2010. november 21., vasárnap

Letűnt madarak, pusztuló fajok

Bár a blogról mind a szentimentalizmus, mind az impresszionizmus kikopott az utóbbi években, ebbe a bejegyzésbe talán visszakúszik egy egészen kevéske szentimentális elvágyódás. Pár napja a gyerekkorom járt eszemben. Az, hogy milyen sok ismeretterjesztő gyerekkönyvünk volt, hogy az öcsém már óvodás korában olyan állatokat ismert, amelyekről az óvónéniknek lövésük sem volt, hogy a legkimondhatatlanabb nevű dinoszauruszokat ismertük, az, hogy mennyire szerettem David Attenborough-t, és hogy aztán ennek ellenére mennyire utáltam az iskolában valamennyi természettudományt – a fizika kivételével. Ennyi minden múlik egy jó tanáron. És ha az a tanár tanította volna nekem a matematikát, mint a fizikát, talán ma nem lennék kőműves.

A minap otthon tartózkodásom alatt felkutattam Charlie Bood: A természet csodái c. sorozatát, és végiglapoztam valamennyit. Egy konkrét cikket kerestem: az óriás alka megrendítő történetét.

10-12 éves korom körül az óriás alka kipusztulását kb. két héten keresztül emésztettem. Nem tudom, miért éppen akkor érintett meg ennek a fajnak az eltűnése annyira, hogy rám szakadt az emberi faj kegyetlenségének teljes súlya és napokig kellett siratnom az óriás alkákat, hiszen a történetét korábban is ismertem. Nem beszélve arról, hogy A természet csodái ötödik füzete foglalkozott még az énekes hattyúk barbár mészárolásával, a maorik által kipusztított moával és a vándorgalamb kiirtásával. Ezen fajok egyikére sem emlékeztem ebből az időből, csak az óriás alkára. Talán mert a rajzokon az ő kihalását ábrázolták a legvéresebben.

Az óriás alka Izland, Grönland és Skócia partjainál volt honos. Lúd méretű, pingvinszerű madár volt, mely egyetlen tojást rakott. Bár röpképtelen volt, ahogy a pingvinek, kiválóan úszott. Az óriás alkát a XVIII-XIX. században kezdték tömegesen öldösni. Hajósok, bálnavadászok számára szolgált élelemforrásként. A madár minden részét felhasználták a húsától a csontjáig.* Szerencsétlen gyámoltalan állatokat tömegesen hajtották fel a hajók fedélzetére, ahol aztán bunkókkal verték őket agyon. Ahogy csökkent a számuk, úgy váltak egyre értékesebbé. A gyűjtők és a múzeumok vagyonokat fizettek a bőrükért és a tojásaikért. Ez a folyamat aztán odáig vezetett, hogy 1844. június 3-án három szerencsevadász partra szállt Izlandon abban a reményben, hogy talál még az eltűnőben lévő madárból, melyek tetemét jó pénzért adhatják el. Sajnos küldetésük szerencsével járt, az utolsó párt is elpusztították, így az óriás alka megszűnt létezni. Kb. 80 lenyúzott tollazat és 23 csontváz őrzi csupán az emléküket.

Bár az én gyermeki lelkületemet az órás alka pusztulása viselte meg leginkább, a dodó kihalásának története azt hiszem ennél is elkeserítőbb. Ugyanis amíg az óriás alkákat legalább megették és testrészeit felhasználták, addig a dodó irtásának oka az unalom volt, a kegyetlenség és a közöny.

A dodók és több szigeti röpképtelen madár egészen Új-Zélandig rokon fajok egymással, és vélhetően ugyanannak a galambfajnak a leszármazottai. Mivel a szigeteken természetes ellenfelük nem volt, méretük megnőtt, repülési képességüket pedig elvesztették.

A madár nevének jelentése a portugál „hülye” szóból származik. Amikor a portugál tengerészek 1507-ben Mauritiusra érkeztek, a szigeten rengeteg volt ebből a naiv röpképtelen madárból. Mivel őseik évezredek óta nem találkoztak ragadozókkal és természetes ellenségük a szigeten nem volt, teljes bizalommal közeledtek a tengerészekhez és egyáltalán nem féltek tőlük. Ez okozta a vesztüket. Ami igazán megrendítő a dodó kipusztulásában, az nem is magának a fajnak az eltűnése, hiszen erre számtalan példa volt a Föld történetének során, hanem az, hogy a portugál tengerészek annak ellenére pusztították őket, hogy rágós, zsíros húsuk szinte ehetetlen volt. A dodók bunkókkal történő agyonverése egyfajta „sportnak” vagy jó mókának számított. 1638-ban aztán holland telepesek költöztek a szigetre. A behordott kutyák, disznók és patkányok megették a dodók tojásait. Élőhelyeiket az emberek cukornáddal ültették be. Kétszáz év sem kellett ahhoz, hogy végleg kihaljon.

Ha már kipusztított madarakról esik szó, mindenképpen meg kell említenem a moát, melyről Richard Dawkins így ír Az Ős meséje c. könyvében: „Mintegy tíz moafaj élt Új-Zélandon, amelyek a pulyka nagyságútól a strucc kétszereséig terjedtek. A moák abban a tekintetben különlegesek a röpképtelen madarak között, hogy egyáltalán nincs nyoma szárnyaknak, még lappangó szárnycsontmaradványok formájában sem. Új-Zélandnak mind az északi, mind a déli szigetén virágoztak, egészen a maori nép Kr.u. 1250 körüli beáramlásáig. Könnyű zsákmányt jelentettek, és nem kétséges, hogy ugyanazon oknál fogva, mint a dodó. A (kihalt) Haast-sasok, a valaha élt legnagyobb sasok kivételével több tízmillió évig nem találkoztak ragadozókkal, amíg a maorik le nem mészárolták őket, kiválogatva a legfinomabb részeiket, a többit meg elhajigálva, nem először hazudtolva meg a nemes vadember ábrándos mítoszát, aki tiszteletteljes harmóniában él a környezetével. Mire az első európaiak megérkeztek, alig néhány évszázaddal a maorik után, az utolsó moának is vége volt.”

Számtalan példát lehetne még hozni az ember által kipusztított állatokra, azonban hozzám ez a három áll a legközelebb. Az állatok közül ugyanis a madarakat szeretem a legjobban (és a dinoszauruszokat, de mind tudjuk, ez a kettő nem is áll annyira messze egymástól). Amíg ezt a cikket írtam, az jutott eszembe, milyen érdekes, hogy időben minél közelebb esik hozzánk egy kihalt faj, annál nagyobb sajnálatot érzünk a kipusztulása miatt. A saját korunkban élő fajok kihalását elkeserítőnek tartjuk, a dodót sajnáljuk, a mammutok kihalását a jégsapkák visszahúzódása miatt törvényszerűként éljük meg (holott az is lehet, hogy ezen faj kihalása is a mi lelkünkön szárad), míg a dinoszauruszokra vagy más, többmillió éves fajokra a múlt letűnt emlékeiként tekintünk a sajnálat legkisebb jele nélkül.

Tömeges kihalások a földtörténet során (magyarázat az alábbi szövegbe ágyazott linken)

Az, hogy a Földön fajok halnak ki, már évmilliókkal az ember megjelenése előtt jellemezte a bolygónkat. Hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy többmillió faj pusztult ki az élet megjelenése óta. A Földön élő állatokat nem csak az ember veszélyezteti kizárólagosan (még ha jelenleg mi is vagyunk a legnagyobb veszélyforrás) hanem azok is veszélyeztetik (és akár ki is pusztítják) egymást. Az emberek többsége ugyan csak a dinoszauruszok kihalásáról hallott (a 65 millió évvel ezelőtt bekövetkezett katasztrófában nem csak a dinoszauruszok, de a létező fajok kb. 75%-a is kihalt), holott az élet megjelenése óta több tömeges fajpusztulásról tudunk, melyeknek okát homály fedi. Ezekből következtethetünk arra, hogy a tömeges fajpusztulások – legyen ez bármilyen elkeserítő, de – egyáltalán nem kivételes jelenségek az evolúció történetében, inkább az evolúció mindennapi elveinek óhatatlan következménye. Az ember éppígy szolgálhat egy következő tömeges fajpusztulás okaként. Ami a saját véleményemet illeti, azt hiszem, szolgálni is fog. A kérdés inkább az, hogy vajon ő maga is pusztul a többi fajjal együtt, vagy képes lesz kilábalni a léte keltette tragédiából.
_________________________________________________________________________________
Források:
Dietmar Mertens, Johann Brandstetter, Magdolna Francz: Fogyatkozó állatvilág
Charlie Bood: A természet csodái 5.
Richard Dawkins: Az ős meséje (A dodó meséje, Az elefántmadár meséje c. fejezetek)
Mark Buchanan: Itt és mindenütt (Gyilkos idők c. fejezet)

6 megjegyzés:

Mirjam írta...

:((( Nagyon szomorú és félelmetes, hogy az ember, aki csodálatos dolgokat képes alkotni, olyan mélyre süllyed, hogy értéket pusztítson. Kedvtelésből vagy alantas szükségletből... A létra legalján pedig megöli a másik embert.

Sedith írta...

A természet is pusztít. Ami engem megrendít, az a közönyös kegyetlenség.

nonameblogger írta...

Tudatos ember? Sapiens? Lóf@sztot. Pont olyan ösztönösen ölte le a dodókat, mint ahogy egy róka a tyúkokat, ha beszabadul a tyúkólba. Az általa érzett öröm is ugyanaz.
(nem ismerem nagyon a rókákat, csak ismeretterjesztő könyvekben olvastam sztorikat róla...)

Azért kicsit még várni kellene a "felsőbbrendű értelem" túlzott emlegetésével.

Gy.Gábor írta...

Most nem tudom pontosan idézni, utána kellene néznem, de valahol Dawkinstól azt olvastam, hogy az evolúció (természet?) nem kegyetlen, hanem közönyös...

Sedith írta...

Gábor, az evolúció valóban közönyös, de az ember és sok más előlény igenis kegyetlen. Az a kegyetlenség azonban éppígy nem érdekli az evolúciót, mint a jóságunk sem.

A rókás hasonlat nagyon ott van!

bubuka_visszater írta...

hmm. elmondtátok előttem.

"kegyetlenek" vagytok! :)

egyébként én a vidrával ismertem, az szokott szórakozásból halászni. Elkapja, egyet beleharap és otthagyja a parton.
A világban nincs célszerűség. Hacsak nem a kegyetlenség és pazarlás a cél. De ez már egy másik tudományos elmélet :D