A természeti népek állítólagos harmóniájáról

Számos közhelyes előítélet szövi át mindennapi képünket a világról. Támogatja őket a televízió, a magazinok, barátaink, ismerőseink, és mivel olyan elterjedtek, oly magától értetődőnek tűnnek, mi magunk is támogatjuk őket anélkül, hogy esetleg mögé néznénk az állításnak. Ilyen elterjedt és elfogadott közhely, amikor a környezetét önző módon romboló „fehér embert” szembeállítják a természettel békében és harmóniában élő bennszülött népek idealisztikus képével. Kapásból több példa is eszembe jut ennek a közhelynek a cáfolására: a maorik, akiknek például a moa kipusztítását köszönhetjük, a maják, akik nem kevésbé önző módon aknázták ki a környezetüket, mint a „fehér ember”, az afrikai törzsek egymással való kegyetlenkedése, vagy Rapa Nui, azaz a Húsvét-sziget polinéz törzsei, kiknek példátlan, felelőtlen pusztítása akár saját kihalásukat is jelenthette volna. Az általunk csodált monumentális szobraik (melyek a világörökség részét képezik) tulajdonképpen nem mások, mint a sziget valaha burjánzó élővilágának, kihalt állat- és növényfajainak sírkövei. Erről szeretnék most bővebben írni.

Amikor 1772. április 5-én Jacob Roggeveen kikötött hajójával a Húsvét-szigeten, megdöbbent a mindentől távol eső hely kietlen pusztaságán, és a tájat uraló szerte-szét heverő hatalmas kőfejek látványán. Képtelenségnek tűnt, hogy az ott talált néhány ezer nyomorgó polinéz képes volt túlélni egy ilyen kietlen vidéken, mint ahogy az is, hogy egyáltalán elevickélhetett idáig egy olyan csoport, amelyik láthatóan normális kenukat sem tud építeni, ráadásul háziállataikkal és vetőmagjaikkal együtt. Az egész oly hihetetlennek látszott, hogy a legelképesztőbb elméletek láttak a napvilágot az Óvilág ismeretlen befolyásától egészen Eric von Däniken kolosszusépítő földönkívülieig.

Valójában a Húsvét-sziget nem volt ilyen sivár vidék, amikor – valószínűleg elkeseredett és viszontagságos út után -, a legenda szerint két kenu telepes megérkezett a partjaihoz. A XX. század második felében végzett üledékes pollenvizsgálatok illetve egyéb növényi maradványok szerint a szigeten legalább 48 féle őshonos növényfaj élt, továbbá a Föld valaha ismert legtermetesebb pálmafája, amelynek törzse akár két méter átmérőjű is lehetett. Bár Roggeven nem talált más állatot, mint tyúkokat és patkányokat, a buja növénytakaró valaha számos őshonos madárfajnak adott otthon, köztük baglyoknak, szárcsáknak és papagájoknak, melyek közül valamennyi kipusztult valószínűleg még 1772. előtt. A tengeri madarakat illetően, 25 fajról tudunk, melyből 15 tejesen eltűnt, és a megmaradt példányok száma is igen csekély. Emlősök, a polinézek által behurcolt patkányokon kívül, csak fókák éltek a szigeten, valószínűleg eredetileg is alacsony számban.

A telepesek megérkezésének időpontját általában az i.sz. III-IV. századra teszik, ám az újabb vizsgálatok alapján valószínűbbnek tűnik az i.sz. IX. század. Ezt tűnik alátámasztani az is, hogy az erdőirtás kezdetei is erre az időpontra esnek. Hogy sikerülhetett vajon kétkenunyi telepesnek kb. 800 év alatt pusztasággá változtatni egy édenkertet idéző oázist az óceán közepén? A recept viszonylag egyszerű: végy egy mindentől távol eső, kicsi szigetet változásra érzékeny vegetációval, adj hozzá néhány helyidegen patkányt, végül pedig telepíts oda egy csapat babonákkal és vallásos rituálékkal terhelt embert. Az eredmény elkerülhetetlennek tűnik.

Ahogy már említettem, a kicsiny, 164 km2 területű sziget képét hatalmas kőfejek, a moaik uralják. Több mint 600, átlagosan 4-6 méter magas szobor hever szerte-szét. Egy részüket az 1900-as évek közepe táján állították fel, ugyanis valamilyen oknál fogva a bennszülöttek ledöntötték őket, sokukat szándékosan úgy, hogy letörjön a fejük (valószínűleg a korábbi rendszer megdöntése miatt). Több félkész, vagy mérete miatt elmozdíthatatlan szobor fekszik a Rano Raraku vulkán (lent) közelében, ahol a szobrokat készítették. Míg más polinéz törzsek háborúztak s egymást ölték, Rapa Nui törzsei egymással versengve alkottak mind impozánsabb szobrokat őseikről. S mi kellett nagyon sok egy ilyen projekt megvalósításához a kövön kívül? Fa. A szobrokat a kivágott fákon csúsztatták le a tengerpartig, fakéregből font kötelekkel vontatták a partig, de kellett fa a fűtéshez, az építkezéshez, a ruhaszövéshez, a kenufaragáshoz, illetve - polinézektől szokatlan módon - , a halottaik elégetéshez. Azt várnánk, hogy ahogy kezdett fogyni a fa, és a túlnépesedés miatt az élelem is, felhagytak a szoborállítás felesleges és pazarló szokásával. Azonban meglepő módon épp az ellenkezője történt; ahogy nőtt a baj, úgy nőtt a szobrok mérete is. Valószínűleg eképpen akarták kieszközölni az isteneik segítségét. Természetesen nem történt semmi, azon kívül, hogy az erdőirtás következtében alig maradt termőtalaj. Az istenek szívtelen hallgatása aláásta az uralkodó réteg, a papság iránti bizalmat, s egyre több lett az éhező, elégedetlen ember.

A Roggeveen érkezése előtti évtizedekben gyakorivá váltak a lázadások, a közemberek elkergették a vezető réteget, s a szorongató élelemhiány következtében elterjedt a kannibalizmus (Jared Diamond írja, hogy „a kannibalizmus emléke ma is él; például a legnagyobb sértés azt mondani valakinek, hogy az anyja húsa túl rágós.”) Cook kapitány feljegyzései szerint a Húsvét-sziget lakói „kicsik, szikárak, félénkek és nyomorúságosak”. Míg őseik méretes kenuikon benépesítették a Csendes-óceán szigetvilágát, belőlük egymás húsán tengődő, szánalmas vademberek váltak. Mondanom sem kell, hogy az európai felfedezők megérkezése csak rontott a helyzetükön. Ismeretlen betegségek, elnyomás, rabszolgaság. Talán emiatt van, hogy ahogy a maorik is tagadják, hogy szerepük lett volna a moa kipusztításában, úgy Rapa Nui lakói sem hajlandóak elfogadni azt a tényt, hogy szigetük példátlan kizsákmányolását őseik kezei tették. Ebben természetesen támogatja őket az írásom elején említett közhely is.

Az egyensúly megtalálása sosem volt könnyű feladat. Míg akár száz évvel ezelőtt is a természeti népeket barbár, tudatlan vadembereknek tartották, mára a bolygóval harmóniában élő idilli népekké léptek elő, akiknek helyes útjáról mi léptünk le. Senki nem gondolkodik el azon, hogy a környezetvédelem fontosságát, a kihalófélben lévő fajok megóvását, épp a nyugati civilizáció embere hangsúlyozza annyira. Ahogy azon sem, mi vezetett egy-egy régi kultúra elbukásához. Eszem ágában sincs ezzel az írásommal bármelyik oldalra is eldönteni a mérleget. Ezen a Földön emberek élnek, s ahogy a Húsvét-sziget lakóinak, vagy bármely bennszülött törzsnek megvoltak a maga erényei és a hibái, éppúgy megvannak a „fehér embernek” is. Bármelyik embercsoportot felmagasztalni éppoly tudatlanságra vall, mint démonizálni. A birtoklási vágy, a hatalom szeretete, a környezettel való felelőtlen bánásmód nem a fehér ember sajátossága. Ránk, földlakó emberekre jellemző.

(A Húsvét-sziget tragédiáját feldolgozta egy méltatlanul alulértékelt film, a Rapa Nui. Akit esetleg megragadott a téma, annak javaslom a megtekintését.)

__________________________________________________________________________________

Forrás: Jared Diamond: Összeomlás, 2. fejezet, A Húsvét-sziget alkonya

Steller tehene

Ha már szó esett intelligens állatokról, had említsem Georg Wilhelm Steller tengeri tehenét, amely már 1741-ben történt felfedezésekor igen kis számban élt a Parancsnok-szigeteken (Bering-tenger). A tengeri tehenek az elefántok rokonai, akikről tudjuk, hogy értelmes, összetartó, szociális állatok, és akiknél megfigyelték a gyász jeleit is.

Steller szerint a tengeri tehenek „szokatlan szeretettel” viseltetnek egymás iránt. „Ha egyiküket megszigonyozták, a többiek mind azon voltak, hogy megmentsék. Egyesek kört formáltak sebesült társuk körül, és így próbálták a parttól távol tartani; mások azon fáradoztak, hogy felborítsák a jollét; ismét mások nekifeküdtek az oldalának, és igyekeztek testéből kiütni a szigonyt, ami több alkalommal sikerült is. Azt is csodálkozással állapítottuk meg, hogy egy hím két egymást követő nap felkereste a parton holtan fekvő nőstényét, mintha csak annak hogyléte felől akart volna érdeklődni.” Megfigyelte azt is, hogy „a párok nemi aktus közben, hosszú előjátékot követően karjaikkal átölelik egymást.” *

A nagytestű tengeri tehenek „szokatlan szeretete” és összetartása azonban nem hatotta meg a fókavadászokat és a hajósokat, akik jó pénzt kaptak az állatok zsírjáért. Szegény jószágok története a szokásos, a vadászok esztelen, kapzsi pusztításának estek áldozatául, ormótlan testükkel ugyanis nehézkesen mozogtak a földön, így könnyű zsákmányt jelentettek. Alig néhány évvel a felfedésüket követően 1768-ban végleg eltűntek a Föld színéről.

_________________________________________________________________________________

* Herbert Wendt: Noé nyomában, Gondolat Kiadó - 1972, 204. oldal

Tömeges kihalások

Nagy a csönd felém mostanság. Azért nem akarok írni, csak hogy írjak valamit, és kevés olyan téma vetődik elém, ami eléggé felkelti az érdeklődésemet ahhoz, hogy írjak róla. Azt sem akartam, hogy a blogot áthassa a politika, ezért aztán inkább hallgatásba burkolóztam.

Aztán egyik nap kora délután a History channel ment a tévében, amolyan háttérzajként. Bár már említettem, hogy elég furán értelmezi a tudományos ismeretterjesztést, azért adtam neki még egy esélyt. A Dinosaur Secret c. sorozatból korábban láttam egy-két epizódot, nem igazán nyerte meg a tetszésemet a hatásvadász bulvár stílusával, de csak nem kapcsoltam el. Aztán elhangzott az ominózus mondtat, amitől enyhén sikerült padlót fognom. Még most is bízom abban, hogy a fordító szúrt el valamit, rosszul értelmezte az eredeti mondatot, ám az egészen biztos, hogy a narrátor kb. a következőt mondta, miközben a képernyőn dinoszauruszok lángoltak üvöltve vagy próbáltak kétségbeesetten menekülni a terjedő lángfal elől: „… aztán 65 millió évvel ezelőtt egy meteoritnak köszönhetően bekövetkezett a Föld első tömeges fajpusztulása.”

Figyelünk? Első tömeges fajpusztulásról beszélt. Valóban naiv elvárás lenne, hogy egy ismeretterjesztő csatornán sugárzott dokumentumfilmben ne hangozzon el ekkora baki?

A földtörténeti korok során bekövetkezett tömeges kihalás olyan témakör, amely elég érdekes ahhoz, hogy bejegyzést írjak róla. Ráadásul úgy tűnik, nem is annyira közismert, mint azt mertem remélni. Azért is érdemes foglalkozni vele, mert nagy valószínűség szerint épp egy ilyennek vagyunk most is a közepén.

A fajok különféle okok miatt bekövetkezett nagyszámú kihalása olyan esemény, amely többször megismétlődött az élet megjelenése óta. Egyesek szerint az evolúció működésének része, hogy bizonyos idő után teret engedjen más típusú fajok fejlődésének is, és nem feltétlenül köthető valamilyen külső tényező okozta tragédiához, mint egy meteorit vagy erős vulkáni tevékenység okozta éghajlatváltozás. Elég lehet hozzá egy faj (mondjuk az ember) túlszaporodása vagy esetleg épp eltűnése. A jelen tudásunk alapján úgy tűnik, hogy a Földön valaha élő fajok 99%-a mára kihalt (és ennek csak 35% veszett oda egy tömeges kihalási esemény során). A kréta-tercier (kréta-paleogén) kihalás, amely a dinoszauruszok korának végét jelentette, nem az első, de nem is az utolsó ilyen pusztulás volt, amelyet a földi élet elszenvedett. Még csak nem is a legnagyobb.

Az elmúlt 550 millió év alatt kb. 20 kihalásról tudunk, ebből 5 az, ami különösen nagy pusztulást hozott (jobbra). Szinte biztos, hogy ezt megelőzősen is sor került a fajok tömeges kihalására, azonban ezt az időszakot megelőzően az élőlények nem rendelkeztek szilárd vázzal, így a pusztulásra lehetetlen visszakövetkeztetni.

1982-ben Jack Sepkoski és David M. Raup határozta meg az öt legnagyobb fajpusztulást. Ezeket ne feltétlenül úgy képzeljük el, hogy egyik pillanatról a másikra kihalt az élet nagy része a bolygón. A fajpusztulás folyamata akár évszázadokat vagy évezredeket is igénybe vehetett, mely lehet, hogy hosszú idő nekünk a kb. 65 éves átlag életkorunkkal, de földtörténeti szempontból nem több néhány pillanatnál. Sőt, a legnagyobb, a perm-triász kihalási esemény két hulláma között 5 millió év telt el.

Az öt nagy kihalási esemény a következő:

1., Ordovícium-szilur kihalási esemény (447-444 millió évvel ezelőtt):

Az állati nemek 49%-a tűnt el a Földről, feltételezhetően az éghajlat változása miatt. Az ordovíciumban a tengerszint magas volt, ahogy valószínűleg az átlaghőmérséklet is, a maival összehasonlítva. A Föld légkörének összetétele azonban megváltozott, széndioxid tartalma csökkent, s ez hosszan elnyúló jégkorszakot eredményezett. A melegvizű, sekély tengerek eltűntek, ahogy a megváltozott körülményekhez alkalmazkodni képtelen fajok is.

2., Késő devon kihalási esemény (374 millió évvel ezelőtt):

A kihalás mérete hasonló volt az elsőhöz, az állati nemek 50%-a tűnt el. Okaira több elmélet született, az éghajlat változástól a meteoriton át a növények evolúciójának változásáig.

3., Perm-triász kihalási esemény (251 millió évvel ezelőtt):

Az eddig ismert leghatalmasabb fajpusztulást hozta magával, a tengeri fajok 96%-a, a földi gerincesek 76%-a tűnt el. Érdekes megjegyezni, hogy ez a kihalási esemény az egyetlen, amely komoly károkat tudott okozni a rovarok között is. A szárazföldi élővilágnak 30 millió évébe telt, hogy magához térjen. Az okokat illetően itt is több elmélet létezik párhuzamosan. Ismét előkerült a meteorit becsapódás, de nincs meg a kráter. Felmerült a vulkánok felelőssége és az éghajlat felmelegedése, melynek következtében metánhidrát szabadulhatott a légkörbe. Valószínűnek tűnik, hogy a kihalásban több tényezőnek volt összetett szerepe.

4., Triász-jura kihalási esemény (200 millió évvel ezelőtt):

A kihalás 10.000 évig zajlott, és magával vitte az emlősszerűek maradékát is. Eltűntek a „keresztbokájú” archaosaurus-ok és a tengeri családok 20%-a. Összesen a családok 22%-a míg a nemzetségek 53%-a halt ki. Elméletek itt is akadnak: meteor, vulkán, éghajlatváltozás.

5., Kréta-tercier (kréta-paleogén) kihalási esemény (65 millió évvel ezelőtt):

Elérkeztünk a leghíresebb kihalási eseményhez, mely során eltűntek a röpképtelen dinoszauruszok, a moszaszauruszok, plezioszauruszok, pteroszauruszok és számos növényfaj, valamint a gerinctelenek, például az ammoniteszek képviselői (családok 16%-a, nemzetségek 47%-a). Az okokat illetően a legvalószínűbbnek a meteor becsapódás tűnik, hiszen megvan a kráter, és az üledékes kőzetek kréta-tercier határánál a világ minden táján kimutatható az irídium, mely ritka elem a Földön, viszont annál gyakoribb a meteoritokban és az üstökösökben. Bár a becsapódás megtörténtét illetően a legtöbb kutató egyet ért, azt nem mindenki fogadja el a kihalás okaként. Különösen, mivel más nagy meteorit krátert is találtak, amelyhez azonban nem tudunk kihalási eseményt kapcsolni (USA, Chesapeak-öböl bejárata, 85 km átmérő, 35 millió évvel ezelőtt keletkezett). Illetve ott a többi kihalási esemény, amelyhez meg krátert nem tudunk kapcsolni. Így a meteoron túl, itt is megtalálhatóak a fentebb említett magyarázatok, mint a megváltozott éghajlat miatti tengerszint csökkenés illetve az emiatt bekövetkezett oxigén mennyiségének csökkenése, a megváltozott növényzet vagy a vulkáni tevékenység.

Mindenképpen érdekes megjegyezni, hogy valószínűleg a kambrium és az ordovícium határán is lezajlott egy kihalási folyamat, erről azonban nem tudunk semmit. Amit tudunk, az annyi, hogy a kambrium idejéről rendkívül szokatlan életformákat tartalmazó kövületek kerülnek elő, melyek alapvetően eltérnek a mai életformáktól. Ezeket a lényeket a későbbi kövületekben már nem találjuk meg.

Opabinia. Öt szeme volt.

Az utolsó kihalási eseményre a pleisztocénban került sor, ez leginkább a nagytestű emlősöket érintette, és mértékét tekintve jócskán elmarad a fenti öt mögött. Két elmélet született a magyarázatára: az egyik szerint a legutolsó jégkorszak tehető felelőssé, mely kb. 70.000 éve kezdődött, és 15.000 éve ért véget, míg a másik szerint az ok az ember megjelenése és az, hogy levadászta ezeket az állatokat. Mivel a kihalási folyamat átér a holocénbe is, és kétségtelen, hogy a mai napig tart, felmerül bennem, hogy nem egyetlen kihalási folyamatról van-e szó?

A kihalási események kapcsán foglalkoztatott, hogy mennyire lehet objektív következtetést levonni róluk pusztán fosszíliákból? Biztos, hogy történt tömeges kihalás, csak mert épp nem találunk később leletet? Gondoljunk a bojtosúszós halra, amelyet a kréta-tercier idején kihaltnak véltek, aztán 1938-ban találtak egy élő példányt. S egyáltalán 200 millió év távlatából mennyire pontosan állapítható meg az, hogy egy kihalás hirtelen és tömegesen zajlott le? Mit jelent az, hogy hirtelen? 100 év? 1.000? 1.000.000?

A Wikipedia ezzel kapcsolatban így ír:

„A hüllők állítólag nagy kihalási eseményen mentek keresztül, azért hogy helyet adjanak az emlősöknek. A tény: ma az emlősök nagyjából hat-hétezer fajjal reprezentálják magukat, míg az állítólag kihalt hüllők hét-nyolcezerrel. A hüllők diverzitása még mindig nagyobb, mint az emlősöké, és ha képbe vesszük a dinoszauruszok közvetlen leszármazottait, a madarakat (Aves vagy Ornithes classis) a 8600 fajjal, a képlet egészen mást mutat.

A kígyók az összes kontinensen elterjedtek, és - igaz, hogy a Pachyrhacis egyetlen leletéből - úgy tűnik, már a Pangea korában megjelentek. Ugyanez igaz a krokodilokra, melyeket ma három család nyolc neme képvisel, és minden kontinensen elterjedtek (itt Eurázsia egynek számít). Az őskrokodilok egész alrendje (Proterosuchia) kihalt már a triász elején (miután átvészelte a perm-triász határt), egy másik alrend a kréta elején, a valódi tengeri krokodilok (Thalattosauria) a júrában. A kréta-tercier határon csak a mai krokodilok egyik családjaként leírt Mosasauridae tagjai tűntek el. Vagyis a valódi tengeri krokodilok kihalása után a sósvízhez újra alkalmazkodó tengeri élőhelyűek.

A kréta korban a Rhyncocephalia rend összes képviselője eltűnik a leletanyagból. A Sphaenodon punctatum (hidasgyík) azonban ma is létezik, mint rendje egyetlen képviselője. Következésképp ez a rend a kréta kortól máig bármikor megfogyatkozhatott, csak leletekből nem ismert, mégis a kréta-tercier határkihalás áldozataiként tartják számon.

Hasonló a helyzet a Neopilina vagy a Latimeria nemzetségek esetében. A bogárcsigákat és a bojtosúszósokat is kihaltnak tartották a XX. századig. Valójában csak a leletanyag hézagosságáról volt szó.

Ha a mai hüllők közül csak 1250 évenként egy faj halna ki, akkor nagyjából tízmillió év alatt maradék nélkül eltűnnének. Újabb 60 millió év múlva ezt már katasztrofális, egyidejű kihalásként lehetne regisztrálni. A táplálékláncok egymásra épülése következtében azonban a kihalás előbb-utóbb exponenciálissá válik, így a kezdeti lassú ütemmel sem tartana néhány millió évnél tovább, és más típusú lényekre is átterjedne.”

Lásd még: Signor-Lipps effektus

Én személy szerint, minden szakvégzettség és szaktudás nélkül, hajlamos vagyok úgy vélekedni, hogy a kihalások, kihalási események is az evolúció dinamikusan változó folyamatát képezik, és bár állhat a háttérben drasztikus külső behatás, a nagyobb számú fajpusztulásokra meghatározott idő elteltével ezek nélkül is sor kerülhet. Mindezek és a fentiek tükrében is, kissé visszatetsző számomra, amikor egy ilyen változó rendszert, mint a földi élővilág, akarnak környezetvédők eredeti (?) állapotában „konzerválni”, vagy épp úgy tekintenek az emberre, mintha nem képezné az élővilág részét. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy az emberi tevékenység nem okoz borzalmas károkat a természetben, valószínűleg nagyobbakat okoz, mint eddig bármely más élőlény. De akármekkorát okoz is, abból a bolygó nagy eséllyel magához fog térni, és új életformáknak akad majd hely. Ami kérdéses számomra, az az, hogy az ember ezt még látni fogja-e.

___________________________________________________________________________________

Forrás: Wikipedia, Mark Buchanan: Itt és mindenütt

Bagolypapagáj

Elhunyt Richard Henry - olvasom ma a tvnz.co.nz weboldalon. Több mint 80 éves korában távozott az élők sorából. Szegény megboldogult Richard Henry már 1999 óta nem nemzett utódokat. Az öregedés jelei egyre inkább észlelhetőek voltak rajta; fél szemére megvakult, bőre - már ahol látható - ráncosodott, mozgása nehézkessé és lassúvá vált. Richard Henry így aztán teljesen természetes okoknál fogva nem rég az életét vesztette.

Richard Henryre 1975-ben bukkantak rá Új-Zélandon, Fiordlandon, amikor a faját már kihaltnak gondolták. Aztán egy csapara leltek belőlük a Stewart szigeten 1977-ben, így Richard Henrynek kiemelt szerep jutott fajának megmentésében: génállománya gondoskodott az utódok genetikai sokféleségéről. Neki is köszönhető, hogy a kakapóból mára már 121 példány él a számukra ideálissá teremtett Codfish-szigeten és a Chalky-szigeten.

Nem, nem elírás az a már 121 példány. A kakapo a Föld legveszélyeztetettebb fajai közé tartozik. Míg valaha, az ember megjelenése előtt, mind Új-Zéland északi, mind a déli szigetén honos volt, az európaiak 1840-ben történő megérkezésekor már csak az északi sziget középső részén élt.

Douglas Adams és Mark Carwardine szépen megragadják a kakapo lényét Utoljára látható című könyvükben: "A kakapó más korban élő madár. Ha az ember belenéz nagy, kerek, zöldeskék arcába, olyan derűsen ártatlanul értetlen a tekintete, hogy az ember legszívesebben megölelné, és azt mondaná neki, minden rendben lesz, bár tudja, hogy valószínűleg nincs igaza."

Más korban élő madár - ez jellemzi tán a legjobban. Ez a nagytestű, röpképtelen papagájféle (bár erre vonatkozóan vannak még viták) remekül alkalmazkodott Új-Zéland speciális, ember előtti környezetéhez és a nagytestű (szintén kihalt) ragadozó madarak vadászatához. A földön sok félnivalója nem volt, hiszen támadás a levegőből érhette, s mivel a ragadozók nappal voltak aktívak, éjszakai életre rendezkedett be. Stresszhelyzetben megmerevedik és nem mozdul. Eme évezredekig jól bevált technikái azonban nem segítettek rajta az ember és a ragadozó emlősök megjelenésekor.

A maorik 1250-1300 táján jelentek meg Új-Zélandon. Kutyáikon kívül polinéz patkányokat is behurcoltak a szigetre, melyek zsákmányszerzési módszerei ellen a kakapó teljesen kiszolgáltatottá vált. Az emberek a húsáért vadászták, a kutyák és a patkányok a tojásaikat és a fiókáikat ették. Dolgukat csak megkönnyítette, hogy a kakapó fiókák rendkívül zajosak.

A maorik a húsukon kívül felhasználták a bőrét és a tollait is: jómódúaknak készítettek köpenyt belőle, a madár kiszárított fejét pedig füldíszként hordták. Nem csoda hát, hogy a kakapó az európaiak megérkezésére teljesen visszaszorult. A forgatókönyv ismerős, helyzete még nehezebbé vált. Európából a kutyákon és patkányokon kívül macskák és menyétek érkeztek, az európaiak pedig húsáért éppúgy vadászták, mint a maorik. Helyzetén csak rontott, hogy amikor nyilvánvalóvá vált az, hogy nagy eséllyel kihalhat, a múzeumok és más gyűjtők igyekeztek minél több példány összefogdosni belőle. Sok madarat öltek le azért, hogy természetbúvárok és gyűjtők vizsgálgathassák, az élve elfogott madarak pedig néhány hónap alatt elpusztultak a fogságban.

Szerencsére voltak, akik már ekkor felismerték a bajt, és igyekeztek megóvni a fajt. Richard Treacy Henry - fentebbi kis túlélőnk névadója - 1894-ben lett Resolution Island gondnoka. A szigetre kakapókat és kiwiket telepített, hogy megóvja őket a menyétektől és más emlős ragadozóktól. Hat év alatt kétszáz kakapót költöztetett a szigetre. A menyétek azonban 1900-ra átúsztak és felszámolták a kakapó rezervátumot. Ezt követően más szigeteken próbálták megmenteni őket, de a ragadozók mindenütt megjelentek, és kipusztították a madarakat. 1940-re a kakapó rendkívül ritkává vált, 1970 körül pedig abban sem voltak biztosak, hogy a faj még létezik.

1975-ben aztán rátaláltak Richard Henry-re, s mostanra úgy tűnik, talán merhetünk kicsit optimistábbak lenni a faj megóvását illetően.

Nem csoda, hogy Douglas Adams-et meghatotta, a kakapó ugyanis egy nagyon kíváncsi, barátságos kis lény (mint azt az alábbi videón Mark Carwardine-nek alkalma volt megtapasztalni talán kicsit túlságosan is barátságos). A megóvásukról gondoskodó csoport beszámolói szerint az egyes madarak saját, jól elkülöníthető személyiséggel rendelkeznek. Ez alapján nem olyan meglepő, hogy a maorik - már amellett, hogy megették - házi kedvencként is tartották őket. Új-Zéland kormányzója, Sir George Grey beszámolója szerint, a madár sokkal inkább viselkedik úgy, mint egy kutya, s nem mint egy madár.

Ron Moorhouse, a Kakapó Helyreállító Program kutatója úgy véli, Richard Henry halála a kakapók megmentésének egy szakaszát zárta le. "Nagyszerű évet zártunk, tavaly 33 fióka született, s reméljük, hogy idén még több lesz. (...) Szomorú, hogy elveszítettük Richard Henry-t, de a legfontosabb az, hogy a kakapó populáció növekszik, s három felnőtt utód hordozza Richard Henry genetikai örökségét."

__________________________________________________________________________________
Források:
http://tvnz.co.nz/national-news/kakapo-saved-its-species-dies-3997492
http://en.wikipedia.org/wiki/Kakapo

Letűnt madarak, pusztuló fajok

Bár a blogról mind a szentimentalizmus, mind az impresszionizmus kikopott az utóbbi években, ebbe a bejegyzésbe talán visszakúszik egy egészen kevéske szentimentális elvágyódás. Pár napja a gyerekkorom járt eszemben. Az, hogy milyen sok ismeretterjesztő gyerekkönyvünk volt, hogy az öcsém már óvodás korában olyan állatokat ismert, amelyekről az óvónéniknek lövésük sem volt, hogy a legkimondhatatlanabb nevű dinoszauruszokat ismertük, az, hogy mennyire szerettem David Attenborough-t, és hogy aztán ennek ellenére mennyire utáltam az iskolában valamennyi természettudományt – a fizika kivételével. Ennyi minden múlik egy jó tanáron. És ha az a tanár tanította volna nekem a matematikát, mint a fizikát, talán ma nem lennék kőműves.

A minap otthon tartózkodásom alatt felkutattam Charlie Bood: A természet csodái c. sorozatát, és végiglapoztam valamennyit. Egy konkrét cikket kerestem: az óriás alka megrendítő történetét.

10-12 éves korom körül az óriás alka kipusztulását kb. két héten keresztül emésztettem. Nem tudom, miért éppen akkor érintett meg ennek a fajnak az eltűnése annyira, hogy rám szakadt az emberi faj kegyetlenségének teljes súlya és napokig kellett siratnom az óriás alkákat, hiszen a történetét korábban is ismertem. Nem beszélve arról, hogy A természet csodái ötödik füzete foglalkozott még az énekes hattyúk barbár mészárolásával, a maorik által kipusztított moával és a vándorgalamb kiirtásával. Ezen fajok egyikére sem emlékeztem ebből az időből, csak az óriás alkára. Talán mert a rajzokon az ő kihalását ábrázolták a legvéresebben.

Az óriás alka Izland, Grönland és Skócia partjainál volt honos. Lúd méretű, pingvinszerű madár volt, mely egyetlen tojást rakott. Bár röpképtelen volt, ahogy a pingvinek, kiválóan úszott. Az óriás alkát a XVIII-XIX. században kezdték tömegesen öldösni. Hajósok, bálnavadászok számára szolgált élelemforrásként. A madár minden részét felhasználták a húsától a csontjáig.* Szerencsétlen gyámoltalan állatokat tömegesen hajtották fel a hajók fedélzetére, ahol aztán bunkókkal verték őket agyon. Ahogy csökkent a számuk, úgy váltak egyre értékesebbé. A gyűjtők és a múzeumok vagyonokat fizettek a bőrükért és a tojásaikért. Ez a folyamat aztán odáig vezetett, hogy 1844. június 3-án három szerencsevadász partra szállt Izlandon abban a reményben, hogy talál még az eltűnőben lévő madárból, melyek tetemét jó pénzért adhatják el. Sajnos küldetésük szerencsével járt, az utolsó párt is elpusztították, így az óriás alka megszűnt létezni. Kb. 80 lenyúzott tollazat és 23 csontváz őrzi csupán az emléküket.

Bár az én gyermeki lelkületemet az órás alka pusztulása viselte meg leginkább, a dodó kihalásának története azt hiszem ennél is elkeserítőbb. Ugyanis amíg az óriás alkákat legalább megették és testrészeit felhasználták, addig a dodó irtásának oka az unalom volt, a kegyetlenség és a közöny.

A dodók és több szigeti röpképtelen madár egészen Új-Zélandig rokon fajok egymással, és vélhetően ugyanannak a galambfajnak a leszármazottai. Mivel a szigeteken természetes ellenfelük nem volt, méretük megnőtt, repülési képességüket pedig elvesztették.

A madár nevének jelentése a portugál „hülye” szóból származik. Amikor a portugál tengerészek 1507-ben Mauritiusra érkeztek, a szigeten rengeteg volt ebből a naiv röpképtelen madárból. Mivel őseik évezredek óta nem találkoztak ragadozókkal és természetes ellenségük a szigeten nem volt, teljes bizalommal közeledtek a tengerészekhez és egyáltalán nem féltek tőlük. Ez okozta a vesztüket. Ami igazán megrendítő a dodó kipusztulásában, az nem is magának a fajnak az eltűnése, hiszen erre számtalan példa volt a Föld történetének során, hanem az, hogy a portugál tengerészek annak ellenére pusztították őket, hogy rágós, zsíros húsuk szinte ehetetlen volt. A dodók bunkókkal történő agyonverése egyfajta „sportnak” vagy jó mókának számított. 1638-ban aztán holland telepesek költöztek a szigetre. A behordott kutyák, disznók és patkányok megették a dodók tojásait. Élőhelyeiket az emberek cukornáddal ültették be. Kétszáz év sem kellett ahhoz, hogy végleg kihaljon.

Ha már kipusztított madarakról esik szó, mindenképpen meg kell említenem a moát, melyről Richard Dawkins így ír Az Ős meséje c. könyvében: „Mintegy tíz moafaj élt Új-Zélandon, amelyek a pulyka nagyságútól a strucc kétszereséig terjedtek. A moák abban a tekintetben különlegesek a röpképtelen madarak között, hogy egyáltalán nincs nyoma szárnyaknak, még lappangó szárnycsontmaradványok formájában sem. Új-Zélandnak mind az északi, mind a déli szigetén virágoztak, egészen a maori nép Kr.u. 1250 körüli beáramlásáig. Könnyű zsákmányt jelentettek, és nem kétséges, hogy ugyanazon oknál fogva, mint a dodó. A (kihalt) Haast-sasok, a valaha élt legnagyobb sasok kivételével több tízmillió évig nem találkoztak ragadozókkal, amíg a maorik le nem mészárolták őket, kiválogatva a legfinomabb részeiket, a többit meg elhajigálva, nem először hazudtolva meg a nemes vadember ábrándos mítoszát, aki tiszteletteljes harmóniában él a környezetével. Mire az első európaiak megérkeztek, alig néhány évszázaddal a maorik után, az utolsó moának is vége volt.”

Számtalan példát lehetne még hozni az ember által kipusztított állatokra, azonban hozzám ez a három áll a legközelebb. Az állatok közül ugyanis a madarakat szeretem a legjobban (és a dinoszauruszokat, de mind tudjuk, ez a kettő nem is áll annyira messze egymástól). Amíg ezt a cikket írtam, az jutott eszembe, milyen érdekes, hogy időben minél közelebb esik hozzánk egy kihalt faj, annál nagyobb sajnálatot érzünk a kipusztulása miatt. A saját korunkban élő fajok kihalását elkeserítőnek tartjuk, a dodót sajnáljuk, a mammutok kihalását a jégsapkák visszahúzódása miatt törvényszerűként éljük meg (holott az is lehet, hogy ezen faj kihalása is a mi lelkünkön szárad), míg a dinoszauruszokra vagy más, többmillió éves fajokra a múlt letűnt emlékeiként tekintünk a sajnálat legkisebb jele nélkül.

Tömeges kihalások a földtörténet során (magyarázat az alábbi szövegbe ágyazott linken)

Az, hogy a Földön fajok halnak ki, már évmilliókkal az ember megjelenése előtt jellemezte a bolygónkat. Hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy többmillió faj pusztult ki az élet megjelenése óta. A Földön élő állatokat nem csak az ember veszélyezteti kizárólagosan (még ha jelenleg mi is vagyunk a legnagyobb veszélyforrás) hanem azok is veszélyeztetik (és akár ki is pusztítják) egymást. Az emberek többsége ugyan csak a dinoszauruszok kihalásáról hallott (a 65 millió évvel ezelőtt bekövetkezett katasztrófában nem csak a dinoszauruszok, de a létező fajok kb. 75%-a is kihalt), holott az élet megjelenése óta több tömeges fajpusztulásról tudunk, melyeknek okát homály fedi. Ezekből következtethetünk arra, hogy a tömeges fajpusztulások – legyen ez bármilyen elkeserítő, de – egyáltalán nem kivételes jelenségek az evolúció történetében, inkább az evolúció mindennapi elveinek óhatatlan következménye. Az ember éppígy szolgálhat egy következő tömeges fajpusztulás okaként. Ami a saját véleményemet illeti, azt hiszem, szolgálni is fog. A kérdés inkább az, hogy vajon ő maga is pusztul a többi fajjal együtt, vagy képes lesz kilábalni a léte keltette tragédiából.
_________________________________________________________________________________
Források:
Dietmar Mertens, Johann Brandstetter, Magdolna Francz: Fogyatkozó állatvilág
Charlie Bood: A természet csodái 5.
Richard Dawkins: Az ős meséje (A dodó meséje, Az elefántmadár meséje c. fejezetek)
Mark Buchanan: Itt és mindenütt (Gyilkos idők c. fejezet)

Ősemlős

Néha meglepő számomra, mennyire statikusnak tudják értelmezni az emberek a világunkat, holott épp most egy rendkívül dinamikusan változó korszakban élünk. Ennek ellenére legtöbbünk gondolkodása szerint a világ készen van. Megteremtették és elkészült. Vagy az evolúció során alakult, alakult, és hopp, elérte végcélját, ami természetesen mi, emberek lennénk. Nemrég egy beszélgetés alkalmával a következő hangzott el: ha ki is halnánk, egy újabb evolúció következtében úgyis megint kifejlődnénk. Elmagyarázni, hogy az Élet nem rólunk szól, és még akkor sem biztos, hogy ismét kifejlődnénk, ha elölről indulna az evolúció, ezen esetben lehetetlen volt.

Kb. 205 millió évvel ezelőtt jelent meg először olyan lény, amelyet már nevezhetünk emlősnek (mi emberek, még tervben sem vagyunk). Ez volt a kis patkányszerű Morganucodon (balra). Az a Föld, amelyen a rovarevő Morganucodon küzdött a túlélésért, és a napi betevőért, rendkívül különbözött jelen világunktól. A kontinensek egyetlen földdarabban, a Pangeában egyesültek, az ott élő növények és állatok döntő többsége pedig csak távolról emlékeztetett arra, amit megszoktunk. A fákon nem fészkeltek madarak, senki nem látott még patás állatot, sőt, még a dinoszauruszok virágkora sem érkezett el.

Ha még 80millió évet visszalépünk, láthatnánk emlősszerű őshüllőket. Furcsa, se nem hüllő, se nem emlős lényeket. Vagy talán inkább mind a kettő voltak egy kicsit. Köztük (és nem a hüllők között) kell keresni az emlősök őseit. Vegyünk szemügyre egyet-kettőt ezekből az állatokból.

Egyik rendjük a Pelycosauria, melyhez a primitív emlősszerűek tartoztak. Ők inkább tűntek hüllőnek, mint emlősnek és hátukra jókora bőrlebenyt növesztettek, mely a csigolyákból nyúlt ki. Ez vagy testük hőszabályozásában vagy az udvarlásban (vagy mindkettőben) kaphatott szerepet. A csoport egyébként nem tartalmazza az emlősök őseit.

A Pelycosauria rendbe tartozott a Dimetrodon (fent) kb. 280 millió évvel ezelőtt jelent meg világ színpadán és kb. 20 millió évet parádézott rajta 3 méteres, 150 kilós testével, mielőtt kihalt. Ragadozó volt és sokkal közelebbi rokonságban állt az emlősökkel, mint a hüllőkkel.

Hasonlóan szép példány még az Edaphosaurus is, aki bár igen hasonlít a dimetrodonra, nem állnak közeli rokonságban és vele ellentétben növényevő.

Érdekesebbek lehetnek számunkra a Therapsida rend tagjai. Az emlősök, s így a mi őseink is közöttünk keresendőek.

Ez itt fent a Cynognathus, egy kb. 1 méteres, ragadozó. Érdemes megfigyelni a lábait. A hátsó lábak már az emlősökhöz hasonlóan a test alatt helyezkednek el, ellenben az mellső lábi a teste oldalából nőnek ki, mint a hüllőknek. Kifejezetten szokatlan kinézetet kölcsönözve ezzel az állatnak, legalábbis egy mai ember szemével. Pedig ez a testfelépítés koránt sem volt szokatlan 250 millió évvel ezelőtt.

Itt van például az Anteosaurus, mely egy nagytestű (3 méter hosszú, 5-600 kg súlyú) húsevő volt a perm végén.

Az emlősszerű őshüllők olyan emlősökre jellemző vonásokat kezdtek felvenni, mint az elevenszülés, és a szőrzet. Megváltozott az álkapcsuk szerkezete, így a hüllőktől eltérően nem csak fel és le tudták mozgatni, hanem lehetővé vált az előre-hátra illetve az oldal irányú elmozdítása is. Ezáltal változott a rágás mechanizmusa. Egynemű fogazatuk differenciálódni kezdett, hogy lassan felváltsa az emlősökre jellemző különnemű fogazat.

Ugyan az emlősök 205 millió évvel ezelőtt megjelentek a Földön, valódi szerephez csak 140 millió évvel később, a dinoszauruszok kihalását követően juthattak. Bár a pusztulás egyes emlőscsoportokat is érintett, más csoportjaik, mint a kloákások, az erszényesek és a méhlepényesek gyorsan betöltötték a megüresedett ökológiai fülkéket, és sokszínű formáikkal benépesítették a Földet mire az ember evolúciója szempontjából jelentős nagy kiugrásra (kb. 70.000 éve) sor került.

Élet volt az ember nélkül is. És ha sikeresen kipusztítjuk önmagukat, lehet, hogy több ezer fajt magunkkal rántunk, de abban nem kételkedem, hogy élet az ember nélkül is lesz a Földön. Önhittségünk és saját fontosságunkba vetett vakhitünk csak ront az esélyeinken.

Tollas jószág

Gondolom az, hogy kisgyerekként imádtam a dinoszauruszokat, nem jelent nagy meglepetést, hiszen a gyerekek általában szeretik ezeket a szokatlan, nagy hüllőket. Engem azonban rettenetesen foglalkoztatott a dinoszauruszok kihalása. Hova tűntek ilyen hirtelen? Természetesen azok a gyerekkönyvek, amikből tudásom javarészét akkoriban merítettem, rendkívül szűkszavúak voltak a témában. Egy-két sor meteoritokról, új típusú növények térhódításáról, a kistestű emlősök sikeresebb alkalmazkodóképességéről, vagy klímaváltozásról, azonban eme elméletek nem tűntek nekem túlságosan szimpatikusnak.

Aztán egy nap láttam egy képet egy tollas, szárnyas, fogas-csőrös dinoszaurusz-szerű jószágról, és azonnal megvilágosodtam: a dinoszauruszok nem haltak ki! Átalakultak! Ott csiripelnek a fákon, őket tesszük a tyúkhúslevesbe, a tojásaikat esszük a rántottában, élnek! Tíz éves fejjel ez a megoldás egészen kézenfekvőnek tűnt, és nem értettem, miért fárasztják magukat a paleontológusok azzal, hogy a kihalásuk okán törik a fejüket. Persze akkor még semmit sem tudtam a madarak evolúciójáról, a hirtelen kihalást alátámasztó bizonyítékokról és arról sem, hogy tudományos körökben megelőztek: már 1990 óta általánosan elfogadott eme tézis és "túlélő dinoszauruszoknak" tartják a madarakat (természetesen az ötlet azért idősebb, legelőször Thomas Henry Huxley vetette fel eme lehetőséget az 1870-es évek elején). Igazából nem is voltam olyan sokkal lemaradva. Nem is rossz egy tízévestől.

Az első madárszerű lény maradványai a jura korszakból származnak. Valószínűleg itt indult útjára az a folyamat, mely a mai madarak megjelenéséhez vezetett. A madarak a theropoda, azaz szörnylábú dinoszauruszoktól származnak, mely a hüllőmedencéjű dinoszauruszok egyik csoportja (komikus, de a madarak nem a madármedencéjűektől származnak). Olyan madarakra emlékeztető tulajdonságokkal rendelkeztek, mint a háromujjú láb, a könnyű, levegős csontok, a tojásköltés és egyes esetekben a tollak megjelenése.

1861-ben került felszínre az Archaeopteryx fosszíliája. Ez a varjú méretű kis lény egyértelműen tollas volt, s "alkatilag" is a madarakra emlékeztetett, ám sok theropoda tulajdonsága is volt, mint pl. a fogak, a karmos mellső lábak vagy a hosszú, csontos farok. 150millió év azonban épp elég idő arra, hogy a fogak eltűnjenek s a farok elcsökevényesedjen. Bár a XIX. században úgy tartották, ő lesz a madarak és a dinoszauruszok közti hiányzó láncszem, ma már nem tekintik a madarak közvetlen ősének. A 2002-ben felfedezett Cryptovolans már sokkal inkább madárszerű, mint az Archaeopteryx.

A témában nem mellőzendő a tollak megjelenése. Természetesen nem egyik pillanatról a másikra nőttek ki, és nem is jellemezte minden theropoda dinoszauruszt. (azonban még a Tyrannosaurus esetén sem zárják ki ezt a lehetőséget) A 200millió évvel ezelőtt létezett Sinosauropteryx testét például üreges csövekre emlékeztető „tollak” fedték, melyek – lévén a Sinosauropteryx röpképtelen állat – valószínűleg a hőszigetelés célját szolgálták. A maniraptorák illetve a madarak tollai ennél már jóval összetettebb szerkezetűek.

Az újkeletű kutatások kimutatták, hogy olyan dinoszauruszok is rendelkeznek tollakkal, melyekről korábban ezt nem gondolták. Ilyen pl. a Jurassic Parkból ismert Velociraptor, de az én könyveimben a Deinonychust és mezítelenül ábrázolták. (lent: Deinonychus toll nélkül és tollakkal)

Mindenképpen beszélni kell a hoacin nevű madárról. Rendszertani helyzete 1776 óta problémás, és a rendszerezéssel foglalkozó kutatók többsége mára egyetért abban, hogy egymaga alkot külön családot. A hoacin Dél-Amerika esőerdeiben él, és méretes szárnyai ellenére röpképtelen. Ami azonban ennél is érdekesebb, hogy fiókái szárnya végén jókora karom található, melyekkel kiválóan tudnak fára mászni, s az úszásban is jeleskednek (lsd. video!). A karmok és az úszás képessége azonban felnőve visszafejlődik. A hoacin – különösen fiókája - a legelső madarakhoz lehet hasonló, akit „itt felejtett” a múló idő.

Hihetetlen világba csöppenne, aki képes lenne 150millió évet utazni visszafelé az időben. Hisz a fosszíliákból vonhatunk le ugyan következtetéseket, magáról az akkori világról, az élőlények külleméről alkotott elképzeléseink egészen biztosan tévesek, és csak hasonlítanak a valósághoz.

Az első főemlős legkorábban "csupán" 95millió évvel ezelőtt jelent meg. 150 millió évvel ezelőtt mi, emberek még „tervben sem voltunk” – ahogy azt mondani szokták. Így az a világ a maga teljes „embertelenségével” venné körbe időutazónkat.

Furcsa, de az, hogy a mai madarak a theropoda dinoszauruszok leszármazottai, valamiért bennem sokkal nagyobb borzongást kelt, mint az, hogy mi emberek egy aprócska rágcsálóként kezdtük. A madarak ugyanis – a dinoszauruszokhoz hasonlóan – „szívemnek igen tetsző” élőlények, különösen az intelligens jákó papagájok.

Gould felvetése alapján érdekes eljátszani azzal a gondolattal, mi történne, ha elölről indulna az evolúció. Vajon ugyanazok a fajok fejlődtek volna ki, mint ma? Kötve hiszem. Valószínűleg ember sem lenne. És ha a dinoszauruszok nem halnak ki olyan hirtelen, talán most valami furcsa tollas jószág lenne a Földön a legintelligensebb lény, és ő alapított volna először kultúrát.