Munkám során gyakran találkozom emberekkel (jajj, valahonnan negyon ismerős ez a mondat). Meg szakértőkkel is (akik nem képeznek külön kategóriát az emberektől). Persze felmerülhet a kérdés, hogy egy kőműves miért is találkozik igazságügyi kertészeti szakértővel. Nos a válasz nagyon egyszerű: egy nagy fa helyére kellett a házat felépíteni, és nem volt mindegy, hogy az öreg, elszáradt fa gyöketeit hogyan és mennyiért emeljük ki a földből.
Ehhez kértem Sipos Elek bácsi segítségét. Mindenképpen bácsi, és nem úr. Egyrészt mert több mint 90 éves. Másrészt - ahogy ő mondja - kb. 60 éve volt utoljára "úr", amikor három géppuskás katona parancsnoka volt a második világháborúban. Nagyon érdekes egy olyan emberrel beszélgetni, aki 1942-ben szerezte meg a diplomáját, és nem tette tönkre agyilag az idő, vagy az Alzheimer kór. Teljesen más értékrendszerben gondolkodik, hiszen még a Magyar Királyi Kertészeti Egyetemre járt, és a világháború vége után még négy évet volt hadifogságban úgy, hogy itthon maradt hozzátartozói semmit sem tudtak róla, mígnem haza jöhetett.
Elek bácsit könnyű megszeretni. Pillanatok alatt megszerettem, mikor először találoztam vele, és pillanatok alatt megszerette a kolleganőm is, akivel most együtt dolgozom. Elek bácsi három éve maradt egyedül, akkor vitte el feleségét végleg a sclerosis multiplex. Ennek ellenére nem látszik szomorúnak, vagy megtörtnek, de érezni rajta valami megfoghatatlan magányosságot. Ezt nem terheli rá az emberre, de rengeteget beszél. Először azt hittem, azért, mert naphosszat nincs kihez szólnia. De nem. XII. kerületi, kellemes helyen lévő kis lakásából rendszeresen elsétál az egyetemre, szinte minden nap. Ahogy ő mondja, "ott rontja a levegőt". Csak a telet nem várja. Akkor már nem mer kijönni, hiszen a csúszós utak miatt könnyedén egyensúlyát veszti, s ha egyszer elesik, felállni már nem tud magától. Ilyenkor reménytelenül egyedül telhetnek napjai. Gyerekei azonban jönnek hozzá látogatóba.
Elek bácsi koránál fogva, lassan dolgozik. Segítek neki mérni, fogom a szalag végét, ha kell, én hajolok, nyújtózom. Kis alakú, piros kockás füzetbe jegyzetel tollal. LAssan húzza a vonalakat. Alig ír valamit, mégis remekül összerakott szakvéleményelet tud készíteni. Még a régi írógéppel teszi ezt. Minden fát ismer, latin nevükön szólítja őket. Sokat morgolódik az önkormányzatok miatt, akik nem fordítanak kellő gondot a kerületek fáira, nem gondozzák őket, ha kell, nem vágják ki, mert akkor újat kell a helyébe ültetni. Ránézésre mondja a fák betegségeit, baját, ahogy haladunk az úton. Örömmel emeli a tekintetét az egészséges példányokra. S míg én csak fákat látok, tudom, hogy neki valamennyi egy-egy különálló, jól megkülönböztethető élet.
Elek bácsit a lakásánál kitesszük. Hosszasan beszél még a bejáratnál. Nem unom. Hallgatom. Nem sietek, bár lenne dolgom, s örülök annak, hogy még párpercet áldozhatok neki az életemből.
Ahogy a kocsiba visszaülünk, nem indul el felfelé a lépcsőn, ahogy más tenné. Megvárja, hogy megforduljunk, és integet, mikor elgurulunk mellette. Visszaintegetünk. Csak azután indul meg lassan befelé, hogy rendesen elbúcsúzott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése