2008. november 29., szombat

Érdekes, mikor folyton tévét néző emberek mondják rám, tévét nem nézőre, hogy agymosott vagyok, azért, mert nem az a véleményem, ami a tévének.

Téveszmék

Azon gondolkodom, vajon a mi korunkat milyen téveszme hatja át? Mi az, amiről ma szentül meg vagyunk győződve, s pár évtized (évszázad) múlva, kiderül, hogy hatalmasat tévedtünk?

Olyamire gondolok, mint hogy a Föld lapos, vagy a világyegyetem középpontja, és a Nap körülötte kering, vagy hogy a maszturbáció agysorvadást okoz, vagy hogy eret kell vágni a betegen, stb.

Vajon mi lehet az, amiről ma vagyunk meggyőződve, és nem is sejtjük, mekkora botorság, amit gondolunk?

(egyébként ötleteket várok :))

Kedvenc hangjaim

1. Vikidál Gyula

2. Chad Kroeger

3. Ian Gillan

4. Christina Aguilera

5. Phil Collins

6. Michael Jackson

2008. november 25., kedd

Szakadó hóesésben sétálni este a belváros ódon épületei között, meghozza az ember kedvét a karácsonyhoz.

2008. november 23., vasárnap

Horror

Mikor boncolás után békésen ettem a gyrosomat a West End-ben, arra gondoltam, hogy valami velem nem stimmel. Talán egy kicsit igazán megviselhetett volna, hogy az imént kaptak szét az orrom előtt egy fickót (meg még vagy hármat a szomszéd asztalokon), kikaptuk a belső szerveit, a fejbőrét az arcára húztuk, aztán lefűrészeltük a koponyáját egy kézi fűrésszel, hogy belekukkantsunk a fejébe is. Semmi érzelem. Na jó, ez nem igaz. Kíváncsi voltam.

Akkor is erre gondoltam, mikor alulról belenéztem egy szerencsétlen testébe, akit derekánál szelt ketté a HÉV. És akkor is, amikor egy órát álltam egy vízihulla mellett, akit a közelben tett partra a Duna (jó, mentségemre szolgáljon, téli hulla volt). Legalább egy picit megviselhetne. Álmodhatnék az arcával, vagy valami. Hogy engem ez nem hagy hidegen. De úgy hagyott. Nem hatott meg.

Azonban ennek ellenére nem bírom a horrorfilmeket, sem azokat az oldalakat, amelyeken súlyosan sérült emberi holttestekről tesznek fel képeket. Lélekölőek. Elmebetegeknek valók. Fuj.

Jó a költőknek!

Tényleg, néha úgy lennék költő!
Mert az egy szavas érzéseimet több sorban le tudnám írni úgy, hogy mások is át tudják érezni, mire is gondolhatok.

Megmutathatnám, mit érzek, ha szeretek, mit, ha mérges vagyok, vagy csalódott,
vagy épp ha boldog, mi miatt is,
mi röpít a fellegekbe,
és mi vág engem be a földbe?
Mi tarkítja a létem,
mi kurítja életem,
mi győz le, és döf át,
mi az mit korok óta imád
a lelkem, ha élem át,
vagy egyszereűen kábít,
a valóságba csábít,
mikor azt hiszem nem árt,
holott mérge bennem tesz kárt,
és másban is, ha vak vagyok,
mert nem látom, csak fulladok,
csak sodor el az árja
hogy hova, vajh' ki látja,
de nem érdekel ez sem,
csak legyen, kinek tessem,
faragnám a rímeket,
kelteném a híremet,
de nem vagyok én poéta,
kinek sorsa a kréta...

(...kréta?...)

Szóval néha úgy lennék költő. Akkor tudnék verset írni.

Olyat is, aminek van értelme,
figyelmet felkelti kelleme,
alkatra pár rövid sor,
a Líra előtte meghajol,
költői kép, metafora,
ujjaimból csak kihullna,
nem kellene gondolat,
az Ihlet adná az utat,
de nem tudok verset írni,
verslábakat kanyarítni,
bár van tollam, papírom,
lírát arra nem írom,
de tollat, s papírt énnekem,
az epika az életem!

Ahogy én nőttem fel

Elgondolkodtam azon, hogyan is nőttem fel. Hogyan éltem ezt meg.

Gyerekként elnézzük a rólunk gondoskodó felnőtteket, és azt hisszük, szüleink csak értünk vannak, hogy felnőttnek lenni, valami egészen különleges dolog. Mert elérik a villanykapcsolót, meg tudják kötni a cipőjüket, egyedül is tudnak buszozni, vagy megkenni a kenyeret. És már rúzsozzák a szájukat, vagy vezetnek autót.

Emlékszem arra, mikor Anya először küldött le egyedül a boltba. 6 éves voltam, épp az első iskolás évem előtti nyáron történt. Milyen büszkén mentem tejet venni! Egyedül! Nagyon nagynak éreztem magam, hogy a kb. 300 méterre lévő boltba felnőtt kíséret nélkül mehettem. (persze fillérre pontosan annyi pénzzel, mint amennyibe egy tej került)

Mikor első osztályos lettem, nagy szemekkel néztem a nyolcadikosokra, akik felnőttnek tűntek a szememben. Egyedül mentek haza, és az iskola felső szintjén vot az osztálytermük, ahova minket, alsósokat, nem is nagyon engedtek fel. Akkoriban ment valami buta gyerekdal, aminek egyetlen sorára emlékszem: "még csak 10 éves, és úgy hiszi, ő már felnőtt." Ettől fogva a 10 éves kort valami vízválasztónak éltem meg, kíváncsi voltam, vajon én felnőttnek fogom-e érezni magam, mikor 10 leszek.

10 évesen nemhogy nem éreztem semmit, de mivel akkor kerültem 8 osztályos gimnáziumba, és a 14 éves nyolcadikosokat felváltották 18 éves negyedikes gimnazisták, gyakorlatilag éppolyan gyereknek éreztem magam, mint 6 évesen. Viszont már egyedül közlekedtem a buszon, és a városban is. Megállapítottam, hogy az a gyerek, akiről a dal szólt, és 10 évesen felnőttnek hitte magát, valószínűleg vagy nagyon sokra tartotta magát, vagy nem volt tejlesen normális.

A felnőttek által énekelt, és a gyerekkort visszasíró dalokat sem szerettem. Egyrészt mert nem értettem, másrészt mert felesleges jajveszékelésnek tűnt. Örüljön hogy felnőtt, és azt csinál amit szeretne, nem kell 9-kor ágyba bújnia. Gyerek meg már úgysem lesz mégegyszer, kár a szóért. Nekem ne mondja senki, hogy felnőttnek lenni annyira rossz.

Új vízválasztó kort néztem hát magamnak: a 13 éves kort. Miután pedig 13 évesen sem éreztem, hogy annyira felnőtt lennék, kitűztem a 14. életévet. 14 évesen azonban arról beszélgettem akkori jóbarátommal, Zsoltival, hogy valahogy mind a ketten azt hittük, a 14 évesek olyan..."nagyok". Mi akkor egyáltalán nem éreztük "nagynak" magunkat. Viszont kicsitek láttuk a 6 éveseket. Mintha mi azért nagyobbak lettünk volna...

Az ezt követő vízválasztó kornak a 16. évet gondoltam. 16 évesnek lenni, azért már biztos jelent valamit! A 16 év azért is volt érdekes, mert akkoriban sokat olvastam a színvonalas BRAVO magazint, amiben többször volt téma a 16 éves korban elvsztett szüzesség. Gondoltam, ennek a kornak ezért is lehet jelentősége. 16 évesnek lenni azonban éppen olyan érzés volt, mint 15, vagy 14 évesnek lenni. Vagy akár mint 6 évesnek. Sőt, meg kellett állapítanom magamban, hogy még a szüzesség elvesztését is túl korainak érzem.

Ekkor már kezdtem rájönni, hogy nem egyik napról a másikra leszek felnőtt, hanem szépen folyamatában. Így aztán 16 éves koromtól fogva nem foglalkoztam azzal, hány éves vagyok. Nem vártam a 18. születésnapomat, de nem nem is féltem tőle, mint ahogy egyes ismerőseim tették, akik gondtalanságuk elvesztéseként élték meg a nagykorúságot.

Mikor 18 éves lettem, továbbra is gyereknek éreztem magam. Azzal a különbséggel, hogy mostmár nyugodtan cigizhetek, alkoholizálhatok, mehetek kaszinóba, vehetek pornó filmet, és börtönbe is zárhatnak. Mivel azonban ezek a tevékenységek eddig sem hiányoztak az életemből, így tulajdonképpen nagy változások most sem következtek be, és gyermeki lélekkel kezdtem meg a főiskolát.

Ott azonban meg kellett állapítanom, hogy tőlem idősebbek is gyermetegebbek nálam. Tulajdonképpen 15 éves koromtól hallgattam, hogy érettebben gondolkodom a koromnál, 24-30 éves barátaim voltak, akikkel jól éreztem magam, biciklizni, bográcsozni jártam velük, míg a saját korosztályommal elvesztettem a kapcsolatot. Ezt a főiskolán sikerült bepótolni, úgy ahogy, mégis sokszor rendkívül gyermetegnek tűnt az engem körülvevő légkör. Miközben még mindig gyereknek éreztem magam, többször megkaptam, hogy túl komolyan veszem a dolgokat, hogy lazítsak, és miért nem tudom elengedni magam. Én azonban nem éreztem magam feszültnek, vagy hogy komolyabban vennék bármit is, mint szükséges.

21 évesen elvégeztem a főiskolát, és munkába álltam. "Fél lábbal még gyerekként", ahogyan megfogalmaztam magamban. Egyetértettem az amerikaiakkal, ahol ez a nagykorúság életkora. 18 évesen még gyerek voltam, és még 21 évesen sem mertem magam felnőttnek nevezni.

Aztán kb. egy évnek kellett eltelnie, vagy talán másfélnek, hogy ez a "féllábas gyerek" érzés elmúljon. Azt hiszem, a felnőttség többek között olyan felismerésekkel jár, mint a saját felelősség elismerése a saját döntésekért, vagy meglátni a szülőben az embert, felismerni, hogy nem csak értem él. Csak az önállóság nem jelent felnőttséget.

Mára például van munkám, saját zug egy munkásszállón, párom, akivel gyakorlatilag együtt élek, van munkám, saját életem. Van ránctalanítókrémem a homlokomon mélyülő ráncok ellen, de sok tekintetben még mindig nem vagyok elég önálló. Nem vagyok elég felnőtt. Mégis, ez a "gyerekség-érzés" lekopott rólam.

Így nőttem fel. Lassan, hogy észre sem vettem. Már nem vagyok gyerek. Fél lábbal sem. És nem is sajnálom, ahogyan azt egyes felnőttek teszik kesergő dalocskáikban. Inkább igykszem kihasználni azokat a lehetőségeket, amivel mindez jár. Néha jól, néha kevésbbé jól.

2008. november 22., szombat

2008. november 18., kedd

A nyugati párkapcsolatok leginkább azért omlanak össze, mert a másik emberben saját boldogságunk eszközét látjuk.

2008. november 17., hétfő

Mumpsz*

Két középiskolás fiú beszélgetése mögöttem a pénztárnál sorban állva:
- A nagynénémnek meg képzeld, mumpsza volt.
- Aham...
- Tudod, mi az?
- Persze.
- Gyerekfej méretű húskinövés a gyomorodban.
- Te hülye vagy, a mumpsz nem ez!
- Hát?
- Az a tüdőgyulladásnak valami szövődménye.
- Mindegy, de a nagynénémből akkor is egy gyerekfej méretű húskinövést operáltak ki.

______________________

*Gyengébbek kedvéért:
mumpsz: járványos fültőmirigy gyulladás (gyerekbetegség)

2008. november 13., csütörtök

Haj-jaj

Rémálmodtam.

Mindehhez tudni kell, hogy gyakorlatilag 5 éves korom óta "hosszúhaj-tudatom" van. Akkor is, ha hajamat csak olyan 9 éves korom körül lehet hosszúnak nevezni. És még akkor is, ha 10 évesen - mire nagyon szépen lenőtt - vissza is vágattam kleopátrára. Rettenetesen sajnáltam, és ennek ellenére vágtam le újra meg újra, mígnem 15 évesen eldöntöttem: többet sose lesz rövid (ekkor pár centivel az álam alá ért).

Egyrészt mert ha rövid, akkor kezelhetelenül szétáll, másrészt mert belesajdult a szívem 10 éves kori önmagam képeibe, ahol hihetelenül hosszúnak láttam a saját hajam.

Így aztán hagytam nőni. Semmit nem csinálok vele. Csak nő, ahogy az ég megadta. (na jó, mosni azért mosom) A párom teljesen eltiltott a fodrásztól, két éve nem nyírta olló, és ha rajtam múlik, még egy darabig nem is fogja. Szerencsére nem törik a vége. Gyakorlatilag úgy vált a szeméyiségem részévé, hogy mindig is az volt, csak a tizenéves kori káosz közepette erről megfeledkezntem. Célom még kb. 10 cm, attól hosszabb már úgy vélem, akadályozna a hétköznapokban. De ha lenyírnák, az olyan lenne, mintha a személyiségem egy részét nyírnák le rólam.

Mindezt le kellett írnom ahhoz, hogy átérezhessék a rémálmomat. Azt álmodtam ugyanis, hogy levágtam a hajam. Én, magamnak, otthon, a tükör előtt, mint aki nem tudja, mit csinál. A saját hajam! Nem lett csúnya, egyszerű, állig érő frizurát kanyarítottam. Aztán ahogy megfogtam hátul, és éreztem, hogy nincs, annak a kellemetlen megbánásnak a sokszorosára nagyított többszörösét éreztem, amit tizenévesen mindig, ha levágattam. Pánikoltam, megrémültem, hogy nincs, és én, csakis én vágtam le, mégis mi ütött belém, miért tettem? A párom el fog hagyni, az életem már semmit nem ér, mert rövid a hajam. A családtagjaim igyekeztek vigasztalni, hogy meg fog nőni, hogy jól áll, így aztán lassan megnyugodtam. De épp ez tette az egészet olyan ijesztően valódivá. Aztán ahogy a tükörbe néztem, kicsit hosszabb lett: súrolta a vállam. "Két-három év, és visszanő" gondoltam. Aztán éreztem, hogy az ágyunkban fekszem. A három ujjnyi vastag szalma fonat körülölelte a nyakam. A kezembe fogtam, és megrántgattam, biztosan megvan-e. Megvolt. Ekkor megszólalt az ébreszőm. Kikeltem az ágyból.

A fürdőszobában kibontottam a fonást, végigszántottam a fésűvel, amely könnyen siklott rajta végig, hiszen a fonat megóvta az éjjeli összekócolástól. Végigomlott az arcomon, rá a vállamra, simogatta a hátamat, ha kicsit hátra hajoltam, elérte a fenekem. Megvolt. Hozzám tartozik.

2008. november 11., kedd

Ez nem kereskedelem, ez marketing*

Hát megtettem. Óvó szavak ellenére, melyek utamat kísérték, elmentem egy aloe vera termékbemutatóra. Mert udvarias vagyok, és kedvelem a lányt, aki már több alkalommal hívott, és mert hátha találok ott valamit, mert hát miért is ne lehetnének jók a termékek?

A termékbemutatót Petra tartotta. Nem tudom, Petra milyen ember lehet, mert azalatt a másfél óra alatt, amíg beszélt velem (a termékbemutatón csak én voltam jelen, a többiek az utolsó pillanatban lemondták - talán tudtak valamit) nem láttam belőle semmit a szélesre húzott marketing mosolytól ("szavazz rám" mosolytól?). Annyit mindenesetre leszűrtem, hogy hisz a saját termékeiben, tehát hazugnak nem mondhatom, de őszintének sem. Petra, a marketing mosollyal, másfél órán keresztül magyarázta nekem, mi mindenre jó az MLM rendszerre épülő cégük által terjesztett aloe vera, illetve a termékeik.

Nem voltam jó ügyfél. Se allergiám, se hátfájásom, se fájdalmas menstruációm, se emésztési zavarim, se problémás bőröm nincsen, nem vagyok kitéve rendszeres stressznek, jól alszom, és lehet, hogy kicsit kuszák a fogaim, de olyanok, mint a márvány. Vannak viszont erős körmeim, egészséges és dús hajam, és mindig iszom legalább napi két liter folyadékot. Így aztán elég szűkössé vált az a terület, ahol az aloe vera jótékony hatását kifejthetné rajtam.

Én érdeklődve hallgattam végig a termékbemutatót. De komolyan! Csak ne akart volna belerágatni abba a fránya MLM rendszerbe! Már a vita kibontakozásában tisztáztam: nem érdekel a kereskedelem, nem tartom alkalmasnak magam erre a tevékenységre. De mindenki alkalmas rá. Váltsak ki kártyát, nem kerül semmibe. De én nem akarok ezzel foglalkozni, csak a termékek érdekelnek (azok is egyre kevésbbé). De ha valaki rajtam keresztül vesz terméket, profitálhatok belőle. De engem tényleg nem érdekel a kereskedelem, és nem akarok mások bőrén profitálni. Dehát ez nem kereskedelem, ez marketing!

Itt adtam fel.

Nézd, engem nem érdekel a pénz, nem szeretem, sőt, utálom, és nem akarom, hogy az életem a megszerzése körül forogjon.

Petra a mosolya mögött úgy nézett rám, mint egy elmeháborodottra. Azt hiszem, ez volt az egyetlen őszinte pillanata az este folyamán. Aztán betudta a fiatalságomnak és a tapasztalatlanságomnak, és elmondta, hogy ő is így gondolta, amíg nyakába nem vett egy lakáshitelt, egy autóhitelt, és ha majd nekem is lesz... Már van. Akkor ha van pénz, akkor nem kell megfosztanom magam kellemes élményektől. Én nem érzem, hogy bármely kellemes élménytől megfosztanám magam (na jó, Egyiptomba nem holnap fogok utazni, de kétlem, hogy épp az MLM rendszerű aloe cég juttatna el odáig). Persze végül ő is feladta. Láttam rajta, hogy nem hiszi el, hogy valaki lehet boldog anélkül, hogy pénzt akarna keresni. Láttam rajta, hogy nem érti, miért nem csillog lázasan a szemem a többszázezres havi jövedelem gondolatára.

Fura. Én eddig komolyan azt hittem, hogy... hogy ilyen emberek nincsenek, csak filmekben. De Petra úgy tudott áradozni a céget vezető milliárdos üzletemberről, a pénze miatt, mint ahogy én áradoztam néhány hete egy asszonyról, aki 29 lelencgyereket nevelt fel, és jelenleg hajláktalanok és kisemmizett nyugdíjasok segítéséből áll az élete.

Émelyegni kezdtem. Lám, a pénz valóban olyan korszellemmé vált, mint a középkorban a kereszténység. És Petra egy térítő szerzetese az új vallásnak. Ott ült velem szemben, hús-vér lény volt: a XXI. század valósága. Elméjében teljesen összemosódtak az értékek: a gazdag emberre fel kell nézni amiatt, mert a vagyont megteremtette. Értékes emberré válik a pénz miatt. Magát a jellemet idealizálja a pénz miatt. Kinek pénze van, rossz ember nem lehet. Valami hasonló szűrődőtt ki Petra monológjából.

Talán vettem volna magamnak egy dezodort. Meg talán egy szemvitamint is. De egyrészt az aloe vera nem csodaszer, ahogy azt itt beállítani akarták, hanem egy gyógynövény, amely kiválóan alkalmas a bélrendszer tisztítására, az emésztés könnyítésére - és ennyi. Másrészt nem akarok hozzájárulni egy ilyen "vallás" terjedéséhez vagy terjesztéséhez. Kapcsolatba sem akarok kerülni senkivel ebből a beteg értékrenddel rendelkező körből.

Az a lány, aki hívott, még csak most kezdett bele mindebbe. Saját kárán kell megtapasztalnia, hogy az MLM rendszer nem az ő gazdagodását szolgálja. Nem neki lesz ebből pénze, hanem az általa idealizált pénzembereknek. Csalódást fogok neki okozni, mikor közlöm vele, hogy nem veszek semmit. Mint ahogy csalódás lesz számára az, hogy mások se nagyon fognak vásárolni, miután lecsengett az újdonság varázsa.

Én meg inkább veszek magmanak egy jó felsőt, vagy egy tápláló hajpakolást a LUSH-ban.


*marketing: fn 1. közig marketing, piacszervezés, piacbefolyásolás 2. a.) piaci adásvétel, vásározás; go ~ bevásárolni / piacra megy b.) értékesítés, forgalomba hozatal; ~ of a product vmilyen cikk forgalomba hozatala (v. értékesítése)
Országh-Magay-Futász-Kövecses: Angol-magyar kéziszótár

Sztármagazin

Ma Magyarországon a legnagyobb példányszámban eladott lap a Story Magazin. Hetente több mint 400.000 példány kel el belőle.

(csak egy kis kiegészítés: a közéleti lapok közül a Népszabadság vezet kb. 100.000 példánnyal, őt a Magyar Nemzet követi kb. 70.000 eladással - vajon mi lehet a Story és a Népszabadság között?)

Minden bizonnyal a Rubicon, az IPM, és az Élet és Irodalom...

2008. november 7., péntek

Őt csak miattam...

... mert tetszik...
... mert kicsit asszietrikusak a szemei, mint nekem...


... de éppoly csúnyán is tud velük nézni...

... és mert van egyenruhája is...

... ö volt Veronika Lake.

Illatok

Gyakran utazom csukott szemmel a buszon. Egyrészt, mert el akarom kerülni rosszarcú emberekkel a szemkontkatust (akiket egyébként folyamatosan néznék) másrészt mert fáradt vagyok. Ilyenkor általában a hangokra figyelek. A héten egy ilyen alkalommal azonban friss kenyér illata csapott az orromba, valakinek a kosarából. Gondoltam egyet, és figyelmemet tudatosan a buszon terjengő szagokra fordítottam.

Utazás közben, lehunyt szemmel a következő szagokat éreztem:
- friss kenyér
- testszag.
- kellemes öblítő illat
- testszag
- égett gumiszag
- vágott fű illata (novemberben?)
- testszag
- parfüm
- parfüm + testszag speciális keveréke
- csöves szag
- leégett kipufogó szag (általában minden megállóban)
- friss kenyér (a nagyobb fékezéseket követően)
- tömény kipufogó szag
- testszag
- tömény férfi dezodor
- öregasszony szag
- testszag

Aztán leszálltam.

A hét mondata:

"Hallotta ugyan, hogy a női test hangszer, ő azonban csak dobon játszott."

2008. november 2., vasárnap

Egy szakértőről

Munkám során gyakran találkozom emberekkel (jajj, valahonnan negyon ismerős ez a mondat). Meg szakértőkkel is (akik nem képeznek külön kategóriát az emberektől). Persze felmerülhet a kérdés, hogy egy kőműves miért is találkozik igazságügyi kertészeti szakértővel. Nos a válasz nagyon egyszerű: egy nagy fa helyére kellett a házat felépíteni, és nem volt mindegy, hogy az öreg, elszáradt fa gyöketeit hogyan és mennyiért emeljük ki a földből.

Ehhez kértem Sipos Elek bácsi segítségét. Mindenképpen bácsi, és nem úr. Egyrészt mert több mint 90 éves. Másrészt - ahogy ő mondja - kb. 60 éve volt utoljára "úr", amikor három géppuskás katona parancsnoka volt a második világháborúban. Nagyon érdekes egy olyan emberrel beszélgetni, aki 1942-ben szerezte meg a diplomáját, és nem tette tönkre agyilag az idő, vagy az Alzheimer kór. Teljesen más értékrendszerben gondolkodik, hiszen még a Magyar Királyi Kertészeti Egyetemre járt, és a világháború vége után még négy évet volt hadifogságban úgy, hogy itthon maradt hozzátartozói semmit sem tudtak róla, mígnem haza jöhetett.

Elek bácsit könnyű megszeretni. Pillanatok alatt megszerettem, mikor először találoztam vele, és pillanatok alatt megszerette a kolleganőm is, akivel most együtt dolgozom. Elek bácsi három éve maradt egyedül, akkor vitte el feleségét végleg a sclerosis multiplex. Ennek ellenére nem látszik szomorúnak, vagy megtörtnek, de érezni rajta valami megfoghatatlan magányosságot. Ezt nem terheli rá az emberre, de rengeteget beszél. Először azt hittem, azért, mert naphosszat nincs kihez szólnia. De nem. XII. kerületi, kellemes helyen lévő kis lakásából rendszeresen elsétál az egyetemre, szinte minden nap. Ahogy ő mondja, "ott rontja a levegőt". Csak a telet nem várja. Akkor már nem mer kijönni, hiszen a csúszós utak miatt könnyedén egyensúlyát veszti, s ha egyszer elesik, felállni már nem tud magától. Ilyenkor reménytelenül egyedül telhetnek napjai. Gyerekei azonban jönnek hozzá látogatóba.

Elek bácsi koránál fogva, lassan dolgozik. Segítek neki mérni, fogom a szalag végét, ha kell, én hajolok, nyújtózom. Kis alakú, piros kockás füzetbe jegyzetel tollal. LAssan húzza a vonalakat. Alig ír valamit, mégis remekül összerakott szakvéleményelet tud készíteni. Még a régi írógéppel teszi ezt. Minden fát ismer, latin nevükön szólítja őket. Sokat morgolódik az önkormányzatok miatt, akik nem fordítanak kellő gondot a kerületek fáira, nem gondozzák őket, ha kell, nem vágják ki, mert akkor újat kell a helyébe ültetni. Ránézésre mondja a fák betegségeit, baját, ahogy haladunk az úton. Örömmel emeli a tekintetét az egészséges példányokra. S míg én csak fákat látok, tudom, hogy neki valamennyi egy-egy különálló, jól megkülönböztethető élet.

Elek bácsit a lakásánál kitesszük. Hosszasan beszél még a bejáratnál. Nem unom. Hallgatom. Nem sietek, bár lenne dolgom, s örülök annak, hogy még párpercet áldozhatok neki az életemből.
Ahogy a kocsiba visszaülünk, nem indul el felfelé a lépcsőn, ahogy más tenné. Megvárja, hogy megforduljunk, és integet, mikor elgurulunk mellette. Visszaintegetünk. Csak azután indul meg lassan befelé, hogy rendesen elbúcsúzott.