Gideon Mantell életéről

"A világ zűrzavara és a hétköznapi élettel való sivár érintkezések közepette, (a tudományos) elfoglaltságban a gyönyör egy olyan elapadhatatlan forrását birtokoljuk, amelytől semmi nem foszthat meg bennünket - egy oázist a sivatagban, amelyben elmerülhetünk és otthonra találhatunk..."

Gideon Mantell: Gondolatok egy kavicsról (Thoughts on a Pebble) 1849

Miután elolvastam Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok c. könyvét (kétszer egymás után), két poszt írása fogalmazódott meg bennem: az egyik, már megírt, a Darwint megelőző evolucionisták bemutatása, a másik pedig egy kis összefoglaló Gideon Mantell életéről, aki nyugodtan tekinthető az első paleontológusok egyikének. Cadbury könyve nagyon pozitív színben tűnteti fel Mantellt, akit így elég hamar megkedveltem. Szerettem volna azonban meggyőződni arról, hogy nézőpontja helyes.

Így aztán belevetettem magam Mantell életének tanulmányozásába; elolvastam a naplóját, tűvé tettem az internetet a levelezései után (több-kevesebb sikerrel) beleolvastam a könyveibe, volt, amit el is olvastam, meghatódtam az új tudományterület, a geológia iránti lelkesedésén, csodáltam az eszéért és a kitartásáért és megkönnyeztem élete legnehezebb momentumait. Végső soron addig jártam utána, hogy egészen megszerettem szorgalmas, eltántoríthatatlan alakját. Fájó, hogy története nem más, mint az élet igazságtalan, közönyös mivoltának iskolapéldája.

A posztot egyébként írom egy ideje. Okozott kisebb problémát, hogy miután annyira beleártottam magam az életébe, és annyira szerettem volna, ha személyisége átjön a bejegyzésen keresztül, folyton megszaladt az írásom és terjengőssé vált. Most sem vagyok biztos abban, hogy megfelelően szelektáltam, mi az, amit érdemes róla leírni, és mi az, amit nem. Illetve abban sem, hogy sikerült emészthető hosszúságúra fogni a mondandómat.

***

Gideon Algernon Mantell 1790. február 3-án látta meg a napvilágot Lewes-ben, Angliában egy cipész fiaként, istenfélő metodista családban. Hiába volt köztudottan éles eszű, kitartó gyerek, a család metodista vallása miatt nem járhatott a helyi iskolába, mert a státuszokat anglikán diákoknak tartották fenn. Mantell, aki állítólag fejből tudta a Biblia több fejezetét, magániskolába került, és egy idős hölgytől tanult meg írni-olvasni, majd egy fiúakadémia diákja lett. Világszemléletét a vallásos neveltetés mellett meghatározta az is, hogy apja radikális whig párti volt. 17 éves korában orvos tanonc lett, akkorra azonban már rabul ejtették a Lewes melletti kőfejtőkben fellelhető furcsa kövületek, melyek egész életét meghatározták.

Mantell azonban nem szentelhette életét teljesen az akkortájt induló „földalattológia” (1.) tudományának. Metodista hite és hiányos tanulmányai miatt nem járhatott egyetemre. Egy egyszerű cipész fiaként semmi esélye sem volt bekerülni az angol tudományos körökbe, melyet az arisztokrácia uralt. Lewes-ben lett hát orvos, a különleges kövületek gyűjtéséről azonban nem mondott le. Példaként állt előtte a Parkinson-kór névadója, James Parkinson, akinek a sziklákba temetett világokról szóló beszámolói magával ragadták Mantell fiatal szívét. Úgy vélte, ha Parkinson orvosként talál időt a geológiára, ez neki is menni fog. Nem utolsó sorban abban is bízott, hogy felfedezései révén családjának hírnevét is visszaállíthatja.

Akarata és szorgalma akkor sem lankadt, mikor Lewes-ban, immáron önálló orvosként, egy doboz piócával a kezében kellett felvennie a harcot a kolera, a tífusz és a himlőjárványok ellen. Napi 40-50 beteget látogatott, járta a szegényházakat, őt hívták a sürgős esetekhez és balesetekhez, amelyek gyakoriak voltak a gyerekmunka elterjedt alkalmazása miatt. Munkáját még jobban gyarapította, hogy kiváló szülész hírében állt. „Amikor egyes kórházakban minden harmincadik nő meghalt szülés közben vagy után, Mantellnek csupán két halálesete volt 15 év kétezer szülése alatt.” (2)

Naplóbejegyzéseiben rendszeresen megjegyzi, hogy szinte holt a fáradtságtól, vagy épp ruhástul roskadt ágyába, mégis talált időt a geológiára. Ha kellett, hajnalig olvasott, s alig négy óra alvást követően indult beteglátogatásra, majd onnan valamelyik kőfejtőbe. Fáradhatatlan szorgalma folytán éves jövedelme 750 fontra nőtt. Így kövületekre is többet tudott költeni, amelyekért fizetett a kőfejtőkben dolgozóknak. Az olvasáson túl Mantell más geológusokkal folytatott levelezésekből szerezte ismereteit.

1815-re számos kőzetréteget azonosított Sussex területén, s úgy tűnt, sikerült találnia magának egy azonos érdeklődési körrel rendelkező feleséget is Mary Woodhouse személyében, akivel 1816-ban kötöttek házasságot. Ezekben az években Mary még élénk érdeklődést mutatott Mantell egekig magasztalt geológiája iránt, eljárt vele a kőfejtőkbe, sőt, rajzaival igyekezett segíteni Mantell első szárnypróbálgatásait íróként.

De a későbbi években Mary számára egyre terhesebb lett férje hatalmas méretű kövület és fosszília gyűjteménye, mely a Castlepalce-i otthonuk valamennyi szobájában helyet kapott. Mantell azonban boldogan adta át magát a kőbányák „varázslatos hangulatának.” Lelkesedése ekkor még határtalan volt. Egy 1820. augusztus 16-i naplóbejegyzése szerint képes volt kivinni kirándulni az egész családját egy Cuckfield-i kőfejtőbe, ahonnan számos nagyszerű lelete származott.

Kíváncsian igyekezett megállapítani az előkerült csontok és növényi maradványok mibenlétét. „…az éjszaka sötétjében, amikor a város már régen aludni tért, és az orvosi teendőit is ellátta, a fosszíliákat tanulmányozva néha olyannyira belefeledkezett a munkájába, hogy észre sem vette a kora hajnali órák közeledését. Vésőjét és kalapácsát finoman használva a csontok úgy bukkantak ki lassan a környező kőzetből, mint valamiféle furcsa ősi szobor.” (3)

1820 körül aztán felesége (vagy sem, mert érdekes módon válásukat követően Mantell magának tulajdonítja az érdemet) egy különleges fogat talált (balra), amely leginkább egy növényevő emlős fogára emlékeztetett. Ez kissé összezavarta a múlt töredékes darabkáit fürkésző fiatal autodidakta kutatót, mert felboríthatta az osztályok egymás utáni megjelenésének rendjét. Ő maga úgy képzelte, hogy a Teremtő fokozatosan, lépcsőről lépcsőre népesítette be a Földet, az egyre bonyolultabb formák felé haladva. Mit kereshet egy emlősfognak látszó lelet a hüllők korában? Időt, fáradtságot nem kímélve próbált több fosszilis maradványt előkeríteni, és megszállottan dolgozott, hogy kérdéseire választ kaphasson. Ebben segítségére volt Charles Lyell geológus, akivel ez idő tájt kötöttek barátságot.

1822-ben megjelent első könyvében, A Déli-dombság fosszíliái-ban (The fossils of the South Downs) merészen egy korábbi teremtés nyomairól beszél. Igyekezett beazonosítani az érdekes növénykövületeket, a tőle telhető módon. Kutatásai mellett élete valamennyi más aspektusa jelentőségét vesztette. Merészen írt a Tilgate erdő helyén valaha élt gyíkokról, és feltételezte, hogy a föld alatt több fajuk pihen eltemetve. Bátortalanul ugyan, de utalt arra, hogy a furcsa talált fog valószínűleg egy ősi növényevő gyík foga lehet.

Bízott abban, hogy gondolatai segíthetik abban, hogy családja nevét az őt megillető helyre segítse. Legnagyobb csalódására azonban a geológia ifjú tudománya nem sok jelentőséget tulajdonított egy vidéki orvos spekulációinak. Még az általa meghatározott kőzetek idejére vonatkozó állításait sem fogadták el. A Geológusok Társaságának találkozóján az avatott szakemberek szétzúzták a "gyíkok korára" vonatkozó elképzeléseit.

Mantell azonban nem az a fajta ember volt, aki könnyen meghátrál, és újabb kutatásokba kezdett, hogy bizonyítsa igazát a növényevő hüllő létére és a kőzetrétegek korára vonatkozóan. Bár kellő bizonyítékot szedett össze, a Geológiai Társaság egyszerűen nem vélte elég jelentősnek a felfedezését. Nagyon csalódott volt, naplójában meg is jegyezte, milyen sok energiájába telik azon „természetes” előítéletek leküzdése, amelyek a felsőbb körökben mozgó emberekben élnek egy magafajtával szemben. Legnagyobb csapást mégis kora legnagyobb anatómusa, George Cuvier báró kijelentése mérte ambiciózus lelkére, aki szerint a számára oly nagy jelentőséggel bíró fog és csontok egy vízilótól származtak.

1823-ra belefáradt a folytonos elutasításba és sikertelenségbe. Könyve csak veszteséget okozott, hobbija elemésztette a megtakarításai jó részét. Gyűjteménye egyre csak terjeszkedett a házban, mely bosszússá tette feleségét is, akinek támogatására ekkor már nem igazán számíthatott. Nem talált senkit, aki osztozott volna vele felfedezése nagyszerűségében. Határtalan lelkesedésének helyét átvette a „sikertelenség és a vereség nyomasztó érzése”. Ám Mantell a veresége ellenére is tudta, hogy felfedezése igenis jelentős, hogy a birtokában lévő tényeket figyelembe véve, nem tévedhet. Akkor sem, ha ezt még korának legfényesebb anatómusa sem látja.

Mivel lassan múzeummá dagadt gyűjteményét rendszeresen látogatták a felsőbb körökből érkező érdeklődők, bízott abban, hogy talál mecénást magának. S hiába a báró elutasítása, mégis folytatta a munkáját. „A nappaliban minden talpalatnyi helyet megtöltöttek a szétszórt csontok: tálcákon vagy padlón hevertek nagy halmokban, a mennyezetig érő polcokon sorakoztak, s mindegyiket a nap más-más időszakában világította meg fény, kihangsúlyozva nem emberi alakjukat. Az egész látványt uralta az ősi csontok egészségtelen, dohos légköre. S az egész közepén, vizsgálataiba teljesen belemerülve, ott ült a különösen intelligens doktor Mantell.” (4)

Szorgalma nem maradt eredménytelen: 1824-ben levelet írt Cuviernek, aki végül nyilvánosan elismerte tévedését, és kijelentette, hogy a maradványok egy hüllőtől származnak. Mantell Iguanodonnak nevezte el a lényt, Cuvier szavai pedig meghozták számára az annyira vágyott elismerést. 1825-ben beválasztották a Royal Society tagjai közé is.

Az elismerések sorozata bátorítóan hatott rá. A rendelkezésére álló csontokból igyekezett rekonstruálni az Iguanodont illetve az őt körülvevő idegen világot. Azonban támogatói nem lévén, továbbra is orvosi teendői álltak az első helyen, amelyet éppoly odafigyeléssel és nagy gonddal végzett, mint a múlt feltárásának aprólékos lépéseit. Orvosi szaklapokban is publikált illetve egy alkalommal az ő szakvéleménye mentett meg egy asszonyt a haláltól, akit férje megölésével vádoltak. Mantell gondos vizsgálata megállapította, hogy a férfivel valójában szívbetegsége végzett, s meggyőző bizonyítékai miatt az asszony megmenekült. Ám fiatal bérlőjét, akit bűntársának véltek, addigra már kivégezték. Figyelemre méltó az is, hogy az 1830as évek elején tomboló kolera járvánnyal kapcsolatban rövid, laikusok számára is érthető ismertetőt adatott ki, hogy a kórt övező babonákat és tévhiteket eloszlassa, és terjedését gátolja.

Lelkiismeretes természete mellett Mantell odaadó apa volt, aki nagyon szerette mind a négy gyermekét, különösen fiatalabb lányát, Hannah-t. A kőfejtőkbe tett látogatásai során sokszor magával vitte őket is, s a kirándulásoknak minden bizonnyal szerepe volt abban is, hogy idősebb fia, Walter, később természetbúvár lett, és szerepet játszott Új-Zéland élővilágának megismerésében.

1827-ben újabb könyve jelent meg (Sussex képes geológiája), melyet annak ellenére, hogy a tudománytörténészek a dinoszauruszokról írt egyik legfontosabb munkának tartanak, egyáltalán nem követte érdeklődés, és ismét csak veszteséget termelt. Ekkora házassága már komoly válságban volt, felesége mind több időt töltött távol tőle, mely igen megviselte. Miközben elfoglalt orvosként próbált időt szakítani geológiai kutatásaira, és oly nagy szüksége lett volna egy szerető feleségre, aki támogatja, otthona ridegsége minden bizonnyal csak még jobban poros csontjai felé taszította. Gyűjteménye továbbra is nyitva állt, hátha esetleg szert tehet egy befolyásos támogatóra, ám szájtáti bámészkodókon kívül, kik csak rabolták drága idejét, kevés valamire való látogató érkezett.

1831-ben megjelent A hüllők kora c. könyve, melyben olyan gondolatokat feszeget, amelyek bőven meghaladták kora Angliájának mélységesen vallásos tűrőképességét. Mantell elég bátor volt ahhoz, hogy leírja, bolygónkon egykor "a hüllők voltak a teremtés koronái". Bár nem volt még megbízható módszer az egyes rétegek korának meghatározására, azok, illetve a fajok megjelenésének sorrendjét helyesen állította fel. S bár ez utóbbira korábban Cuvier is rámutatott, Mantell volt az első, aki mindezt összefüggő érvekkel alátámasztva kifejtette. Cuvier talán azért sem ment ebbe bele olyan mélyen, mert tartott attól, hogy az opponens evolucionisták kezébe adna fegyvert.

Bár maga Mantell sem fogadta el evolúció elképzelését (5), s nem tudott magyarázatot adni a fajok megjelenésének sorrendjére, az évek alatt felhalmozott tudása alapján nem kételkedett a hüllők korának létezésében. Hiába volt ő maga is vallásos, tudományos vizsgálódásai során szigorúan félretette eme forrásból táplálkozó előítéleteit. ("...abszolút szükséges, hogy a tudás keresésének bármely formája esetén elménk valamennyi előítéletét félretegyük, akármilyen forrásból is származzanak. Az elmének ezen megtisztítása elengedhetetlen egy olyan tudomány esetén, mint a Geológia, melynek küszöbén oly meghökkentő és új tényekkel találjuk szemben magunkat." (6)) Már réges-régen túl volt azon, hogy a Biblia szövegét szó szerint igaznak fogadja el, és számára Mózes könyvei legfeljebb erkölcsi iránymutatások lehettek. Tudományos kérdésekben nem volt keresnivalójuk. Állításai nem kis felbolydulást keltettek egyes körökben, hiszen azok Isten teremtésének céltalanságát sugalmazták. „Ki gondolhat olyat, hogy egy végtelen hatalommal bölcsességgel és jósággal megáldott lény csupán egy szörnyfalkának teremt egy egész világot, ahelyett, hogy egy őt szolgáló és dicsőítő értelmes lénnyel népesíteni be azt?!” (7) írta William Kirby tiszteletes gúnyolódva. Micsoda gyarló emberi hozzáállás!

Bár egyes geológusok felfigyeltek munkájára, és méltatták érte, sajnos ismét csalódnia kellett; a könyv szinte semmilyen válaszreakciót nem váltott ki. Sőt! Kellemetlen következményként szembesülnie kellett azzal, hogy tőle gazdagabb amatőrök elhalásszák előle a leleteket. A könyv sem pénzt, sem támogatókat nem hozott, és egy kudarcba fulladt próbálkozás után a királyi udvarnál, illetve a kolerajárvány miatt, kénytelen volt beletörődni abba, hogy kutatásai csak egy helyben állnak.

Sokadik pofon volt ez a számára. Kora nem igazán akart tudomást venni sem róla, sem a felfedezéseiről, és ez egyre jobban elkeserítette. Fiatalos lendülete elfogyóban volt. „Rövid életem lassan kifolyik a kezemből – írta naplójában – Az idő haszontalanul elszalad, és csak egy szomorú, unalmas földi látogatás lesz belőle.”

1832-ben azonban a Tilgate-i erdő kőfejtőjéből különös maradványok kerültek elő, s mivel azok súlyosan megrongálódtak egy robbantás következtében, eladhatatlanságuk miatt Mantellnek ajánlották fel. Kifejtvén a csontokat a kőből, Mantell lelkesedése visszatért: a szokatlan lényt, melynek darabjai előtte feküdtek, Hylaeosaurusnak nevezte el.

Mantell illusztrációja az 1832-ben talált Hylaeosaurus maradványokról

1833-ban a Mantell család Brightonba költözött. Mantell abban bízott, hogy itt nagyobb eséllyel találhat támogatókra, és akadtak is néhányan, akik segítették őt. Értelmes, tiszta beszéde, gondolatgazdagsága, szenvedélye és érdekes felfedezései érdeklődést keltettek a Brightonban élő nemesekben. Divat lett őt meghívni az esti vacsorákra, és úgy tűnt állandó támogatóra akadt Lord Egremont személyében. Több időt szentelt a tudománynak, mint korábban, és újabb könyvet írt. Úgy tűnt, végre értékelik erőfeszítéseit, felfedezéseiért kitüntetésben részesítette a Geológiai Társaság.

Sajnos azonban rövidesen rá kellett döbbennie, hogy akármilyen népszerű is, megtakarításai fogyatkoznak. Népszerűsége pénzt nem hozott. Brighton lakói Lewes-szal ellentétben, nem bíztak meg egy olyan orvosban, aki ilyen szenvedélyesen hódol valami ködös ősi világ feltárásának.

Az anyagi problémák újra kikezdték a házasságát, feleségével képtelenek voltak bármit is megbeszélni egymással. Végül bérbe kellett adniuk az otthonukat, hogy helyén Tudományos Intézetet hozzanak létre, mely talán hoz valamennyi bevételt. Mary elköltözött a gyerekekkel. A kialakult helyzet és felesége ítélete, mely szerint hobbijának önző hajszolása juttatta őket idáig, szinte teljesen megsemmisítette Mantellt. Egyedül maradt, és múzeuma felső szintjén lakott. Szinte rosszul volt, ha az őt körülvevő maradványokra gondolt, miközben családja nem volt mellette. Lelkiállapotán csak rontott, hogy kiderült: lánya, Hannah súlyos csípőizületi gyulladásban szenved, melyről nem értesítették időben.

Miközben belül szenvedett, előadásai a korabeli leírások alapján nem vesztettek fényükből. Kiváló előadó volt, könnyedén megnyerte hallgatóságát, amire szüksége is lett volna a fennmaradás határán egyensúlyozó tudományos intézetnek. Helyzetén valamicskét könnyített, hogy néha feleségét vagy gyerekeit is felfedezte a hallgatóság soraiban.

Mindez azonban nem segített a Tudományos Intézeten, mely végül csődbe jutott, így 1838-ra kénytelen volt megválni hosszú évek alatt gondosan összeszedett fosszília gyűjteményétől, melyet a British Múzeumvásárolt meg. Mintha az életétől, vagy ahogy egyik barátja írta neki, a gyerekeitől kellett volna megválnia. 1839-ben Londonba költözött, hogy ott alapítson orvosi praxist. Felesége nem ment vele, végleg elhagyta. Idősebbik lánya elérte a nagykorúságot, míg idősebb fia, Walter, minden tiltakozása ellenére Új-Zélandba utazott. Egyetlen kincse maradt mellette: kislánya Hannah, aki továbbra is súlyos beteg volt. Idejének legnagyobb hányadát rá áldozta. Csak akkor mozdult el mellőle, ha beteghez hívták. Ő fürdette, ő ápolta. Hálószobáját a lányáé mellett rendezte be, és iszonyúan bántotta a lelkiismerete amiatt, hogy orvosként nem képes rajta segíteni. A hideg idő beköszöntével Hannah állapota súlyosbodott, mígnem „tiszta lelke eltávozott az élők sorából.” Mantell összeomlott, hónapokig nem írt semmit. Barátai aggódva figyelték, mennyire magányos lett és elszigetelt. Bár próbált úrrá lenni fájdalmán, nagyon nehezen ment neki. Gyakran kikocsizott lánya sírjához. A felgyülemlett csalódások sorozata és a magánéleti kudarca ráadásul egészségére is rányomta a bélyegét. A sors különös fintora, hogy a brighton-i előadásai alapján összeállított „A geológia csodái” c. könyve végre szépen fogyott. Mantell azt hitte, ez legalább szép befejezése lehet geológiai munkásságának, de mint sejthetjük, közel sem ez volt a vége.

1840 körül Mantell már ismerte azt a Richard Owent (jobbra), aki oly sok kellemetlen órát okozott neki élete utolsó évtizedében. Viszonyuk ekkor még baráti volt, sőt, Mantell segíteni próbált neki az egyik könyvéhez szükséges anyag összegyűjtésében. Nem sejtette, hogy Owen megnyerő modorú maszkja mögött milyen kicsinyes, rosszindulatú, irigy ember bújuk meg.

1841-ben aztán Mantell számára is kiderült, milyen ember Richard Owen. Egy ülésen elhangzott beszámolója – melyet egyébként végül évi 250 fontottal jutalmaztak – szinte nyílt támadás volt ellene. Egyes állításait az Iguanodonnal kapcsolatban igyekezett nevetségessé tenni, míg másokat sajátjaként tüntetett fel. Mantell, aki munkája miatt, mint ahogy általában, most sem tudott jelen lenni az ülésen, csak az újságokból értesült a „hálátlan kalózkodásról”. Itt is válaszolt rá, persze jóval visszafogottabb stílusban, mint aki nem feltételez rosszindulatot.

Úgy tűnt, azok után a csapások után amelyeket elszenvedni kényszerült, végre lábra áll. Érdeklődése kezdett visszatérni, s talán már nem teltek oly céltalanul napjai, mint azt korábban érezte. Az élet azonban úgy vélte, van még mit elvenni tőle.

1841-ben Mantell egy betegnél tett látogatást követően hazafelé tartott, amikor a kocsis elveszítette uralmát a lovak felett. Próbált segíteni neki, és igyekezett megragadni az összegabalyodott kantárszárat, a lovak azonban lerúgták a földre. „A kerekek súrolták a fejét, a kocsiba beleakadt testét pedig egy darabon magával vonszolta a kocsi.” Sérülése súlyos volt, s később kiderült, hogy a baj még nagyobb: lábai zsibbadni kezdtek, a bénulás terjedt, mígnem lábra állni sem tudott.

Amíg ő otthon betegeskedett, Owen egyre nagyobb sikereket ért el azokra az alapokra építve, amelyeket többek között ő rakott le. Mégis: Owen igyekezett úgy tenni, mintha Mantell nem létezne, és felfedezéseit szándékosan Cuvier-nek tulajdonította, vagy gunyorosan lekicsinyelte. Otthonában lábadozva Mantellen erőt vett az igazságtalanság érzése. Miközben ő eredményeiért feláldozta karrierjét és még a családját is, itt ez az ember, aki minden érdemét el akarja vitatni tőle, sőt, egyeseket sajátjaként beállítva jól meg is él belőle. Betegsége miatt azonban nem volt képes megvédeni magát. A bénult zsibbadás lassan eloszlott, pokoli fájdalmakat hagyva maga mögött, amely egész további életében kínozta, betöltve élete minden percét. "Valójában nincs egyetlen órám sem, amelyben nem kínoz fájdalom - írta 1845-ben naplójába - s kilátásom sincs arra, hogy valaha lesz." (8)

Lassan kapott csak újra erőre, de a régi már sose lehetett. 1843 körül ismét nekilátott a kövületek gyűjtésébe. Saját leírása szerint bár csak kicsit távolságokat tud megtenni, elméje továbbra is élénk. Az Iguanodon világa kezdte ismét rabul ejteni. 1844-ben újabb könyvet írt, mely szépen fogyott, és másodszor is kiadták. 1847-ben aztán váratlanul kövületek érkeztek számára fiától, Waltertől, Új-Zélandról. Oly nagyon aggódott már érte, hisz 1839 óta nem is látta, s levelet is ritkán küldött. A csomagban kb. nyolcszáz lelet volt, köztük Új-Zéland kihalt nagytestű madarának, a moának a maradványai. Mantell azonban lemondott arról a dicsőségről, amelyhez a leletek juttathatták volna, s azokat átengedte Owen-nek, aki egyébként is sajátjának érezte ezt a területet. Különösen szép példája ez annak az erkölcsi fölénynek, amellyel Mantell rendelkezett Owen felett – s amely oly hidegen hagyta az életet, amely így bánt vele.

Ez idő tájt érkezett haza Mantell kisebbik fia, Reginald, Amerikából, kiváló belemnitesz kövületekkel felszerelkezve. Ezen kövületek pedig rávilágítottak Owen kirívó hibájára, amikor olyan tulajdonságokkal ruházta fel ezt a tintahal-szerű lényt, amivel nem rendelkezett – és amiért ráadásul komoly kitüntetést is kapott: a Royal Society Királyi érdemérmét. Owen nem akarta beismerni tévedését, és ismét megpróbálta nevetségessé tenni Mantellt – sikertelenül.

A két férfi mindig megtalálta az alkalmat arra, hogy valamin megmérkőzzenek. Mantell – aki egyre romló egészségi állapota miatt praxisa feladására kényszerült – további megállapításokat tett az Iguandonról – így pl. azt, hogy valószínűleg két lábon járt, illetve további dinoszaurusz fajokat azonosított. Az Iguanodonról írt újabb cikke miatt neve felmerült a Royal Society Királyi érdemérmeseinek jelöltjei között. Owen mindent megtett, hogy ne kapja meg az érmet. Továbbra is igyekezett lekicsinyelni a munkáit, azt állította, csupán összeszedte a kövületeket, hogy azokat mások kiértékelhessék. Mantellben tombolt a tehetetlen düh, hiszen élete munkáját akarták kétségbe vonni. „Mennyire szomorú, hogy egy ilyen tehetséges ember egyúttal ennyire irigy és hitvány!” (9) írta egyik barátjának, és ezzel kiválóan megragadta a lényeget. Owen anatómiai tudása valóban túlszárnyalta Mantellét, hiszen neki nem kellett a megélhetéséért küzdeni, sem munka mellett folytatni kutatásait, ráadásul felesége is mögötte állt. Egyáltalán nem szorult rá arra, hogy mások tollaival ékeskedjen, és helyzetét nem veszélyeztették Mantell kutatásai sem. Mégis mindent elkövetett, hogy Mantell ne kapja meg az érmet. Viselkedése egyre több kollegájában szült ellenszenvet.

Owennek semmi sem volt elég, és 1850-ben Mantell illusztrációit úgy akarta beleszerkeszteni készülő könyvébe, mintha azok sajátjai lennének. Amikor mindez kiderült, Owen nem tulajdonított neki jelentőséget, és csak egy semmitmondó bocsánatkérésre futotta tőle.

Mantell eközben testileg és lelkileg is összeroppant az állandó fizikai fájdalom terhe és Owen támadásai alatt, akire egész élete tehetetlen csalódottságát rázúdította. Talán úgy érezte, Owen kapja mindazt, amit neki kellett volna. Roncsolódott gerince meghajlott, teste szörnyen megcsavarodott és összegörnyedt. Mégis: ha előveszem élete vége felé írt könyveit, továbbra is a természet és a tudomány iránti mérhetetlen odaadása és csodálata sugárzik belőle. Más nagyon nem is maradt neki ezen kívül.

1851. május 1-én megnyitott a Londoni Világkiállítás, mely teljesen lenyűgözte Mantellt. Ő nem kapott benne figyelmet, nem úgy, mint Owen. Fájdalmai és testi korlátai ellenére azonban minden nap kiment, s örömmel hallgatta a tudományos előadásokat vagy csodálta a kiállított leleteket illetve modern tárgyakat, teleszkópokat, gőzgépeket. Fáradtan, a fájdalomtól kimerülve ért haza minden nap végén, ám ennek ellenére következő reggel sem maradt otthon.

1852 nyarán az a megtiszteltetés érte, hogy felkérték a dinoszauruszok életnagyságú modelljeinek elkészítésére. Mantellt azonban ekkora már teljesen kikezdte az állandó fájdalom. Tisztában volt azzal, hogy meg fog halni. Kórosan sovány, fájdalomtól megtört teste számára ez túl sok lett volna, és visszautasította a felkérést, amit így Owen kapott meg. Olyannyira hozzászokott az ópiumhoz, hogy egy hajtásra meg bírta inni a megengedett adag harminckétszeresét is – ami naplója fásult, meggyötört bejegyzései szerint nem segített már rajta semmit. Hiába a legerősebb nyugtatók, fájdalmait már nem tudták enyhíteni. Elkeserítő, hogy a Royal Societynek csak ekkor jutott eszébe, hogy állandó évi 100 fontos juttatást eszközöljön a számára. Ám ezt sem kellett sokáig fizetnie.

1852. november 10-én Mantell leesett az otthoni lépcsőn. (gyanítom, hogy ez nem volt egyedi eset, ugyanis naplójában korábban is utalást tesz arra, hogy egy ájulás miatti esés során megsérült az arca (10)) Négykézláb kellett elmásznia a hálószobáig, ahol kínzó fájdalmai miatt, melyek az esés következtében minden bizonnyal sokat erősödtek, bevett egy fél adag ópiátot, majd alig két óra elteltével bevette a másik felet is. Szervezete azonban ezt már bírta elviselni. Ópium túladagolás végzett vele.

A boncolás során kiderült, hogy Mantell gerince (balra) teljesen elcsavarodott, a csigolyák keresztnyúlványai elfordultak, volt, amelyik szinte derékszögben állt eredeti helyzetéhez képest. Gerincoszlopa alsó részét kivették, és az élet groteszk fordulataként Owen felügyelete alá került a Királyi Sebészakadémiára. Ott is maradt egészen a II. Világháborúig, amikor is megsemmisült a németek bombázása során.

Owennek azonban nem volt elég az sem, hogy ellenfele meggyötört testének maradványa tartósítva, felcímkézve hevert szinte a birtokában. Névtelen cikket írt, melyben Mantellt tehetségtelen, lényegtelen tudósként tűnteti fel, érdemeit elvitatta tőle, s kijelentette, hogy híján volt tudásnak. Ami még felháborítóbb, hogy ugyanezen írásban nem átallott önmagát dicsérni. Szánalmasan primitív viselkedés ez egy olyan embertől, aki akkorra szinte mindent elért, amit tudós Angliában elérhet, és amiről Mantell még csak nem is álmodhatott. Owen értelmetlen kirohanása miatt több kollegája érzett csalódottságot. Most, hogy Mantell eltűnt, minden tőle telhetőt elkövetett azért, hogy eltörölje azt a kevéske hírnevet is, amit sikerült szereznie. Már nem volt ott, hogy megvédje magát. Arról is gondoskodott, hogy féltett gyűjteményét felossza és szétszórja. Bosszantó módon még ma is találtam az interneten olyan írásokat, ahol Mantell érdemeit Owennek tulajdonítják, sőt, olyat is, ahol Owen hibáját tulajdonítják Mantellnek. Owen erőfeszítései végülis eredményesen zárultak, hiszen Gideon Mantell neve meg nem érdemelten szorult a háttérbe Owennel szemben a dinoszauruszok felfedezése kapcsán.

Erősen lázad ez ellen az igazságérzetem, és ezért szenteltem neki ilyen hosszú bejegyzést. Hátha kicsit több embernek jut eszébe Gideon Mantell neve, ha a dinoszauruszok felfedezéséről hall.

__________________________________________________________________________________

(1) A "földalattológia" ("underearthology") kifejezés William Bucklandtől származik.

(2) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok - 50. oldal

(3) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok - 59. oldal

(4) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok - 120. oldal

(5) Dennis R. Dean: Gideon Mantell and the Discovery of Dinosaurs c. könyve (208-210. oldal) megemlíti, hogy Mantellt mennyire megdöbbentette Robert Chambers: A teremtés természetrajzának emlékei c. evolucionista írása és saját, Medals of Creation c. könyve közötti hasonlóságok sora. Mantell maga ugyanis vallásos lévén egyáltalán nem örült a könyv népszerűségének, és megalázónak érezte az evolúció gondolatát, a transzmutációt pedig tudománytalan spekulációnak gondolta.

(6) Gideon Mantell: Wonders of Geology - 1839

(7) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok - 179. oldal

(8) The unpublished journal of Gideon Mantell - 96. oldal

(9) Deborah Cadbury: Dinoszauruszvadászok - 279. oldal

(10) The unpublished journal of Gideon Mantell - 96. oldal