2008. szeptember 30., kedd

Az én vállam sosem volt az a váll, amin a barátok (bárkik) kisírják magukat.

2008. szeptember 28., vasárnap


Lelketlen vagyok-e akkor, ha nem érdekel, hogy Afrika közepén milyen embertelen és kegyetlen módon mészárolják le egymást az emberek? Rasszista vagyok-e akkor, ha ezeket az embereket kevesebbnek tartom önmagamnál, mert agresszívek és buták, és önmagukat tartják tudatlanságban? Gonosz vagyok-e akkor, ha beszüntetném a segélyosztást és megszakítanám a kapcsolatot azokkal a területekkel, ahol megölik azokat is, akik a segítségükre sietnek?

2008. szeptember 27., szombat

Interaktív

Ez az, ami én nem vagyok. Konzervatív viszont annál inkább. Szeretem a régi dolgokat, nem vagyok "kütyüs". A filléressé váló technológiák terjedésében látom a környezetszennyezés egy jelentős bázisát. A kidobott, már "ciki" mobiltelefonokban, a még működőképesen lecserélt tévékben és autókban. A fogyasztói társadalom elfogyasztja a Földet.


Szeretek tollal írni. Ez sem jellemző a korosztályomra. Minap egy megrendelő arra panaszkodott, a jegyzőkönyvbe kézzel írandó mondattal kapcsolatban, hogy milyen szokatalan ez számára, mert mindent számítógépen ír, és nem áll kezére a toll. Számomra sokkal inkább szokatlan verni a műanyag billentyűzetet. Egyébként is grafonám vagyok (egyszer talán mesélek erről), s ez a tulajdonságom nem nyer kielégülést a gépelésben.


Az sms-t még megszoktam. Sőt, szerettem is, bár ma már azt sem kedvelem. Kinőttem belőle. A chat, az msn, na az nem megy. Lassan kezdek rádöbbenni arra, hogy akik msn-en beszélgetnek, közben sok mást is csinálnak. Ha én chatelek, írok, és várom a választ. És várom... és várom... és várom... Nézem az utolsó mondatom, a villogó kurzort. Aztán eszembe jut, hogy hát ez remek, minden bizonnyal csak egy ablak vagyok a sok közül az illető gépén, míg nekem egy ablak figyel. Ő számtalan más dolgot csinál chatelés közben, míg én csak rá akartam figyelni. Közben kicsit megsértődöm emiatt.

Maradi vagyok. Illetve még az sem. Mert kénytlen kelletlen a korral együt haladok, de jobb szeretnék maradi lenni, e-mail helyett levelet írni illatos papírra, és beszélgetés közben annak szentelni minden figyelmemet, akivel beszélek.

Változik a kor. És én kíváncsian nézem, de szeretném magam kivonnai a változás alól.

2008. szeptember 25., csütörtök

Visszatérők

A nyugdíjba ment kollegák visszatérnek. Újra meg újra megjelennek a munkahelyem épületében, beülnek egy-egy irodába, élvezik az üdvözlő mosolyokat. Kószálnak a folyosón, mint akinek valami dolga van, holott egyértelmű, hogy csak szétnézni vannak itt, már megint. Várják az ismert kollegák kérdéseit, végigjátszák a megszokott dialógusokat. Fájdalmasan húzzák a szájukat a "nyugdíjas évekre", gyanakodva tekintenek az idegen arcokra, hiányolják a régieket. Látszik a szemükön, hogy véleményük szerint minden jobb volt, amíg ők dolgoztak itt. Talán igazuk is van. De már idegen testek a munkahely falai között. Még vannak ismert arcok, de egyre több az ismeretlen. Még van kivel váltani pár szót, de egyre kevesebb az újság. Aztán már túl sok. A falak, a lecserélt bútorok idegenné válnak.

Van, aki későn eszmél. Abban a hitben tér be újra meg újra, hogy a munkahelynek ő éppúgy hiányzik, mint a munkahely neki. Nem veszi észre, hogy a munka megy tovább, s nélküle is olajozottan halad. Nem veszi észre, hogy van, akit feltart, hogy már mindenki tudja, hogy jól viseli a nyugdías éveit, és ennyi információ elég.

Van, aki lassan elfogadja. Betér néha, mosolyog, mesél. Aztán a látogatások fokozatosan elmaradnak. Egy idegenné vált épületben nem lehet nosztalgiázni, talán csak még fájóbb az idő múlása.

Olyannal viszont még nem találkoztam, aki vissza se nézett. A nyugdíjas kollegák visszatérnek. Mindig visszanéznek néha. Amíg van ott egy ismert arc, egy jó ismerős, ott lesznek.

Visszavágynak.

2008. szeptember 19., péntek

Egy krízist, egy igazán komoly krízist, csak úgy tudsz túlélni, ha lehullajtasz magadról mindent. Ha eldobsz mindent, amihez ragaszkodsz, minden tárgyat, minden eszmét, az otthonod melegét, barátokat. Elveted a külsőd, a hajad, az arcod, megszünteted az azonosságot a tükörképeddel, mert tudod, hogy nem az vagy, aki visszanéz rád. Levedled a haragot, a szeretetet, a méltóságot, erkölcsöt, minden érzelmet.

És ha ott vagy meztelenül, úgy, hogy önként szabadultál meg mindentől, anélkül, hogy azt bárki elvette volna, sebezhetetlenné válsz. Már nem tudsz mit elveszíteni. Állhatsz a viharban, és hiába tombol körülötted a szél, nem tud letépni semmit.

2008. szeptember 6., szombat

Felnőni

Nem tudom, kiben milyen kép él a felnőtté válásról. Szerintem kicsit többről van szó, mint a puszta önállóságról.

Mikor betöltöttem a 18. életévem, egyáltalán nem éreztem felnőttnek magam. Gyerek voltam még, azzal a különbséggel, hogy bemehettem a night klubbokba, vehettem cigit és alkoholt, azt néztem moziban, amit akartam, valamint ha valami bűncselekményt követtem volna el, már nem illettek volna meg a fiatalkorúkaknak járó kedvezmények. A törvény magamra hagyott, az állam teljes jogú tagja lettem, megkaptam az önállóságot, de nem voltam felnőtt.

Nem is foglalkoztam az életkorommal, vígan mentem a főiskolára, hiszen 13 éves korom óta erre készültem. A főiskolán sem felnőttekkel találkoztam (természetesen tanáraimat kivéve) hanem nagykorú gyerekekkel, akik sokszor épp annyira nem látják be a tettik következményét, mintha még csak középiskolások lennének. Sőt, mintha a törvény által megkapott "nagy szabadság" miatt még meggondolatlanabbak lettek volna, mint előtte, hiszem most már nem kell kinek elszámolni saját magukon kívül, anya már ítélhet szobafogságra, és nem mondhatja azt, hogy ezért egy hétig nincs számítógép. Kihullottak a védettségből, és fel sem fogták.

Igazából még én sem fogtam fel; megmaradt a gyerekkor érzése. Főiskolás gyerek voltam. S ez az érzés fokozatosan oszlott szét a három év alatt. Az utolsó évben is előszeretettel éltem azzal a kifejezéssel, hogy "fél lábbal még gyerek vagyok". És ez az érzet még mindig megvolt, mikor dolgozni kezdtem. Még mindig nem voltam felnőtt, hiába értem el a 21 éves kort. Arra gondoltam, hogy az amerikaiak jól csinálják, a 21 év sokkal megfelelőbb határ, mint a 18 év.

Az önállóság tehát csak fokozatosan költözött be az életembe, fokozatosan szakadtam ki otthonról. Mégis azt mondom, hogy az önállóság nem elég.

Van ugyanis egyfajta gyermeki önzőség, ami az emberrel - ha normális családban nevelkedik - vele születik. (szándékosan nem beszélek árvákról, vagy mostoha körülmények közt felnőtt gyerekekről, akik arra vannak kárhztatva, hogy előbb nőjenek fel) Ez a gyermeki önzőség, önző szeretet: ennek kell lefoszlania. A gyerek úgy szeret, hogy azt hiszi, mindaz, ami neki jó, az jó a szüleinek is. Az, hogy a szülei érte vannak, és segítik, az természetes. Van aki előbb, van aki később jön rá arra, hogy ez nem így van. Hogy a szülő öröme nem fedi az ő örömét. Hogy a szülő élete nem az ő születésekor kezdődött, és a szülő talán sok mindenről épp miatta mondott le.

Azt gondolom, azt nevethetjük felnőttnek, aki a szüleit nem szülőként, hanem emberként tudja látni. Persze attól ők maradnak Apa és Anya, de ettől többé válnak: emberré.

Szerintem ez a kulcs.

Persze kérdezheti, megtaláltam-e ezt a kulcsot? Nos, látom, de valahogy nem érem el rendesen. Hiába nyújtózkodom, néha meg is érintem, de gyakran megfeledkezem róla.

2008. szeptember 5., péntek

Önkritika

Tömött busz hétköznap délután négykor Budapesten. A szokatlan szeptemberi hőség melegét csak még jobban felmelegíti a busz ablakinak üvege. Csak néha libbenti meg a hajam egy kicsit a tetőablakon keresztül beáramló kevéske levegő. S ez a levegő magával hozza az előttem ülő hajléktalan ápolatlan szagát is. Az alkohol, a hónapok óta nem mosott ruha és a testszag keverékét.

A másik oldalon 13 év körüli gyerekek egy csoportja nevetgél, és valami msn probléma megoldásán törik a fejüket. Két lány, két fiú, a lányok ülnek egymással szemben, a fiúk felettük állnak. Táska a hátukon, vagy a lábuknál. Jó kedvük van, a tanév elején járunk, nyáron nem találkoztak.

Hajléktalanunk rossz szemmel nézi őket, a fejét csóválja, majd a vele szemben ülő férfihoz szól:
- Ezek a mai gyerekek mást sem tudnak, mint káromkodni. Azér' a én időmben nem voltunk ám ilyenek, tudtunk rendesen viselkedi. Ember is lett belőlünk.