Valahol elképeszt, amit Németországban élő távoli rokonaimnál tapasztalok. Minden összeomlott, ami állt kb. 8 évvel ezelőtt, mikor náluk jártam. Akkor arról álmodoztam, hogy én is ilyen családot akarok majd egyszer, most pedig elborzaszt, hogy egy olyan válást sikerült összehozniuk, ahol az ügyvédeken kívül egyáltalán nem kommunikálnak egymással.
A történet 1956-ban indul. Kicsi falum 16 éves lakója, Béla, úgy döntött, jó kaland lesz nyugatra menni. Telebeszélték a fiatalok egymás fejét, és néhány társával együtt, minden szó nélkül vágott neki annak a kalandnak, ami gyökereiben változtatta meg az egész életét, és ejtett örök sebet édesanyja lelkén, aki évekig halottnak hitte. Nem, ennél is rosszabb: egyáltalán semmit nem tudott róla.
Béla igen távoli rokonom, a nagymamám unokatestvére. Ennek ellére is végtelenül szomorú lettem legutóbbi levelétől, amelyben kiszakadt belőle: "én márt nem tudom mit tettem, hogy nekem ilyen rossz az életem lett". (kicsit rosszul ír és olvas már magyarul) Célzott ezzel a saját és felesége betegségére, lánya, Bettina válására, és tolószékes fia, Frank problémáira.
1956-ban azonban mindebből még semmi sem látszott. Akkor még ott volt a forradalom heve. Kíváncsian vágott neki a határnak a jobb élet reményében. De amikor végül sikerült átjutnia, hatalmas honvágy kerítette hatalmába. Gyerek volt még, nem volt egészen tisztában, mivel jár, amit tesz. Csak a határ túloldalán döbbent rá: innen tényleg nincs visszaút. Egész éjjel sírt, főleg miután a barátja, akivel együtt jöttek át, pár hét után szó nélkül hazaszökött. Ezt követően Béla Ausztriából Németország felé vette az irányt. Menekültszállásokon lakott, és keresztrejtvényből tanulta a nyelvet. Lassan megszokta a környezetét, elfogadta, hogy hazamenni már egészen biztosan nem fog tudni. És már nem is akart. Dolgozott, helyzete fokozatosan rendeződött, többek között egy legyel lány és szülei segítségének köszönhetően.
Helga maga már nem beszélt lengyelül, ő már Németországban született. Nem is érezte magát igazán lengyelnek sem. A fiatalok egymásba szerettek, azonban mégsem olyan romantikus a történet a házasságra ugyanis Helga nem tervezett terhessége miatt volt szükség 1960-ban. (talán emiatt mesélt később Bettina arról, hogy nem szeretett otthon lenni, mert szülei állandóan veszekedtek) Így azonban Béla - akit ekkor már Albertnek hívtak - megkaphatta a német állampolgárságot. 1960 szeptemberében megszületett az első gyermekük, Frank. Albert helyzete ekkor már stabil volt. Egy kellemes két szintes bérlakásban laktak Höchstben (egészen 2005-ig).
Németországi élete sínre került. S a szélesebb lehetőségekkel megáldott országban, talán boldogabb is volt. Egyre kevésbbé vágyott haza.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése