2010. május 30., vasárnap

Tér

Nézzétek ezt a képet. Ezt a megszámlálhatatlan apró pöttyöt.



Engem lenyűgöz. Mert minden egyes picike pont egy teljes galaxis, benne sokmilliárd csillaggal. Ezek a galaxisok 12 milliárd évesek, és ma már messze sem hasonlítanak ahhoz, ahogy mi látjuk őket.

És most az időnek és a térnek ezt a felfoghatalan és lenyűgöző hatalmasságát próbáljuk beleerőltetni emberi gondolkodásunk korlátai mögé. Nehezen megy. Hívok egy kis segítséget.

"Tegyük fel, hogy egy, a manapság használatosaknál gyorsabb űrhajón utazunk. Különböző okok miatt, amelyek később nyilvánvalók lesznek, legyen űrhajónk választott sebessége éppen a fénysebesség egyszázad része, vagyis háromezer kilométer másodpercenként. Ezzel a sebességgel New Yorkból Európába nagyjából három másodperc alatt jutnánk el (a Concorde ezt az utat három óra alatt teszi meg), tehát hétköznapi mértékkel mérve ugyancsak gyorsan utazunk. Két perc alatt elérnénk a Holdat, és tizenöt óra alatt a Napot. Egy átkeléshez a Naprendszer egyik szélétől a másikig - vegyük önkényesen alapul ehhez a Neptunusz pályájának átmérőjét - három és fél hétre lenne szükség. Gondoljuk meg, hogy ez az utazás tovább tart, mint a leghosszabb vonatozás, tovább, mint például a Moszkva-Vlagyivosztok-Moszkva út megtétele. Ez utóbbi is eléggé monoton lehet, annak ellenére, hogy állandóan tájkép szalad a vonat ablaka előtt. A Naprendszeren átutazva azonban egyáltalán semmi sem látható az ablakból. Mindössze a Nap változtatja nagyon lassan, napról napra a méretét és a helyzetét. Amint távolodunk tőle, látszólagos átmérője csökken, és elérve a Neptunusz pályáját, már “alig lesz nagyobb egy gombostűfejnél"; összehasonlításképpen: innen a Földről nézve a Nap látszólagos átmérője akkora, mint egy ezüstdollárosé. Más szóval: akármilyen gyorsan haladunk is - emlékezzünk, hogy ezzel a sebességgel a Földön bárhová eljutnánk három másodpercen belül -, utunk végtelenül unalmas és csüggesztő volna. Az űr valóban teljes üressége lehetne egyedüli élményünk, ezenkívül csak egy-egy morzsányi bolygó tűnne elénk itt-ott a végtelen semmiből.

A háromdimenziós üresség érzete már akkor is nyomasztó, amikor csak a Naprendszert vesszük szemügyre. A múzeumokban látható csaknem valamennyi kicsinyített naprendszermodell durván torzít. A Nap és a bolygók majdnem mindig sokkal nagyobbak, mint azt a közöttük lévő távolságok előírnák. Mégis a tér nagysága akkor lesz igazán megdöbbentő, amikor kissé távolabbra merészkedünk. Űrhajónk a legközelebbi csillagot, amely tulajdonképpen három közel eső csillag alkotta csoport, négyszázharminc év alatt érné el, és annak esélye, hogy eközben elhaladjon valamely objektum mellett, jelentéktelenül kicsi. Ha száz évig élhetnénk az űrhajóban, a távnak akkor is csak kevesebb, mint a negyedrészét tennénk meg halálunkig. Ezalatt egyik ürességből a másikba utaznánk, és csak néhány utunkba kerülő gázmolekula és alkalmanként egy-egy árva porszem jelezné a helyváltoztatást. Nagyon-nagyon lassan néhány közelebb eső csillag helyzete kissé megváltozna, miközben a Nap úgy eltávolodna, hogy csak egy lenne az űrhajót minden oldalról körülvevő ragyogó csillagok közül. Bár ez az utazás a legközelebbi csillagig végtelenül hosszúnak tűnik, csillagászati mértékkel mérve igen rövid. A Tejútrendszer egyik szélétől a másikig eljutni nem kevesebb, mint tízmillió évig tartana. Az ilyen távolságok túl vannak minden reálisan elképzelhető határon, és csak a legelvontabb módon kezelhetők. És ez még semmi, hiszen kozmikus méretekben egy-egy galaxis átmérője szinte már nem is távolság. A nagy Andromeda¬-ködig (NGC 224-M 31), amely a legközelebbi nagy galaxis, mindössze hússzor ennyit kell utazni, de a legnagyobb csillagászati távcsövekkel látható világegyetem széléig már ezerszer ekkora utat kellene megtennünk."
__________________________________________________________________________________

Forrás:
Francis Crick: Az élet mikéntje, Gondolat kiadó 1989

1 megjegyzés:

bubuka írta...

engem az a mondat ütött meg, ahol azt írja h a Neptunusz távolságában a Nap gombostűfejnyinek látszana. Feláll a szőr az ember hátán, pedig ez még a leírt távolságok töredéke. Viszont a Napot mégis úgy kezeljük mint vlmi stabil objektumot, mindig ugyanolyan, ugyanakkora. Az h összemenjen... brrrr.

Erről a legutóbbi napfogyatkozás jutott eszembe, szürrelális élmény volt h nincs árnyékom, mert mindenhonnan szórt fényt kapok. Látni látok, mintha nappal lenne, de mégis mintha egy fura filmben lennél.