Családi történet IV.

Ezt a részt csak úgy akartam megírni, hogy előtte átolvasom a naplómat. 2000 nyara: 5 hét Németországban, Höchst-ben. Kamasz lány vagyok, csalódott, túlérzékeny és mérges, és sosem abba szerelmes, akinek kellek. Mindemellett antiszociális és kirekesztett. Így aztán igencsak örömmel üdvözöltem az ötletet, hogy a nyár egy jelentős részét Németországban töltsem, Bettina családjával. Az alapötlet egy kis segítség Bettinának, akinek a három gyerek mellett kevés ideje jut magára. Ezért kapok egy kis pénzt, és tanulom a nyelvet.

Egy 8 éves Maruti Suzukival a szüleim kivittek hát Béla bácsiékhoz, és csak 5 hét múlva jöttek értem. Én pedig beépültem a családba - talán kicsit túlságosan is.

Izgatott voltam. Béla bácsit öt, Bettinát nyolc éve nem láttam. A gyereket is csak képről ismertem, ahogy Bettina férjét, Alexandert is. Mint írtam, két lányra, és egy fiúra kellett vigyáznom, az akkor 5 éves Marie-Sophie-ra, a 3 éves Anne-Sophie-ra, és az alig fél éves Alexanderre. Alig beszéltem németül, és Béla bácsin kívül (aki nem velünk lakott), senki nem beszélt magyarul. Angolul csak Alexanderrel tudtam megértetni magam, Bettina kb. olyan rosszul állt az angollal, mint én a némettel. De Alexander is inkább a németet erőltette volna végtelen türelemmel - ha már ezért jöttem.

Bettina még nem dolgozik, a gyerekekkel van otthon. Alexander egy Volvo szalon vezetője, él-hal az autókért. Ebben megértjük egymást, akkoriban ugyanis nagy rally rajongó vagyok. Maidi - azaz Marie-Sophie - rendkívül érzékeny, követelőzős gyerek, önálló, és nehezen fejezi ki az érzéseit. Annie az ellenkezője: bújós, ragaszkodó, de gyakran féltékeny az öccsére, rám, az anyjára, bárkire. Kis Alexander meg... sok gond nincs vele, de a nővérei gyöntölését látva, azt kell mondanom, strapa bíró egy gyerek.

Napjaim kisebb teendők elvégzéséből és a gyerekek lefoglalásából állnak elsősorban. Tanulnak tőlem, s tanulok tőlük. Séta, pelenka, játék, bevásárlás, estimese, fürdetés, stb., gyakorlatilag egy nagy nyaralás az egész, amiért még fizenek is. Hazamenni persze semmi kedvem, s ha egyedül maradok, erős reménytelenséggel tölt el közelgő hazajövetelem napja.

Németországban minden tökéletes. Most, hogy visszaolvastam a naplóm, csak még kevésbbé értem, ami történt, hisz élesen elevenedtek fel az emlékek. Álmodozva néztem a családot. Vágyakozva gondoltam arra, hogy lehet-e vajon majd nekem is ilyen családom? Alexander sokat dolgozott ugyan, de látható volt, hogy szereti Bettinát. Mindig volt hozzá egy jó szava, sütött a szemén, ahogy ránézett. Szerette a gyerekeit, végtelen türelme volt hozzájuk, s velem is éjszakába nyúlóan tudott beszélgetni vagy sakkozni. Én szépen bele is zúgtam Alexanderbe, ahogy az egy korombéli szentimentásli lányhoz illik, és emiatt szégyenkeztem is magamban Bettina előtt. De nehéz volt másképp tennem, Alexander ugyanis rendkívül szenzitív és empatikus ember, aki a legkisebb változásra reagált, azonnal észrevette, ha rossz kedvem volt. Mindemellett jó apa, és hát a nők meg tudnak bolondulni, ha kisgyerekkel látnak egy férfit.

A családban viták voltak, veszekedések nem. Bettina még szeretett volna szülni, csak nem mert még egy gyereket bevállalni, mert Annie kivitelével mindegyik császárral született. Alexander rengeteget segített ha otthon volt, foglalkozott a gyerekeivel, és büszkesége a fia iránt szinte kézzel tapintható volt.

Bettina - bár ekkor még láthatóan boldog volt - gyakran járt pszichológushoz, mondta, hogy van, hogy elragadja a depresszió, és erre szed is gyógyszert (de minek?). Mondta, hogy néha attól tart, hogy Alexander azért dolgozik ennyit, mert van valakije, én azonban Alexander szeme fényét látva, ha feleségére nézett, ezt kizártnak tartottam. Beszélt arról is, hogy nagyobb házat szeretne, mert ez a lakás kicsi, s hogy idővel nagyobba fognak költözni. Előjelei talán már voltak annak, hogy baj lesz, de csak nagyon távoli jelek, amelyeket még könnyedén vissza lehetett volna fordítani.

Én mindenesetre hagytam magam átadni az idillnek. A napi hajcihőnek a gyerekekkel, és ekkor még csak nem is gondoltam arra, hogy ez egy stabil házasság, mert stabilitása magától értetődőnek tűnt.

Az öt hét leteltével úgy éreztem kiszaggattak valahonnan, ahova tartozom. Mind a gyerekeket, mind engem utána még hetekig megviselt az elválás, s Bettinával sokat telefonáltam sírva az első otthon töltött napokon. Nehéz volt visszarázódni a hétköznapokba.

Családi történet III. - Bettina

Bettina volt a kishúg. A közel sem könnyű eset. 1967-ben született, így aztán 7 évvel volt fiatalabb Franknál, ami testvérek közöztt már elég nagy különbség. Miközben Frank a járás, a és a mankó között ingadozott, majd fokozatosan leépült a tolószékig, addig Bettina lázadt, szökött, ivott, cigizett, pasizott. Lehetetlen volt kontrollálni. Ő maga sem volt képes arra, hogy önmagát kontrollája.

Csak nehezen szelídült meg. 16 évesen megismerkedett első férjével, Renzo-val, akivel a nyolcvanas évek végén össze is házasodott. Majd rövidesen elváltak. Bettina már felnőtt nő volt, mikor 7 évesen először találkoztam vele. Megszerettem. Gyerekként láttam benne valamit, ami miatt rendkívül rokonszenves volt. Talán a vörös, hullámos haját, vagy a végtelen szeretetéhségét. Szerettem azt is, hogy macskákat tartott. Nekünk nem volt, én viszont imádom a macskákat. És nála még a lakásban is bent lehettek.

Emlékszem arra, hogy csak sír és sír, és engem ölel magához. Gyerek fejjel akkor azt gondoltam, hogy azért sír, mert nem vittük magunkkal a vidámparka, ahol előző nap voltunk (sem Frank, sem Bettina nem beszélnek magyarul). S talán ez így rendkívül komikusan hangzik, én gyerek fejjel tartottam volna olyan tragédiának, hogy valaki ennyire sírjon miatta. (már nagyobb voltam, mikor megtudtam, hogy valami férfi-ügy volt) Ott sündörögtem körülötte, együttérzést sugalltam. Azért ölelhetett meg.

Bettina aztán új házasságot kötött Alexanderrel, talán 1994-ben. Alexander egy autószalonban dolgozott. Bettinának pedig épp jókor romlott el az autója. Mikor a jármű kész volt, Alexander randira hívta. Házasság lett belőle, és három gyerek.

1995-ban megszületett Maidi nevű lánya, akit 1997-ban követett Annie, majd 2000-ban Alexander jr. Mindene megvolt, amire egy nő vágyhat: lakás, három okos gyerek, szerető férj. De ő többet akart. Többnek akart látszani. Talán ezért omlott össze minden.

Családi történet II. - Frank

Franknak megszületni is nehezebb volt, mint az általában. Nehezebb, és fájdalmasabb. 1960-at írunk, és bár nem keleten, hanem nyugaton vagyunk, az orvostudomány nincs olyan fejlett, mint napjainkban. Frank farfekvéses, de nem császárral születik. Beakad. Valami fogóval nyúlnak érte, a medencéjét kapják el vele, de rosszul. Járni még megtanul, de gyakran vannak fájdalmai. Erről még a nagymamám is beszámol, mikor Alberték látogatásáról mesél - 1973-ban jöttek Magyarországra. (A disszidálás óta akkor járt először itthon "Béla".)

Albert neheztel Frankra, mert feladja. Szigorú. Több akaraterőt követel a fiától, aki egyre fáradtabb.

20 éves korára már nem tudja letenni a mankót. Sokszor inkább beleül a tolószákbe. Végül benne is marad. Albert szerint csak kitartás és akaraterő kérdése lenne. De nem neki vannak fájdalmai, nem neki kell így leélnie egy életet. Még 2002-ben is úgy éreztem, hogy neheztel Frankra, amiért feladta, és végleg belelült a tolószékbe. Ma már nincs visszaút. És a helyzet romlik. Frank ugyanis nagyszerű szakács. Bármelyik első osztályú étterem megirigyelhetné azokat az ételeket, amiket egy egyszerű látogatás alkalmával készít. És mint a kiváló szakácsok általában, enni is szeret. Ez irányú szenvedélyéről nem nagyon akar lemondani, ami érthető is. De mozogni sem mozog. A súlya folyamatosan gyarapodott ez évek múltával. Állapota hol javul, hol romlik, néha az ágyból sem kelhetett ki hónapokig. Ilyenkor jönnek a felfekvések.

Most a baj, a tolószék. Frank kihízta. A súlya valahol 150-200 kg között lehet, és ekkora széket már nem gyártanak. A teste tele van sebekkel, amelyeket nem is érez, ahogy a szék karfája, támlája kidörzsöli. Fogynia kellene, ami az ő esetében közel sem egyszerű feladat.

Frank gyakorlatilag egyedül éli az életét. A szülei ott vannak, de barátja is kevés van. Meg persze ott a húga Bettina, a három gyerekével. A válás igen feldühítette Frankot, és mindenért Bettina férjét, Alexandert teszi felelőssé. És bár tudja, hogy ez így nem igazságos, az embernek akkor is húga mellé kell állnia - szerinte. Úgy érzni, Alexander nem volt méltó arra, hogy ilyen nagyszerű felesége és gyerekei legyenek. És titokban elárulta nekem, hogy arra vágyik, bár neki lehetnének ilyen gyerekei. De nem lehettek. Az élet más forgatókönyvet írt neki.

Családi történet I.

Valahol elképeszt, amit Németországban élő távoli rokonaimnál tapasztalok. Minden összeomlott, ami állt kb. 8 évvel ezelőtt, mikor náluk jártam. Akkor arról álmodoztam, hogy én is ilyen családot akarok majd egyszer, most pedig elborzaszt, hogy egy olyan válást sikerült összehozniuk, ahol az ügyvédeken kívül egyáltalán nem kommunikálnak egymással.

A történet 1956-ban indul. Kicsi falum 16 éves lakója, Béla, úgy döntött, jó kaland lesz nyugatra menni. Telebeszélték a fiatalok egymás fejét, és néhány társával együtt, minden szó nélkül vágott neki annak a kalandnak, ami gyökereiben változtatta meg az egész életét, és ejtett örök sebet édesanyja lelkén, aki évekig halottnak hitte. Nem, ennél is rosszabb: egyáltalán semmit nem tudott róla.

Béla igen távoli rokonom, a nagymamám unokatestvére. Ennek ellére is végtelenül szomorú lettem legutóbbi levelétől, amelyben kiszakadt belőle: "én márt nem tudom mit tettem, hogy nekem ilyen rossz az életem lett". (kicsit rosszul ír és olvas már magyarul) Célzott ezzel a saját és felesége betegségére, lánya, Bettina válására, és tolószékes fia, Frank problémáira.

1956-ban azonban mindebből még semmi sem látszott. Akkor még ott volt a forradalom heve. Kíváncsian vágott neki a határnak a jobb élet reményében. De amikor végül sikerült átjutnia, hatalmas honvágy kerítette hatalmába. Gyerek volt még, nem volt egészen tisztában, mivel jár, amit tesz. Csak a határ túloldalán döbbent rá: innen tényleg nincs visszaút. Egész éjjel sírt, főleg miután a barátja, akivel együtt jöttek át, pár hét után szó nélkül hazaszökött. Ezt követően Béla Ausztriából Németország felé vette az irányt. Menekültszállásokon lakott, és keresztrejtvényből tanulta a nyelvet. Lassan megszokta a környezetét, elfogadta, hogy hazamenni már egészen biztosan nem fog tudni. És már nem is akart. Dolgozott, helyzete fokozatosan rendeződött, többek között egy legyel lány és szülei segítségének köszönhetően.

Helga maga már nem beszélt lengyelül, ő már Németországban született. Nem is érezte magát igazán lengyelnek sem. A fiatalok egymásba szerettek, azonban mégsem olyan romantikus a történet a házasságra ugyanis Helga nem tervezett terhessége miatt volt szükség 1960-ban. (talán emiatt mesélt később Bettina arról, hogy nem szeretett otthon lenni, mert szülei állandóan veszekedtek) Így azonban Béla - akit ekkor már Albertnek hívtak - megkaphatta a német állampolgárságot. 1960 szeptemberében megszületett az első gyermekük, Frank. Albert helyzete ekkor már stabil volt. Egy kellemes két szintes bérlakásban laktak Höchstben (egészen 2005-ig).

Németországi élete sínre került. S a szélesebb lehetőségekkel megáldott országban, talán boldogabb is volt. Egyre kevésbbé vágyott haza.