2009. március 30., hétfő

Nosztalgia

Tegnap esti mozi édes kettesben: A kis hableány. Szigorúan HD minőségben. Úgy gondolom, igazán megérdemeltem, hiszen kiskorom egyik kedvenc rajzfilmjét olyan rossz minőségű VHS kazettán voltam kénytelen nézni (újra meg újra) messzi gyermekéveimben, hogy a szalag hibáitól egyes jelenetek egészen rejtve maradtak a szemeim előtt. Most minden kristály tiszta volt.

Esküszöm, kedvem lenne megnézni még egyszer. Azt hiszem, beszerzem a többi régi Disney rajzfilmet is. Van bennük valami olyan báj, ami a mai rajzfilmekből hiányzik.

Ringat a vííííííííz!

2009. március 27., péntek

Meddig élhetek zöld nélkül?

Utálom a növényeket. Na, nem az erdőket, a fákat, a réteket a virágokat meg a buja indákat, hanem úgy általában az étkezésre alkalmas (már akinek) növényeket.

Nem is tudom, hol kezdődött. Kisgyermek koromból még vannak emlékeim arra vonatkozóan, hogy megettem a paradicsomot. De sokkal erőteljesebb az "óvónők rémálma" kép: a gyerek, aki semmit nem eszik meg. Ha valami gyanús növényzet tűnt fel a menza kosztban, nem volt ember, aki azt megetesse velem. Inkább éheztem. Még az almát is csak a saját anyám kezéből fogadtam el, és szigorúan hámozva, felszeletelve. Étrendemből a hüvelyeseket egy az egyben ki lehet húzni, de nem eszem meg a mások által olyannyira kedvelt meggyet, cseresznyét, szilvát, szőllőt stb. sem.

Azt hiszem, könnyebb ha leírom, mi eszek. Almát igen, de csak meghámozva. Körtét is csak ebben a formában. Megeszem a narancsot, mandarint, banánt, a sárga- és a görögdinnyét, a szamócát (a málnát még nem mertem megkóstolni, de mostanág egész szimpatikus). Zöldségek közül nyersen több mindent megeszek, mint főve. Csak nyersen szeretem a répát, a karfiolt, a salátát, a paprikát (illetve ez utóbbit inkább csak megeszem). A brokkolival, karfiollal és a paszternákkal az utóbbi időben barátkoztam meg. És ha nagyon rosthiányom van, puszta kötelességtudatból lenyomok egy paradicsomot a reggeli mellé.

Van ám amit igazán szeretek! Az uborkát, a kukoricát és a krumplit (leginkább püré formában). Meg ide jöhet a szamóca is.

Ám amivel ki tudom akasztni a környezetem, az a borsófóbiám. Bár a lencsét is ide sorolhatjuk. Gyűlölöm a kis zöld golyókat, annyira mérhetelnül gusztustalannak tartom őket, hogy el sem tudom mondani! Ha valaki mellettem borsót eszik, csak úgy tudok enni, hogy szigorúan csak a tányéroma koncentrálok. Látni sem bírom. Fujjjjj!

Talán rendet kéne tenni a fejemben? A párom piszkál ezzel folyton. Olyan rémképeket tár elém, mint hajam, fogam kihullása, korai öregedés és halál, váratan, hirtelen betegség. De sose voltam beteg, a szervezetem hamar gyógyul, az immunrendszerem nem rongálom felesleges gyógyszerekkel. A körmöm, a fogam, a hajam erőebb az átlagosnál, mindezeken azonnal látszania kellene a vitaminhiánynak. Talán csak a fáradékonyságom lehet utaló jel, de azt inkább tulajdonítom az alacsony vérnyomásomnak. Mi lehet hát az igazság? Valóban előbb fogok meghalni, mert nem viszek be kellő rostot és vitamint (nem, vitamint sem szedek)? Mert jó, ha hetente háromszor eszek zöldet?

Kicsit azért piszkálja a csőröm a dolog, bár összességében maga az étkezésem sem egy nagy szám; nem igazán szeretek enni, úgy vagyok vele, hogy sokszor csak azért eszem, hogy ne haljak éhen. Másokor viszont nagyon jókat tudok enni, de akkor sem egy központi eleme az életemnek. Azért ma a nagy ijedtségre - a párom kicsit megmosta a fejem (már megint, elvégre neki kell egész éltében egy kopasz, fogatlan korán öregedő vénasszony mellett élnie) - lenyomtam egy mandarint délelőtt, székelykáposztát ebédeltem, és a vacsora mellé körte dukált.

Jó lenne ezt rendszeresíteni az életemben. És túljutni a puszta elhatározáson. Mielőtt tényleg kihullik a fogam, amivel bármibe beleharaphatok.

2009. március 24., kedd

Ilyen volt szőkeségem

Az úgy volt, hogy elhagytam a szempillaspirálom. Meg a szemceruzámat is. De nem az a nő vagyok, aki ettől kétségbe esik. Smink nélkül is jól nézek ki... igaz, így akár egy elsős gimis osztályba is eladható vagyok. De a reakciók...

Holnap lesz harmadik napja, hogy smink - tehát szempillaspirál és szemceruza - nélkül lófrálok, és a reakciók kiábrándítóak. Hétfőn a szobatársam egész nap megjegyéseket tett arra, hogy milyen furcsa vagyok. Végül ráordítottam a folyosóról, hogy mondja csak meg nyugodtan, ha úgy véli, a smink tart össze. Persze csak vicceltem. Persze minden vicc, félig igaz. Este az egyetemen a csúnya, kövér évfolyamtársam pedig azzal indított (tán élvezte is... na jó, nem vagyok rosszindulatú... na jó, de), hogy "te jó ég, de rosszul nézel ki! Nem aludtál?" De csak nem vagyok kifestve. "És ez ennyire látszik?" ... (Anyád?...)

Kedden a szobatársam végül kinyögte, hogy olyan vagyok, mint egy kiszívott vízi hulla. Szempillaspirálom és szemceruzám továbbra sincs, így aztán holnap is kénytelen lesz a vízihulla orcámat nézni. Ha 2-300 évvel korábban születek, bezzeg haloványságom a szépség és az arisztokrácia jelképe volna. De mit várhat az ember a szoláriumsárga bőrszín-divat világában?

Végülis megbocsátom nekik, elvégre a természetesen tündöklő szőke hajat, a ragyogó kék szemeket kaptam a hosszú fekete szempillákért. Marad nekem a szőke szempilla a rózsaszín szemkontúr. Ha lesz időm beugrani valahova pótolni a hiányzó eszközöket, két perc alatt a régi pompámban tündökölhetek. Ezt könnynebb pótolni, mint egy valódi hajzuhatagot.

Egyébként meg szerintem így is megvan a magam albínó jellegű szépsége. Legalább magamnak tetszem. (meg annak, aki fontos)

(szerencse, hogy ilyen "alacsony" önbizalommal áldott meg az ég, egyébként mi lenne velem hasonló helyzetekben?)

Nincs több ránc

Micsoda hülyeség ez a "harc az örgedés ellen!" Csak egy bolond hiszi, hogy egy ilyen harcot megnyerhet.

2009. március 22., vasárnap

Családi történet III. - Bettina

Bettina volt a kishúg. A közel sem könnyű eset. 1967-ben született, így aztán 7 évvel volt fiatalabb Franknál, ami testvérek közöztt már elég nagy különbség. Miközben Frank a járás, a és a mankó között ingadozott, majd fokozatosan leépült a tolószékig, addig Bettina lázadt, szökött, ivott, cigizett, pasizott. Lehetetlen volt kontrollálni. Ő maga sem volt képes arra, hogy önmagát kontrollája.

Csak nehezen szelídült meg. 16 évesen megismerkedett első férjével, Renzo-val, akivel a nyolcvanas évek végén össze is házasodott. Majd rövidesen elváltak. Bettina már felnőtt nő volt, mikor 7 évesen először találkoztam vele. Megszerettem. Gyerekként láttam benne valamit, ami miatt rendkívül rokonszenves volt. Talán a vörös, hullámos haját, vagy a végtelen szeretetéhségét. Szerettem azt is, hogy macskákat tartott. Nekünk nem volt, én viszont imádom a macskákat. És nála még a lakásban is bent lehettek.

Emlékszem arra, hogy csak sír és sír, és engem ölel magához. Gyerek fejjel akkor azt gondoltam, hogy azért sír, mert nem vittük magunkkal a vidámparka, ahol előző nap voltunk (sem Frank, sem Bettina nem beszélnek magyarul). S talán ez így rendkívül komikusan hangzik, én gyerek fejjel tartottam volna olyan tragédiának, hogy valaki ennyire sírjon miatta. (már nagyobb voltam, mikor megtudtam, hogy valami férfi-ügy volt) Ott sündörögtem körülötte, együttérzést sugalltam. Azért ölelhetett meg.

Bettina aztán új házasságot kötött Alexanderrel, talán 1994-ben. Alexander egy autószalonban dolgozott. Bettinának pedig épp jókor romlott el az autója. Mikor a jármű kész volt, Alexander randira hívta. Házasság lett belőle, és három gyerek.

1995-ban megszületett Maidi nevű lánya, akit 1997-ban követett Annie, majd 2000-ban Alexander jr. Mindene megvolt, amire egy nő vágyhat: lakás, három okos gyerek, szerető férj. De ő többet akart. Többnek akart látszani. Talán ezért omlott össze minden.

Gondolkodjunk már!

Ezt innen loptam.

Utam a misztikumtól

Érdekes alak vagyok, már abból a szempontból, hogy bár tudok kártyát vetni, Ji-Kinget használni, ismerem a Bibliát, az ezoterikus baromságok jó részét, és sokakkal ellentétben látom, mi értelme a lélekvándorlásnak, akkor is, ha előző életeinket elfelejtjük, valahogy egyikben sem tudok hinni igazán.

Gyerekként még minden misztikum természetes tény. Magától értetődik. Az első vallásos-misztikus élményem valamikor 6 éves koromra tehető. Úgy gondoltam, Isten nem létezik (jól kezdődik, gondolhatják egyesek). Egyszerűen azért, mert nem volt szimpatikus. A képes gyermek Bibliából épp elég rémtettet olvashattam tőle. Jézusért viszont oda meg vissza voltam, akármilyen komikusan hangzik is. A templomba járó néniket pedig azzal botránkoztattam, hogy nem hiszek Istenben. Ha tudták volna, hogy meg sem vagyok keresztelve...

Ez egy másik érdekes aspektusa az életemnek: 12 évesen lettem római katolikus. Az öcsémmel együtt akkor kereszteltek minket, ő volt 10 éves. Azt követően elsőáldoztam is, kb. fél évvel. És számomra itt gyakorlatiliag ki is merült a vallásgyakorlás. Felmerül persze a kérdés, hogy miért épp 12 évesen? A válasz egyszerű: az öcsémet katolikus gimnáziumba szerették volna járatni a szüleim, ami a keresztség nélkül nem volt lehetséges. És pedig úgy gondoltam, végigcsinálom vele a dolgot. Arra, hogy mennyire hittem benne, már nem nagyon emlékszem, de magát a procedúrát elég komolyan vettem. Azonban bár imádtam a pap bácsinkat (béke poraira), a keresztény Istent továbbra sem kedveltem.

Viszont annál többet olvastam a lélekvándolásról, előző életek hipnotikus történeteiről, kisgyermekek emlékezéséről. És mindemellett agykontrolloztam, elég magas hatásfokkal (leglábbis akkor úgy tűnt). Olvastam kísértetjárásról, szellemjárta házakról, öngyulladásról, fáraó átkáról, stigmákról, ufókról és kanálhajlítókról. Egy gyerek még nem bírálja felül túlságosan az olvasottakat. Én sem tettem, hittem a természetfelettiben, abban, hogy a puszta elbeszélés hiteles forrás. Csak 16-18 évesen kezdtem itt-ott kételkedni, de még akkor is igen "elnézően".

Talán ott keresendő a "probléma", hogy annyira meg akartam fejteni a természetfölöttit, annyit olvastam róla, meghallgatva a "másik oldalt" is, hogy kezdett egyre inkább valószerűtlennek tűnni. Minél inkább be akartam bizonyítani, hogy igaz, annál kevésbbé tűnt annak. Ráadásul úgy láttam, a vallás elveszíti korábbi szerepét, és itt keginkább a szinkretizmusra gondolok. "Naiv hülyék" gondoltam. Még a vallásban is az indvidualizmus lett az első, hiába volt korábban a társadalomban összetartó szerepe, ma már inkább szétforgácsolja az embereket az ezernyi kis különböző személyre szabott hit és világ. Sajnálom azokat az embereket, akiknek az ég sem elég kék hit nélkül, és annyira keresik a csodákat, hogy nem veszik észre, ha a szemük előtt van sem.

Annyit mindenesetre megtanultam, hogy a hite senkit sem tesz jobbá vagy rosszabbá. Láttam önző, fölényes keresztényeket, fellengzős, öntelt misztikusokat, és önfeláldozó, figyelmes ateistákat. Valahogy nem a hittől függ. Akkor sem, ha sokan vallják, hogy a hitük tette jobbá őket. A tettek, a viselkedés és nem a hit meg a szavak az, ami meghatározhatnak valakit.

Ettől függetlenül én persze szeretnék hinni. Csak nem tudok. Túl sok szól ellene. Ez nem a személyes tragédiám, nem vagyok tőle frusztrált vagy szomorú. Nem ez az, ami befolyásolja az életem.

Csak néha jó lenne örökké élni.

2009. március 21., szombat

Lemondott!* Hurrá?

Ha Bokros Lajos lesz az új miniszerelnök, én falnak megyek.
_______________________________________________
* egyébként hiszem, ha látom

2009. március 15., vasárnap

Rasszizmus

Idő van. Aludnom kellene, mert holnap dolgozom, egyetelmre megyek, és csak este 9-re érek haza. Az jár a fejemben, hogy hogyan foglaljam össze a múlt heti tapasztalataimat.

Mikor fényes nappal moleszált a Ferencziek terén három 20-25 év körüli cigány srác. Jöttek utánam, beszólogattak, ölelgetni próbáltak volna, ám engem szerencsére nem kell félteni, le tudtam építeni őket. De mi van azokkal a lányokkal, akik nem ilyen határozottak?

Eszembe jutott az a 20 éves lány is, akit pénteken este a 33-as buszon körbevett öt, vele egykorú cigány lány, az egyik leült mellé, majd így szólt: - Biztos utálod, hogy egy büdös cigány ült le melléd, mint én, igaz? Vékony, törékeny lány volt, és hiába mondta, hogy nem érdekli a másik származása, többször ököllel az arcába ütöttek. Mert magyar.

Az jár a fejemben, hogy miért csak a fehér emberre mondhatják, hogy rasszista, miért nem lehet elismerni, hogy a rasszizmus nem bőrszínfüggő? Vajon meddig akarjuk még homokba dugni a fejünket, és úgy tenni, mintha csak velünk magyarokkal lenne baj, és mindenki, aki mást mond hazudik?

Miért gondolkodom azon, hogy biztos, hogy közzé kell-e tennem ezt a bejegyzést...?

Örök szerelem?

A bejegyzést 2009. március 18-án az érintett kérésére töröltem.

A történet az övé, talán nem lett volna jogom kérdés nelkül megírni. Akkor sem, ha elragadott a titokzatos varázsa, és láttam a kettejüket összekötő vékony szálat. Hagytam, hogy lenyűgözzön, szerettem volna, ha másokat is lenyűgöz. De a történet akkor sem az enyém.

2009. március 11., szerda

Nincs időm a kreatív és sokoldalú megjegyzéseimet írogatni. Bocsásatok meg kedves olvasóim - ha léteztek még - hogy nélkülöznözök kell engem. Ígérem, nem tart soká. Szegény ember, aki ígérni sem tud.

2009. március 1., vasárnap

Az vajon liberalizmus, ha rád kényszerítik a liberális elveket, és deviánsnak gondolnak, ha nem osztod őket?