2010. február 26., péntek

Olló

Egyébként gondolkodtam azon, hogy varázsoltatok valami fazont a loboncomból. De mégis mit?

Vágassam úgy, mint szoktam? (utoljára 3,5 éve volt ez a "szoktam")


Esetleg legyen teljesen egyenes a vége?

Vagy próbáljak ki, valami egészen újat, kockáztatva azt, hogy rettenetesen megbánom? (ahogy eddig kivétel nélkül mindig)


Aztán este hajat mostam, megszárítottam, majd felfedeztem, hogy már leér a fenekemig. Vágassak belőle vissza, amikor végre eddig lenőtt? Azt hiszem, maradok a hair-peace-es hippy frizuránál.

Lehet, hogy fodrász fóbiám van.

2010. február 23., kedd

"Dupla csavar" II.: James D. Watson védelmében

Most hogy Tériszony jóvoltából (köszönettel) végre elolvashattam James D. Watson könyvét, A kettős spirált a DNS felfedezésének történetéről, komolyan gondolkodóba estem azzal kapcsolatban, hogy vajon ugyanazon könyvet olvastam-e, mint sok Watsont kritizáló ember szerte az interneten. És most elsősorban Rosalind Franklinre gondolok, akit állítólag borzalmasan és felháborítóan negatív színben tűntet fel Watson ebben a könyvben, kihasználva azt, hogy a nő már nem él a könyv megjelenésekor, és a nevén esett foltokat később egy barátnője mossa le a róla írott könyvében. Lehetséges volna, hogy sokan kezükbe sem vették a könyvet, s úgy írnak róla?

De mégis mi volna az a borzalmasan negatív kép? Az, hogy Watson - aki egyébként láthatóan mindenkiről igyekszik objektív képet festeni, ugyanakkor a könyvben több alkalommal felhívja a figyelmet arra, hogy ez csupán az ő szemszöge - elmondja, Franklin nem hangsúlyozta a nőies oldalát? (mily meglepő, egy kimondottan férfiasnak számító területen dolgozó nőtől) Hogy leírja, hogy nem tetszett neki a frizurája? Hogy leírja akkoriban érzett nemtetszését arról, hogy nem működött együtt Maurice Wilkins-szel?

Több helyen olvastam arról is, hogy Franklin szerepét elfelejtették a DNS felfedezése kapcsán. Watson azonban már a könyv elején így ír: "Elsősorban öt ember érdeme: Maurice Wilkinsé, Rosalind Frankliné, Linus Paulingé, Francis Crické és az enyém."

Szeretnék idézni pár sort a könyvből, s akkor talán kiderül: Watson elismerte Franklin érdemeit, habár azt csak később tudta meg, milyen kellemetlen közegben volt kénytelen dolgozni Wilkins mellett.

"Előbb nagyon meghökkentem, hogy Rosy azonnal elfogadja a mi modellünket. Féltem, hogy kemény, makacs gondolkodásával, amely miatt a magacsinálta spirálellenes csapda rabja volt, nem a tárgyhoz tartozó eredményeket kotor elő, ami aztán bizonytalanságot táplál majd a kettős spirál helyességét illetően.(...) Ugyanakkor megszűnt indulatos haragja irántam és Francis iránt. (...) Rosy megalkuvást nem ismerő korábbi megállapításai e tárgyban most elsőrendű tudományról tanúskodtak, s nem holmi fékevesztett kékharisnya ömlengéséről. (...) Az is kiderült, hogy Rosy azért nem jött ki Maurice-szal és Randall-lal, mert nem ismerték el jogos igényét a munkatársaival való egyenjogúságra. Alighogy belépett a King's laborjába, máris fellázadt annak hierarchiája ellen, felháborodott, hogy elsőrendű kristallográfiai képességeit hivatalosan nem ismerik el."

"Rosalind Franklin 1958-ban, harminchét éves korában meghalt. Minthogy kezdeti - tudományos és személyes - impresszióim (amint azt e könyv lapjaiban megírtam) gyakran hibásak voltak róla, szeretnék valamit elmondani az eredményeiről. King's-beli röntgenmunkáját egyre inkább nagyszerűnek tekintjük. Az "A" és a "B" forma különválasztása önmagában is tekintélyt szerzett neki. Még jobb volt 1952-es bizonyító eljárása, amikor a Patterson-féle szuperpozíciós módszert alkalmazta, s kimutatta, hogy a foszfátcsoportoknak a DNS molekula külsején kell lenniök. Később, amikor Bernal laborjába ment át, a dohánymozaik-víruson kezdett el dolgozni, s a mi spirális szerkezettel kapcsolatos kvalitatív elképzeléseinket gyorsan kvantitatív képpé fejlesztette, pontosan meghatározta a spirális paramétereket és megállapította, hogy a ribonukleinsavlác a központi tengelytől távolabb, félúton helyezkedik el.

Magam az Egyesült Államokban tanítottam, s így nem láthattam oly gyakran őt, mint Francis, akit gyakran felkeresett tanácsaiért, vagy - ha valami ügyes dolgot csinált - azért, hogy biztosítsa őt egyetértéséről. Akkorra a korábbi civakodásaink már feledésbe merültek. Mindketten nagyra értékeltük személyes tisztességét és nemeslelkűségét. Csak évek múltán láttuk át a harcot, amelyet az okos nő vívott, hogy elismerje a tudományos világ, amely a nőket gyakran képtelennek tartja a komoly gondolkodásra. Rosalind példás bátorságát és integritását akkor érthetjük meg, ha tudjuk, hogy halálosan beteg volt, s nem panaszkodott, hanem magas szinten dolgozott, még a halála előtt néhány héttel is."
_______________________________________________________________________________
James D. Watson: A kettős spirál, Gondolat Budapest, 1972

2010. február 19., péntek

T4

Talán komikusan hangzik, de egyszerűen nem tudok betelni a T4 bakteriofág nevű vírussal. Korábban láttam már róla sematikus rajzokat, most azonban teljesen véletlenül elém került egy elektromikroszkópos felvétel a kis "szerkezetről". És hihetetlen, de tényleg olyan, mint valami űrjármű vagy szonda! Egyszerűen lenyűgöző!


Had idézzem (ismét) Richard Dawkins-et, hogy kicsit megismerjük ezt a lélegzetelállító kis élősködő "lényt".

"Úgy néz ki, mint egy holdkomp, és működése is meglehetősen hasonló. "Leereszkedik" a baktérium (mely sokkal nagyobb a vírusnál) felszínére, majd pókszerű "lábain" lesüllyeszti magát, aztán középen átszúr egy szondát a baktérium sejtfalán, és befecskendezi a DNS-ét. Ezután a vírus DNS-e átveszi a vezérlést a baktérium fehérjegyártó rendszere felett, és átállítja új vírusok készítésére." *

Ahogy elnézem, teljesen olyan, mint egy gép. Egy előre programozott, önálló szerkentyű.



Eddig a vírusok nem igazán foglalkoztattak, talán mert túl keveset tudtam (tudok) róluk. Ezt a kis baktérium élősködőt azonban kifejezetten megkedveltem. Szóval ha valaki meg akar lepni mondjuk a születésnapomon, az beszerezhetene nekem egy ilyet:

_____________________________________________________________________
Richard Dawkins: A legnagyobb mutatvány; 241. oldal

Gyűrűk

A férjem nagyon szép felvételt küldött nekem a Szaturnuszól.

2010. február 15., hétfő

Nosztalgia

Szentimentális gondolataimba burkolózva zötykölődtem a kisvonattal felfelé a hegyen, egykori főiskolám irnyába. A szentimentális gondolatok azonban finomak, lágyak, suttognak, s a kisvonat zörmötölésének hangereje már-már elnyomta őket. De azért figyeltem rájuk. Vajon régen is ennyire hangosan zörgött ez a szegény kisvonat? Miért tűnik most ennyire szokatlanul hangosnak?

Haladtunk felfelé a hegyen, kint egyre hidegebb lett, nőtt a hótakaró vastagsága is. Igazi, romantikus télbe érkeztem. Többek között ezt is szerettem annyira a főiskolán. Lehetett nyálkás eső a városban, fent tél volt és hó és hideg. Belekapaszkodtam egy elillanó emlékfoszlányba, egy sűrű, tejszínű ködös éjszakáról, mely során a kollégiumba tartottam gyalog egy évfolyamtársammal, a szépszemű, angyaltestű Annával. Akkor még nem tudtam, hogy másnap reggel életem egyik legszebb látványában lesz részem. A sűrű köd, ugyanis észrevétlenül fagyott rá mindenre az éj leple alatt. S reggel csak ámultunk a jégbe zárt természet láttán. Panaszosan nyikorogtak a fák fájdalmas ékük súlya alatt. Volt, ki széttört, összeszakadt. A fenyőfák tűleveleit egyesével zárta magába a jég, ahogy saját jégköntöst kapott minden egyes fűszál, gally, fán felejtett levélke is.

Hangosan zörgött a kisvonat tovább. S ahogy a végállomáson kiszálltam, rámszakad a csend. Minden pillanatot magamba szívtam. Nem emberekre, eseményekre, vagy átmulatott éjszakákra akartam emlékezni, hanem arra az ismerős és megszokott közegre, ami a fősikolán körülvett. A díszletet akartam látni csak, a színdarab most nem érdekelt. Csak had sétáljak kedvemre az üres színpadon. A színészek úgysem jönnek már vissza. Hisz ez a darab véget ért a harmadik felvonás végén. Nem játszák újra soha.

Magába nyelt a csend, a hatalmas hótakaró, a jól ismert házak és saját lépteim hangja. Fejemben felhangzott egy nevetés töredéke, a gurulós bőröndöm zaja, s puffanásom a csúszós jégen. Semmi nem változott. A táj, a házak, minden ugyan olyan. Én változtam csak.

De örültem! Mert bár főiskolásként az ember nem tudja, életének mennyire gondtalan periódusa ez a későbbiekhez képest, én mindig észben tartottam azt, hogy ha a fősikola véget ér, hiányozni fog, de nagyon. Ezért mindig megálltam, hogy belekapaszkodjak egy-egy érzésbe vagy pillanatba. És magamba szívtam, megőriztem, mert tudtam, hogy később fontos lesz. Így próbáltam én lassítani azt a hipp-hopp elrepült három évet. Bíztam abban, hogy így talán kicsit lassabban telik majd az idő.

De nem telt lassabban. Rettentő gyorsan folynak ki ujjaim közül az idő homokszemcséi. Csak egyet tehetek: néha megállok ma is, hogy ne felejtsem el a pillanatot. Konzerválom, megőrzöm.

S ha egy ismerős, régi darab díszletei között járnék, oly könnyű elővenni.

2010. február 14., vasárnap

Szerepcsere

A táskabolt előtt megint megláttam azt az érdekes mintázatú darabot, így nem tudtam megállni, hogy be ne térjek megtekinteni, hátha lejjebb ment az ára.

Eladólány: Igen, ez valóban egy nagyon szép darab.
Sedith: Nekem a mintája miatt tetszik.
Eladólány (egy rikító rózsaszín táskához lép): Nekem viszont még ez is nagyon tetszik. (keresztül veti a vállán)
Sedith: Nem semmi színe van.
Eladólány: És szerintem jól menne a fekete kabátomhoz.
Sedith: Igen, egy ilyen szín tulajdonképpen bármilyen fekete cucchoz jó, és még fel is dobja. Jól is áll neked, ahogy nézem.
Eladólány: Erősen gondolkodom, hogy megveszem.
Sedith: És milyen praktukus rajta ez a sok zseb.
Eladólány: Nem beszélve arról, hogy kézben is hordhatom, vagy akár a hosszú pánttal ilyen tarisznyaként.
Sedith: Tulajdonképpen bármilyen sötét tónusú ruházatot feldob.
Eladólány: Azt hiszem rábeszéltél.

Jutalékot nem kapok?

2010. február 12., péntek

Való világ

Tudom, hogy már megint rettenetesen naiv vagyok, de én tényleg azt hittem, hogy rosszindulatú, köpönyegforgató, mások megélhetésével játszadozó, rajtuk önös céljaik érdekében átgyalogló, korrupt mocskos férgek magas beosztásban, csak a hülye szappanoperákban vannak.

2010. február 7., vasárnap

Hallgatózom

"Ugyan már asszony, dehogy van igazuk! Az ember arra van, hogy meghódítsa a természetet!"

És akkor a természet mire van?