2011. január 13., csütörtök

Pilis igazi őstörténete

Épp az imént került kezembe ez az érdekes kis cikkecske, mely az Érdi Újság 2011. január 13-i számában olvasható. S hogy mi Pilis igazi őstörténete? Nos, ha valami, hát épp ez nem derül ki a cikkből. Nem tudom eldönteni, hogy ez vajon a cikk hibája, vagy Karsa Botond villamosmérnöké, kinek "A Pilis története az Aranykorban" c. előadását a cikk elvileg összefoglalni volt hivatott.

Megtudjuk viszont, hogy Karsa Botond a Szepes Gyula Művelődési Központ Rovásírásklubjának vendége volt, és zsúfolásig megtelt teremben terjeszthette nézeteit a 16 éve nyugdíjas villamosmérnök, aki erősáramú vizsgálatokkal foglalkozott. Megtudjuk azt is, hogy mindig is foglalkoztatta az őstörténet, a gyakran változó elméletek és a megmagyarázhatatlan rejtélyek. Különösen vonzódik a magyar őstörténethez, mellyel öt-hat éve foglalkozik intenzívebben. S ahogy olvasgatta a témában írt könyveket és internetes cikkeket, rádöbbent arra, hogy amellett, hogy ezeket meghallgatja, saját útját kell járnia. Belemélyedt hát a Magyar Szent Korona és más magyar koronák vizsgálatába. Itt jön a cikk első érdekes mondata: "Vizsgálati eredményeit viszont nem lehet, vagy alig lehet tudományosan igazolni. Azokat valamiféle, mások által nem befolyásolt, tiszta forrásból származó információként lehet tekinteni." Lám. Amellett, hogy még mindig nem tudunk semmit, érdekelne, miféle "tiszta" és "mások által nem befolyásolt" forrás szolgáltathatta számára az információkat...

A java azonban csak ezután jön. Karsa Botond villamosmérnök saját elmondása szerint "a Pilissel Szőnyi József Szántóról szóló előadása után kezdett foglalkozni. A kapott érdekes információk késztették a Pilis igaz őstörténetének vizsgálatára, kutatására. Itt nem a szokványos, tudományosan is elismerhető kutakodást kell érteni, hiszen ezekkel visszamenőleg sok-sok ezer évre alig, vagy egyáltalán nem lehet pontos információkat szerezni. (wtf?) Minderről a sokezer évvel ezelőtti, a Kárpát medencében illetve a Pilisben lezajlott csodálatos, elsősorban szakrális múltról, annak első, a nagy kataklizmáig (meddig?) terjedő, Aranykornak is nevezhető szakaszáról állította össze Karsa Botond az előadását az érdeklődőknek."

És a hír ennyi.

A cikk második fele az Ercsi Hagyományőrző Társaság kiállításával foglalkozik. Az írásból sem azt nem tudjuk meg, mit tudott meg Karsa Botond villamosmérnök az Aranykorról, sem azt, hogy mégis hogyan jutott az egyedülálló tudás birtokába.

Megkíséreltem interneten utána nézni, de nem jártam sikerrel. Nevére is igen kevés találatot kaptam. Pedig annyi bennem a kérdés?

Mikor volt ez az Aranykor?
Pontosabban mekkora időtartamot ölel fel a "sok-sok ezer év"?
Mikor volt a nagy kataklizma?
És végül, ha meg nem ismert elméletét nem lehet sem tudományosan igazolni, és információit tudományosan nem elismerhető kutakodással szerezte, hogy a bánatban várhatja, hogy értelmes ember komolyan vegye a fejtegetéseit?

Kezdem bánni, hogy nem voltam ott, hogy kérdéseimet feltehessem.

Bagolypapagáj

Elhunyt Richard Henry - olvasom ma a tvnz.co.nz weboldalon. Több mint 80 éves korában távozott az élők sorából. Szegény megboldogult Richard Henry már 1999 óta nem nemzett utódokat. Az öregedés jelei egyre inkább észlelhetőek voltak rajta; fél szemére megvakult, bőre - már ahol látható - ráncosodott, mozgása nehézkessé és lassúvá vált. Richard Henry így aztán teljesen természetes okoknál fogva nem rég az életét vesztette.

Richard Henryre 1975-ben bukkantak rá Új-Zélandon, Fiordlandon, amikor a faját már kihaltnak gondolták. Aztán egy csapara leltek belőlük a Stewart szigeten 1977-ben, így Richard Henrynek kiemelt szerep jutott fajának megmentésében: génállománya gondoskodott az utódok genetikai sokféleségéről. Neki is köszönhető, hogy a kakapóból mára már 121 példány él a számukra ideálissá teremtett Codfish-szigeten és a Chalky-szigeten.

Nem, nem elírás az a már 121 példány. A kakapo a Föld legveszélyeztetettebb fajai közé tartozik. Míg valaha, az ember megjelenése előtt, mind Új-Zéland északi, mind a déli szigetén honos volt, az európaiak 1840-ben történő megérkezésekor már csak az északi sziget középső részén élt.

Douglas Adams és Mark Carwardine szépen megragadják a kakapo lényét Utoljára látható című könyvükben: "A kakapó más korban élő madár. Ha az ember belenéz nagy, kerek, zöldeskék arcába, olyan derűsen ártatlanul értetlen a tekintete, hogy az ember legszívesebben megölelné, és azt mondaná neki, minden rendben lesz, bár tudja, hogy valószínűleg nincs igaza."

Más korban élő madár - ez jellemzi tán a legjobban. Ez a nagytestű, röpképtelen papagájféle (bár erre vonatkozóan vannak még viták) remekül alkalmazkodott Új-Zéland speciális, ember előtti környezetéhez és a nagytestű (szintén kihalt) ragadozó madarak vadászatához. A földön sok félnivalója nem volt, hiszen támadás a levegőből érhette, s mivel a ragadozók nappal voltak aktívak, éjszakai életre rendezkedett be. Stresszhelyzetben megmerevedik és nem mozdul. Eme évezredekig jól bevált technikái azonban nem segítettek rajta az ember és a ragadozó emlősök megjelenésekor.

A maorik 1250-1300 táján jelentek meg Új-Zélandon. Kutyáikon kívül polinéz patkányokat is behurcoltak a szigetre, melyek zsákmányszerzési módszerei ellen a kakapó teljesen kiszolgáltatottá vált. Az emberek a húsáért vadászták, a kutyák és a patkányok a tojásaikat és a fiókáikat ették. Dolgukat csak megkönnyítette, hogy a kakapó fiókák rendkívül zajosak.

A maorik a húsukon kívül felhasználták a bőrét és a tollait is: jómódúaknak készítettek köpenyt belőle, a madár kiszárított fejét pedig füldíszként hordták. Nem csoda hát, hogy a kakapó az európaiak megérkezésére teljesen visszaszorult. A forgatókönyv ismerős, helyzete még nehezebbé vált. Európából a kutyákon és patkányokon kívül macskák és menyétek érkeztek, az európaiak pedig húsáért éppúgy vadászták, mint a maorik. Helyzetén csak rontott, hogy amikor nyilvánvalóvá vált az, hogy nagy eséllyel kihalhat, a múzeumok és más gyűjtők igyekeztek minél több példány összefogdosni belőle. Sok madarat öltek le azért, hogy természetbúvárok és gyűjtők vizsgálgathassák, az élve elfogott madarak pedig néhány hónap alatt elpusztultak a fogságban.

Szerencsére voltak, akik már ekkor felismerték a bajt, és igyekeztek megóvni a fajt. Richard Treacy Henry - fentebbi kis túlélőnk névadója - 1894-ben lett Resolution Island gondnoka. A szigetre kakapókat és kiwiket telepített, hogy megóvja őket a menyétektől és más emlős ragadozóktól. Hat év alatt kétszáz kakapót költöztetett a szigetre. A menyétek azonban 1900-ra átúsztak és felszámolták a kakapó rezervátumot. Ezt követően más szigeteken próbálták megmenteni őket, de a ragadozók mindenütt megjelentek, és kipusztították a madarakat. 1940-re a kakapó rendkívül ritkává vált, 1970 körül pedig abban sem voltak biztosak, hogy a faj még létezik.

1975-ben aztán rátaláltak Richard Henry-re, s mostanra úgy tűnik, talán merhetünk kicsit optimistábbak lenni a faj megóvását illetően.

Nem csoda, hogy Douglas Adams-et meghatotta, a kakapó ugyanis egy nagyon kíváncsi, barátságos kis lény (mint azt az alábbi videón Mark Carwardine-nek alkalma volt megtapasztalni talán kicsit túlságosan is barátságos). A megóvásukról gondoskodó csoport beszámolói szerint az egyes madarak saját, jól elkülöníthető személyiséggel rendelkeznek. Ez alapján nem olyan meglepő, hogy a maorik - már amellett, hogy megették - házi kedvencként is tartották őket. Új-Zéland kormányzója, Sir George Grey beszámolója szerint, a madár sokkal inkább viselkedik úgy, mint egy kutya, s nem mint egy madár.



Ron Moorhouse, a Kakapó Helyreállító Program kutatója úgy véli, Richard Henry halála a kakapók megmentésének egy szakaszát zárta le. "Nagyszerű évet zártunk, tavaly 33 fióka született, s reméljük, hogy idén még több lesz. (...) Szomorú, hogy elveszítettük Richard Henry-t, de a legfontosabb az, hogy a kakapó populáció növekszik, s három felnőtt utód hordozza Richard Henry genetikai örökségét."
__________________________________________________________________________________
Források:
http://tvnz.co.nz/national-news/kakapo-saved-its-species-dies-3997492
http://en.wikipedia.org/wiki/Kakapo

2011. január 9., vasárnap

The Moody Blues: Days of Future Passed - egy album nekem

Én évtizedekig nem tudtam, hogy 1967-ben írtak nekem egy albumot!

Egy albumot, amelynek dallamai teljes egészében az én lelkületemre rezdülnek. Vagy az én lelkületem rezdül az album dallamaira? Hangzásában, a többszólamú vokállal s a komolyzenei betétekkel együtt ez az én zeném. Ha valaki részletesen megvizsgálná azt, hogy mi az, amit igazán szeretek, mi az ami megérint, akkor ezt a zenét teremtené a számomra. Mégsem tudtam róla évekig! Valahol azért is meglepő ez, mert a The Moody Blues: Nights in White Satin c. számát azóta imádom, amióta 2002 környékén először meghallottam. Mégis, valamilyen oknál fogva csak 2010. decemberében jutottam el odáig, hogy az együttes Days of Future Passed c. albumát megszerezzem. Arra számítottam, hogy talán lesz rajta egy-két jó zene, és ennyi. Ezzel ellentétben az első napokban napjában átlag 2-3 alkalommal játszottam le a "lemezt", mert nem tudtam vele betelni. Nem is tudnék konkrét számot mondani, hiszen az egész olyan, mint egy kerek történet kezdettel és véggel. Egyik szám a többi nélkül mintha értelmét veszítené, vagy legalábbis leértékelődne.



De ki is ez az együttes, akiket egyébként oly kevesen ismernek Magyarországon?

A The Moody Blues 1964-ben alakult Birminghamben (Anglia). Kissé nehézkesen indult az együttes karrierje, szólólemezei nem arattak sikert. Debütáló albumuk, a merseybeat stílusú The Magnificent Moodies 1965-ben jelent meg, több szám felkerült a toplistára, de nem igazán tűnt ki a kor zenei kínálatából. 1966-ban az együttes újra alakult. Michael Pinder, Ray Thomas és Greame Edge mellé visszatért John Lodge, aki korábban a főiskolai tanulmányai miatt egy időre abbahagyta a zenélést, s frontemberként beállt a lányosan szép arcú Justin Hayward, akit Eric Burdon, az Animals alapítója ajánlott a már meglévő tagok figyelmébe. Megérkezésük új színt vitt az együttesbe, s elindultak a progresszív rock felé. Szólólemezeik azonban továbbra sem értek el különösebb sikereket.

1967-re az együttes szerződése a Decca Records-zal lejárt, tartozásuk a lemezkiadó felé pedig többezer fontra rúgott. Szerencséjükre a Decca Records leányvállalatának, a Deram Recordsnak a producere, Hugh Mendl, támogatta őket, így ajánlatot kaptak: amennyiben elkészítik Antonín Dvořák Az Újvilágból c. szimfóniájának rock and roll verzióját, mellyel a cég Deramic Stereo Sound nevű audió formátumát népszerűsítették volna, abban az esetben elengedik a Decca felé fennálló adósságot. A Moody Blues azonban képtelen volt tartani az aláírt szerződést. Így Mendl meggyőzte Peter Knight zeneszerzőt, hogy írjon komolyzenei közjátékot az együttes meglévő dalai köré. Bár a Decca kezdetben igencsak szkeptikus volt a hibrid stílusú albumot illetően, hiszen korábban senki sem csinált még ilyet, az 1967-ben megjelent Day of Future Passed korszakának egyik legsikeresebb lemeze lett. A szinfonikusok mellett Pinder mellotronja és Ray Thomas fuvolája is karakteressé és egyedivé tette a számaikat. (Érdekesség, hogy a mellotront Pinder mutatta meg a Beatlesnek, amelyre aztán megszületett a Strawberry Fields Forever. Nem mellesleg a Moody Blues a Beatles-szel turnézott az Egyesült Államokban, így igen jó volt a viszony a két banda tagjai között.)

A komolyzenei részeket a London Festival Orchestra játszotta. A Moody Blues és a zenekar azonban gyakorlatilag sosem dolgoztak együtt. Az együttes felvette a saját zenéjét, és a felvételt átadták Peter Knight részére, aki megírta a hozzá illő komolyzenei részeket, majd azokat külön vették fel. Valójában a Days of Future Passed album éppúgy tekinthető Peter Knight munkájának, ahogy a Moody Blues munkájának is.

Bár a Moody Blues 1967-1972 között megjelent lemezeit igazán jónak találom, egészében egyik sem tett rám olyan hatást, mint a Days of Future Passed. Igaz, ezt nehéz is lenne túlszárnyalni. Képtelenség azonban elmenni az olyan felvételek mellet, mint például a "Gypsy", a "Ride My See-Saw" vagy a "Story In Your Eyes". Ami talán kicsit zavar, hogy Hayward egyes zenéin túlságosan érezhető George Harrison hatása. Az "I never thought I'd Live to be a Hundred" például kísértetiesen hasonlít a "The Inner Light" c. Harrison szerzeményre.

Az együttes 1972-es feloszlását követően 1978-ban újra összeálltak, Hayward, Lodge és Edge pedig a mai napig koncerteznek. 1978 utáni zenéjükben azonban számomra már semmi sincs abból a kellemes hangulatból, ami miatt megszerettem őket. Zenéjük karaktere elveszett, számaik a tömegbe vesznek és nem tűnnek ki semmivel. Talán a billentyűs Michael Pinder hiánya miatt, talán azért, mert egyszerűen kifulladtak. Mindez azonban semmivel sem csökkenti a Days of Future Passed értékét, sem a többi 1967-1972 között kiadott lemezét. S egyáltalán azt az örömöt, amit korai albumaik megírásával szereztek nekem.

Pár gondolat Ayn Rand-ről

Előttem egy kétes tartalmú szerződés, kezemben az apró betűkkel telerótt „általános szerződési feltételek”. Velem szemben egy sovány, ötven év körüli nő ül. Csontos, beesett arcát félig eltakarja hatalmas méretű szemüvege, amely képtelen módon óriási szemeket varázsol az amúgy is aprónak tűnő fejre.
- Miért nem olvasta el az általános szerződési feltételeket? – kérdezem immár harmadszor, egyre türelmetlenebbül, bár már kezdem feladni azt, hogy a kérdésemre választ kapok.
- Két lakást kell fenntartanunk. Attól félünk, hogy mindkettőt el fogják venni.
- Azt mondja meg nekem, miért-nem-olvasta-el az általános szerződési feltételeket, mikor itt van minden leírva feketén-fehéren?
- Rákos beteg vagyok. Nézze, mekkora daganat van a lábamon. Kedden műtik – és már húzza felfelé a lábán a harisnyát. Ezt nem hiszem el! Szerencsére még időben sikerül megakadályoznom az akciót ("Erre semmi szükség, nem vagyok orvos.")
- A rákbetegségétől olvasni is elfelejtett? - teszem fel a kérdést, most már leplezetlen cinizmussal. Először megdöbben, majd megsértődik a feltételezésen, hogy őt bármiféle felelősség terhelné azért, mert aláírta ezt az előnytelen szerződést. Hiszen ő áldozat! Becsapták! Segítségre szorul!

Magamban felnevetek a helyzet abszurditásán. Ekkorra már a felét is elhagytam Ayn Rand: Atlasz vállat von (a könyv magyar címe Veszett világ, de úgy vélem, ezzel elvették a cím lényegét) c. regényének, amely az írónő objektivista filozófiáját volt hivatott bemutatni. A magam részéről sokszor éreztem képtelennek a fentihez hasonló párbeszédeit, amelyekkel regényét talán túlságosan teletűzdelte. Nem tartottam életszerűnek, hogy két ember ennyire elbeszéljen egymás mellett, ennyire ne értsék meg egymást. Erre tessék: itt ül velem szemben Rand antihőse, aki cselekvés helyett mások szánalmából akar hasznot kovácsolni, s mindezt teljesen evidens módon. Ő a jószándékú szerencsétlen áldozat, segítséget kér, de valamennyi segítő célú megjegyzésemet figyelmen kívül hagyja. Tenni nem akar, sem felelősséget vállalni. Azt akarja, hogy helyette oldjam meg a problémáját. Óriási, rovarszerű szemeivel várakozóan tekint rám. Ugyanakkor büszkén ecseteli remek „képességeit”, hiszen ő „megérzi” az elveszett tárgyak helyét, előre megálmodja az eseményeket, melegség járja át, ha az elveszett dolog közelébe jut.
- És akkor nem járta át melegség, amikor ezt a szerződést aláírta? – kérdezem, nem is leplezve a kérdés ironikus jellegét.
- Látja ezt, nem. Nem értem, mi lehet ennek az oka...
Még most sem kapcsol, én pedig feladom annak a lehetőségét, hogy rávezessem arra: egy szerződést elolvasni saját érdeke lett volna. Megelőzte volna azt a kellemetlenséget, amibe került, és amit ezek szerint aláírásával önmaga vállalt. De nem érti. Mert rákos a lába, mert meghalt a szeretett apósa, mert két lakást kell fenntartaniuk, holott egy is bőven elég lenne, mert kevés a nyugdíja, számtalan kifogást tud előkeresni, csak hogy ne kelljen felelősséget vállalnia, és ne neki kelljen megoldania a saját problémáját.

Felróható-e nekem, ha ezek a típusú emberek egyszerűen taszítanak? Akik visszaélnek azzal a sajnálatra méltó helyzettel, amit egyébként nagy valószínűség szerint maguknak köszönhetnek. Felróható-e nekem, hogy ezek iránt az emberek iránt egy csöppnyi sajnálatot sem érzek?

Sokáig gondoltam, hogy talán túlságosan közönyös vagyok. Ám erre a közönyömre is közönnyel néztem. Aztán elém került Ayn Rand pár elgondolkodtató sora, és úgy döntöttem, kicsit utána járok ennek a nőnek. Átolvastam az életét a Wikipedián, majd röviddel ezt követően megvettem az Atlasz vállat von c. könyvet (ami tehát Veszett világként fut országunkban), hogy megismerjem Rand filozófiáját, ami első pillantásra egy elvadult kapitalista és szélsőségesen individualista látásmód, ám közelebbről megvizsgálva több megfontolandó vonalat tartalmaz.

Ayn Rand 1905. január 20-án született Szentpéterváron, egy orosz zsidó családban, Alisza Rozenbaum néven a család legidősebb gyermekeként. Édesapja gyógyszerész volt, gyógyszertárát azonban 1917 után kisajátította a szovjet kormány. Ezt követően a család Krímbe menekült, és újabb gyógyszertárat nyitottak, amelyet azonban ismét kisajátítottak. Ez az élmény egy életre meghatározta Rand világszemléletét.

16 évesen visszatért Szentpétervárra, jogot, filozófiát és pedagógiát tanult. Mivel nem tartozott a proletár osztályba, nehezen kapott lehetőséget arra, hogy vizsgáit megszerezze. 1926-ban sikerült kijutnia az Egyesült Államokba, New Yorkba. Felvette az Ayn Rand nevet, és Hollywoodba ment. Forgatókönyvíró akart lenni, azonban terve nem sikerült, kénytelen volt mindenféle munkát elvállalni, amit talált. Hollywoodban ismerte meg férjét, a színész Frank O'Connort, akihez 1929-ben ment hozzá. Házasságuk O'Connor 1979-ben bekövetkezett haláláig tartott.

Írói karrierje nehezen indult, első igazán sikeres regényét, Az ősforrást, 1943-ban adták ki. A regényből, mely világhírűvé tette, 1949-ben filmet is forgattak. A fő művének tekintett Atlasz vállat von c. könyve 1957-ben jelent meg. Rand ebben foglalta össze világszemléletét és filozófiáját. A könyv megírását követően filozófiával kezdett foglalkozni.

Könyveinek és gondolkodásának megítélése igen szélsőséges; míg egyesek az egekig magasztalták zsenialitásáért, mások égették a könyveit vagy egyszerűen csak rossz és unalmas írónak bélyegezték (ehhez talán köze volt annak is, hogy Ayn Rand anyanyelve nem angol, hanem orosz). Az önzés és a kapitalizmus favorizálása miatt alakja nem volt éppen szimpatikus. Sokan vádolták azzal, hogy filozófiája kultusz, már-már vallás kategória. Ennek ellenére könyvei tartós sikernek bizonyultak, s 1982-ben bekövetkezett halála után csak még nagyobb népszerűségre tett szert.

Ayn Rand regényeiben az egyén, az individuum áll a középpontban, aki nem rendeli alá magát a közösségnek, hanem saját élete önálló célját keresi. Rand szerint az élet célja az öröm, míg az egyén egyetlen morális célja saját öröme kell hogy legyen. Ezzel ellentétbe állítja az altruizmust, mely számára a legfőbb gonosz megtestesítője. Mert álszent, mert őszintétlen, mert valójában senki javát nem szolgálja. Szerinte elég végignézni a világon, hogy láthatóvá váljék: a keresztényi értékrendre épülő önfeláldozást favorizáló világrend megbukott. Eme kijelentése igen sarkos, hiszen egyrészt komolyan kétségbe vonható, hogy világunkat a keresztényi önfeláldozás eszméje járja át, másrészt Rand mintha összekeverné az altruizmust az ingyenélő, mások jószándékán élősködő manipulátorokkal. Mégis, objektivizmusnak nevezett filozófiáját olyan ismert politikusok is magukévá tették, mint Margaret Thatcher.

Ayn Rand szerint az államnak csak a lehető legkisebb mértékben szabad befolyásolnia az egyént és a piacot - ez gyakorlatilag a laissez-faire kapitalizmus favorizálását jelentette. Az államnak csak a bíráskodásban, a rendfenntartásban és a honvédelemben adna szerepet. A vallásos hitet, a miszticizmust, mint az ésszel ellentétben állót, elutasította, és szorgalmazta az állam és az egyházak szétválasztását, hiszen "az államfők nem engedhetik meg, hogy a konzervatív és vallásos elemek visszadobjanak minket a középkorba a vallás és politika alkotmányellenes összefogásán keresztül”.

Ismerve Ayn Rand múltját, a nehézségeket, amelyeket a kommunista Szovjetunió okozott a családjának, szélsőségesen kollektivizmusellenes hozzáállása érthető. Mégis úgy gondolom, hogy a világ nem olyan egyszerű, mint ahogy az Atlasz vállat von beállítja. Mivel az ember társas lény, pusztán az önös érdekek előtérbe helyezésével, és azok mindenki felett való érvényesítési törekvéseivel az egyén magának éppúgy árthat, mint másoknak. Bár a könyv maga szórakoztatott, érdekesnek találtam és gyorsan haladtam vele az 1053 oldal ellenére, figuráit túlságosan fekete-fehérnek és (Hank Rearden kivételével) statikusnak véltem. Ellenérzéseim voltak annak kapcsán is, hogy a szeretetet "áruként" kezelte, mely csak akkor jár, ha a másik fél kiérdemli. Ismerve az emberi természetet, ez egyáltalán nem mondható el róla, még a legracionálisabb ember esetén sem.

Tetszett azonban az, hogy az értelmet az érzelmek fölé helyezi, hogy felszólal a divatos hóborttá váló misztikum ellen, s az is, hogy értékesnek tartja az önálló, saját céljaiért küzdő és tetteiért felelősséget vállaló Embert azokkal szemben, akik szerencsétlenségüket fitogtatva, erőfeszítés nélkül akarnak előnyökre szert tenni.

Megkapó volt továbbá a Huszadik Század Motorgyár története, melyet az "álszent önfeláldozás" eszméje a pusztulásig juttatott (spoiler!). Röviden összefoglalva, a gyár tökéletesen működött egészen tulajdonosának haláláig. Az örökösök új rendszert vezettek be: azoktól, akik tehetségesek voltak és dolgoztak elvettek, míg a rest és tehetségtelen embereknek több pénz jutott, mert rászorulóknak nyilvánították őket. A jó képességű munkásoktól elvárták, hogy megszerzett javaikról lemondjanak a kevésbé jó képességűek javára. Több fizetést adtak annak is, akiknek sok gyereke volt, függetlenül attól, hogy hogyan végezte a munkáját. A jutalmak szerzésében vagy a szakmai előmenetelben is a rászorultság, illetve az örökösökkel való viszony vált meghatározóvá. Ez által aztán a gyár dolgozói nem törekedtek arra, hogy jó munkát végezzenek, sőt, éppen az ellenkezője történt: azon igyekeztek, hogy rászorultságuk vagy gyerekeik száma révén jussanak pénzhez és jutalomhoz. A tehetséges munkaerő egy része elzüllött, másik része felmondott. A gyár néhány év alatt csődbe ment, hiszen termékei megbízhatatlanok és silány minőségűek lettek. A történetben volt számomra valami fájdalmasan ismerős.

Randet magát sajnos számomra egy kissé hiteltelenné tette a nálánál 25 évvel fiatalabb Nathaniel Brandennel folytatott viszonya, melyhez állítólag mind férje, mind Branden Barbara nevű felesége hozzájárult. Kétségesnek tartom, hogy egy ilyen viszonyt fent lehessen tartani úgy, hogy az erre engedély adó felek ne sérüljenek (Branden házassága véget is ért). S ezért nehezen hihetőnek tartom azt a férje iránti szerelmet is, amelyet Ayn Rand több alkalommal bizonygatott nagy nyilvánosság előtt. (jobbra: Ayn Rand és Frank O'Connor)

Utópiáját sem látom reálisabbnak vagy jobbnak, mint mondjuk a kollektivizmuson alapuló utópiákat, hiszen a valóság sosem lehet annyira "tiszta", mint amit az utópiák megkövetelnek. Ennek ellenére határozottan úgy gondolom, hogy Ayn Rand világnézetét érdemes megismerni, és az Atlasz vállat von c. regényt egyszer mindenkinek el kellene olvasnia. A világot és a benne lévő problémákat ugyanis egy másik szemszögből mutatja meg, mely szögből olyan dolgokat is észreveszünk, amelyek egyébként rejtve maradnak.
__________________________________________________________________________________
Örömmel olvasom, hogy az Atlasz vállat von c. könyvből film készül, mely 2011-ben már elvileg elérhető lesz. Tényleg kíváncsian várom.

Források:

2011. január 8., szombat

Megoldás: a karkötőben

A Power Balance karkötőre valószínűleg egy sort sem vesztegettem volna, ha nem látnám azt, hogy a kb. 7.000 forintba kerülő szilikon pántra egyre több ismerősöm áldoz pénzt. Az indokok elég egyszerűek, és gyakorlatilag semmiben sem különböznek más, gyógyító csodaszerek és csoda-segédeszközök hatásaitól: jobb lesz a közérzet, javul az egyensúlyérzék, több energiát juttat a szervezetnek, gyorsabban múlik tőle a fejfájás, és egyáltalán szinte bármire nagy sikerrel alkalmazható. Már önmagában ez gyanús kellene hogy legyen, de természetesen a többezer elégedett (pláne híres) vásárló boldog mosolya szertefoszlat minden kétséget. Vagy legalábbis majdnem mindet.

A Power Balance karkötőt két szörfös testvér készítette, Troy és Josh Rodarmel. Eredetileg arra találták ki, hogy sporttársaik teljesítményét javítsák, a karkötő ugyanis állításuk szerint javítja viselője egyensúlyérzékét és erejét. (A vásárlóikat is oly módon győzik meg az eladók, hogy fél lábra állítják, majd fellökik őket karkötővel és anélkül. Míg karkötő nélkül a lökésektől felborulnak, addig a karkötő viselése esetén egyensúlyukat megtartják. Természetesen az a személy lökdösődik, aki el szeretné adni a terméket.) Köszönhetően az olyan népszerű kifejezéseknek, mint „keleti gyógymódra alapul” vagy „test energetikája”, eme kis szilikonpánt gyorsan a népszerűség csúcsára hágott mind a sportolók, mind más hírességek között, akikkel egyébként is kifizetődő dolog reklámozni. A karkötő feltalálói szerint úgy működik, hogy szilikonba ágyazott két hologramba vannak beleillesztve azok a frekvenciák, amelyek képesek hatni a test energetikai terére.

Hagyjuk is azokat az apró részleteket, mint a test „energetikai terének” ködös és bizonytalan fogalma. Inkább nézzük meg, mi is az a hologram, avagy holográfia. Az eljárást Gábor Dénes, magyar származású brit fizikus találta fel 1947-ben, s eme találmányért 1971-ben fizikai Nobel-díjjal jutalmazták. Gábor Dénes eljárását 1963-ban Emmett N. Leith és Juris Upatnieks elektromérnökök tökéletesítették, elektronhullámok helyett ugyanis fényt alkalmaztak, s ezzel javították a felvételek felbontását.

Defniníciója szerint „a holográfia a fény hullámtermészetén alapuló olyan képrögzítő eljárás, amellyel a tárgy struktúrájáról tökéletes térhatású, vagyis háromdimenziós kép hozható létre.” Tehát ismétlem: a holográfia egy képrögzítő eljárás.

Érdekes belegondolni, hogy a „képrögzítéseket” a kezdetektől körbelengte valamiféle misztikum. Az őskori barlangrajzok a vadászmágia részét képezték és készítőik hittek abban, hogy hozzásegítik őket az állat sikeres elejtéséhez. A fotográfiát is nagy lelkesedéssel használta fel az éledező new age mozgalom a XIX-XX. század fordulóján. Miért lenne hát a holográfia kivétel? Hiszen érdekes, rendhagyó és ritkább is ahhoz képest, amit megszoktunk. Egy-két fentebb említett szófordulat, és állítólagos varázserejéből tuti biznisz kerekedhet.


A varázserejű csodakarkötő sikerén minden bizonnyal az sem változtat semmit, hogy 2011. január 04-én feltalálói elismerték, hogy hatékonyságát semmilyen tudományos tény nem támasztja alá (egy kísérlet itt). Az üzlet már beindult, az elégedett vásárlók egymásnak adják a kilincset. Tudomány? Ugyan! Nem ez lenne az első eset, hogy tévedett. S ahogy az őskori ember hitte, hogy néhány barlangra festett rajz megkönnyíti a vadászatot, a mai „modern” ember éppígy hisz abban, hogy problémája megoldást nyerhet pusztán attól, ha 7.000 forintért felcsatol egy holografikus képpel ellátott szilikonpántot.

2011. január 1., szombat

BÚÉK!

Új év, több bejegyzés. Ezt az egyszerű célt tűztem ki magam elé.