2010. március 31., szerda

A kirándulás vége

Emlékszem, ahogy tizenhat évesen Bükkszentkeresztről száguldom kölcsönbiciklivel a Csanyikba, lefelé az erdei kanyargós autóúton. Nagyon gyorsan megy a bicikli, és nagyon rossz az út. Félek, mert ennyire gyorsan sosem mentem még biciklivel, pláne nem ennyire rossz állapotú úttesten. De mégis élvezem a kanyarokat, és hiába a félelem, nincs kedvem fékezni. Lehagytam a többieket, én megyek elől. Jól jellemez engem a helyzet: messze én vagyok a legfiatalabb ebben a kis baráti körben, a legfelelőtlenebb, aki még büszke is rá, ahogy arra is, hogy legelöl száguldhat. Nem adja lentebb, akkor sem, ha fél. Nem hajt bizonyítási vágy, egyszerűen rettegve élvezem a pozíciómat.

Este van már. A sűrű lombok között nehezen hatolnak át az erőtlenné vált késő tavaszi napsugarak. A félhomály miatt csak nehezen veszem észre a gödröket az aszfalton. Néhány kisebbet eltalálok, ilyenkor meginog az egyensúlyom, de a nagyobbakat megúszom. Suhanok lefelé, arcomon az eufória és a rettegés különös egyvelegével. Emlékemben felvillan a reggeli fárasztó tekerés élménye, mikor ugyanitt haladtunk felfelé, és ismét eláraszt a büszkeség, amiért bírtam tartani az iramot a tőlem tíz-tizenöt évvel idősebbekkel.

Magam mögött közvetlenül egy bicikli suhanó hangját hallom. A többiek jóval le vannak maradva. Nem akar megelőzni, mellém gurul, hogy megkérdezze, rendben vagyok-e. Kiabálva beszélünk a sebesség miatt. Többször rám szól, hogy lassítanom kellene. Nem teszem. Csak annyit kiabálok neki vissza, hogy sose mentem még ennyire gyorsan biciklivel, majd ezt követően majdnem felbukom egy gödörben. De csak majdnem. Ezután inkább nem zavar a koncentrációban. Egyszerre nevetnék az örömtől, és kiáltanék neki, hogy segítsen megállni, mert valami nem engedi, hogy a fékre tegyem a kezem. Nem marad le. Végig ott gurul mögöttem.

A lejtő alján lelassulok. Kényelmesen gurulunk az alkonyatban. Majd befordulunk a buszvégállomáshoz. A többiek még nincsenek sehol. Nevetve szállok le a bicikliről, s bár ő is mosolyog, szélfútta, kócos, barna hajával keretezett harmincegy éves arcán valamiféle megkönnyebbülést látok. Nem veszek erről tudomást. Csak áradozom a sebességről, s úgy teszek, mintha cseppet sem féltem volna.

Olyan hihetetlen belegondolni, hány éve történt mindez.

Pszichológia?

A főiskolán összesen másfél évig tanultam pszichológiát. Az, hogy a pszichológia nem éppen egzakt tudomány, már eme szűk idő alatt is feltűnt. Ha gyakorlaton különféle teszteket csináltunk, mindig úgy éreztem, a kezem vagy a lábam kilóg abból a dobozból, amibe éppen bele akarnak gyömöszölni a pontszámok alapján. A gyakorlatot vezető pszichológus ezt a problémát az adott végtagok lenyisszentésével szerette orvosolni, vagy – szerintem – mellébeszélt. Ugyanakkor 18 évesen még nyitottabb az ember, és engem is érdekelt a pszichológia, amelyben lehetőséget láttam arra, hogy bizonyos jelentéktelennek tűnő információk alapján messzemenő következtetéseket vonjak le a másik emberre vonatkozóan. Úgy gondoltam, csak el kell sajátítani mindazt, amire figyelni kell. De a pszichológia, a sok érdekes kísérlet és megfigyelés ellenére, erre nem mutatkozott alkalmasnak.

Zavart továbbá az is, hogy a pszichológiához általában azok a – főként – nőismerőseim vonzódtak, akik a saját életüket sem voltak képesek kézben tartani. Egyikük kényszeresen maximalista volt, kisebbségi komplexussal. A másik a mániás depresszió valami enyhébb formájában szenvedett és a mániás szakaszban angyalokkal beszélgetett. A harmadik képtelen volt tartós párkapcsolatra. És még folytathatnám. Mindemellett még el is siklott volna a figyelem, ha a férjem – aki szintén pszichológusnak készült – meg nem jegyzi ugyanezt. Konkrétan azért vetette végül el a pszichológiát, mert valamennyi pszichológus, akivel kapcsolatba került, hasonló lelki problémákkal küszködött. Így mégis hogyan lehetne rábízni azt, hogy más életét segítsen helyre tenni? Egyáltalán hogyan lehet ez a terület hiteles, ha pont a képviselői között ilyen sokan küzdenek életvezetési nehézségekkel?

A pszichológia iránti gyanakvó tekintetemen nem enyhítettek azok az ismerőseim se, akik pszichológushoz jártak, vagyonokat hagytak náluk, bizonygatták, hogy „de nekik ez mennyire de jó, és mennyit tanulnak”, a gyakorlatban azonban teljesen nyilvánvaló volt, hogy pszichológus ide, terápia oda, ugyanabban a mókuskerékben szaladnak továbbra is. S bár a barátokkal való diskurzus hasonló eredménnyel járna, egy szakembernek "sírni" azért mégis más. (ez is pszichológia)

Nem akarom én lesöpörni a színről a pszichológiát (nem is tudnám), hiszen vitathatatlanul fontos megfigyelések kapcsolódnak ehhez a tudományterülethez. Azonban a gyakorlatban való alkalmazhatóságot illetően mintha a sötétben tapogatózna.

Mielőtt úgy tűnne, másfél év pszichológiával talán kicsit nagyképűek a kijelentéseim, had idézzek Paul Bloom-tól pár gondolatot a teljesség kedvéért. Bloom a Yale Egyetem pszichológia professzora, ráadásul olyan emberekkel dolgozott együtt, mint Steven Pinker.

Bloom Az erkölcsi fejlődés elmélete felé c. esszéjében ír arról, hogy a pszichológia számos messzemenő következtetését csupán patkányok és egyetemi hallgatók szűk körén végzett kísérletek támasztják alá, és kitér arra is, hogy pontosan ma sem tudjuk, mitől lesz az egyik gyerek agresszív, míg a másik békés és intelligens. A cikk végén így ír a pszichológiáról:

„Eddig azonban nem következett be számottevő előrehaladás, amely elvezetne a pszichológusok részéről tanúsított alázatos hozzáálláshoz, elsősorban a társadalompolitikát illetően. (…) Vajon nem várható el a pszichológiától a következő ötven évben, hogy gyógyítsa a lelki betegeket, segítsen a boldogtalanokon, megszabaduljon az előítéletektől és a tudatlanságtól, megmutassa, hogyan kell erkölcsös, boldog és független gyermekeket nevelni, és hogy sok más hasonló jót tegyen? Ezt a véleményt széles körben hangoztatja a népszerű sajtó. Sok pszichológus – képességei biztos tudatában – még adja a lovat alájuk, mert így remélnek kutatásaikhoz több anyagi és politikai támogatást.

Valójában azonban a pszichológia gyakorlati jótéteményei mindig is meglehetősen szerények voltak. Ha eltekintünk bizonyos zseniális, a klinikai gyakorlat körébe tartozó felfedezéstől – amelyek legtöbbje egyébként elsősorban kémiai és az idegélettan területéről származik –, akkor a pszichológia megállapításai a társadalom vezetésére, a bűnözők kezelésére, az oktatásra és a nevelésre vonatkozóan a legjobb esetben is csak a közgondolkodást tükrözik. Rosszabb esetben ezek a nézetek hóbortosak és veszélyesek – például szűkebb szakterületemen belül az a széles körben támogatott állítás, miszerint, ha élete első három évében nem árasztjuk el a gyerekeket társadalmi és kognitív ingerekkel, akkor örökre elveszítjük ezt a gyereket. A hasonló példák sorában említhetjük azokat a vélekedéseket, melyek szerint a csecsemőknek Mozart zenéjét kell játszani, vagy amelyek a napi gondoskodás veszélyeit vagy az élet első néhány órájában létrejövő anya-gyermek kapcsolat fontosságát hangsúlyozzák. Az egyetlen pozitívum ezekkel a nagy nyilvánosságnak örvendő kijelentésekkel kapcsolatban az, hogy múlékonyak. Ha nem tetszik az, amit a pszichológusok a gyermekneveléssel kapcsolatban állítanak, – mondjuk a fegyelmezés mennyiségéről és módszeréről, az alvás körülményeiről és ehhez hasonlókról – akkor várjunk egy-két évet, és valami egészen más véleményt fogunk hallani.”

Számomra azonban érdekesebb volt a pszichológia jövőjének alábbi aspektusa:

„A következő ötven évben az „evolúciós pszichológia” kifejezés már anakronizmusnak fog tűnni, mert a jelző arra utal, mintha lennének a pszichológiának más területei, amelyek nem törődnek a szelekciós előnyökre, az alkalmazkodásra és hasonlókra vonatkozó megfontolásokkal. (Kreacionista pszichológia?) Mindig lesznek olyan pszichológusok, akiket kevésbé érdekel az evolúció, mint ahogy olyanok is vannak, akiket kevésbé érdekel az agy működése és a fejlődés mikéntje. Ám a pszichológia tudományában bizonyítékok forrásaként léteznek az evolúciós megfontolások – az idegtudományokra és a fejlődésre vonatkozóak mellett.”*

Remélem azért ezzel nem adtam ötleteket bizonyos köröknek…
_________________________________________________________________________________
*Paul Bloom: Az erkölcsi fejlődés elmélete felé, megjelent: John Brockman: A következő 50 év c. kötetében

2010. március 23., kedd

Science fiction szárnyain

Az, hogy itt és most vagyok ember, igencsak meghatározza és bekorlátozza a gondolkodásomat – már ami az emberi faj jövőjét illeti. A teremtés esetén természetes, hogy az ember egyfajta „műremek” vagy végcél, ez a nézőpont azonban – elméletileg – távol kellene hogy álljon az evolúciótól. És mégis: mi emberek képtelenek vagyunk elvonatkoztatni, vagy legalábbis rettenetesen nehezünkre esik meglátni azt, hogy az ember is csak egy átmenet valami más felé. Miközben még mindig népszerűek azok az önáltató kifejezések, mint „teremtés koronái” vagy „evolúció csúcsa”, az emberi nem változása a technikai fejlődéssel együtt olyan ütemben gyorsul, hogy számomra megdöbbentő, hogyan beszélhetünk még mindig az emberről úgy, mint ami statikus és változatlan. Saját evolúciónk a szemünk előtt zajlik, a saját bőrünkön érezzük. Ha látnánk, mi lesz mindebből, valószínűleg nem kérnénk belőle. De vajon az ősközösségi társadalom egyedének tetszene-e a mi civilizációnk, értékrendünk, erkölcsünk? Mennyire lenne a bennünket körülvevő világ „emberi” az ő számára?

Ha megkísérlem „levedleni” a saját korom, létem szemléletét és értékrendjét, és megpróbálok a jövőbe tekinteni, valóban nem látom emberinek mindazt, ami eljöhet. Nem azért mert rosszabb, gonoszabb, agresszívabb vagy szadistább lenne, mint a jelenünk. Egyszerűen azért, mert teljesen más. Idegen.

A mai értelemben vett család felbomlását, a nemek megszűnését és jelentéktelenné válását látom. A technológia, a robotok, a mesterséges intelligencia megjelenését és terjedését látom. És azt, hogy az életünk hosszát nem valami tőlünk független „felsőbb hatalomnak” tulajdonítjuk majd, hanem akár a saját döntésünk lehet.

Ha a csillagokra nézek, azt látom, hogy az Univerzum felfedezése nem lehetséges mindaddig, amíg nincs mesterséges intelligencia, és nem tudjuk megoldani azt, hogy a sérülékeny biológiai testünktől elszakadjunk. Egy földi életre specializálódott testben a kockázat túl nagy, ahogy az ezzel összefüggő megoldandó problémák száma is. Ha azonban képesek lennénk tudatunkat valahogyan átmenteni egy tökéletesebb testbe, amely nem éhezik, nem szomjazik, nem marja szét a sav, akár többszáz fokos hőingadozást is képes elviselni tehát összességében mentes valamennyi olyan tényezőtől, amely kiszolgáltatottá teszi a felfedezőt, akkor már csak emberi pszichénk állhat a fényéves űrutazás útjába. Ez a technológia évszázadokkal, ha nem évezredekkel hosszabbíthatja meg az emberi (?) életet. Feleslegessé teszi a nemeket és forradalmasítja a szaporodást. Már mi írjuk az evolúciónkat. Az evolúció pedig kiírja az embert a kozmikus színdarabból.

Ez nem az az „örök élet” lenne, mint amit a mítoszok kalandorai kerestek egykor. Sokkal inkább ráillene az öröklét szó. Az élet szavunk ugyanis magában hordoz valami érzelemgazdagságot, vitalitást, valami emberit, amit a puszta, időn kívüli, szemlélődő létezés nélkülöz. Én magam úgy gondolom (bár ez tényleg csak kósza felvetés), hogy az emberből 150-200 évi életet követően kivesznének az intenzív érzelmek. Racionálisabb gondolkodás kerülne előtérbe helyette, egyfajta sztoikus nyugalommal vegyítve. De bízom abban, hogy a kíváncsiság, a természet és a világ iránti tisztelet megmarad. Akkor is, ha a kibernetika fejlődésével végül csupán teljesen mesterséges „emberek” járnának a Földön (a Naprendszerben és a Tejúton). Hisz saját képünkre teremtettük azt, amiből lettek.

2010. március 19., péntek

Nyugtával dícsérd...

Ma végre mindent lezongoráztunk a még múlt év augusztusban megtört kisautónkkal kapcsolatban (nyugdíjas bácsi nem látta hova tolat). Szépen helyrepofozták és megcsinálták a szervizt is.

Aztán sikerrel vettük a következő akadályt: délben fennakadás nélkül megkötöttük az adásvételi szerződést, és megindultunk a telektulajdonossá válás rögös útján.

Azt hittem, minden szép és jó.

De este nekitolattam a sógorom autójának, és ezzel szépen lehúztam a festéket a frissen fényezett első lökhárítóról. (hogy hogyan tolattam úgy, hogy az első lökhárító sérült? hát igen…)

Majd este írt az eladó jogi képviselője (ügyvédje), aki egy sor kifogást támasztott a már aláírt szerződéssel kapcsolatban, ezzel jó adag fejfájást okozva számunkra, akik átadtuk a foglalót.

Elfáradtam.

2010. március 15., hétfő

A parakutató és a vezetés élménye

Három-négy hetente, ha hazatérek, az otthonos közegben, a fotelben ülve, afféle megszokásból átlapozom az elmúlt időszakban felgyűlt NőkLapja számait.

Izing Klára, a NőkLapja asztrológusa, kiverte már nálam a biztosítékot nem egyszer. Talán az tette be végleg a kaput, mikor Einsteinről, a misztikus emberről értekezett, úgy, hogy mondataiból nyilvánvaló volt: Einstein munkássága ismeretlen a számára.

Legutóbbi hazalátogatásomkor sem okozott csalódást. Bár ezen esetben ő végülis csak a riporter volt. Az alábbi mondatok Halász Alexandra, parakutatótól (és ő ezért vajon fizetést kap?) származnak:

"Igen, a látás a hallás, a tapintás, a szaglás és az ízlelés mellet a hatodik érzék a finom érzékelés. Például autót vezetni sem lehetne pusztán az öt érzékszerv birtokában, hiszen mennyire fontos megérezni, vajon a gyalogos az autónk elé fog-e lépni, vagy a mögöttünk lévő autós belevág-e az előzésbe. A Forma 1-es pilótáknál pedig hatodik érzék erőssége még feltűnőbb, mint például a részegeknél (?), hiszen 300 km/h sebesség mellet egyszerűen már nem látni a pályát. A versenyzőnek szó szerint kívülről kell tudnia azt. Kívülről, vagyis testen kívülről, kiterjesztett érzékelésével. "*

Remélem Halász Alexandrának nincs vezetői engedélye...

* Nők Lapja 2010. január 20. szám

2010. március 11., csütörtök

Helyünk a mindenségben

Képzeljük el, amint egy csillagokkal telezsúfolt nyári éjszakán kényelmes, puha anyagú laza köntösbe öltözve kiülünk egy zöld domb tetejére, teljesen egyedül. Az ég tiszta, a szél fúj. Megrezegteti a fák lombjait, összeborzolja a fűszálakat, lágyan az arcodba lehel egy kevés langyos fuvallatot.

Feküdj hát hanyatt a fűbe, és nézz fel az égre. Nem veszi el a csillagok fényét semmilyen lámpa vagy város fénye, figyelmedet nem tereli el semmilyen zaj, csak a falevelek susogását hallod. Mégsincs sötét. Többmilliárd csillaggal nézel most farkasszemet – és ha avatott a szemed, tudod merre keresd a Naprendszer látható bolygóit is. Pár csillagképet is felismersz. Ha mást nem, a Göncölszekeret egészen biztosan. Vagy a Plejádok sziporkázó foltját, az Androméda ködös ellipszisét.

Bele lehet szédülni a sziporkázó végtelenbe. Tekinteted most többmillió fényév távolságokra lát el. És ami még megfoghatatlanabbá teszi az élményt: csak a csillagok sokmillió éves múltját látod. Jelenükről nem tudsz semmit. S a múltjukat is csak felületesen ismerheted. Egy apró fénypont csupán. S ez a fény sok mindent eltakarhat.

Ott a dombon, a fűben fekve, olyan, mintha minden rólad szólna. Te lennél középen. Ha elég sokáig figyeled az eget, láthatod, amint újabb csillagok jelennek meg a horizonton, és tűnnek el a szemközti oldalon. Körülötted forognak. Harmónia, béke s nyugalom vesz körül. Körülölel a mindenség. Érthető, ha elragad valamiféle vallásos csodálat, és szeretnél feloldódni a gyémántokkal kirakott égbolt mindenségében. A világmindenség, melynek egy pontján Földünk is függ, valóban csodálatos.

Kár lenne azonban abba az illúzióba ringatni magunkat, hogy mindez rólunk szól, vagy miattunk jött létre. Az emberiség vagy akár az egész Föld pusztulását éppilyen szenvtelenül néznék végig a csillagok. Nem lennének szebbek vagy csúnyábbak, nem sajnálkoznának maradványaink felett, mint ahogy egyéni tragédiáink miatt sem ejtenek egyetlen könnycseppet sem. Hiába csodáljuk a világegyetem kiismerhetetlen sokszínűségét, ő nem szeret minket viszont. Nem csodál a mindennapi harcaink vagy győzelmeink miatt. De nem is gyűlöl. Mert nincsenek érzései.

Nekem sose kellett zöld dombos nyugalom ahhoz, hogy magába húzzon a végtelen. Elég volt egyetlen pillantás akár a fényszennyezett csillagos égre is. Ekkor érzem leginkább, mennyire kicsik vagyunk, s ekkor tűnik a legkomikusabbnak az emberi önhittség arról, hogy kiemelt helyünk van ezen a világon, és a létünknek valami megfoghatatlan, magasabb szférákból származó értelme és célja lehet.

Egy nagyravágyó faj egyede nyugtatja ezzel magát az Univerzum egyik porszemcséjén sodródva, egy teljesen jelentéktelen csillag körül.

***

1990-ben a Voyager-1 szonda 6milliárd kilóméterre járt a Földtől. Néhány fotó erejére visszafordult, hogy lássa, honnan is érkezett. Az egyik fotón a Földünk is látszik. Kisebb, mint egy pixel. Látszólag jelentéktelen kékes csillag csupán.


Angolul nem tudóknak Carl Sagan gyönyörű idézete 1994-ből magyarul:

„Nézzenek ismét arra a pontra. Az itt van. Az otthonunk. Azok mi vagyunk. Ott van mindenki, akit szeretnek, mindenki, akit ismernek, mindenki, akiről valaha hallottak, az összes emberi lény, aki létezett. Az összes örömünk és szenvedésünk, vallások, ideológiák és gazdasági dogmák ezreinek magabiztossága, minden vadász és növényevő, minden hős és gyáva, minden civilizáció alkotója és lerombolója, minden király és paraszt, minden szerelmes fiatal, minden apa és anya, reménnyel teli gyermek, feltaláló és felfedező, minden erkölcs oktatója, minden korrupt politikus, minden „szupersztár”, minden „legfőbb vezér”, fajunk történelmének összes szentje és bűnös személye ott élt - azon a porszemcsén a napsugárban függve.

A Föld csak egy nagyon apró színpad a hatalmas kozmikus arénában. Gondoljanak a folyókat megtöltő vérre, melyet a tábornokok és császárok ontottak ki dicsőségben és diadalban, hogy ők lehessenek a pillanatnyi urai eme pont töredékének. Gondoljanak a végtelen kegyetlenségekre, amit a pont egyik oldalának lakosai okoztak a másik sarok tőlük alig különböző lakosainak, hogy milyen gyakoriak a félreértések, hogy mennyire erős a gyilkolási vágy, hogy mennyire heves a gyűlölet.

Az alakoskodás, az elképzelt önnön fontosságunk, a lázálom, hogy valamiféle kiemelt helyünk van a Világegyetemben, mindez kérdőre vonható ennek a fakó fénynek tükrében. Bolygónk egy magányos pötty a mindent körülölelő kozmikus sötétségben. Az ismeretlen homályában, mindezen hatalmas térben, semmi utalás nincsen arra, hogy valahonnan segítség érkezhet, ami megmentene minket önmagunktól.

Jelenleg a Föld az egyetlen, mely képes szállást adni az életnek. Semmi más nincsen, legalábbis a közeljövőben, ahova fajunk áttelepülhet. Látogatni, igen. Letelepedni, még nem. Szeretik vagy sem, ebben a pillanatban a Föld az a tér, ahol helyt kell állnunk.

Úgy tartják, hogy a csillagászat alázatosságra nevelő és jellemfejlesztő tapasztalat. Talán nincsen jobb mód bemutatni az emberi beképzeltség ostoba mivoltát, mint ez a távoli kép az apró világunkról. Számomra ez kiemeli annak felelősségét, hogy kedvesebben bánjunk a másikkal, hogy megtartsuk és ápoljuk eme halványkék pöttyöt, az egyedüli otthonunkat, melyet valaha ismertünk.”

2010. március 7., vasárnap

Hastánc újratöltve

Ugyan kicsit szíven ütött a felismerés, hogy az a "pár éve", mikor én hastáncoltam, konkrétan hét esztendőt takar, de ez azért nem jelenti azt, hogy túlkorosnak érezném magam. Persze hét év az hét év, úgyhogy bármilyen jól ment is a dolog egykor, kizártnak tartottam, hogy a kezdőtől magasabb szinten kezdjem újra.

Így aztán két héttel ezelőtt türelmetlenül ácsorogtam huszadmagammal egy fitnessteremben. Kb. négy éve szerettem volna folytatni hastánctanulmányaimat, de jobb későn, mint soha. Attól is tartottam, hogy én leszek az egyetlen csontos lány a jelentlezők között, ám szerencsére összesen hárman vagyunk, és egyikünk még tőlem is soványabb.

Szerénytelenül mondom, hogy bár néhány mozdulat nehezen frissül, pár bonyolultabb viszont annyira bennem van, mintha hét éve mást sem csináltam volna.

Azért van még hova fejlődni...

Kampány

Ismét ellenszenves emberek arcai tekintenek ránk mindenhonnan.