Visszatérők

A nyugdíjba ment kollegák visszatérnek. Újra meg újra megjelennek a munkahelyem épületében, beülnek egy-egy irodába, élvezik az üdvözlő mosolyokat. Kószálnak a folyosón, mint akinek valami dolga van, holott egyértelmű, hogy csak szétnézni vannak itt, már megint. Várják az ismert kollegák kérdéseit, végigjátszák a megszokott dialógusokat. Fájdalmasan húzzák a szájukat a "nyugdíjas évekre", gyanakodva tekintenek az idegen arcokra, hiányolják a régieket. Látszik a szemükön, hogy véleményük szerint minden jobb volt, amíg ők dolgoztak itt. Talán igazuk is van. De már idegen testek a munkahely falai között. Még vannak ismert arcok, de egyre több az ismeretlen. Még van kivel váltani pár szót, de egyre kevesebb az újság. Aztán már túl sok. A falak, a lecserélt bútorok idegenné válnak.

Van, aki későn eszmél. Abban a hitben tér be újra meg újra, hogy a munkahelynek ő éppúgy hiányzik, mint a munkahely neki. Nem veszi észre, hogy a munka megy tovább, s nélküle is olajozottan halad. Nem veszi észre, hogy van, akit feltart, hogy már mindenki tudja, hogy jól viseli a nyugdías éveit, és ennyi információ elég.

Van, aki lassan elfogadja. Betér néha, mosolyog, mesél. Aztán a látogatások fokozatosan elmaradnak. Egy idegenné vált épületben nem lehet nosztalgiázni, talán csak még fájóbb az idő múlása.

Olyannal viszont még nem találkoztam, aki vissza se nézett. A nyugdíjas kollegák visszatérnek. Mindig visszanéznek néha. Amíg van ott egy ismert arc, egy jó ismerős, ott lesznek.

Visszavágynak.