2010. május 30., vasárnap

Istentelen zenék

A The Rise of Atheism oldalon találtam egy érdekes gyűjteményt ateista és valláskritikus zenékből. Olyan kedvenceimmel, mint a Pearl Jam, a Red Hot Chilli Peppers, a REM vagy - természetesen - John Lennon. Mindenkinek érdemes belenéznie, vallási meggyőződésétől függetlenül.

Nekem évek óta ez a kedvencem. Szerintem felülmúlhatatlan.

Tér

Nézzétek ezt a képet. Ezt a megszámlálhatatlan apró pöttyöt.



Engem lenyűgöz. Mert minden egyes picike pont egy teljes galaxis, benne sokmilliárd csillaggal. Ezek a galaxisok 12 milliárd évesek, és ma már messze sem hasonlítanak ahhoz, ahogy mi látjuk őket.

És most az időnek és a térnek ezt a felfoghatalan és lenyűgöző hatalmasságát próbáljuk beleerőltetni emberi gondolkodásunk korlátai mögé. Nehezen megy. Hívok egy kis segítséget.

"Tegyük fel, hogy egy, a manapság használatosaknál gyorsabb űrhajón utazunk. Különböző okok miatt, amelyek később nyilvánvalók lesznek, legyen űrhajónk választott sebessége éppen a fénysebesség egyszázad része, vagyis háromezer kilométer másodpercenként. Ezzel a sebességgel New Yorkból Európába nagyjából három másodperc alatt jutnánk el (a Concorde ezt az utat három óra alatt teszi meg), tehát hétköznapi mértékkel mérve ugyancsak gyorsan utazunk. Két perc alatt elérnénk a Holdat, és tizenöt óra alatt a Napot. Egy átkeléshez a Naprendszer egyik szélétől a másikig - vegyük önkényesen alapul ehhez a Neptunusz pályájának átmérőjét - három és fél hétre lenne szükség. Gondoljuk meg, hogy ez az utazás tovább tart, mint a leghosszabb vonatozás, tovább, mint például a Moszkva-Vlagyivosztok-Moszkva út megtétele. Ez utóbbi is eléggé monoton lehet, annak ellenére, hogy állandóan tájkép szalad a vonat ablaka előtt. A Naprendszeren átutazva azonban egyáltalán semmi sem látható az ablakból. Mindössze a Nap változtatja nagyon lassan, napról napra a méretét és a helyzetét. Amint távolodunk tőle, látszólagos átmérője csökken, és elérve a Neptunusz pályáját, már “alig lesz nagyobb egy gombostűfejnél"; összehasonlításképpen: innen a Földről nézve a Nap látszólagos átmérője akkora, mint egy ezüstdollárosé. Más szóval: akármilyen gyorsan haladunk is - emlékezzünk, hogy ezzel a sebességgel a Földön bárhová eljutnánk három másodpercen belül -, utunk végtelenül unalmas és csüggesztő volna. Az űr valóban teljes üressége lehetne egyedüli élményünk, ezenkívül csak egy-egy morzsányi bolygó tűnne elénk itt-ott a végtelen semmiből.

A háromdimenziós üresség érzete már akkor is nyomasztó, amikor csak a Naprendszert vesszük szemügyre. A múzeumokban látható csaknem valamennyi kicsinyített naprendszermodell durván torzít. A Nap és a bolygók majdnem mindig sokkal nagyobbak, mint azt a közöttük lévő távolságok előírnák. Mégis a tér nagysága akkor lesz igazán megdöbbentő, amikor kissé távolabbra merészkedünk. Űrhajónk a legközelebbi csillagot, amely tulajdonképpen három közel eső csillag alkotta csoport, négyszázharminc év alatt érné el, és annak esélye, hogy eközben elhaladjon valamely objektum mellett, jelentéktelenül kicsi. Ha száz évig élhetnénk az űrhajóban, a távnak akkor is csak kevesebb, mint a negyedrészét tennénk meg halálunkig. Ezalatt egyik ürességből a másikba utaznánk, és csak néhány utunkba kerülő gázmolekula és alkalmanként egy-egy árva porszem jelezné a helyváltoztatást. Nagyon-nagyon lassan néhány közelebb eső csillag helyzete kissé megváltozna, miközben a Nap úgy eltávolodna, hogy csak egy lenne az űrhajót minden oldalról körülvevő ragyogó csillagok közül. Bár ez az utazás a legközelebbi csillagig végtelenül hosszúnak tűnik, csillagászati mértékkel mérve igen rövid. A Tejútrendszer egyik szélétől a másikig eljutni nem kevesebb, mint tízmillió évig tartana. Az ilyen távolságok túl vannak minden reálisan elképzelhető határon, és csak a legelvontabb módon kezelhetők. És ez még semmi, hiszen kozmikus méretekben egy-egy galaxis átmérője szinte már nem is távolság. A nagy Andromeda¬-ködig (NGC 224-M 31), amely a legközelebbi nagy galaxis, mindössze hússzor ennyit kell utazni, de a legnagyobb csillagászati távcsövekkel látható világegyetem széléig már ezerszer ekkora utat kellene megtennünk."
__________________________________________________________________________________

Forrás:
Francis Crick: Az élet mikéntje, Gondolat kiadó 1989

2010. május 28., péntek

Büntessünk!

"...ha valaminek a tagadását büntetjük, akkor szívem szerint elsősorban az istentagadást kezdeném el büntetni."

Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy kedves Kőszegi Zoltán képviselő úr mégis hogy képzelte ezt a fent idézett mondatot? Hogyan szankcionálna? Pénzbüntetéssel? Közmunkával? Börtönnel? És a büntetésem addig tartana, amíg meg nem térek? Minden hónapban fizetnem kellene érte? Vagy parkot takarítani? Bevonulni egy hétre a lakhelyem szerinti büntetés-végrehajtási intézetbe? Vagy - ha már szigorítják a Büntető Törvénykönyvet - jöjjön vissza a halálbüntetés?

Magyarország, csak szólni szeretnék: Európa nem ebbe az irányba tart!

2010. május 26., szerda

Néhány mondat Cricktől

Francis Crick jóideje szimpatikus nekem, és a DNS-es bejegyzéseimet is eredetileg róla akartam írni. Valóban lebilincselő intellektussal bír. Álljon itt tőle pár gondolat melyeket ma olvastam a Móricz Zsigmond körtéren Annalightra várva, miközben a környék valamennyi degenerált perverz bolondja megtalált, ha már az én kreativitásom épp elfekvőben van.

"Az emberek boldogan elmélkednek az Isten végtelen hatalmáról - ami jó esetben is csak egy bizonytalan feltevés -, de egyáltalán nem hajlamosak alkotó módon elgondolkodni e rendkívüli méretű Világegyetemen, amelybe, bár nem önszántukból, de belecsöppentek. Naivan azt gondolhatnánk, hogy a költőket és a papokat annyira le kellene nyűgözzék ezek a tudomány által feltárt tények, hogy erejüket megfeszítve igyekeznének mindezt beépíteni humán kultúránk alapjaiba. A zsoltárszerző legalább megkísérelte hite határain belül kifejezni csodálatát a szabad szemmel meglátható világegyetem felett, amikor így írt: " Midőn a Te egedre tekintek, a Te kezed munkájára, a holdra és a csillagokra, melyeket bölcsen elrendeztél, mi az ember, mi az ember, amelyikkel te mégis törődesz?" És mégis, az ő világegyeteme kicsi, mondhatni lakályos ahhoz képest, amit a modern tudomány feltárt előttünk. Úgy tűnik, hogy a Föld és rajta a vékonyka bioszféra mérhetetlen jelentéktelensége az, ami teljesen megbénította képzeletünket, mintha a végtelent rettenetes volna átgondolni, s ezért jobb tudomást sem venni róla."

"Különös tünete modern korunknak, hogy mindazok, akiket mélységes megelégedéssel tölt el a filozofálás a természettel való egységünkről, gyakran egyáltalán nincsenek tudatában annak a valódi egységnek, ami a természethez fűzi őket."

Francis Crick: Az élet mikéntje

2010. május 24., hétfő

Szemelvények: Pale Blue Dot II.

Ez inkább személyesebb jellegű post. Az alábbi bekezdéseket azért fordítottam le a könyvből, mert remekül megragadják azt, ami pedig engem ragadott meg Carl Saganban.

"Mielőtt feltaláltuk volna a civilizációt, őseink főleg a szabad ég alatt éltek. Mielőtt megalkottuk a mesterséges fényeket, a légköri szennyezést és az éjszakai szórakozás modern formáit, a csillagokat néztük. Természetesen ennek megvoltak a gyakorlati okai a naptárszámítás miatt, de több rejlett benne. Még ma is, a legéletuntabb városlakót is képes meghatni az éjszakai égbolttal való találkozás, a rászögezett többezer pislákoló csillaggal. Ha mindez épp velem történik, még ennyi év múltán is elakad a lélegzetem.

Az ég és a vallásos sugallat valamennyi kultúrában összefonódik. A hátamra fekszem egy nyílt tisztáson és körülölel az égbolt. Hatalmába kerítenek a méretei. Olyan óriási és olyan messze van, hogy tapinthatóvá válik saját jelentéktelenségem. De nem érzem úgy, hogy az ég kitaszít. A része vagyok - kicsiny része, az biztos, dehát minden kicsiny, ha összevetjük lehengerlő hatalmasságával. Ha a csillagokra, a bolygókra és a mozgásukra helyezem a figyelemem, menthetelenül az az érzésem támad, hogy szerkezetei és óraművei olyan elegáns pontossággal működnek ezen a szinten, hogy - legyen törekvésünk bármilyen magasztos - mindez apróvá tesz és alázatra késztet."

Carl Sagan: Pale Blue Dot

2010. május 22., szombat

Felújítva!

Nemrég bánatoskodtam amiatt, hogy a kedvenc ateista videóm (egyébként egy furcsa fundamentalista keresztény támadást követően) lekerült a YouTuberól.

Azonban nagy örömömre nemrég megtaláltam a felújított, nagy felbontású változatát, egy másik video megosztó portálon. Mindenképpen itt a helye!


Atheist from Zachary Kroger on Vimeo.

2010. május 17., hétfő

Így maradtam le a Metallica koncertről

És ma az öcsém közölte velem, hogy tulajdonképpen be tudott volna vinni Metallica koncertre, ha reggel nyolcra ott vagyok ládákat pakolni az előzenekar cuccaival. De mivel úgy gondolta, hogy nőként ehhez úgysem lenne kedvem, ezért nem is szólt.

No komment.

2010. május 14., péntek

Lássuk csak...

Ma este lehetnék Metallica koncerten, ha az öcsém be tudott volna vinni. De persze nem tudott. Kénytelen vagyok megelégedni az sms-es közvetítéssel.

Vagy lehetnék BLÖCS-ön, ha nem az utolsó pillanatban módosul az időpont, és tudnék rendesen vezetni, mert akkor bevezethetnék Budapestre. De persze a jogsim csak a lakókörnyezetmre szól. (de dolgozom az ügyön)

Helyette Metallicát hallgatok és Pankával chatelek(tem).

Dübörög az Élet!

Változunk

Kaptam néhány kommentet másfél, két évvel ezelőtt írt bejegyzéseimhez, így kénytelen voltam őket visszaolvasni. Jobbára nem is emlékeztem ezekre az írásaimra. Igazán furcsa volt, milyen idegenül hatottak akkori gondolataim, s mai fejjel mennyire nem tudtam azonosulni velük. Pedig csak két év.

Belegondolva, csak még érthetetlenebbé vált számomra, hogyan hiheti bárki is azt, hogy a világunk állandó és változatlan, mikor mi magunk és gondolkodásunk is folyamatos változásban van? Magát értelmesnek valló ember hogyan érvelhet egyetemes és statikus világrend mellett? Hogyan hiheti azt, hogy az, amit jelen pillanatban gondolunk, vagy ami jelen pillanatban általános érvényű az emberiségre nézve, az éppígy érvényes lesz 1000-1500 év múlva is - vagy, hogy 1000-1500 éve ugyanezek voltak érvényben?

Vicces módon épp most olvastam el Francis Crick alig száz oldalas írását, melynek címe: Molekulákról és emberekről, s kicsit kapcsolódik ehhez a témához. Crick zárásképp ezt írja:

"Lehetetlennek látszik teljesen kiküszöbölni azokat a hiedelmeket, amelyek elfogadására az emberi elme hajlamos. Abszurd módon szélsőségesek mindig lesznek. Még ma is vannak olyanok, akik hisznek abban, hogy a Föld lapos, az ellenkezőjét bizonyító tudományos érvek dacára is. És így azoknak, akik ma önök közül netán vitalistának* vallják magukat, megjósolhatom: amiben tegnap még mindenki hitt, és amiben önök ma hisznek, abban holnap már csak a bolondok fognak hinni." **

_________________________________________________________________________________
* Eredetileg a vitalizmus nézete szerint a szerves vegyületeket nem lehet előállítani egyszerű kémiai reakció segítségével, mivel azok csak élő szervezetekben alakulhatnak ki életerő segítségével. (wikipedia) Bár később bizonyossá vált, hogy ez tévedés, az életerőről vallott elképzelések népszerűsége kitartott. Crick könyvében amellett érvel, hogy az élethez nem szükséges sem lélek, sem megmagyarázhatalan, földöntúli életerő. Hiába olyan népszerűek ezek a gondolatok.
** Francis Crick: Molekulákról és emberekről, Magvető Kiadó - 1986, 115. oldal

2010. május 10., hétfő

Szemelvények: Pale Blue Dot

Miután rádöbbentem, hogy Carl Sagan: Pale Blue Dot c. könyve valóban nem jelent meg magyarul, úgy döntöttem, hogy frissítem az angol tudásom és beszerzem az eredeti példányt. Ezt minden különösebb nehézség nélkül sikerült megtennem az ELTE Idegennyelvi Intézet könyvesboltjában. Most, hogy olvasom, csak még érthetelenebb számomra, miért nem fordította még le senki. Nyugodtan mondhatom, hogy az egyik legjobb könyve.

Bátorkodtam lefordítani belőle néhány érdekes bekezdést, és nem tartom kizártnak, hogy lesz még, amit kiposztolok. Olvasás előtt javaslom belenézni egy másik bejegyzésembe, melynek végén megtalálhatóak Carl Sagan azon híres sorai, amelyek épp az alábbi részletek előtti fejezetben olvashatóak. Így érthetőbb lesz az egész.

„Ann Druyan* egy kísérletet javasolt: nézzünk vissza még egyszer az előző fejezet halvány kék foltjára. Nézzük jó hosszú ideig. Függesszük tekintetünk arra a pöttyre ameddig jól esik, majd próbáljuk meggyőzni magunkat arról, hogy Isten a világegyetemet azon tízmillió élő faj egyikének teremtette, akik ezt a porszemet lakják. Most lépjünk eggyel tovább: képzeljük el, hogy minden ennek a fajnak az egyik neme, etnikuma vagy vallási közössége kedvéért jött létre. Ha ez sem hat számodra valószínűtlennek, nézzük a következő pontot: képzeljük el, hogy azt a foltot más intelligens lények lakják. Ők is egy olyan Istenről vallott elképzelést dédelgetnek, aki mindent az ő kedvükért teremtett. Mennyire vehetnénk komolyan az állításukat?”

(...)

„Őseink kinn éltek a szabad ég alatt. Olyannyira ismerték az éjszakai égboltot, amennyire mi ismerjük kedvenc televíziós műsorainkat. A Nap, a Hold, a csillagok, a bolygók mind keleten keltek, nyugaton nyugodtak, a kettő között pedig a fejünk felett haladtak át. A mennyei égitestek mozgása több volt puszta érdekességnél, mely áhítatos főhajtásra késztette a megfigyelőt; ez volt az egyetlen módja annak, hogy mérni tudják a napszakokat és az évszakokat. A vadászok, a gyűjtögetők s éppígy a földművesek tudták azt, hogy élet és halál múlhat az égbolton.

Milyen szerencsések vagyunk, hogy a Nap, a Hold, a bolygók és a csillagok valamiféle elegánsan megalkotott kozmikus óramű részei! Ez nem tűnik véletlennek. Mindezek céllal lettek idehelyezve, a mi érdekünket szolgálják. Ki más vehetné hasznukat? Mi másra lennének még jók?

És ha a fények köröttünk kelnek és nyugszanak, nem magától értetődő-e az, hogy mi vagyunk a Világegyetem középpontjában? Ezek a mennyei égitestek – melyek telve vannak földöntúli erőkkel, különösen a Nap, amelynek fényétől és melegétől függünk – úgy keringenek körülöttünk, ahogyan hízelkedő országok a királyaik körül. S bár még a mennyek vizsgálatának legalapvetőbb téziseit sem sejtettük, minden arra mutatott, hogy különlegesek vagyunk. A Világegyetemet az embereknek teremtették. Nehéz ezekbe a körülményekbe belegondolni anélkül, hogy megtapasztalnánk a büszkeség és az önbizalom nyughatatlanságát. Az egész Univerzumot nekünk alkották! Mi aztán biztosan vagyunk valakik.

Önnön fontosságunk eme megelégedést keltő bizonysága, melyet a mennyek mindennapi megfigyelése is alátámasztott, tette a geocentrikus világképet kultúrákon átívelő igazsággá. Ezt tanítottak az iskolákban, beépült a nyelvbe, és szerves részévé vált az irodalomnak és a szentírásoknak. A máshitűeket ellehetetlenítették, sokszor kínzással és hallállal. Nem csoda hát, ha az emberi történelem legnagyobb hányadában senki még csak meg sem kérdőjelezte azt.

Vadászó, fosztogató őseink szempontjából mindez kétségen kívül állott. Az antikvitás nagy csillagásza, Claudius Ptolemaiosz, a második században tudta azt, hogy a Föld gömb alakú, tudta, hogy a mérete a távoli csillagokéval összevetve csupán „egy pont”, és azt tanította, hogy „épp a mennyek közepén helyezkedik el.”** Arisztotelész, Platón, Szent Ágoston, Aquinói Szent Tamás és kultúrától függetlenül az elmúlt háromezer év majd’ valamennyi nagy filozófusa és tudósa egészen a XVII. századig ebben a tévhitben élt. Egyesek közülük azzal foglalták el magukat, hogy kitalálják, vajon a Napot, a Holdat, a bolygókat és a csillagokat miféle fortéllyal ragasztották rá egy tökéletesen átlátszó kristálygömbre – egy olyan hatalmas gömbre, amelynek közepében természetesen a Föld volt. Mindez választ adott volna az égitestek összetett mozgására, melyet a csillagászok generációi oly aprólékos gonddal jegyeztek le. És sikerrel jártak: kis módosításokkal, a geocentrikus világkép megfelelően magyarázható a bolygók mozgásának tényével, a II. században éppúgy, mint a XVI. században.

Innen csupán egyelten lépés visz ahhoz a még grandiózusabb következtetéshez, mely szerint a világ „tökéletessége” nem lenne teljes az ember nélkül. Ahogy Platón állítja a Timaioszban: „Az ember… minden” vagy John Donne, költő és lelkész írta 1625-ben: „Ő*** nem a világ része, de a világ maga; és mint ki Isten dicsőségéhez legközelebb létezik, ő az ok, amiért a világ létezik.”**

Mégis – nem törődve azzal, hogy hány király, pápa, filozófus, tudós és költő ragaszkodott az ellenkezőjéhez – a Föld ezek alatt az évezredek alatt makacsul keringett a Nap körül. Képzeljünk el egy kíméletlen földönkívüli megfigyelőt, aki mindez idő során lenéz ránk – akik izgatottan csiripeljük: „A Világegyetemet nekünk teremtették! Mi vagyunk a középpontban! Minden nekünk hódol!” – és megállapítja, hogy elbizakodottságunk olyan mulatságos, törekvésünk olyan szánalmas, hogy ez minden bizonnyal az idióták bolygója.

De ez az ítélet túl erős. Mi mindent megtettünk, amit tudtunk. Titkos vágyaink és az, amit nap mint nap láttunk, véletlenül egybeestek. Nem hajlottunk különösebb kritikára, amikor megajándékoztak bennünket egy olyan bizonyítékkal, amely úgy tűnt, alátámasztja elfogultságunkat.”

(...)

„Úgy tűnt számunkra, hogy megkaparintottuk ezt az előjogot, nem a munkánk, hanem a születésünk folytán; azon puszta tény miatt, hogy a Földre született emberek vagyunk. Hívhatnánk ezt antropocentrikus – „emberközpontú” – önhittségnek.

Eme önhittségünk vezetett bennünket az eszme azon tetőpontjáig, hogy Isten saját képmására teremtett bennünket. Az egész Világegyetem Tetemtője és Vezetője éppúgy néz ki, mint mi! Egek, micsoda egybeesés! Milyen kényelmes és kielégítő! Xenophanész, az i.e. VI. századi görög filozófus megértette az ebben a nézőpontban rejlő arroganciát:

„Az etiópiaiak istenei feketék és piszeorrúak; a trákiaik sajátjaikat kék szeműnek és vörös hajúnak mondják… Igen, és ha az ökröknek és a lovaknak vagy az oroszlánoknak volnának kezeik, és ezekkel a kezekkel festhetnének és olyan műalkotásokat készíthetnének, mint az emberek, a lovak istenei a lovakhoz lennének hasonlatosak, s az ökrök istenei az ökrökhöz…”**

Az ilyen viselkedést valaha úgy írták le, mint „provinciálist” – az a naiv elvárás, hogy egy félreeső vidék politikai hierarchiája és a szociális konvenciói egy hatalmas, sokféle kultúrával és hagyományokkal megáldott birodalom egészére terjednek ki. Hogy az ismerős tanyavilág, a mi vidékünk, a világ közepén van. A falusi fajankók szinte semmi mást nem ismernek, ami lehetséges. Képtelenek megérteni a saját vidékük jelentéktelenségét a Birodalom sokféleségében. Saját, külön elvárásaikat könnyedén alkalmazzák a bolygó többi részére. De ha ledobjuk őket Bécsben vagy Hamburgban vagy New Yorkban, bánatosan felismerik, mennyire korlátolt volt a saját látáspontjuk. „Deprovinciálttá” válnak.

A modern tudomány utazás az ismeretlen felé, mely során az alázatosság leckéi várnak minden állomáson. Néhány utas azonban szívesebben maradt volna otthon.”
____________________________________________________________________________
*Carl Sagan felesége
** A Sagan által idézett sorokat is én fordítottam, így valószínűleg eltérnek attól, ahogy az eredeti magyar fordításban szerepelnek.
*** John Donne az idézett részletben "ő" alatt természetesen a "he" hímnemű személyes névmást használja. Úgy tűnik, véleménye szerint "she" (nőnem) nem tartozik ebbe a magasztos körbe.

2010. május 6., csütörtök

Én miért nem?

Az öcsém megy turnézni a Metallicával, igaz csak a zágrábi és a budapesti koncertre. Egy hotelben fog velük lakni. Benne van ugyanis az előzenekar backline csapatában. És nem, a szigorú biztonsági szabályok miatt nem tud belopni a koncertre.

Rettenetesen irigy vagyok.



És most, hogy ezt megnéztem, még annál is sokkal de sokkal irigyebb lettem.