkozás érzését. Úgy voltam vele, majd a következő anyag jobban megy. Összességében nyilvánvaló, hogy a matematika tanárnőm képtelennek tartott az ismeretek elsajátítására. S bár voltam négyes is, hetedik osztályra eljutottunk odáig, amit az elejétől fogva próbált bizonyítani: hogy nem tudom a matematikát, és beírhatta a kettest a évvégi bizonyítványomba. Innentől kettes és hármas között egyensúlyoztam egészen az érettségiig.

Annak ellenére, hogy szerettem a fizikát és a földrajzot, hogy érdekelt a kémia, a biológia, lassan háttérbe szorultak ezek a tárgyak. A "matek kettes" skatulyája ugyanis magával vonzotta a "reál tárgyakból rossz" illetve a "humán beállítottságú" skatulyát. Innentől kezdve pedig valamennyi tanáromnak ez volt hozzám az alapvető hozzáállása. A reál tárgyakból nem lehettem jó, nekem az irodalom való, a nyelvtan, az ének, és jobb ha ezekkel foglalkozom, mert ezekkel fogok tudni továbbtanulni. Mai fejjel ez a két skatulya háborít fel a legjobban. Mindenütt azzal találkozom, hogy "humán" és "reál" skatulyákba suvasztják a gyerekeket, és a "humán beállítottságúak" valamennyi természettudományból kimaradnak, mert ahhoz "nincs érzékük". Nagyon érdekes cikket olvastam ezzel kapcsolatban az Élet és Irodalomban, sajnos a cikk címére nem emlékszem. Mindenesetre a cikk szerzője leírja, hogy különböző gyerekekben különböző tempóban alakul ki a matematika egyes témáinak (különösen a számrendszerek, melyek oktatása 10-12 éves kor körül abszolút ésszerűtlen) megértésére vonatkozó érzék. Ha egy gyereket azért jutalmazunk, mert a társai előtt képes megérteni bizonyos dolgokat, az olyan, mintha valakit azért jutalmaznánk, mert a többiek előtt kezd el nőni a bajusza. Nincs olyan, hogy "humán" vagy "reál" beállítottság. Tanárok vannak, akik nagyon szépen belenevelik a gyerekeket - így engem is - ezekbe a skatulyákba, sokszor jó szándékkal.

Rendszeresek azon élményeim, hogy nyári szünet végén nézegetem a tankönyveket, mi mindent fogok tanulni, végre mindez mennyire érdekes lesz, hogy bennem van a várakozás érzése, majd a csalódás, hogy az adott óra mégsem azt nyújtja, mint amit vártam. Közben valahogy az iskoláról levált a természettudományos érdeklődésem. Szívesen néztem természetfilmeket, ismeretterjesztő filmeket, olvastam is ezen témában, de nem kötöttem őket össze az iskolai tanórákkal, melyeket nem szerettem. És nem is vettem őket túl komolyan a továbbiakban, hiszen nekem ehhez úgysincs érzékem.

A legnagyobb csalódást talán a kémia okozta. A kémiát azért vártam annyira kilencedik osztály elején (előtte a speciális tanrend szerint nem tanultunk, csak hatodikban egy félévet) mert úgy véltem, végre lesz egy reál tárgy, ami menni fog, ami érdekel, és amit tiszta lappal kezdhetek el. Két egyessel indítottam, s jobban megutáltam, mint a matematikát. Elfogadtam, hogy ez nekem nem megy. Puskázásból éltem. Amikor biológiából biokémiát tanultunk, az átlagom leromlott hármasra, mert bennem volt egy gát, ami miatt úgy véltem, a tananyagnak ezen része nekem nem mehet. Úgy gondoltam, bennem van a "hiba", én nem lehetek jó ezekből a tárgyakból, mert "humán beállítottságú" vagyok, és ezt a helyzetet teljesen elfogadtam.

Egyetlen kivétel volt ez alól: a fizika. A fizika azt hiszem rémálom számba megy a legtöbb diák számára, nálam mégis a kedvencek között szerepelt - és ebben igen nagy szerepe volt az azt tanító tanárnak, de mint tudjuk, mindig szívesen kötöttem személyekhez az engem érdeklő témákat. Órán észrevétlen voltam ugyan, de a fizikát vártam. A fizika órákat élveztem (kivéve a hőtant). Fizikán szerettem elől ülni. Fizikán mindig szép füzetbe írtam, és elővettem a legszebb kézírásom. A fizikával azonban a matematika miatt voltak gondjaim, így hiába tudtam az elméletet, a gyakorlati részen elvéreztem. Stabil hármas voltam (hőtanból kettes). Utolsó félévben tanultunk magfizikát és atomfizikát, tanultuk az általános és a speciális relativitás elméletet, ekkor hallottam először neutrínókról, a húrelméletről (véletlenül épp ebben az időben el is csíptem róla egy ismeretterjesztő filmet a Spektrumon) és az átlagom felment négyesre. Mai napig emlékszem azokra a kísérletekre, amiket órán csináltunk. Különösen arra, amikor zongora széken ülve pörgök, két súlyzóval a kezemben, és a centripetális gyorsulást demonstrálom; kinyújtom a kezem, és a mozgásom lassul, majd újra felgyorsulok, ahogy a mellkasomhoz húzom őket. A kapott jegyeimtől függetlenül tudtam szeretni a fizikát.

A fizika tanárom egyszer vagy kétszer helyettesített matematikából. Olyan volt ez számomra, mintha fényt gyújtottak volna egy sötét barlang mélyén. Pár pillanatig el tudtam olvasni a barlang falára írt képleteket, és megértettem az összefüggéseket. Ráadásul a rendes matematika tanárommal ellentétben, nem azoknak magyarázott, akik jók ebből a tárgyból, hanem azoknak, mint én. Akiknek nehezen ment. A helyettesítést követően azonban megint sötétbe borult minden. Titokban néha bíztam abban, hogy valami miatt a matematika tanárom lead minket, vagy eltöri kezét-lábát, és akkor a fizika tanárom tanítja majd a matematikát is, mert ha ő tanítaná, meg tudnám tanulni, ebben biztos voltam. De persze ez nem történt meg, és maradtam a sötétben. Ráadásul ez a sötét engem - úgy gondolván, hogy más jellegű képességeim miatt nem tehetek ellene semmit - nem is zavart.

Persze voltak területek, amelyeket szerettem: ilyen volt a geometria. Érettségin a kisujjamból ráztam ki a csonkagúlába írt gömbös térfogat számolós feladatot, ami a jobbakon is kifogott, viszont a négyesem egy első fokú egyenleten csúszott el. Egyébként, mint rossz matekos, attól rettegtem, hogy épp csak kettesre sikerül megírnom.

Miközben a "reál" területen sorra értek a kudarcok, a humán tárgyakból a legkisebb erőfeszítés nélkül kaptam meg a legjobb jegyeket. S mivel úgy tűnt, ehhez van "tehetségem", nem volt kérdés, hogy ezzel a területtel kell tovább tanulnom. Összességében akkora félelem és tartás alakult ki bennem a természettudományos tárgyakkal szemben, hogy nincs érettségim természettudományos tárgyból. Inkább választottam egy második idegen nyelvet, mert attól tartottam, csak bukás lehetne a vége.

Ahhoz, hogy régészettel, pontosabban paleontológiával foglalkozzak, kellett volna a biológia, kellett volna a földrajz, kellett volna a kémia. Még 12-13 éves korom körül kikerült a lehetséges pályák sorából, s helyette jogon gondolkodtam, vagy - érdekes fordulatként - a nemzetvédelmi egyetemen. Csak minél távolabb legyek a "reál" tárgyaktól. A főiskolán rendkívül örültem is, hogy nem kell velük foglalkoznom többet.

Ma azonban egyre gyakrabban érzem becsapva magam. Egyre többször gondolom, hogy az oktatási rendszer és a saját lustaságom áldozata vagyok, aki igenis lehetett volna régész, ha van benne elég kitartás, és szorgalom, hogy kitörjön azokból a skatulyákból, amelyekbe belekényszerítették. De könnyebb volt otthonosan berendezni a "humán beállítottságú" skatulyát, semmint hogy összetörjek valamennyi dobozt, amibe beleraktak. Azt is tudom, mennyire nem vagyok ezzel egyedül. A gyerek elhiszi, amit a felnőttektől hall. Én is elhittem az összes skatulyát, amibe beleraktak. Csak mostanság kezdem látni, hogy egyik sem volt igaz. Hogy nincs humán vagy reál beállítottság, és hogy egy gyerek érdeklődését szinte bármi felé meg lehet nyitni, ha nincsenek bennünk előítéletek. Tartok tőle, hogy a skatulyáknak nagy szerepe van abban is, hogy egyre kevesebb diák választ természettudományos képzést a továbbtanulása során. Mert könnyebb beülni a "humán" skatulyába, mint kicsivel több erőfeszítéssel megérteni és megtanulni a matematikát vagy a fizikát. És az ember természeténél fogva hajlamos a könnyebb utat választani.

16 éves korom körül hallgattam, amint a rádióban egy idős férfi beszél arról, felnőve mennyire bánja, hogy nem tanult eleget, amikor megtehette volna. Még a szüleinek is felrótta, miért nem fogták jobban, mintha az olyan egyszerű lenne egy korlátokat feszegető kamasz estén. "Vajon én is ezt fogom gondolni egyszer?" kérdeztem magamtól? "Lesz, hogy én is sajnálni fogom, hogy nem tanultam többet?" Nem tartottam kizártnak, azért sem, mert pontosan tudtam, hogy messze nem a maximumot hozom ki magamból. És lám, ez a nap elérkezett. Nem most, sokkal hamarabb. Sajnálom, hogy nem tanultam többet. Nem figyeltem jobban. Nem volt több türelmem. Nem volt több szorgalmam. Hiányzott a kitartásom. És bár bánt egy kicsit a skatulyák miatti helyzetem, azt hiszem tanulni, csak a tudás miatt, most sem késő. Ha anyagilag egyszer úgy állok, talán beiratkozok valami egyetemre is. Addig pedig lassan újra felfedezek mindent, amiből kimaradtam.