2008. augusztus 27., szerda

Néha belebújok a melankóliába, és annyira jól érzem magam benne, hogy megszűnök melankólikusnak lenni.

Elgondolkodtató

A dalai láma szerint egy kapcsolatban az erős tud idomulni.

A gyenge csökönyös, és védi bástyáit. Nem enged.

A harmonikus személyiséggel összhangban áll, ha adhat, könnyedén alkalmazkodik, mert nem érzi úgy, hogy ezzel bármit is elvesztene magából. Hiszen amit ad, az is az övé.

A diszharmonikus ember ellenben nem enged, s ha igaza nincsen, kiborul, hisztériázik, köti az ebet a karóhoz. Mindent elkövet, hogy saját igazát érvényesítse, s ritkán nyitott a másikra.

Liberalizmus, individualizmus, feminizmus

Igen, ezt a három szót gyűlölöm ma legjobban. A társadalom jelenlegi alakulásáért, a depressziós emberekért, az elidegenedésért, ezeket tartom felelősnek.

A liberalizmus szó hallatán ma már keveseknek jut eszébe a szabad piac, inkább a homoszexuális házasságokat és az emberi jogokat idézi. A liberalizmus karba öltve jár az individualizmussal. "Engem nem érdekel, hogy mit tesznek mások, ha nekem is szabad azt tennem, amit csak akarok, annak érdekében, hogy önmagamat megvalósíthassam."

És lőn az egyén a közösség felett.

Mindenki önmagával van elfoglalva, mindent megtesz a saját boldogulása érdekében, mégsem érti, hogy őt miért nem fogadják el a többiek. Mert a liberális szellem csak látszólagos. Talán elfodjuk a homoszexualitást, nem vagyunk rasszisták, de én inkább úgy fogalmaznék, hogy már nem érdekel minket a homoszexualitás, s nem érdekelnek más népek sem. Egymást sem érdekeljük. Ha azt sem tudom, hogy ki lakik a szomszéd ajtó mögött, miért sír a szám azért, mert magányos vagyok? Miért csodálkozom azon, hogy rendkívül magamra hagyottan, és egyedül érzem magam? Én tán nem hagyom magára a többeiket magam miatt?

A liberalizmus és az individualizmus szülte a feminizmust. Azonban a feminizmus lényege nem a női nem jogainak kiterjesztésében, hanem a férfiak utánzásában feneklett meg. Értelmetlen bizonyítani akarás lett belőle. A nők kiálltak, és megmutatták, hogy ők is képesek arra, amire a férfiak. Ha kell, akár férfi nélkül felnevelik az utódokat. Persze, ehhez kétség sem fér, a nők képesek erre. De mégis mi szükség van rá? Minek a kisebbségi komplexusos bizonyítási vágy?Kinek akarunk még mindig bizonyítani, és miért? Miért akarunk még mozdonyvezetők is lenni, miért dobnánk le mindent, ami nővé tesz? Hisz a nőt a férfi teszi igazán nővé. Férfi nélkül csak egy ember marad.

A feminizmus másik ákta az elnőiesedett férfi generáció megjelenése. Azt hiszem, kihaló félben lévő egyed vagyok azzal, hogy a nagydarab szőrös állat férfiakat vonzónak találom, s visszatetszést kelt bennem a festett férfi üstök, vagy kihúzott férfi szemek. A nemek közti különbségeket a feminizmus elmossa.

És mit eredményezett mindez? A nyugati kultúra a saját mocskába fog belefulladni. A korlátokat ledöntötte a liberalizmus, a lehetőségeket végletekig kihasználja az individualizmus, a családokat szétszedte a feminizmus. Egy értékek és morál nélküli társadalmat építettek fel. Az individum szenved az individualizmusban, és nem érti miért. Magányos nők sírnak a feminizmus szobra tövében, és nem értik, miért. A liberalizmus leveszi a szülők gyeplőjét a gyerekről, s mégis így lesz rab igazán.

Jobb szeretnék egy erősebben szabályozott közösség tagja lenni. Egy olyan közösségé, ahol a morál nem aljasult olcsó mozik olcsó, csöpögős trükkjeivé. Az emberek nem vadidegenekként élnek egymás mellett, hanem ismerősökként, akár barátokként. A szabályokat nem csak a rendőr tartatná be (vagy az se) hanem a közösség tagjai magukénak éreznék azokat, s aki ellene vét, a közözsség maga is kivetné. Nem lenne erény a bűn. Az ajtón előre engednek a férfiak, mert nő vagyok, és nem kellene bizonygatnom nekik semmit azért, hogy bízzak magamban.

Egy közösség addig közösség, amíg az emberek között van kommunikáció. Köztünk egyre kevesebb van. Nemhogy a szomszédot nem ismerjük, az esti sorozatot bámuljuk ahelyett, hogy caládtagjainkkal beszélgetnénk. Ha bűnt látunk, törvényszegést, elfordulunk, maradjon csak a másik baja. Az egyén érdeke az, hogy nem akar bíróságra járni. S a közösségé hiába lenne az elkövető feltalálása, az nem érdekli. Bezzeg sértett és csalódott, ha az áldozat helyére maga kerül. Átkozza a szívtelen embereket.

A liberlaizmus-individualizmus-feminizmus csapdája abban rejlik, hogy elhitetik veled, hogy jó neked. A lehető legjobb. Erre volt szükséged, és ami mindezt megelőzte, csak rosszabb volt. Elhiteti, hogy ők a fény az alagút végén, és ha alkalmazkodni kezdesz, ha feladsz magadból, azzal csak kevesebb leszel. És te hiszel nekik. És magányos maradsz.

2008. augusztus 26., kedd

Együtt öregedni

Nem divat. Nemhogy együtt, de leginkább sehogyse. Maradjunk örökre fiatalok. Öregedni nem akarunk. Kapuzárási pánik, szemránckrém, plasztika, hazugság. Magunknak. Először nekünk kell elhinnünk, hogy nem kell megöregedni. Aztán meggyőzzük a többieket.

De ez annyira nem is érdekel, elvégre mindenki úgy nem akar megöregedni, ahogy akar. Itt az együttre helyezném a hangsúlyt. Mi együtt nem akarunk megöregedni. Jön a vészcsengő, te jesszus úristen, egyetlen emberrel leélni az egész életem? Ó neee, én ezt nem bírom ki.

Mit is?

És attól miért nem félünk, hogy van egy barátunk egész életünkre? Hogy egy anyát és egy apát kaptunk, mert ennyi jár? Egy életre szóló társtól mégis miért kapja el a mai ifjú generációt a cifrafosás? Azért, hogy aztán 30-40 évesen kétségbeesetten kapkodjon, mert nincs meg gyermekei apja, s az addig oly hihetetlennek tűnő biológiai óra ketyegni kezd? Hogy hozzámenjen az első valaminek tűnő férfihez, aztán elváljon tőle? Hát emberek, normálisak vagyunk?

Amíg azzal foglalatoskodunk, hogy "még élni akarunk" az élet kipereg az ujjaink közül, s ha 35 évesen egyedül visszanézünk, meglátjuk mennyire felszínes volt az a nagy élet, amit annyira élni akartunk.

És nincs kivel megöregedni. Nincs kivel csiszolódni, nincs, aki minden apró mozdulatod jelentését már előtted tudja. Nincs. Mert ma mindenki élni akar még. És ezt ma már nem tartják életnek.

Innen persze eljutunk az általam legjobban utált három szóig, amely megrontja a társadalmat...

2008. augusztus 22., péntek

Jellememből fakadó természetes egocentrizmusom elriasztja közelemből az embereket.

Katarzis

Mikor tegnap kiléptem a mozi ajtaján ismét egy kritikán aluli film megtekintését követően, azon gondolkodtam, vajon az én igényeim túl magasak, másoké túl alalcsonyak, vagy egyszerűen nem tud már újat nyújtani a filmipar.

Az utóbbi időben havonta kb. két alkalommal voltam moziban, mindig nagy elvárásokkal ültem be a filmre, és nagy csalódással léptem ki onnan. Az utolsó olyan film, ami tudott nekem meglepetéssel szolgálni, az A Faun Labirintusa volt. Azóta nagy a pangás. A történetek kiszámíthatóak, már az első fél óra után biztos vagyok a végében. A történetben logikai ellentmodások vannak, a szereplők tetteinek nincs értelme, s erről a mind látványosabb pusztítással próbálják elterelni a figyelmet. Kezdem unni, hogy nem születik az értelemre ható film, száműzték a morált és a katarzist.

A filmek ugyanis csak folynak, a szereplőknek nem hiszem el, hogy fáradtak, nem hiszem el, hogy szerelmesek, azt se ohgy egyáltalán érzenek. Az ezer éves elcsépelt kliséket látványorkánnal akarják feldobni, s a néző ezen kívül semmit sem kap a pénzéért.

Nézzünk néhány példát.

Tegnap a Hellboy2-ről jöttem ki. Hiteltelen, se tanulság, se színészi játék, a szereplők cselekedetei értelmetlenek.
A Batman: A Sötét Lovag csak folyik a maga útján, másfél óra telt még csak el, és várom a film végét, ami nem hoz enyhülést, nem oldja fel a film kérdéseit, feszültségeit. Nem hiszem el Batmannek, hogy szenved a lány halála miatt. Éppoly depressziós marad, mint a halála előtt. Nem változik.
A Múmia 3 szót sem érdemel, annyira gyenge, kiszámítható és bagatell. Mégcsak nem is humoros, bár a cél ez volna.
Az új X-Akták mozi egy középkategóriás, esti bűnügyi tévéfilm, obszcén végkifejlettel. És ne higgyenek abban, hogy van benne forró ágyjelenet Mulder és Scully között, mert nincsen. Még ez sem.

Azt hiszem, egyenlőre csak az animációs filmek alkotói nem okoznak csalódást, mind a Kung-fu panda, mind a Wall-E remek szórakozást nyújtott, még ha nem is voltam tökéletesen megelégedve.

De visszatérve a filmekre, és a katarzisra. Müller Péter írt erről, arról az élményről, amely során belátjuk hibáinkat, felülemelkedünk önmagunkon és mondhatni, többek leszünk, megértjük, mi miért történt velünk. A katarzis élmény általában valamilyen trauma, melyet meg kell élnünk azért, hogy a bennünket körülvevő világot tisztábban láthassuk. Olyan lelki hatás, mely segítségével azt is felfogjuk, amit eddig képtelenek voltunk. S éppen ezért, mert ekkor egy részünket el kell veszítsünk, a katarzis rendkívül fájdalmas tud lenni. Shakespeare tragédiái, vagy a görög drámák épp ilyen katarktikusak. A főhős akár az általa elkövetett gaztettek és gyilkosságok által is felemelkedhet. Vagy épp csak ezek által.

Ma egyre inkább halogatjuk a katarzist. Nem akarjuk átélni, még nem, még várjunk egy kicsit, jó a vakság, nem akarunk látni, hiszen vakon egyszerűbb, könnyebb ebben a morál nélküli világban. A halogatás azzal az eredménnyel jár, hogy az elkerülhetetlen katarzis nagyobb és fájdalmasabb erővel fog lecsapni az egyénre. Amit apránként kellett volna elviselnünk, egyszerre kell kiállnunk, s az sem kizárt, hogy bele kell pusztulnunk. Mint a Yellowstone park, amelyet annyira óvtak az egyébként ott természetesen pusztító erdőtüzektől, hogy mára szinte teljesen megsemmisülne, ha a parkot védők figyelme ellenére betörnének a lángok. Talán valahol tudjuk is mindezt, de nem veszünk tudomást róla.

Ezért tűnik el a katarzis a filmekből is. Nem akarjuk. Nincs tanulság, a főhősök nem fejlődnek, nem lesznek többek, tapasztaltabbak a megélt események hatására. Nem tanulnak belőle semmit. Mi, nézők sem. Csak nézzük az életük sodrásában tehetetlen alakokat, és nem értjük, mi hiányzik. Pedig ennyi hiányzik csupán: a katarzis.

2008. augusztus 20., szerda

Emlék a tüzijátékról

Tegnap láttam életemben először a budapesti 20-i tüzijátékot. Impressing.

Egyszer már nekirugaszkodtam, hogy megnézem, így aztán számolhatunk egy fél alkalmat, a mostanin kívül, azonban ez 2006-ban volt. Összességében elgondolkodtató, hogy jól jártam-e vagy sem, az mindenesetre biztos, hogy a "legizgalmasabb" tüzijátékra sikerült eljutnom.

Aznap a repülőnapon dolgoztam, és úgy döntöttem, ha már egész nap kint vagyok, most végre megragadom az alkalmat, és este megnézem a tüzijátékot. Természetesen egy árva léleknek sem volt kedve velem jönni, így aztán egyedül ültem ki a Pesti oldalon a feslő rakpart szélére, valahol a Lánchíd és a Margit híd között. Erősen esőre állt az idő, de abban bíztam, hogy azért a tüzijátékig kibírja. Nem bírta. Mint aki csak arra várt, épp a kezdetekor robbant ki a vihar. Alig kezdődött meg a durrogtatás, mikor szél támadt, ami majdnem levitt az alsó rakpartra. Jópáran nyugtalanul fészkelődni kezdek, megint mások nevetgéltek. Én átkaroltam a korlátot, nehogy az alsó rakparton kössek ki, de elhatároztam, ha esik, ha fúj, ha már itt vagyok, megnézem azt az átkozott tüzijátékot. Nem mozdulok sehova.

Még akkor sem adtam fel, mikor eleredt az eső, és a körülöttem lévők hirtelen menekülőre fogták. Azonban testi épségemet egyre inkább veszélyben éreztem a mind erősebben taszigáló szél miatt. Jó 5 métert zuhangattam volna a talajig, és ehhez semmilyen tüzijáték kedvéért nem volt kedvem. Beadtam a derekam. Egy pillanatnyi "szélszünetet" kihasználva felpattantam, és elindultam visszafelé. Azaz csak indultam volna, de a szél ezt teljesen másképp gondolta. Nem engedett előre. Beoldalaztam inkább a szecessiós stílusú épületek egyikének tövébe, és onnan nézelődtem, viszonylagos védelemben az esőtől és a széltől.

Akkor kezdtem felfogni, hogy kitört a pánik. Babakocsikkal sikítozva rohangáló anyukák, síró kisgyerekek (ezúton szeretnék gratulálni azon okos szülőknek, akik szerint egy tömegrendezvény 0-6 éves gyerekeknek való), eső, szél, sötét, felülkerekedett a káosz. Nem igazán értettem miért, szelet is esőt is, vihart is láttam már.

Hogy a kép groteszkitására felkerüljön a korona, mindezalatt a tüzijátékot nem szüntették be, az üvöltő komolyzenei aláfestésre továbbra is ott szikrázott az égen. Mint egy elfuserált harmad osztályú hollywoodi katasztrófafilm. Már csak a Szabadságszobrot hiányoltam, hogy lassan, hangos nyikorgások közepette bedőljön a Dunába, majd az általa keltett hullámok maguk alá temessék a rikoltozó embertömeget. A gondolattól nevethetnékem támadt.

Úgy döntöttem, a rövid "szélszüneteket" kihasználva indulok el a metro felé. Esernyővel nem is próbálkoztam. Nekilendültem, rohantam az esőben, majd amikor a szél ismét visszafelé löködött, a fal tövébe húzódtam. Így értem el a metro Kossuth téri megállójába kb. fél óra alatt, ahol óriási embertömeg várakozott. Több mint egy órába telt, hogy a vizes, vacogó emberekkel együtt én is kocsira szállhassak. Szentimentális, békés passzivitásba süllyedtem, hogy a türelmetlenség és a primitívség, ami ilyenkor kibukik az emberből, rám ne hathasson. Őszintén szólva remekül szórakoztam, jobban, mint ha magát a tüzijátékot néztem volna. Ez így sokkal érdekesebb volt.

Csak este tudtam meg, mikor szobatársaimnak nevetve meséltem, micsoda vihar volt, hogy az egész tulajdonképpen tragédiába fulladt, a budai oldalon emberek haltak meg, s volt, aki csónakjából esett a Dunába. Szomorú, de hogy őszinte legyek, nem hat meg.

Úgyanakkor azt vettem észre, hogy azok, akik kint voltak, úgy meséltek az egészről, mint szenvedéseik netovábbjáról, mintha a halál torkából jöttek volna vissza. Holott, ha összehasonlítom a helyzetüket az enyémmel, ők többen voltak, számíthattak egymásra, engem senki nem fogott meg, mikor a szél vitt magával, mégis képes voltam túllátni az eseményeken, és mint egy kívülálló, lelekes derűvel haladtam a sikítozó tömeggel. Egyáltalán nem sajnálom, hogy kint voltam. Örülök neki.

2008. augusztus 19., kedd

Nyáron azért rosszabb a tömegközlekedés, mint télen, mert nyáron az is büdös, aki télen nem az.

Nyílt levél Volán buszsofőrökhöz!

Kedves Volán Buszvezetők!

Teljes mértékben megértem, ha kevéske fizetésüket úgy próbálják kiegészíteni, hogy a jegy árát elveszik, s az utasnak jegyet nem adnak. Engem sem fizetnek túl, s az élet egyre többe kerül. Tudom, fárasztó egész nap körbe-körbe buszozni a települések között, sokszor buta, bunkó embereket szállítani a hőségben, és úgy érzik, megérdemelnek egy kis plusszt. Ezzel semmi probléma.

Az én érdekem azonban az, hogy nyugodt lelkiismerettel utazhasak a járaton, s ne kerüljek kellemetlen helyzetbe, ha esetleg ellenőrök bukkannak fel. Közel három évig közlekedtem jegy és bérlet nélkül Budapesten, s ez tömegközlekedés szempontjából igen megterhelő időszak volt a számomra lelkiekben. Állandó rettegés, vizslató szemek, minden unintelligens alak BKV jegyellenőrnek nézése. Elég volt. Visszavonultam. Azóta sokkal kellemesebb érzés utazni is, sokkal nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb. Ettől az érzéstől nem kívánok megválni, az Önök kedvéért sem.

Ha én, mint utas - ellentétben buszon honoló gyakorlattal - vagyok olyan aljas, hogy kiveszem tányérjukból a buszjegy árát, kérem ne duzzogjanak, morogjanak, vagy cinikuskodjanak.

És bár tudom, Önöket nem veti fel a jólét - mint ahogy engem sem - nézzék el nekem, hogy saját lelki békém előbbre tartom az Önök zsebénél, s fizetéskor ragaszkodom a menetjegyemhez, ami - valljuk be - jár nekem.

2008. augusztus 15., péntek

Kőműves

A munkámról írhatnék. De nem teszem. Az anyaági nagyapám is ezt a munkát végezte. Azonban mivel a munkám nem akarom megnevezni, azt mondom, kőműves vagyok, mint az apaági nagyapám.

A munkámról azt hiszik, rendkívül érdekes (egyébként az). Olyan, mint a foci és politika: mindenki ért hozzá. Épp ezért adtam neki álnevet. Nem szeretnék azzal találkozni, a megjegyzések között, ki hogyan véleledik a kőművesekről, vagy ő mit csinálna másképpen, ha kőműves lenne. Nem akarom hallgatni, hogy ő bizony jobban keverné a habarcsot, és különben is, a mai kőművesek szinte csak lakhatalan házakat építenek. Nem akarok tanácsokad adni arról, mi a szigetelés legjobb módja. Nem érdekel, kinek hány kőműves ismerőse van, és nem akarok olyan kérdésekre sem választ adni, hogy egy-két olvasóm kőműves ismerőseit ismerem-e. Maradjon ez csak Sedith Blogja, és ne váljon Sedith, a kőműves blogjává. Persze talán egyszer lehull a lepel (leomlik a fal)...

Anyaági nagyapám képes volt meghalni, mikor 9 éves voltam, így nem mesél nekem történeteket, nem adja át a tapasztalatait. Nem tudom meg, hogyan ásták az alapot, rakták a falat vagy miként tették be a nyílászárókat a rendszerváltás előtt. Pedig mesélhetne. Összehasonlíthatnánk, mit csinált ő akkoriban másképp, s hogyan építhetek ma én. Mérges vagyok, hogy képes volt feladni, és meghalni.

Szokatlan, hogy mióta magam is kőműves vagyok, több alkalommal álmodtam vele, holott igazából - bár ez furcs lehet - eszembe sem jutott, mikor ezt a szakmát választottam. Nem akartam én senki nyomdokaiba lépni, csak érdekelt, mégis hogyan épül fel egy otthon! Később tudatosult csupán: jé, hisz Nagyapó is kőműves volt! Mióta dolgozom, sem szoktam rá gondolni. Mégis befolyik a lénye az álmaimba. Egészen élesen látom az ősz, hullámos, hátrafésült haját, az arcát, a szemeit, hallom a hangját. Korábban magamtól nem is tudtam volna ennyire élesen felidézni. Most jobban emlékszem rá, mint a Kőműves Egyetem előtt.

Nem keresem ennek okati. Egyedül rakom a falat.

Víz

A vízzel való kapcsolatom meglehetősen változatos képet mutat. Jelenleg úszni tanulok, amolyan jobb későn, mint soha alapon. Ebben segítségemre van szobatársam, aki véletlenül pont versenyszerűen úszott. Mondjuk az nem igaz, hogy nem tudok úszni, a víz tetején azért fenn maradok. Bár azt a mozgáskombinációt, amit akkor végzek, erős túlzás úszásnak nevezni.

6 évesen tanultam meg a mellúszást. Profi módon ment. Kicsit túlkorosként jártam, egy 4-5 éves fiúkból álló, kb. 15 fős csoportba, az öcsémmel együtt. Nagyon élveztem a dolgot, siklás deszkával, majd deszka nélkül, aztán a tanfolyam végére én voltam az egyetlen, akit az úszásoktató beengedett a mélyvízbe, és megmutatta a szüleimnek, mit tanultam. Több alkalomra emlékszem, hogy oly lelkesen szeltem a medence habjait, - természetesen csukott szemmel - hogy nem egyszer fejjel nekimentem a medemce túlsó végének. Az öcsém kevésbbé volt sikeres ezen a területen. Az a fajta gyerek volt aki rögtön köhögni meg prüszkölni kezdett, ha az arcához víz ért. Külön kellett vele foglalkozni, hogy le merjen bukni a víz alá, emlékeimben ma is élénken él, ahogy a rendkívül türelmes úszás tanár bácsi (imádtam) egyedül is foglalkozik vele, amíg mi a kis medencében siklunk egyik oldalról a másikig. Pislog a nagy kék szemeivel s sötétkék úszósapka alatt, és látszik rajta, hogy semmi kedve ehhez az egészhez. Sőt: szenved! A tanfolyam végére azonban megtanult siklani, s mikor 10 éves lett, a testnevelés óra keretein belül jobban megtanították úszni, mint engem valaha.

Problémáim az úszással 8 évesen kezdődtek. Fenti tanfolyamot követően ugyanis úgy alakult az életem, hogy nem voltam medence közelben két évig. Ismét tanfolyam, most az általános iskolával. Én abban a hitben voltam, hogy tudok úszni, s a haladó csoportba kerülök. Azonban mikor ezt be kellett volna mutatni, talán vízbe esett tengeri malachoz lehetne hasonlítani. Mondhatni csúfos kudarcot vallottam, amint nagy lendülettel elindultam, váratlanul telement mindenem vízzel, nagy köhögés, nagy röhögés, kezdő csoport. Nem szerettem az úszás tanárt. Nő volt. Valahogy nem volt gyerekcentrikus. Nem volt türelmes. És nem volt képes megtanítani úszni. Én voltam a legrosszabb a csoportban. Az úszást úgy elfelejtettem, hogy nem tanultam meg mégegyszer.

Jelenlegi úszás tudásomra úgy tettem szert, hogy 12 évesen bementem az unokatestvéreim után a strandon a mélyvízbe. Emlékszem, amint fogom a bólyát, amit csak úszók léphetnek át, és azon mérgelődöm, hogy mindenki tud úszni - akkorra már az egykor úszódeszkát tologató öcsém is - csak én nem. De ha 6 évesen tudtam, nem létezik, hogy elfelejtsem! Elindultam, és úsztam. Rögtön, minden probléma nélkül. Rendkívül meglepődtem rajta. Mellúszás úgy, hogy a fejem nem teszem a víz alá. Mi tagadás, nagyon örültem magamnak.

15 évesen Németországban pedig víz alatt úszni is megtanultam. Babysitter voltam, és a családapának a búvárkodás volt a hobbija. A strandon megtanított rá. Azonban sajnos a bal vádlim begörcsölt, így arra a nyárra mégis kint maradtam a medence szélén.

Jelenleg elég ambíciót érzek magamban ahhoz, hogy normálisan megtanuljak úszni. Tegnapi napon a szobatársam felmérte jelenlegi tudásom. Szerinte nagyon szép a mellúszásom (köszönet a 6 éves kori úszás tanárbácsinak!), azonban ha a fejem is a víz alá kell tennem, összekavarodnak a mozdulataim. Alapvető hiányosságom a levegővétel, és hogy szeretném elkerülni, hogy az arcom vizes legyen. Így aztán olyan tevékenységet választottam, ahol ez elkerülhetetlen: fejes ugrás. Néhány remekbe szabott hasas után sikerült is, ráadásul arra is rájöttem, hogy nem kell feltétlenül letüdőzni a vizet, ha a fejem a víz alá ér. Ez nálam az újdonság erejével hatott, azt hittem, az úszók csak jobban viselik az ezzel járó kellemetlenséget, nem hittem volna, hogy képesek teljesen elkerülni.

Első úszóleckémen a következő tapasztalatokat szedtem össze:
- egy részes fürdőruha kell, ha nem akarom, hogy egy-egy fejesugrást követően a szobatársam hozza utánam a bugyimat (pedig elvileg sport fürdőruha)
- szilikon úszósapka kell, ha nem akarom, hogy a bugyival együtt azt is utánam kelljen hoznia a szobatársamnak (nehezítő körülmény a derekamig érő hajam)
- úszószemüveg kell, ha nem akarom, hogy másnap vörös legyen a szemem

Fenti körülmények kiküszöbölése, kis szorgalom, kis hátizom, és meglátják, még kopoltyúm is nő!

2008. augusztus 10., vasárnap

Reklám helye?

"Reklámok nélkül nem csak a hirdetések hiányoznának életünkből."

Ezzel a szlogennel helyeztek el pár éve plakátokat az országban. Nem volt rajta más, csak a fehér tábla közepén a fenti mondat fekete betűkkel.

Bizonyára azt várták volna az egyszerű járóelőtől, hogy mély hiányérzet fogja el a nagy, fehérre hagyott hirdetőtáblák láttán, melyeken ez az egy szem mondat árválkodott. Hogy belássa: igen, a reklámok fontos részei az életének, tájékoztatnak, kinyitják előtte a világot, s mennyivel jobb lenne a fehér plakát helyén a Coccolino maci.

A valóság azonban az, hogy senkit nem érdekelt, mi van a táblán. Ahogy ma sem érdekel senkit. Az egyre eldurvuló reklámhadjáratokkal szemben úgy védekezünk, hogy egyre kevesebb érzékenységet mutatunk irányukban. Közönyösek leszünk. Alkalmazkodunk.

A film közbeni reklámszünet arra jó, hogy elmenjünk pisilni, vagy a konyhából hozzunk magunknak egy kis innivalót. Az interneten felbukkanó reklámokat olvasás nélkül kapcsolajuk le, és mára már senki sem hiszi el Kovács Istvánnak, hogy 15 éve mosógépek javításával foglalkozik, mint ahogy gyanakodva nézzük "Ildikót", aki Magyarországon (sic!) használ valami isteni mosogatószert, de a szája nem mozog harmóniában az általa mondott szöveggel. Csak nem... szinkronizálták?!

Erre az immunitásra a válasz a még agresszívabb hirdető politika. A kereskedelmi csatornákon két film között már ritkán van reklám, helyette inkább eggyel többször szakítják félbe a filmet magát. (Ezzel nálam azt értél el, hogy a televíziózás visszaszorult a híradónézés szintjére.) Az internetes oldalak be sem jönnek, mielőtt fel ne bukkanna előtted egy mozgó, agybamászó reklám, azonban jó esetben el sem jut a tudatodig, mielőtt a megszokott mozdulattal klikkelsz a jobb felső sarokba, hogy azt olvashasd, ami érdekel.

Immunissá válunk. Amit azonban legjobban utálok, az a mozgó LCD reklámképernyő.

Szeretem a reggeleket, bár a felkelés sosem megy könnyen. Azonban miután túlvagyok rajta, kellemes szentimentális nemtörődömségbe süppedek. Jól esik a nyári reggelen 18-20 fokban kisétálni a buszmegállóba, ahol megáll az idő, és sose tudom, mennyit is töltöttem várakozással, mire a busz megérkezik. A buszon kellemes nézelődés, elmélekdés, az éjszakai álmok elemzése, az ablakon történő kifelé bambulászás.

Nos, ennek vége!

Mert a buszra felszállva nem süppedhetek a gondolataimba, valaki más ugyanis belemászik a fejembe, és irányítani akar. Figyelmem folyamatosan elvonja az újonnan felszerelt digitális, LCD hirdető tábla. Képtelenég olyan helyre ülni a buszon, ahol békén hagy. Ha szerencsés vagyok, találok egy magas embert, és elbújok mögötte. Ha azonban nincs magas ember, folyton arra eszmélek, hogy már megint az alattomos kis képernyőt bámulom. Végül úgy döntöttem, inkább a hátra felé néző ülések valamelyikét foglalom el, vagy odafigyelek arra, hogy csak az ablakon kifelé nézzek.

Akárhogy is, nincs normális megoldás a helyzetre, a reklámok egyre agresszívebbek, és a hideg is kiráz, ha belegondolok, mit fognak kitalálni, ha egy idő után a jelenlegi módszereikre is közönyössé válunk.

2008. augusztus 9., szombat

Túl romantikus



Kicsit megkésve néztem meg a Karib-tenger kalózai trilógiát. Nem volt rossz, bár jobbra számítottam. Azonban azt kell mondjam, hogy a film vége sok fejtörtést okozott. Mondjuk úgy, lesokkolt. Nem értem meg, hogyan lehetett annyira szívtelen és hálátlan a rendező (író), hogy milliókat hozó szerelemes főhőseit arra kárhoztassa, hogy csupán tíz évente láthatják egymást! Hiába a film legeslegvégén lévő "tíz évvel később" bevágás, mikor Elizabeth 10 éves kisfiával boldogan rohan az öbölbe a találkozóra, még mindig fialaton, szerelmesen, a néző pontosan tudja, hogy ez átverés. Ez még a zombimajmok és a gonosz, polipfejű kalózkapitányok világában sem lehetséges.



Hogyan is lehetne lehetséges? Hogyan is várhatná el Will egyáltalán, hogy Elizabeth abban a korban egyedül nevelje fel a fiát? Hogy 10 évet hűségesen várjon rá az a nő, aki a házasság megkötése előtt annyit bizonytalankodott? Hogy 10 év múlva abban a korban éppoly fiatalon szalad elé, mint ahogy 10 évvel korábban elhajózott? S tekintetbe véve az akkoti átlag életkort, jó ha két alkalommal találkozhatnak Elizabeth élete során. S utána? Talán - ha elég romantikusak vagyunk - bízhatunk abban, hogy Elizabeth halála megoldást jelent a lehetetlen helyzetre. Vagy - ha túl romantikusak vagyunk - hihetünk a rendezőnek is. Hihetünk abban, hogy nekik sikerül, ők örök szerelmesek, akiknek a tér és az idő nem számít.


Szeretnék hinni benne. S ezzel betölteni azt az űrt, amit a film befejezése hagyott.

2008. augusztus 6., szerda

Mostansás túl fáradt vagyok bármit írni. Meg túl lusta. De még élek!

2008. augusztus 4., hétfő

Őrület...

...de az őrült ügyfelem ma le is tudtam. Persze több mint 2 év munka után az ember hozzászokik ahhoz, hogy furcsábbnál furcsább emberekkel talákozik, de a paranoid skizofrénia felém sem mindennapos.

A legijesztőbb ebben a 38 éves feltaláóban, hogy ha nem beszélne őrültségeket, fel sem tűnne, hogy valami nem klappol nála. Oly természetességgel mesélt arról, hogy ő egy kirekesztett zseni, akit a magyar tudományos világ nem fogad be, pedig találmányával, a digitális motorral megreformálhatná az egész gépgyártást. Azonban, mivel a digitális motor miatt meg kellene reformálni a Műszaki Egyetem teljes tananyagát (azért van csak érettségije, mert nem akart elavult dolgokat tanulni), a professzorok ellenzik a tevékenységét.

Pedig találmányával egy szép új világ rajzolódna ki, csendes autók, tiszta levegő. Mivel őstermelői család sarja, beszélt arról is, mennyire fájdalmas látnia a növények klímaváltozás okozta szenvedését. Ő meg tudná menteni őket, megakadályozhatná azt, hogy állatfajok pusztuljanak ki a közelgő árvizek miatt. Mert pusztán 5 évünk van már. Öt év, és a katasztrofális következményekkel kell szembesülnie az emberiségnek. De még nem késő. Csupán egyetlen dologtól tart: hogy ő már nem élheti meg azt, hogy találmányát az emberiség kamatoztatja.

Amíg beszélt, nem tűnt izgatottnak. Egyfajta természetes feszültség volt benne, talán a hely volt rá negatív hatással. Kék szemével olyan természetességgel nézett rám, mintha csak az időjárásról csevegne. Lassan, biztosan sugárzott belőle a felsőbbségtudat, de mivel láthatóan komolyan vettem őt és a találmányát, elfogadott.

Külsőre nyoma sincs a paranoid skizofréniának, nem érezhető a megalománia, vagy a realitástudat erős korlátozottsága. Magam sem hinném, mi lakozik ebben az emberben, ha korábban nem olvastam volna többszáz zaklató tartalmú sms-ét, melyeket volt zongoratanárnőjének írogatott az elmúlt hónapokban.

15 éve nem látta a tőle kb. 15 évvel idősebb nőt. Egyik pillanatról a másikra bukkant fel az életében, éppoly hirtelen, ahogyan egykor eltűnt. Természetesen a találmányával kezdte. Arra akarta rávenni a tanárnőt, hogy segítsen neki abban, hogy a világrengető digitális motort eladhassa. Nemleges választ kapva, nem adta fel, szerelmet vallott, majd ezt követően az érzelemes szerelmi vallomások, az obszcén pornográf üzenetek és a durva fenyegetések váltakozva érkeztek az asszony telefonjára, napona akár 20-30, 4-5 sms hosszúságú írás is. A feltaláló nem kímélte a családot sem.

Most azzal magyarázza az smseket, illetve azt, hogy két hetente injekciós kezelésre kell járnia a pszichiátriára, hogy mivel a találmányát senki sem akarja legyártani, az elutasítástól ránehezedő nyomás miatt szenved a stressztől. Igen, jól olvasták, kezelésekre jár. Mert bár javalolták neki a bennfekvős kezelést, azt elutasította. Nincs rá ideje. az oroszok elismerik tevékenységét, és Kínával is tárgyal, már feladták postára a szerződéseket, csak alá kell írni. S ki tudja, az a kínai üzletember talán még a lányát is hozzáadja.

2008. augusztus 3., vasárnap

Holnap munka

Két hét szabadság után holnap ismét munka.

Korán kelés, busz, vonat, ódon épület, sokat látott falak, felszínes munkatársak, pesszimista (de velem jóindulatú) szobatárs, a dolgozók iránt érdektelen, következetlen vezetőség, 25 akta, türelmetlen ügyfelek (ebből egy őrült), gyurma a kulcsdobozon (délután a körmöm alatt), kosz a padlón (tevékeny takarítónők), sötét iroda (de legalább a folyosó végén van, épp ott, ahol hőség és a legyek egyarán megragadnak).

Tartok tőle, hogy egyetlen szál szobanövényem nem élte túl ezt a két hetet.

De jelenlétemmel fényt viszek a sötétségbe...

Mámor

A minap egy ismerősöm mesélt arról, hogy az első alkoholmámorban töltött éjszaka sikerült olyan szinten kiütnie magát, hogy egy furcsa, idegen néven mutatkozott be mindenkinek, elmondta, hogy melyik ezred, mely századának hanyadik embere, és a Balaton túlpartján világító "Afrika fényei" ellen akart háborúba indulni.

Mindezt olyan elszántan igyekezett megcselekedni, hogy barátai végül egyetlen módon tudták megóvni a hirtelen lett harcost: bezárták egy szobába. Egyedül, mert az, hogy valakik meg akarják akadályozni hogy résztvehessen a harcban, erőszakossá, agresszívvá tette.

Másnap frissen, kipihenten, mindenfajta fejfájás nélkül ébredt. Harcos kalandjára ő maga nem emlékszik, csak a barátai mesélték neki másnap. Felettébb érdekes történet.

Jómagam sose voltam híve az alkoholmámoros elbeszéléseknek, azon események részletezésének, ki, hol hogyan, mennyit és hova hányt, továbbá hogyan hozta kellemetlen helyzetbe önmagát és másokat is. Annak tükrében, hogy velem is történt már ez-az, fenti állítás álszentségnek is tűnhet. Valahol az is.

Mindenesetre életem legutóbbi (összesen második) túl jól, de leginkább túl rövidre sikerült buliján a színek impresszióját éltem át. A színeken kívül ugyanis vajmi keveset voltam képes felfogni a külvilágból, bár szerencsére sötét foltok nincsenek az emlékezetemben - talán a színek miatt.

A tárgyak formájukat vesztették, testük feloldódott, fehér, piros, rózsaszín foltokban lebegtek, a testem érzékelését elvesztettem, és mintha nagyon messziről kellett volna küldenem neki az utasításokat ahhoz, hogy végrehajtsa, amit szeretnék. S bár tudtam, hogy megteszem, amit akarok, felállok, járok, mégsem éreztem. Szerencsére nem voltam egyedül, és időben hazavittek, mielőtt bárki észrevehette volna, hogy túlságosan kiütötem magam.

Így megőrizhettem emberi méltóságomat, hiszen nincs kiábrándítóbb, mint egy önmagáról nem tudó, részeg nő. És ezt a nők sajnos elfelejtik a mámorban.









2008. augusztus 1., péntek

Beköltözés

Ma délelőtt kicsit "otthonosabbá" varázsoltam a virtuális naplóm külsejét.

A falakat halvány sárgára festettem, kiraktam pár képet is, kitűztem az általam olvasott blogokat, és még egy látogatottság számlálót is sikerült összehoznom segítség nélkül.

Azt hiszem, végleg beköltöztem.