2008. augusztus 20., szerda

Emlék a tüzijátékról

Tegnap láttam életemben először a budapesti 20-i tüzijátékot. Impressing.

Egyszer már nekirugaszkodtam, hogy megnézem, így aztán számolhatunk egy fél alkalmat, a mostanin kívül, azonban ez 2006-ban volt. Összességében elgondolkodtató, hogy jól jártam-e vagy sem, az mindenesetre biztos, hogy a "legizgalmasabb" tüzijátékra sikerült eljutnom.

Aznap a repülőnapon dolgoztam, és úgy döntöttem, ha már egész nap kint vagyok, most végre megragadom az alkalmat, és este megnézem a tüzijátékot. Természetesen egy árva léleknek sem volt kedve velem jönni, így aztán egyedül ültem ki a Pesti oldalon a feslő rakpart szélére, valahol a Lánchíd és a Margit híd között. Erősen esőre állt az idő, de abban bíztam, hogy azért a tüzijátékig kibírja. Nem bírta. Mint aki csak arra várt, épp a kezdetekor robbant ki a vihar. Alig kezdődött meg a durrogtatás, mikor szél támadt, ami majdnem levitt az alsó rakpartra. Jópáran nyugtalanul fészkelődni kezdek, megint mások nevetgéltek. Én átkaroltam a korlátot, nehogy az alsó rakparton kössek ki, de elhatároztam, ha esik, ha fúj, ha már itt vagyok, megnézem azt az átkozott tüzijátékot. Nem mozdulok sehova.

Még akkor sem adtam fel, mikor eleredt az eső, és a körülöttem lévők hirtelen menekülőre fogták. Azonban testi épségemet egyre inkább veszélyben éreztem a mind erősebben taszigáló szél miatt. Jó 5 métert zuhangattam volna a talajig, és ehhez semmilyen tüzijáték kedvéért nem volt kedvem. Beadtam a derekam. Egy pillanatnyi "szélszünetet" kihasználva felpattantam, és elindultam visszafelé. Azaz csak indultam volna, de a szél ezt teljesen másképp gondolta. Nem engedett előre. Beoldalaztam inkább a szecessiós stílusú épületek egyikének tövébe, és onnan nézelődtem, viszonylagos védelemben az esőtől és a széltől.

Akkor kezdtem felfogni, hogy kitört a pánik. Babakocsikkal sikítozva rohangáló anyukák, síró kisgyerekek (ezúton szeretnék gratulálni azon okos szülőknek, akik szerint egy tömegrendezvény 0-6 éves gyerekeknek való), eső, szél, sötét, felülkerekedett a káosz. Nem igazán értettem miért, szelet is esőt is, vihart is láttam már.

Hogy a kép groteszkitására felkerüljön a korona, mindezalatt a tüzijátékot nem szüntették be, az üvöltő komolyzenei aláfestésre továbbra is ott szikrázott az égen. Mint egy elfuserált harmad osztályú hollywoodi katasztrófafilm. Már csak a Szabadságszobrot hiányoltam, hogy lassan, hangos nyikorgások közepette bedőljön a Dunába, majd az általa keltett hullámok maguk alá temessék a rikoltozó embertömeget. A gondolattól nevethetnékem támadt.

Úgy döntöttem, a rövid "szélszüneteket" kihasználva indulok el a metro felé. Esernyővel nem is próbálkoztam. Nekilendültem, rohantam az esőben, majd amikor a szél ismét visszafelé löködött, a fal tövébe húzódtam. Így értem el a metro Kossuth téri megállójába kb. fél óra alatt, ahol óriási embertömeg várakozott. Több mint egy órába telt, hogy a vizes, vacogó emberekkel együtt én is kocsira szállhassak. Szentimentális, békés passzivitásba süllyedtem, hogy a türelmetlenség és a primitívség, ami ilyenkor kibukik az emberből, rám ne hathasson. Őszintén szólva remekül szórakoztam, jobban, mint ha magát a tüzijátékot néztem volna. Ez így sokkal érdekesebb volt.

Csak este tudtam meg, mikor szobatársaimnak nevetve meséltem, micsoda vihar volt, hogy az egész tulajdonképpen tragédiába fulladt, a budai oldalon emberek haltak meg, s volt, aki csónakjából esett a Dunába. Szomorú, de hogy őszinte legyek, nem hat meg.

Úgyanakkor azt vettem észre, hogy azok, akik kint voltak, úgy meséltek az egészről, mint szenvedéseik netovábbjáról, mintha a halál torkából jöttek volna vissza. Holott, ha összehasonlítom a helyzetüket az enyémmel, ők többen voltak, számíthattak egymásra, engem senki nem fogott meg, mikor a szél vitt magával, mégis képes voltam túllátni az eseményeken, és mint egy kívülálló, lelekes derűvel haladtam a sikítozó tömeggel. Egyáltalán nem sajnálom, hogy kint voltam. Örülök neki.

Nincsenek megjegyzések: