Családi történet IV.

Ezt a részt csak úgy akartam megírni, hogy előtte átolvasom a naplómat. 2000 nyara: 5 hét Németországban, Höchst-ben. Kamasz lány vagyok, csalódott, túlérzékeny és mérges, és sosem abba szerelmes, akinek kellek. Mindemellett antiszociális és kirekesztett. Így aztán igencsak örömmel üdvözöltem az ötletet, hogy a nyár egy jelentős részét Németországban töltsem, Bettina családjával. Az alapötlet egy kis segítség Bettinának, akinek a három gyerek mellett kevés ideje jut magára. Ezért kapok egy kis pénzt, és tanulom a nyelvet.

Egy 8 éves Maruti Suzukival a szüleim kivittek hát Béla bácsiékhoz, és csak 5 hét múlva jöttek értem. Én pedig beépültem a családba - talán kicsit túlságosan is.

Izgatott voltam. Béla bácsit öt, Bettinát nyolc éve nem láttam. A gyereket is csak képről ismertem, ahogy Bettina férjét, Alexandert is. Mint írtam, két lányra, és egy fiúra kellett vigyáznom, az akkor 5 éves Marie-Sophie-ra, a 3 éves Anne-Sophie-ra, és az alig fél éves Alexanderre. Alig beszéltem németül, és Béla bácsin kívül (aki nem velünk lakott), senki nem beszélt magyarul. Angolul csak Alexanderrel tudtam megértetni magam, Bettina kb. olyan rosszul állt az angollal, mint én a némettel. De Alexander is inkább a németet erőltette volna végtelen türelemmel - ha már ezért jöttem.

Bettina még nem dolgozik, a gyerekekkel van otthon. Alexander egy Volvo szalon vezetője, él-hal az autókért. Ebben megértjük egymást, akkoriban ugyanis nagy rally rajongó vagyok. Maidi - azaz Marie-Sophie - rendkívül érzékeny, követelőzős gyerek, önálló, és nehezen fejezi ki az érzéseit. Annie az ellenkezője: bújós, ragaszkodó, de gyakran féltékeny az öccsére, rám, az anyjára, bárkire. Kis Alexander meg... sok gond nincs vele, de a nővérei gyöntölését látva, azt kell mondanom, strapa bíró egy gyerek.

Napjaim kisebb teendők elvégzéséből és a gyerekek lefoglalásából állnak elsősorban. Tanulnak tőlem, s tanulok tőlük. Séta, pelenka, játék, bevásárlás, estimese, fürdetés, stb., gyakorlatilag egy nagy nyaralás az egész, amiért még fizenek is. Hazamenni persze semmi kedvem, s ha egyedül maradok, erős reménytelenséggel tölt el közelgő hazajövetelem napja.

Németországban minden tökéletes. Most, hogy visszaolvastam a naplóm, csak még kevésbbé értem, ami történt, hisz élesen elevenedtek fel az emlékek. Álmodozva néztem a családot. Vágyakozva gondoltam arra, hogy lehet-e vajon majd nekem is ilyen családom? Alexander sokat dolgozott ugyan, de látható volt, hogy szereti Bettinát. Mindig volt hozzá egy jó szava, sütött a szemén, ahogy ránézett. Szerette a gyerekeit, végtelen türelme volt hozzájuk, s velem is éjszakába nyúlóan tudott beszélgetni vagy sakkozni. Én szépen bele is zúgtam Alexanderbe, ahogy az egy korombéli szentimentásli lányhoz illik, és emiatt szégyenkeztem is magamban Bettina előtt. De nehéz volt másképp tennem, Alexander ugyanis rendkívül szenzitív és empatikus ember, aki a legkisebb változásra reagált, azonnal észrevette, ha rossz kedvem volt. Mindemellett jó apa, és hát a nők meg tudnak bolondulni, ha kisgyerekkel látnak egy férfit.

A családban viták voltak, veszekedések nem. Bettina még szeretett volna szülni, csak nem mert még egy gyereket bevállalni, mert Annie kivitelével mindegyik császárral született. Alexander rengeteget segített ha otthon volt, foglalkozott a gyerekeivel, és büszkesége a fia iránt szinte kézzel tapintható volt.

Bettina - bár ekkor még láthatóan boldog volt - gyakran járt pszichológushoz, mondta, hogy van, hogy elragadja a depresszió, és erre szed is gyógyszert (de minek?). Mondta, hogy néha attól tart, hogy Alexander azért dolgozik ennyit, mert van valakije, én azonban Alexander szeme fényét látva, ha feleségére nézett, ezt kizártnak tartottam. Beszélt arról is, hogy nagyobb házat szeretne, mert ez a lakás kicsi, s hogy idővel nagyobba fognak költözni. Előjelei talán már voltak annak, hogy baj lesz, de csak nagyon távoli jelek, amelyeket még könnyedén vissza lehetett volna fordítani.

Én mindenesetre hagytam magam átadni az idillnek. A napi hajcihőnek a gyerekekkel, és ekkor még csak nem is gondoltam arra, hogy ez egy stabil házasság, mert stabilitása magától értetődőnek tűnt.

Az öt hét leteltével úgy éreztem kiszaggattak valahonnan, ahova tartozom. Mind a gyerekeket, mind engem utána még hetekig megviselt az elválás, s Bettinával sokat telefonáltam sírva az első otthon töltött napokon. Nehéz volt visszarázódni a hétköznapokba.