2012. november 6., kedd

Mindenki tudása?

Megfogant a fejemben ennek a bejegyzésnek a gondolata már a Natural History Museum kiállítási termében nyomorogva, ám ahogy azóta beszéltem pár emberrel, s azt hiszem, valahol a valódi nagyvárosba szakadt kislány rácsodálkozása ez a világra. Alig 1400 fő a lélekszáma annak a falunak, ahonnan származom, már Miskolcot is nagyvárosnak éreztem, s ehhez képest Budapest maga volt a színes nyüzsgő forgatag. Most szintet léptem London felé, ahol valóban nincs egyetlen nyugodt pillanata sem a városnak. 

Itthon megszoktam: ha hétköznap reggel, de legalább délelőtt megyek be a Természettudományi Múzeumba, a kutya sem fog zavarni. Elvétve lesz ott 1-2 iskolás csoport, de ők gyorsan átszaladnak a termeken. Ha hangoskodnak is, a felügyelő tanár rendre inti őket, s az a pár ember, aki marad, csak suttogva beszél. Ha fél órát akarok ülni egy kövület mellett, senki nem zavar, senki nem kiabál a fülembe, és senki nem gázol át rajtam. Ennyit mindenképpen megér a belépő ára. 

Mostanra naivnak tűnik a gondolat, hogy ugyanezt vártam el olyan nagyvárostól, ahol majdhogynem annyian laknak, mint egész Magyarországon. De igen, valahol abban bíztam, hogy hétköznap nem lesznek annyira sokan. 

Csalódnom kellett. Még annál is nagyobbat, mert a tömeget ugyan még el tudtam volna viselni, az üvöltöző gyerekzsivajt azonban már sokkal kevésbé. Először láttam dinoszaurusz csontvázakat egyben összerakva, de képtelen voltam átadni magam az egésznek. És azt hiszem, ehhez a múzeum rendje is nagyban hozzájárult. 

Legyen tömeg, kibírjuk. A zajt már kevésbé, de talán még ezt is elviselem. Azonban ami az elviselhetetlenségig frusztrált az az volt, hogy láthatóan olyan emberekkel volt tele a múzeum, akik a legcsekélyebb mértékben sem képesek értékelni az előttük látható hihetetlen értékű leleteket. Akiknek fogalma sem volt arról, mi is hever előttük. És különösen a dinoszauruszos termekben, mindenütt kisgyerekek, 2-5 évesek, verik a vitrineket, mégsem szól rájuk senki, anyukák tankokként gázolnak át az emberen a babakocsikkal. A múzeum ingyen látogatható - de vajon valóban így lesz a tudás mindenkié?  

És képtelen voltam élvezni mindazt, ami előttem van. A tömeg miatt szó szerint sorban állás volt a terem felett végigfutó pallón. Akkor még nem tudtam, hogy a gyerektömeg oka egy életnagyságú, mozgó tyarnnosaurus rex; gumiból. Amikor ezt megtudtam, azt hiszem, ott szállt el végleg az agyam. Mert tegyék ki, legyen ott, nézhessék meg ingyen, de miért, miért kell úgy elrendezni a kiállítást, hogy anélkül, hogy elverekedném magam egy bazi nagy műanyag játékdínóig, nem mehetek le a fosszíliákhoz? 

És a java csak azután jön. Mert 20 perces sorban állás után, a „T.Rex” körül tömörülő családokat kikerülve végre eljutok az engem érdeklő részig – ami azonban a teremben tartózkodó többi ember nagy részét nem érdekli. Ők gyermekeiket maguk után rángatva igyekeznek a kijárat felé, így nem lehet megnézni semmit anélkül, hogy valaki oldalba ne tolna egy babakocsival vagy eléd nem mászna egy kisgyerek a koszos kezével végig mancsolni a vitrineket. Ha valaki gyereket szeretne, egy fél óra ebben a teremben, és egészen biztosan elveszi a kedvét tőlük egy darabig. 

Egy kezemen meg tudom számolni, hány igazán érdeklődő gyereket láttam – általában 8-10 év fölöttiek, fiúk, és - érdekes módon - mindig nagyapával. 


Tekintettel a gumi dinoszauruszra és az őt megelőző gyermekded ábrácskákra, biztos voltam abban, hogy az engem leginkább érdeklő leletek, a Mary Mantell által talált fogak, már nem lesznek kitéve. Ezen aztán előre úgy felhúztam magam, hogy szinte elgyalogoltam egy teljes Iguanodon csontváz mellett. És végül aztán az oldott fel, mikor Gideon Mantell arcképét megláttam – az alatta álló vitrinben pedig a szóban forgó fogak (amelyek kis eséllyel voltak ugyanazok, amelyeket Mary talált, de biztosan Gideon gyűjteményéből származtak). Miután felkészültem a legrosszabbra, végre ért egy kellemes csalódás. Sőt, a fogakon kívül ott volt a maidstone-i kőbányában talált Iguanodon lelet is, a Mantell-kompozíció, egy kaotikus állapotban megkövesedett csontkupac, amelyet Mantell preparált és tette láthatóvá a kőbe ágyazódott csontokat. Ki tudja mennyi időt görnyedt felette, míg meg tudta állapítani azt, hogy ennek a hüllőnek a mellső lábai sokkal kisebbek és véznábbak, mint a hátsók, s beigazolta korábbi feltételezéseit a lényről. Mekkora boldogság volt számára, amikor ez a darab a gyűjteménye része lett! Közönyös embertömeg igyekezett el mellette a kijárat felé. Sírni tudtam volna. 

Nehéz volt érezni a meghatottságot, hiányzott az az ünnepies csend, amelyet én egy múzeumtól éppúgy elvárnék, mint a könyvtáraktól. Emellett mindig akadt valaki, aki nem fért el tőlem, vagy egy-egy elém mászó, vitrintapogató óvodás miatt kellett úgy tennem, mint aki rendkívül elbűvölőnek találja a koszos kézlenyomatait a Mantell Iguanodonja előtti üveglapon. De azért valamennyire sikerült kizárnom a környezetet – s talán ez volt a Natural History Museum egyetlen ilyen helyszíne. 


Ezek után már elfogadtam a hatalmas Plesiosaurus lelet előtt óbégató kamaszokat, akik hangos és látványos módon üdvözölték egymást, hogy zengett belé a folyosó. Elviseltem a tömeget, a zajt, hiszen legalább ennyit láthattam Mantell egykor hatalmas kövület gyűjteményéből. 

Már csak fanyar mosollyal nyugtáztam, amikor a múzeum könyvesboltjában megkérdezték, hogy Gideon Mantell egyáltalán angol volt-e, majd megkérdőjelezték, hogy bármi is ki lenne róla állítva a múzeumban. Fájó, hogy egy geológiára és paleontológiára szakosodott könyvesboltban ugyanezzel a kérdéssel találkoztam. 

London összességében nem rossz hely, nagyon élhető annak ellenére, mennyi embert fogad magába. Ám a Natural Historyban töltött idő után még napokig füstölögtem a tudatlan könyvárusokon és a gumi dinoszaurusz miatt zsibongó gyerektömegen. Mégis, örömmel tölt el, hogy Mantell leletei és arcképe ott van, míg a múzeum első igazgatójának, a rendkívül értelmes, de rosszindulatú és irigy Richard Owennek, nem jutott más, mint egy néhány soros megemlékezés. Hatalmas szobra láthatatlanul porosodik a múzeum egyik eldugott szegletében.

2012. szeptember 21., péntek

Gerinctelen értelem


A közgondolkodás szerint az intelligencia az emlősök, de legalább a gerincesek sajátossága. Emiatt hihetjük őket "felsőbb rendűnek" más fajoktól. Annak, hogy mennyire nincs értelme "felsőbb rendű" és "alsóbb rendű" fajokról beszélni, remek példáját képezik a polipok.

A puhatestű állatok között a polipok meglepő intelligenciáról tesznek tanúbizonyságot. Arisztotelész valamikor buta állatoknak tartotta őket, mert kíváncsiságuk miatt könnyedén magához csalogathatja az ember. Ma már tudjuk, hogy épp a kíváncsisága az, ami különlegessé teszi. Több kutatás megállapította, hogy a lábasfejűek - a polipon kívül a tintahalak és a kalmárok is - képesek labirintusban navigálni. Emellett polipoknál meglepően fejlett a rövid- illetve a hosszútávú memória, így rendelkeznek a tanulás képességével.

A polipok képességeit csak a legértelmesebb gerincesekéhez hasonlíthatjuk annak ellenére, hogy csigaszerű ősöktől származik, és egészen eltérő evolúciós útvonalon érkezett meg jelen formájához. Összetett idegrendszerének nagyobb hányada az agyban koncentrálódik, ám a neuronok kétharmada a karokban elhelyezkedő idegdúcokban található. A karokban számos reflex pont van, amelyeknek működését nem az agy vezérli. "A polipok agyát mintegy 500 millió neuron alkotja - hozzávetőleg annyi, mint a kutyákét. A miénkhez hasonlóan két félre oszlik, ezeket idegrostok kötik össze. Az agy ezután még újabb specializált lebenyekre oszlik. Egyes lebenyek - az emlősök agyához hasonlóan - barázdáltak, ami jelentősen megnöveli a felszínt. A neuronok közötti távolság rövidebb, mint más puhatestűeknél, ami az idegimpulzusok gyorsabb átvitelét teszi lehetővé. Mindez ahhoz vezet, hogy az agy gyorsan tudja feldolgozni az információt, és sok hely marad a memóriatárolásra. A függőleges lebeny - amelyről már régóta tudják , hogy a tanulás és a memória központja a legtöbb lábasfejűnél - neuronjai nagyon hasonlóan szerveződnek a gerincesek hippokampuszához, amely többé-kevésbé hasonló feladatokat lát el."

Egyedi felépítésű agyukon kívül másban is kiemelkednek a puhatestűek közül: eszközhasználó állatokként ismerik el őket. Védelmük érdekében kókuszdió héjakat használnak, amelyet magukkal is cipelnek egy jobbnak ítélt helyre, ha azt szükségesnek vélik. 

A polipok tanulási képességeinek eredete még tisztázatlan. Az intelligens gerincesektől eltérően rövid életűek (fél évtől öt évig terjed a maximális életkoruk, fajtól függően) illetve nem szociális állatok, és a szüleikkel is meglehetősen kevés kapcsoltuk van - semmit nem tanulnak tőlük. Jennifer Mather biológus szerint a polipok azért lettek ilyen okosak, hogy kezelni tudják összetett környezetüket - általában a korallzátonyokat -, ahol villámgyors, élet-halál döntéseket kell hozniuk. 

Bármilyen furcsa is a magányos, rövid életű lény kifinomult intelligenciája, mára nem képezi vita tárgyát. Egyes nemzetközi állatvédelmi szabályok szerint a gerincesekkel azonos védelmi kategóriába esik, emellett tilos rajta altatás nélkül bármilyen beavatkozást vagy kísérletet végezni.

Források:

2012. szeptember 2., vasárnap

Tollakról és dinoszauruszokról


Kicsit zavarban vagyok a madarak dinoszauruszoktól  való származásával kapcsolatban. Annyira szép dolog lenne, nem? A hatalmas, kihalt hüllők valójában túlélték a meteor becsapódást és a mai napig itt járkálnak közöttünk, csak kicsit kiszúrt (?) velük az evolúció. Nem véletlen, hogy az elméletet felkapta a média és a populáris ismeretterjesztés. A dolog nagyon tetszetős és jól eladható.

S miért is ne? A kínai Lianonig tartományból előkerült leletek alapján tudjuk, hogy a dinoszauruszok egy része tollas jószág volt. Különösen egyes raptorok emlékeztetnek meglepően egy megkopasztott struccra, két lábon járnak, tojásokkal szaporodnak, valószínűleg gondozták az ivadékaikat és a csontozatukból kikövetkeztethető életmódjuk alapján melegvérűek kellett legyenek.

Én magam is boldogan fogadtam be ezt az igen tetszetős elképzelést ám, bármit sulykol is a Discovery Channel és a National Geographic, akármit ír a Wikipedia, sok paleontológus ellenzi a madarak dinoszaurusz voltának gondolatát. Helyette inkább arra szavaznak, hogy a madarak és a dinoszauruszok egyaránt az archosauria hüllők egy eddig ismeretlen csoportjának leszármazottai (ilyen hüllők ma a krokodilok), s mint ilyenek, nem egymástól származnak, hanem egy közös őstől.

Kicsit kiábrándító: a krokodilok, mint a madarak legközelebbi rokonai a velociraptor helyett. Akár kiábrándító, akár nem, az archosauria vonalat támogató tudósoknak elgondolkodtató érvek vannak a tarsolyukban (részlet Primavis Critical Biomasson megjelent cikkéből):
  • Csak egyetlen olyan közös csonttani jelleg van a valódi madarak és a dinoszauruszok esetében, amely más csoportoknál hiányzik: a csípő ízület belső oldalán egy csontos hártyával fedett ablak van.
  • A madarak leszármazását túl későre teszik, (jura vége-kréta eleje), aminek az az oka, hogy azok a theropoda típusok, amelyekből származtatnák, szintén ekkor kezdenek elterjedni.
  • A tollas dinoszauruszok, mint rokonok csak a kréta második feléből ismertek, míg a valódi madarak már a kréta legelejéről.
  • Az elődként, ősként tartható theropodák már jócskán speciálizálódottak s így alkalmatlanok egy egészen eltérő típus kialakulásához.
  • A hasonlóságok nem homológ jellegek, hanem analógok. Csak a hasonló életmód következtében alakultak ki, de jellegükben lényegesen eltérők (ld. pl. a kéz ujjainak eredetét: theropodáknál az I-III. ujj marad meg, míg a madaraknál a II-IV., de hasonlóan eltér a hátsó végtag vagy a medencealakulás is).
  • A valódi madarak már a kréta legelején megjelennek, és több típusban vannak jelen. Sőt, a vízi életmódhoz szélsőségesen alkalmazkodott lábukkal evező Hesperornis-félék szárnyai már a kréta elején elcsökevényesedett állapotban voltak.
  • A valódi madár jellegek valamennyi madártípusban közösek, legyen az repülő, futó, szárnyával vagy lábával evező típus is. Viszont ezek a jellegek nem találhatóak meg a theropodáknál illetve a gyíkfarkú (Saururae) madaraknál (Archaeornithes, Enantiornithes).
  • A gyíkfarkúak, bár tollazattal rendelkeznek és korán megjelennek (a jura végén), igen heterogén csoportot alkotnak jellegeiket tekintve és valamennyi típusuk kihal a kréta végéig.

Őket látszik támogatni egy nemrég Németországban talált tollas dinoszaurusz lelet, a Sciurumimus, amelyik ellentétben a korábban talált tollas hüllőkkel, nem a theropodák coelosaurus nemébe, hanem a megalosauruokéba tartozik és mint ilyen, nem áll közeli kapcsolatban a madarakkal.

Lehet, hogy a madarak nem a dinoszauruszok túlélő örökösei, azonban továbbra is egymás rokonai - ha nem is olyan közeliek, mint az elsőre tűnhetett. A több millió éven átívelő evolúciós ágakat nem egyszerű kibogozni több millió év távlatában. Nem minden az, aminek látszik. Van még munka abban, hogy kitisztuljon a kép.

Cikkek azoktól, akik nálam jobban tudják:

2012. augusztus 28., kedd

Egy jó emberről



„Vallással vagy vallás nélkül a jó emberek jól viselkedhetnek és a rossz emberek rosszat cselekedhetnek. 
De ahhoz, hogy jó emberek gonoszul cselekedjenek – ahhoz a vallás kell.” 
Steven Weinberg

Szerintem senki nem fog velem vitatkozni, ha azt mondom, hogy Morus Tamás korának egyik legnagyobb alakja volt. Kifinomult műveltségét Oxfordban szerezte. Humanista volt, író, ügyvéd, filozófus és Anglia jeles államférfije VIII. Henrik alatt. Jószándékú, jólelkű embernek írják le, szabadgondolkodónak, erkölcsösnek és egyenesnek. Olyannak, akiben volt elég gerinc, hogy szembeszálljon VIII. Henrikkel  és még akkor sem tagadta meg hitét és a Katolikus Egyházat, amikor az élete múlott volna rajta.

Morus Tamás hitt az emberek egyenlőségében. Első feleségét, Jane Colt-ot szeretettel tanította  zenére és irodalomra. Korában egyedülálló módon, hitt abban, hogy nők és férfiak egyenlők, s hogy egy nő képes ugyanarra az eredményre, amire egy férfi is. Ennek megfelelően három lányát éppoly gonddal taníttatta és tanította, mint amennyire a fiát. Különösen legidősebb lánya, Margaret bizonyult tehetségesnek. Felesége korai halála után újranősült, s bár a második házasságból gyermeke nem született, újdonsült felesége lányát a sajátjaként fogadta és nevelte. Nagyon szerette a gyerekeit, akiknek mindig írt, valahányszor távol lenni kényszerült tőlük.

Morus Tamás tehetséges politikusnak bizonyult és magasra jutott, egészen a király közelébe. Hiányoztak azonban belőle olyan tulajdonságok, amelyek igen fontosak lehetnek a magaspolitkában: köpönyegét, szemét nem forgatta, elveit, nézeteit szilárdan felvállalta, erős igazságérzete nem engedte, hogy helytelenítését véka alá rejtse.

Morus Tamás éppilyen következetes volt a hitét illetően. Katolikus volt, szemében Luther Márton és a reformáció katolicizmustól eltérő gondolatai eretnek és bűnös gondolatok voltak, melyektől meg kell védeni Angolhont. Miután 1529-ben kancellár lett, mindent megtett, hogy a káros eszmét kiseperje az országból. Felvette a harcot az országba beszivárgó új gondolatokkal, megakadályozta a lutheránus könyvek nyomtatását, letartóztattatta a könyvek nyomtatóit, terjesztőit, birtoklóit, olvasóit.  Már életében pletykálták róla, hogy személyesen kínozza az eretneket a kihallgatások során, ám ő ezt határozottan tagadta. Valóban nehéz elképzelni, hogy egy emberszerető humanista saját kezével okozzon fájdalmat másoknak, ám ne feledjük, hogy a katolikus egyház támogatta az eretnekek elleni fellépést és az inkvizíciót, s eretneknek lenni egy katolikus szemében nagyobb bűnnek számított, mint a gyilkosság. Tartok attól, hogy sose tudjuk meg, vajon Morus Tamás kezébe vette-e a kínzóeszközöket a sötét tömlöcök mélyén, azt azonban tudjuk, hogy kancellársága alatt hat embert küldött máglyára:
  • Thomas Hitton eretnek könyveket csempészett be Angliába
  • Thomas Bilney eretnek tanokat prédikált, hitehagyásért fogták perbe
  • Richar Bayfield bűne az volt, hogy angolra fordított Új Testamentumot és eretnek könyveket terjesztett
  • James Bainham eretnek tanokat prédikált
  • Thomas Dusgate és John Tewkesbery is hasonlóan súlyos bűnökkel rendelkezhetett.

Morus Tamás hite nem engedhette meg, hogy ezek az emberek még több embert juttassanak a Pokolra azzal, hogy megfertőzik elméiket a hazugságaikkal. Morus Tamás hite akkor is ilyen szilárd volt, amikor VIII. Henrik beleszeretett a protestáns nézetekkel szimpatizáló Boleyn Annába és feleségül vette. Morus Tamás akkor sem adta fel az elveit, amikor mindenki meghajolt a király akarata előtt, aki a pápai kiátkozást követően saját egyháza fejévé nevezte ki magát. Morus Tamás továbbra sem volt hajlandó elismerni VIII. Henrik Annával kötött házasságát, nem ismerte el Boleyn Annát királynőként, és kijelentette, hogy Isten előtt Aragóniai Katalin a király törvényes felesége. Nem fogadta el Henriket, mint az anglikán egyház fejét, sem az anglikán egyházat és nem volt hajlandó megesküdni  arra a törvényre, ami eltörli a pápa kiváltságait.
VIII. Henrik nem azzal vonult be a történelembe, hogy elnéző volt azokkal, akik nem engedelmeskedtek neki. Morus Tamást rövidesen perbe fogták és árulásért kellett felelnie. Bűnösnek találták, és az eredeti ítélet szerint a közrendű árulók büntetését kellett volna elviselnie: akasztás, lóval húzatás és felnégyelés. A király azonban kegyes volt, és a büntetést lefejezésre enyhítette. Így lett vége Morus Tamásnak.

Kivégzése megdöbbentette a világot. Barátja, Rotterdami Erasmus úgy emlékezik róla, mint olyan emberről, kinek lelke tisztább volt mint a hó, s kinek géniuszához hasonlót Anglia sosem látott, s talán nem is fog.

Kár, hogy ezen a tiszta havon a vallása áldozatainak vére hagyott foltot. Egy vallásé, ami egy igazi emberbarátot késztetett gyilkosságra azzal a meggyőződéssel felvértezve, hogy helyesen cselekszik. 

2012. augusztus 25., szombat

Toborzó

Mostanában nem igazán írok ide, így gondoltam ajánlok egy alternatívát azoknak, akiknek esetleg hiányzom. Az utóbbi napokban a Csillaghamu blog Facebook oldalán garázdálkodom, pontosabban igyekszem azt kisebb-nagyobb tudományos érdekességekkel tarkítani. Aki szívesen venné, hogy a megható idézetes angyalos képek és buta körlevelek között néha felbukkanna egy-egy kép vagy leírás a bennünket körülvevő világ csodáiról, az csatlakozzon a csoporthoz ITT (próbálom elkerülni a "lájkol" szót). Rengeteg színes ötletem van, ami szerintem sokaknak tetszeni fog. És ha belegondolunk, mennyire gyönyörű univerzum vesz bennünket körül, ez a kijelentés talán nem is tűnik olyan túlzónak. 

2012. július 26., csütörtök

Gáz-e, hogy vallásos vagy?




Próbáltam egyben feltenni, de a blogger nem hajlandó megfelelő, olvasható méretben megjeleníteni semmilyen beállításon. Így maradtak a képkockák. 

2012. május 12., szombat

Idő

Próbáljunk kicsit belemerülni az idő felfoghatatlanul hatalmas folyamába ITT.

2012. május 9., szerda

Én? Álomfejtő?

- Sedith, a fog, mit jelent, halált?
- Hogy micsoda? 
- A fog az álomban mit jelent? Nem halált?
- A fog? Az álomban? Fogalmam sincs, de hogy jut eszedbe épp tőlem kérdezni? 
- Te mindig annyit olvasol, gondoltam biztosan tudod. 

Egyrészt meglepődtem, mert a kollégám mintha valóban tőlem várt volna tanácsot az álma kapcsán. Még azután is láttam rajta valamiféle várakozást, hogy elmondtam neki: az ilyenekben nem hiszek, és az álmodó tudhatja legjobban, mi okozhat nála olyan kellemetlenséget, veszteségérzést vagy frusztrációt, mint a szájából kihullott fogaktól való félelem (esetleg a folyamatban lévő válása?). De semmiképpen ne gondolja, hogy ez valami előrejelzés a jövőre. (vajon csak én láttam kicsit csalódottnak, vagy valóban az volt?)

Másrészt ezután a párbeszéd után elgondolkodtam, micsoda különbségek vannak aközött, melyik ember mit vél tudásnak vagy műveltségnek. S mondjuk ha engem - legyünk optimisták - műveltnek tartanak a munkahelyen (vagy legalábbis nem akkora hülyének, mint másokat) akkor van, akinek ebbe beletartozik az álomfejtés és talán egyéb okkult "tudományokban" való jártasság is. Mert nem tudnak különbséget tenni. Nekik ezek a témák éppolyan rejtélyesek, mint az univerzum keletkezése, vagy az élet dinamikus változása az evolúció  során. Furcsa volt ezt ennyire közvetlenül megtapasztalni. 

2012. május 7., hétfő

Acraga coa

Az alábbi képeken egy moly, az Acraga coa, illetve annak hernyója, az ékszer hernyó látható (angolul jewel caterpillar, magyarul semmit nem találtam erről a jószágról). A moly Közép-Amerikában, Costa Rica erdeiben él, s látványos hernyója alig 3 cm hosszú. Sajnos többet nem igazán sikerült róla megtudnom. Beszéljenek a képek.

   








2012. április 29., vasárnap

Beautiful Minds: Richard Dawkins

Azoknak, akik szintén kedvelik Dawkins-t, itt van róla és a gondolkodásáról egy friss dokumentum film (angolul persze).


Idegrendszerünk

Szemléletes. :)


Ajánló

Volt egy egész jó dokumentum film az M1-en, még szerdán, futurológia témában. Ugyan a riporternő személyes véleményével nem igazán tudok azonosulni, és számomra mindig megmosolyogtató, ha valaki arról beszél, hogy az érzelmeinktől vagyunk emberek, ettől függetlenül ha van egy szabad óránk, érdemes megnézni.

2012. április 21., szombat

Kis részlet az orvoslás történetéből

Az alábbi poszt megírására tulajdonképpen az motivált, hogy kíváncsi lettem, miért is lett ennyire népszerű a homeopátia. Azt tudjuk, hogy ezt a „gyógymódot” Samuel Hahnemann fejlesztette ki a XVIII. század vége felé, és gyorsan el is terjedt. Bár hatásosságát a placebohatáson túl a mai napig sem sikerült bizonyítani, népszerűsége töretlennek tűnik. Amiről úgy látom sokan megfeledkeznek, hogy a homeopátia sikere saját idején abban rejlett, hogy a korabeli durva és fájdalmas eljárásokkal ellentétben egészen humánus megoldást nyújtott. Hiszen kinek jutna eszébe eret vágatni kínzó fejfájás esetén, ha elég bevennie Hahnemann gyógykészítményéből?

Szóval ezen felbuzdulva találtam ki, hogy kicsit ránézek a XVIII-XIX. század fordulójának orvosi és gyógyászati körülményeire. Ezek után számomra is reális alternatívának tűnik: ha akkor éltem volna, én is inkább Hahnemannhoz fordulok.



Kezdjük talán az alapoktól. A XVIII. században a társadalom nem volt olyan egységes, mint most. Sokkal nagyobb szerepe volt az egyén életében annak, hogy melyik osztály tagja. Az orvosok és betegeik közötti viszony sem hasonlítható a mostanihoz, sem a betegek hozzáállása a betegségek okaihoz. A kereszténység általános elterjedtsége miatt a szenvedést és a betegségeket sokkal inkább az élet részeként, szükséges velejárójaként, sőt, az Isten felé vezető útként fogadták el. Maguk az orvosok is inkább tekintették feladatuknak a beteg lelkének, semmint testének megmentését. Mivel a betegségeknek természetfeletti okokat tulajdonítottak, a hit és a babonaság szorosan összekapcsolódtak. A XIX. század közepéig nem is nagyon állt mód arra, hogy a betegségek valódi okait felderítsék. Egy átlagember számára alig volt különbség aközött, hogy egy pap próbálja kiűzni belőle a rosszat, egy kuruzsló főzetét issza, vagy egy orvos igyekszik meggyógyítani. Számára mindhárom egyaránt érthetetlen volt és rejtélyes. A jelen korral ellentétben sosem faggattak egy orvost arról, mi is a kór oka, hiszen az nyilván valami természetfeletti, valami emberi megértésen túli lehetett. Annyit reméltek csupán, hogy Isten segítségével talán meggyógyulhatnak.

Orvosi kezelésre azonban csak a középosztálytól felfelé volt pénz. A szegényebbeknek maradtak a kórházak és a dologházak borzalmas körülményei. Ma természetesnek vesszük, hogy egy kórházban kezelésnek vetik alá a betegeket, orvosok dolgoznak a gyógyulásukért, ám akkoriban ez sem volt így. A gyógyítás nem volt a kórházak velejárója, inkább csak a betegekről és elesettekről való gondoskodás okán jöttek létre (a katonai kórházak kivételével). Mivel nem ismerték a fertőzések okát, semmilyen óvintézkedést nem tettek ezek elkerülése érdekében. Magas volt a halálozási arány, s ha műtétre került a sor, ugyanezen okból kicsi volt a túlélés esélye is. Ahogy Sir JamesSimpson írja a műtét előtt állóról: „sokkal közelebb érezhette magához a halált, mint egy Waterloo-nál harcoló katona.”  Épp ezért operálni valóban csak a legszükségesebb esetben operáltak. Az orvosokról tudni kell, hogy úgy vélték, „amikor csaknem minden seb tele van bűzös gennyel, természetesnek látszik elhalasztani a kézmosást és az eszközök letisztítását, amíg a sebek ellenőrzése és kötözése be nem fejeződik.” Emiatt rendszeresen fertőződtek el a sebek, és vált szükségessé az amputáció – természetesen érzéstelenítés és fájdalomcsillapítás nélkül. És akkor még nem beszéltünk arról, milyen következményei voltak annak, ha valaki kézmosás nélkül vezet le egy szülést, boncolás vagy egy fertőző beteg vizsgálatát követően. Nem csoda hát, ha a korabeli kórházakból sokan már csak holtan távoztak.


Bizalmunk csak tovább csökken, tudva hogy ebben az időszakban még mindig tartotta magát az ókori görögök tézise, mely szerint a test egészsége a négy testnedv egyensúlyától függ: a vértől, a nyálkától, a fekete epétől és a sárga epétől. Gyakorlatilag erre épült az orvoslás. Ennek köszönhetően igyekeztek mindent érvágással, köpölyözéssel, piócákkal, hánytatással és purgálással gyógyítani, így állítva helyre a nedvek egyensúlyát. Jó jelnek tartották, ha egy seb elfertőződött és gennyedzett, hiszen így ürült a nyálka a szervezetből. A római Galénosznak „köszönhető”, hogy ez a teljesen téves elv oly mélyen beette magát az orvoslásba, hogy a felvilágosodásig megingathatatlan volt. S ugyan 1628-ban William Harvey közzétette felfedezését, mely szerint – Galénosz nézetével ellentétben – a testben a vér folyamatos áramlásban van és nem csak áll, így szükségtelen eret vágni, mindenki ütődöttnek tartotta, s az érvágás elfogadott gyógymód maradt kb. a XIX. század közepéig. Ezek után talán nem túlzás kijelenteni, hogy ha a beteg esetleg túl is élte volna a kórt, amiben szenvedett, az orvosok gondoskodtak arról, hogy a kezelésbe jó eséllyel haljon bele. Elég volt egy migrén vagy nátha miatt alkalmazott érvágás egy fertőzött szikével, s a beteget könnyedén elvihette a szepszis. Számomra egészen megdöbbentő, hogy még a szúrt vagy vágott sérülések miatt vérző katonákat is érvágással próbálták gyógyítani. Érthető, ha az orvosok nem voltak valami népszerűek az egyszerű emberek körében. Sokan úgy gondolták (nem teljesen alaptalanul), hogy csak az érdekli őket, minél érdekesebb felfedezést tegyenek az emberi testet illetően, s ehhez eszközként használják fel pácienseiket.

Ezek után érthető, ha Hahnemann sikereket ért a homeopátiával, hiszen ha meggyógyítani nem is tudta, legalább nem rontotta betegei állapotát feleslegesen – akik így akár saját szervezetük védekezőképességének köszönhetően is ki tudtak gyógyulni bajaikból.



Persze elismerem, igazságtalan lenne valamennyi korabeli orvost ókorban ragadt sarlatánként aposztrofálni, azonban sajnos tény, hogy az évszázadok alatt meggyökeresedett tévhiteket nem volt egyszerű kiirtani a szakmából (gondoljunk akár Harvey-re, akár Semmelweis tragédiájára, akár Joseph Listerre, és még sorolhatnám). Szerencsénkre azonban egész jól kiforrta magát az orvostudomány. A mai napig vannak kellemetlen vagy fájdalmas kezelések, ám ezek – ellentétben a négy testnedv egyensúlyára épülő érvágással vagy purgálással – megalapozottak. Épp ezért sem szabad a fentiekhez hasonlóan megalapozatlan homeopátiára, mint alternatív lehetőségre gondolni a modern orvoslással szemben. Hiszen a mai orvoslás már jól alátámasztott tényekre építkezik.
_________________________________________________________________________________
Forrás:
Dr. Jenny Sutcliffe, Nancy Duin: Az orvoslás története

2012. április 20., péntek

Csak erős idegzetűeknek!

Nincs abban semmi új, hogy a vallások hazudnak és ferdítik a valóságot, de az alábbi videó rendesen kiverte nálam a biztosítékot, így a Darwin-nap tiszteletére. Még csak nem is tartalma miatt, hiszen tudjuk mit művelnek az Egyesült Államokban, láttunk már ilyet, hanem sokkal inkább azért, mert egy ilyen bődületes baromságot valaki lefordíttatott magyar nyelvre, és magyar adón sugározza. Mindenki abban hisz, amiben akar, de ez egyszerűen félelmetes! Kösse fel a nadrágját, aki rákattint a PLAY gombra!

2012. április 17., kedd

Nincs vita!

Kicsit csalódott vagyok. Na persze nem mintha nem tudtam volna, mibe ártom magam, most mégis kicsit úgy érzem magam, mint a kisgyerek, akinek fagyit ígértek, és aztán mégsem kapott semmit. Mert valami kis kötekedésre, visszavágóra számítottam. Arról van szó, hogy egy gimnazista kori ismerősöm - aki nem mellékesen egy kis keresztény gyülekezet lelkes tagja gyerekkora óta egész családjával egyetemben - a napokban megosztott egy kb. 20 éves videót bizonyos John Mackay előadásában, mely az élet eredete címet viselte. A videó fölé a következő lelkes üzenetet csatolta: 

 "EVOLÚCIÓ VS. TEREMTÉS 
 ATOM KIRAA!! KISSÉ HOSSZÚ, DE SZERINTEM RENDKÍVÜL ÉRDEKES!! 
 VÁRNÉK ÉRTELMES HOZZÁSZÓLÁSOKAT IS A TÉMÁHOZ!" 

Tulajdonképpen az lepett volna meg, ha az "atom kiraa" 20 éves VHS felvételen nem egy kreacionista agymenést találok, ráadásul abból sem a leghatásosabbat – néhány kattintással túltettem magam rajta. Ismerősöm utolsó mondatát, mely szerint értelmes hozzászólásokat vár, azonban nem tudtam figyelmen kívül hagyni. Ha vár értelmes hozzászólást, akkor adjunk neki. Mivel egyébként egy kedves emberről van szó, nem akartam földbe döngölni. Az alábbi megjegyzést írtam neki (talán rosszul tettem): 

‎"A biológiában mindennek csak az evolúció fényében van értelme" mondta Theodosius Dobzhansky, aki ellentétben a filmen látható John Mackay nevű illetővel, valóban biológus volt, mindemellet pedig vallásos keresztény ember. 

 A filmen látható geológus (!) alapvető tévedésekben él az evolúcióval kapcsolatban - ami egyébként általános a kreacionista és ID-s áltudósoknál. Mint ahogy az is, hogy nem a saját szakterületük a biológia. Úgy kritizálnak, hogy a definíciókat sem ismerik, nem értik a természetes szelekció működését, összemossák azt az élet keletkezésével, amihez az evolúciónak semmi köze. Ennél már csak az jobb, mikor az univerzum keletkezését boncolgatják, mint evolúciós kérdést. Nonszensz. Vagy itt van pl. mindjárt az elején, hogy az evolúció során véletlenül jönnek létre az életformák. Ez is egy nem létező állítás, akkor mivel is vitatkozik az illető? 

Nem néztem végig a filmet, csak belenézegettem, és igazolva is láttam, hogy a kreacionista érvrendszer nem sokat változott az elmúlt 200 évben (lásd, pl. még mindig William Paley 1802-es könyvéből rángatják elő azt a sivatagi óra hasonlatot) előszeretettel hagyják figyelmen kívül a biológiában elért tudományos eredményeket, úgy tesznek, mintha Darwin óta nem lenne új a nap alatt. 

Sajnos rengeteg káros szemét szivárog át hozzánk az Egyesült Államokból, és a kreacionista ID-s badarság egy ezek közül. Veszélyük abban rejlik, hogy a tudományosság látszatát keltik, ezzel tévesztve meg a laikus érdeklődőt. 

Egy dologra azért felhívnám a figyelmet: lehet itt cirkuszt dobni a népnek, és úgy tenni, mintha lenne valódi tudományos vita az evolúció létéről, valójában egy valamire való biológus ezzel nem foglalkozik, mert ez olyan lenne, mintha egy fizikus vitatná a gravitációt. El lehet szórakoztatni magunkat vele laikusként, de egy valódi biológus csak legyint. Mert ténykérdés, és nem hitkérdés. Emellett a biológia, a genetika az evolúció fényében halad előre és tár fel mind többet abból a csodálatos és elképesztően összetett világból, ami bennünket körülvesz, ami mi magunk vagyunk, és amit a kreacionista elképzelés olyan durva és inkompetens módon próbál egy kocsmai szintre redukálni.  

És mit kapok erre? Mit? Néhány tobzódó :D jelen és azon túl, hogy először nézzem csak végig a videót, aztán majd adagolja nekem a többi okosságot, semmit! Vagyis ki vagyok röhögve. És a többi „okosság” is várat magára – gondolom, mert a hozzám hasonló menthetetlen lelkekkel (hülyékkel?), mint én, felesleges vitatkozni. Ezek után még valaki bedobta, hogy kell a hit, meg „praise the Lord” és a téma kifulladt. 

Összességében nem állt szándékomban kreásokkal vitázni, mert minek. Kifejezetten ellenzem, ha értelmes, valamire való emberek leállnak velük, ezzel mintegy azt sugallva, hogy vita létezik. Azonban szándékomban állt, hogy ne hagyjam ott ezt az eszement ökörséget úgy, mint egy „atom kiraa” videót, amire adni kell. Ha valaki esetleg elolvassa, lássa csak, hogy van ám ellenvélemény is. Hátha beindul valami folyamat a fejében és elgondolkodik rajta.

2012. február 5., vasárnap

Kósza gondolatok tudásról a hitről

Vajon az emberek többsége azért dédelgeti magában valótlanságokra épülő világképét, mert jobban esik neki becsapni önmagát, mint szembenézni a valósággal, vagy azért, mert egyszerűen nem áll rendelkezésére az a tudás, ami segíthetné abban, hogy rájöjjön a helyes megoldásra? Egyre inkább gyökeret ver bennem az a meggyőződés, hogy az utóbbiról van szó, és ezt támasztják alá azok a statisztikák is, amelyek összefüggést mutatnak a vallásos babonaság és az intelligencia illetve az iskolai végzettség foka között. S ott a saját tapasztalatom is.

Vegyük csak önmagamat. A már leírt okoknál fogva, a középiskolában jórészt leperegtek rólam a természettudományos tantárgyakból szerzett ismeretek. Hiába volt erős közepes átlagom, a tudásom közel sem volt maradandó. Helyette berendeztem a saját világképem a könnyebben megérthető ezoterikus könyvekből, melyek világosan és érthetően kiegészítették egymást (Too stupid to understand science? Try religion! Yeah!). Ezek után, nem volt nehéz jelentést tulajdonítani olyan eseményeknek, amelyeknek nem volt, vagy csodát látni ott, ahol valójában a saját erőfeszítéseim vezettek eredményre. Kellett talán egy kevéske önbecsapás, valójában azonban azt kell mondanom, hogy az, hogy 23 éves koromig benne éltem ebben a hazug világban, elsősorban annak volt köszönhető, hogy nem kerestem a kapcsolatot azzal, ami esetleg cáfolta volna mindazt, amiben hiszek. Hiányzott a tudásom ahhoz, hogy kételkedni kezdjek. Meg voltam győződve arról, hogy a telepátia kísérletileg igazolt, és hogy abszolút elfogadottak a reinkarnációs hipnózis eredményei. Fel sem merült bennem, hogy a halál közeli vagy a testen kívüli élményeknek lehet más magyarázata is azon túl, hogy a lélek pár pillanatra kilép a „tokjából”. Aki ezeket tagadta, korlátolt, buta embereknek gondoltam, hiszen mindent fekete fehéren leírva ott olvastam több könyvben is.

És ez nem változott addig, amíg el nem kezdtem utána olvasni az általam tényként elfogadott eredményeknek úgy, hogy figyelni kezdtem a forrás megbízhatóságára is. Ahogy megértettem, miért fontos egy kísérlet megismételhetősége, ahogy elkezdtem olvasni az agy működéséről vagy a vele kapcsolatos rendellenességekről, kicsit más fénybe került minden. Észrevettem a torzítást azokban a kísérletekben is, amelyeket eddig megkérdőjelezhetetlennek gondoltam. És ahogy tágult a világról szerzett ismeretanyagom, úgy szorult ki végül teljesen a reinkarnáció is, mely talán a legtovább tartotta magát.

Azt gyanítom, hogy a legtöbb ember még ezelőtt megáll, és inkább visszafordul, mert kényelmesebb a saját világképében élnie, mint megismerni egy újat. Átmennek tagadásba. „Nem, valóban nincs rá bizonyíték, igen, látom, hogy ez is ellene szól. De szerintem akkor is van. Mert csak.” Általában Doulgas Adams gondolatát szoktam ilyenkor előhozni, mert nekem Carl Sagan mellett ez is lendületet adott ahhoz, hogy eme a határon átugorjak: hát nem elég szép ez a kert, a világunk, anélkül, hogy tündéreket képzeljünk bele? Ám a legtöbb embernek úgy tűnik, ez a gondolat nem elég. Rám néznek furcsán, ha nem akarok tündérekről képzelődni. „Nem, dehogyis! Hogyan is lehetne elég szép?! Hiszen tündéreket látni jó!” És amíg az emberek akarják látni a tündéreiket, addig látni is fogják.

Ám a tudás mégis képes kétségeket marni az ember jól bejáratott gondolatvilágán. Így aztán van, aki inkább visszafordul, van aki továbblép, és van, aki elkezdi külön kezelni a hitvilágát a tényektől (mint az általam oly gyakran emlegetett George Coyne atya), mondván, mindez túl bonyolult ahhoz, hogy megértse az összefüggéseket, így inkább nem keresi a magyarázatot. Nehéz határ ez, én igen jól tudom. Nehezebb, mint azt azok, akik sosem hittek semmilyen természetfelettiben, el tudnák képzelni.

„Hetekig sokkos állapotban voltam az evolúciótól” írta nekem egy régi barátnőm nemrég, akivel anno kártyát vetettem, aurát vizsgáltam, és akivel úgy gondoltuk, nagyon is jól értjük ezt az univerzumot. Jelenleg pszichológiát hallgat, s az ott elsajátítandó ismeretanyag egyre kevésbé fér össze a halhatatlan lélek létével. Ahogy fentebb írtam, az ő jól megalapozottnak vélt világképét is kezdik kikezdeni a tények. Beszélgettem vele chaten, és válaszaiban ott olvastam saját pár évvel ezelőtti érveim, gondolataim, érzéseim és védekezésem. Láttam, hogyan üresedik ki előtte a világ, mint veszíti értelmét mindaz, amiben hitt, és hogyan próbál kétségbeesetten belekapaszkodni olyan tudományos, vagy annak tűnő tézisekbe, amelyek esetleg menedéket adhatnak összeomló belső eszmerendszere legalább egy részének. Mert nem lehet, hogy a létünknek nincs magasabb szintű értelme! Ennek lehetősége elkeseríti. Ahogy elkeserített engem is. Úgy látja, mindez valami szívtelen leegyszerűsítése a valóságnak, ahogy valaha én is gondoltam. Kiskapukat keres az elméleti fizikában, hiszen ott vannak olyan furcsa fogalmak, amelyekkel esetleg betömhetőek a rések, és a transzperszonális pszichológiához fordul, amelyiknek vizsgálati területe a miszticizmus vagy a módosult tudatállapotok. Én sokáig Ian Stevenson reinkarnáció kutatásaival takaróztam.

Ha nem képes meglátni a világ valódi szépségét a tündérei nélkül, félek, hogy elhúzódhat a depressziója, melyet világunk értelmetlensége okozott benne. Próbáltam okosakat mondani, de be kellett látnom, hogy ő az egyetlen, aki elegendő erőt gyűjthet ahhoz, hogy ezen a határon átlendüljön. Vagy akár vissza is fordulhat, de sokáig egy helyben toporogni nem lehet.

További tapasztalatom a megfelelő tudás kapcsán az, hogy (ahogy ezt a fenti példa is mutatja) ha az ember egy jól felépített rendszerben sajátítja el, nagyobb eséllyel jön rá a jó megoldásra. Például arra, hogy az intelligens tervezettség áltudomány. Egy másik barátom szokta emlegetni erdélyi ismerősét, aki azért ment egyetemre biológiát tanulni, hogy megcáfolja az evolúciót, ám fél év elég volt ahhoz, hogy belássa: az evolúció túl makacs tény ahhoz, hogy meg tudja dönteni. Talán az internetes fórumok ezért sem a legmegfelelőbb platformjai az ilyen vitáknak. Mert vitatkozni lehet ugyan, lehet sárral dobálózni is, de senki nem vállalkozik arra, hogy egy olyan kreacionistával, akinek érettségije sincs biológiából, megértesse ezt a tudományterületet, kezdve az alapoktól. Sőt, tovább megyek. Ha akadna is ilyen valaki, a kreacionistánknak valószínűleg nem lenne sem ideje, sem kedve végigolvasni mindazt, amit ez a lelkes önkéntes írna neki. És meg is érkeztünk ahhoz, miért fontos még gyerekkorban elsajátítani legalább egy alapfokú természettudományos tudásanyagot. Felnőve általában már nem vesszük a fáradtságot arra, hogy kinyissunk egy tankönyvet. Pedig néha talán ennyi is elég lenne ahhoz, hogy ne pazaroljuk az időnket és a pénzünket felesleges, értelmetlen dolgokra.

2012. január 28., szombat

Szárnyaló robot

Nem hinném, hogy önmagában bárki bármi különöset talál egy repülő robotban. Ám ha az a robot úgy repül, mint a madarak, az már annál érdekesebb! Az alábbi videón Marcus Fischer mutatja be, milyen robotot is építettek a csapatával egy sirály repülési technikáját alapul véve. A szuperkönnyű SmartBird csapkod a szárnyaival és vitorlázik is, épp ahogy egy valódi madár. Én le vagyok nyűgözve.

2012. január 20., péntek

A természeti népek állítólagos harmóniájáról

Számos közhelyes előítélet szövi át mindennapi képünket a világról. Támogatja őket a televízió, a magazinok, barátaink, ismerőseink, és mivel olyan elterjedtek, oly magától értetődőnek tűnnek, mi magunk is támogatjuk őket anélkül, hogy esetleg mögé néznénk az állításnak. Ilyen elterjedt és elfogadott közhely, amikor a környezetét önző módon romboló „fehér embert” szembeállítják a természettel békében és harmóniában élő bennszülött népek idealisztikus képével. Kapásból több példa is eszembe jut ennek a közhelynek a cáfolására: a maorik, akiknek például a moa kipusztítását köszönhetjük, a maják, akik nem kevésbé önző módon aknázták ki a környezetüket, mint a „fehér ember”, az afrikai törzsek egymással való kegyetlenkedése, vagy Rapa Nui, azaz a Húsvét-sziget polinéz törzsei, kiknek példátlan, felelőtlen pusztítása akár saját kihalásukat is jelenthette volna. Az általunk csodált monumentális szobraik (melyek a világörökség részét képezik) tulajdonképpen nem mások, mint a sziget valaha burjánzó élővilágának, kihalt állat- és növényfajainak sírkövei. Erről szeretnék most bővebben írni.

Amikor 1772. április 5-én Jacob Roggeveen kikötött hajójával a Húsvét-szigeten, megdöbbent a mindentől távol eső hely kietlen pusztaságán, és a tájat uraló szerte-szét heverő hatalmas kőfejek látványán. Képtelenségnek tűnt, hogy az ott talált néhány ezer nyomorgó polinéz képes volt túlélni egy ilyen kietlen vidéken, mint ahogy az is, hogy egyáltalán elevickélhetett idáig egy olyan csoport, amelyik láthatóan normális kenukat sem tud építeni, ráadásul háziállataikkal és vetőmagjaikkal együtt. Az egész oly hihetetlennek látszott, hogy a legelképesztőbb elméletek láttak a napvilágot az Óvilág ismeretlen befolyásától egészen Eric von Däniken kolosszusépítő földönkívülieig.


Valójában a Húsvét-sziget nem volt ilyen sivár vidék, amikor – valószínűleg elkeseredett és viszontagságos út után -, a legenda szerint két kenu telepes megérkezett a partjaihoz. A XX. század második felében végzett üledékes pollenvizsgálatok illetve egyéb növényi maradványok szerint a szigeten legalább 48 féle őshonos növényfaj élt, továbbá a Föld valaha ismert legtermetesebb pálmafája, amelynek törzse akár két méter átmérőjű is lehetett. Bár Roggeven nem talált más állatot, mint tyúkokat és patkányokat, a buja növénytakaró valaha számos őshonos madárfajnak adott otthon, köztük baglyoknak, szárcsáknak és papagájoknak, melyek közül valamennyi kipusztult valószínűleg még 1772. előtt. A tengeri madarakat illetően, 25 fajról tudunk, melyből 15 tejesen eltűnt, és a megmaradt példányok száma is igen csekély. Emlősök, a polinézek által behurcolt patkányokon kívül, csak fókák éltek a szigeten, valószínűleg eredetileg is alacsony számban.

A telepesek megérkezésének időpontját általában az i.sz. III-IV. századra teszik, ám az újabb vizsgálatok alapján valószínűbbnek tűnik az i.sz. IX. század. Ezt tűnik alátámasztani az is, hogy az erdőirtás kezdetei is erre az időpontra esnek. Hogy sikerülhetett vajon kétkenunyi telepesnek kb. 800 év alatt pusztasággá változtatni egy édenkertet idéző oázist az óceán közepén? A recept viszonylag egyszerű: végy egy mindentől távol eső, kicsi szigetet változásra érzékeny vegetációval, adj hozzá néhány helyidegen patkányt, végül pedig telepíts oda egy csapat babonákkal és vallásos rituálékkal terhelt embert. Az eredmény elkerülhetetlennek tűnik.

Ahogy már említettem, a kicsiny, 164 km2 területű sziget képét hatalmas kőfejek, a moaik uralják. Több mint 600, átlagosan 4-6 méter magas szobor hever szerte-szét. Egy részüket az 1900-as évek közepe táján állították fel, ugyanis valamilyen oknál fogva a bennszülöttek ledöntötték őket, sokukat szándékosan úgy, hogy letörjön a fejük (valószínűleg a korábbi rendszer megdöntése miatt). Több félkész, vagy mérete miatt elmozdíthatatlan szobor fekszik a Rano Raraku vulkán (lent) közelében, ahol a szobrokat készítették. Míg más polinéz törzsek háborúztak s egymást ölték, Rapa Nui törzsei egymással versengve alkottak mind impozánsabb szobrokat őseikről. S mi kellett nagyon sok egy ilyen projekt megvalósításához a kövön kívül? Fa. A szobrokat a kivágott fákon csúsztatták le a tengerpartig, fakéregből font kötelekkel vontatták a partig, de kellett fa a fűtéshez, az építkezéshez, a ruhaszövéshez, a kenufaragáshoz, illetve - polinézektől szokatlan módon - , a halottaik elégetéshez. Azt várnánk, hogy ahogy kezdett fogyni a fa, és a túlnépesedés miatt az élelem is, felhagytak a szoborállítás felesleges és pazarló szokásával. Azonban meglepő módon épp az ellenkezője történt; ahogy nőtt a baj, úgy nőtt a szobrok mérete is. Valószínűleg eképpen akarták kieszközölni az isteneik segítségét. Természetesen nem történt semmi, azon kívül, hogy az erdőirtás következtében alig maradt termőtalaj. Az istenek szívtelen hallgatása aláásta az uralkodó réteg, a papság iránti bizalmat, s egyre több lett az éhező, elégedetlen ember.


A Roggeveen érkezése előtti évtizedekben gyakorivá váltak a lázadások, a közemberek elkergették a vezető réteget, s a szorongató élelemhiány következtében elterjedt a kannibalizmus (Jared Diamond írja, hogy „a kannibalizmus emléke ma is él; például a legnagyobb sértés azt mondani valakinek, hogy az anyja húsa túl rágós.”) Cook kapitány feljegyzései szerint a Húsvét-sziget lakói „kicsik, szikárak, félénkek és nyomorúságosak”. Míg őseik méretes kenuikon benépesítették a Csendes-óceán szigetvilágát, belőlük egymás húsán tengődő, szánalmas vademberek váltak. Mondanom sem kell, hogy az európai felfedezők megérkezése csak rontott a helyzetükön. Ismeretlen betegségek, elnyomás, rabszolgaság. Talán emiatt van, hogy ahogy a maorik is tagadják, hogy szerepük lett volna a moa kipusztításában, úgy Rapa Nui lakói sem hajlandóak elfogadni azt a tényt, hogy szigetük példátlan kizsákmányolását őseik kezei tették. Ebben természetesen támogatja őket az írásom elején említett közhely is.

Az egyensúly megtalálása sosem volt könnyű feladat. Míg akár száz évvel ezelőtt is a természeti népeket barbár, tudatlan vadembereknek tartották, mára a bolygóval harmóniában élő idilli népekké léptek elő, akiknek helyes útjáról mi léptünk le. Senki nem gondolkodik el azon, hogy a környezetvédelem fontosságát, a kihalófélben lévő fajok megóvását, épp a nyugati civilizáció embere hangsúlyozza annyira. Ahogy azon sem, mi vezetett egy-egy régi kultúra elbukásához. Eszem ágában sincs ezzel az írásommal bármelyik oldalra is eldönteni a mérleget. Ezen a Földön emberek élnek, s ahogy a Húsvét-sziget lakóinak, vagy bármely bennszülött törzsnek megvoltak a maga erényei és a hibái, éppúgy megvannak a „fehér embernek” is. Bármelyik embercsoportot felmagasztalni éppoly tudatlanságra vall, mint démonizálni. A birtoklási vágy, a hatalom szeretete, a környezettel való felelőtlen bánásmód nem a fehér ember sajátossága. Ránk, földlakó emberekre jellemző.

(A Húsvét-sziget tragédiáját feldolgozta egy méltatlanul alulértékelt film, a Rapa Nui. Akit esetleg megragadott a téma, annak javaslom a megtekintését.)
__________________________________________________________________________________
Forrás: Jared Diamond: Összeomlás, 2. fejezet, A Húsvét-sziget alkonya