Felnőni

Nem tudom, kiben milyen kép él a felnőtté válásról. Szerintem kicsit többről van szó, mint a puszta önállóságról.

Mikor betöltöttem a 18. életévem, egyáltalán nem éreztem felnőttnek magam. Gyerek voltam még, azzal a különbséggel, hogy bemehettem a night klubbokba, vehettem cigit és alkoholt, azt néztem moziban, amit akartam, valamint ha valami bűncselekményt követtem volna el, már nem illettek volna meg a fiatalkorúkaknak járó kedvezmények. A törvény magamra hagyott, az állam teljes jogú tagja lettem, megkaptam az önállóságot, de nem voltam felnőtt.

Nem is foglalkoztam az életkorommal, vígan mentem a főiskolára, hiszen 13 éves korom óta erre készültem. A főiskolán sem felnőttekkel találkoztam (természetesen tanáraimat kivéve) hanem nagykorú gyerekekkel, akik sokszor épp annyira nem látják be a tettik következményét, mintha még csak középiskolások lennének. Sőt, mintha a törvény által megkapott "nagy szabadság" miatt még meggondolatlanabbak lettek volna, mint előtte, hiszem most már nem kell kinek elszámolni saját magukon kívül, anya már ítélhet szobafogságra, és nem mondhatja azt, hogy ezért egy hétig nincs számítógép. Kihullottak a védettségből, és fel sem fogták.

Igazából még én sem fogtam fel; megmaradt a gyerekkor érzése. Főiskolás gyerek voltam. S ez az érzés fokozatosan oszlott szét a három év alatt. Az utolsó évben is előszeretettel éltem azzal a kifejezéssel, hogy "fél lábbal még gyerek vagyok". És ez az érzet még mindig megvolt, mikor dolgozni kezdtem. Még mindig nem voltam felnőtt, hiába értem el a 21 éves kort. Arra gondoltam, hogy az amerikaiak jól csinálják, a 21 év sokkal megfelelőbb határ, mint a 18 év.

Az önállóság tehát csak fokozatosan költözött be az életembe, fokozatosan szakadtam ki otthonról. Mégis azt mondom, hogy az önállóság nem elég.

Van ugyanis egyfajta gyermeki önzőség, ami az emberrel - ha normális családban nevelkedik - vele születik. (szándékosan nem beszélek árvákról, vagy mostoha körülmények közt felnőtt gyerekekről, akik arra vannak kárhztatva, hogy előbb nőjenek fel) Ez a gyermeki önzőség, önző szeretet: ennek kell lefoszlania. A gyerek úgy szeret, hogy azt hiszi, mindaz, ami neki jó, az jó a szüleinek is. Az, hogy a szülei érte vannak, és segítik, az természetes. Van aki előbb, van aki később jön rá arra, hogy ez nem így van. Hogy a szülő öröme nem fedi az ő örömét. Hogy a szülő élete nem az ő születésekor kezdődött, és a szülő talán sok mindenről épp miatta mondott le.

Azt gondolom, azt nevethetjük felnőttnek, aki a szüleit nem szülőként, hanem emberként tudja látni. Persze attól ők maradnak Apa és Anya, de ettől többé válnak: emberré.

Szerintem ez a kulcs.

Persze kérdezheti, megtaláltam-e ezt a kulcsot? Nos, látom, de valahogy nem érem el rendesen. Hiába nyújtózkodom, néha meg is érintem, de gyakran megfeledkezem róla.