Sosem tudtam eldönteni, hogy most a naivitás jó, vagy rossz tulajdonság. Mert ha azt nézem, hogy ártatlanná és jóhiszeművé varázsol, akkor mindenképpen pozitív, míg ha a túlzott rózsaszín, és valóságot elfedő oldalát nézem, akkor inkább negatív. A naivitásomtól azonban nehezen szabadulok. És sokszor nem is akarok.
Ez a naivitás mindenképpen a gyerekkoromra vezethető vissza. Azon ritka egyedek között vagyok ugyanis számon tartva, akit szerettek a szülei, anélkül, hogy elváltak volna, és sosem érezte azt, hogy a testvérét jobban szeretik, mint őt; teljes volt a harmónia. Ennek a gyerekkornak egyik következménye egy rendkívül erős személyiség, hatalmas önbizalom, a másik a naivitás. Erről már írtam. Nekem csak 10 évesen esett le, hogy nem csak a filmekben válnak el a felnőttek, és 18 évesen tudatosult, hogy valóban léteznek apák, akik a válás után nem foglalkoznak a gyerekeikkel. A gyerekkorom egy túlzottan védett és óvott állapot volt. A jó természetes volt, és azt hittem, mindenkinek olyan jó, mint nekem. (talán még a személyes konfliktusaim is erre vezethetőek vissza)
És ebből fakad a történelem szemléletem is. Még 20 évesen is úgy néztem a történelemre, mint egy lineáris folyamatra, amelynek lényege, hogy az emberiség véres háborúkon, tragédiákon, nehézségeken keresztül eljut a mai, egyre tökéletesedő állapotba. Miután kicsit érdeklődőbb és önállóbb lettem, kezdett fokozatosan megvilágosodni a tény: a jelen nem épp tökéletes, és a múltban talán voltak sokkal szebb időszakok is. Korábban nyílt zsarnokok voltak, most a zsarnok rejtőzködik, és a szabadság illúziójába ringatja az embereket. Az egész jelen, mintha csak illúzió lenne, s már azt a valóságot is megtagadtatják az emberrel, amit a saját szemével képes látni.
Vakok vagyunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése