2011. augusztus 1., hétfő

Tömeges kihalások

Nagy a csönd felém mostanság. Azért nem akarok írni, csak hogy írjak valamit, és kevés olyan téma vetődik elém, ami eléggé felkelti az érdeklődésemet ahhoz, hogy írjak róla. Azt sem akartam, hogy a blogot áthassa a politika, ezért aztán inkább hallgatásba burkolóztam.

Aztán egyik nap kora délután a History channel ment a tévében, amolyan háttérzajként. Bár már említettem, hogy elég furán értelmezi a tudományos ismeretterjesztést, azért adtam neki még egy esélyt. A Dinosaur Secret c. sorozatból korábban láttam egy-két epizódot, nem igazán nyerte meg a tetszésemet a hatásvadász bulvár stílusával, de csak nem kapcsoltam el. Aztán elhangzott az ominózus mondtat, amitől enyhén sikerült padlót fognom. Még most is bízom abban, hogy a fordító szúrt el valamit, rosszul értelmezte az eredeti mondatot, ám az egészen biztos, hogy a narrátor kb. a következőt mondta, miközben a képernyőn dinoszauruszok lángoltak üvöltve vagy próbáltak kétségbeesetten menekülni a terjedő lángfal elől: „… aztán 65 millió évvel ezelőtt egy meteoritnak köszönhetően bekövetkezett a Föld első tömeges fajpusztulása.”

Figyelünk? Első tömeges fajpusztulásról beszélt. Valóban naiv elvárás lenne, hogy egy ismeretterjesztő csatornán sugárzott dokumentumfilmben ne hangozzon el ekkora baki?

A földtörténeti korok során bekövetkezett tömeges kihalás olyan témakör, amely elég érdekes ahhoz, hogy bejegyzést írjak róla. Ráadásul úgy tűnik, nem is annyira közismert, mint azt mertem remélni. Azért is érdemes foglalkozni vele, mert nagy valószínűség szerint épp egy ilyennek vagyunk most is a közepén.

A fajok különféle okok miatt bekövetkezett nagyszámú kihalása olyan esemény, amely többször megismétlődött az élet megjelenése óta. Egyesek szerint az evolúció működésének része, hogy bizonyos idő után teret engedjen más típusú fajok fejlődésének is, és nem feltétlenül köthető valamilyen külső tényező okozta tragédiához, mint egy meteorit vagy erős vulkáni tevékenység okozta éghajlatváltozás. Elég lehet hozzá egy faj (mondjuk az ember) túlszaporodása vagy esetleg épp eltűnése. A jelen tudásunk alapján úgy tűnik, hogy a Földön valaha élő fajok 99%-a mára kihalt (és ennek csak 35% veszett oda egy tömeges kihalási esemény során). A kréta-tercier (kréta-paleogén) kihalás, amely a dinoszauruszok korának végét jelentette, nem az első, de nem is az utolsó ilyen pusztulás volt, amelyet a földi élet elszenvedett. Még csak nem is a legnagyobb.

Az elmúlt 550 millió év alatt kb. 20 kihalásról tudunk, ebből 5 az, ami különösen nagy pusztulást hozott (jobbra). Szinte biztos, hogy ezt megelőzősen is sor került a fajok tömeges kihalására, azonban ezt az időszakot megelőzően az élőlények nem rendelkeztek szilárd vázzal, így a pusztulásra lehetetlen visszakövetkeztetni.

1982-ben Jack Sepkoski és David M. Raup határozta meg az öt legnagyobb fajpusztulást. Ezeket ne feltétlenül úgy képzeljük el, hogy egyik pillanatról a másikra kihalt az élet nagy része a bolygón. A fajpusztulás folyamata akár évszázadokat vagy évezredeket is igénybe vehetett, mely lehet, hogy hosszú idő nekünk a kb. 65 éves átlag életkorunkkal, de földtörténeti szempontból nem több néhány pillanatnál. Sőt, a legnagyobb, a perm-triász kihalási esemény két hulláma között 5 millió év telt el.

Az öt nagy kihalási esemény a következő:
Az állati nemek 49%-a tűnt el a Földről, feltételezhetően az éghajlat változása miatt. Az ordovíciumban a tengerszint magas volt, ahogy valószínűleg az átlaghőmérséklet is, a maival összehasonlítva. A Föld légkörének összetétele azonban megváltozott, széndioxid tartalma csökkent, s ez hosszan elnyúló jégkorszakot eredményezett. A melegvizű, sekély tengerek eltűntek, ahogy a megváltozott körülményekhez alkalmazkodni képtelen fajok is.


A kihalás mérete hasonló volt az elsőhöz, az állati nemek 50%-a tűnt el. Okaira több elmélet született, az éghajlat változástól a meteoriton át a növények evolúciójának változásáig.


Az eddig ismert leghatalmasabb fajpusztulást hozta magával, a tengeri fajok 96%-a, a földi gerincesek 76%-a tűnt el. Érdekes megjegyezni, hogy ez a kihalási esemény az egyetlen, amely komoly károkat tudott okozni a rovarok között is. A szárazföldi élővilágnak 30 millió évébe telt, hogy magához térjen. Az okokat illetően itt is több elmélet létezik párhuzamosan. Ismét előkerült a meteorit becsapódás, de nincs meg a kráter. Felmerült a vulkánok felelőssége és az éghajlat felmelegedése, melynek következtében metánhidrát szabadulhatott a légkörbe. Valószínűnek tűnik, hogy a kihalásban több tényezőnek volt összetett szerepe.


A kihalás 10.000 évig zajlott, és magával vitte az emlősszerűek maradékát is. Eltűntek a „keresztbokájú” archaosaurus-ok és a tengeri családok 20%-a. Összesen a családok 22%-a míg a nemzetségek 53%-a halt ki. Elméletek itt is akadnak: meteor, vulkán, éghajlatváltozás.

Elérkeztünk a leghíresebb kihalási eseményhez, mely során eltűntek a röpképtelen dinoszauruszok, a moszaszauruszok, plezioszauruszok, pteroszauruszok és számos növényfaj, valamint a gerinctelenek, például az ammoniteszek képviselői (családok 16%-a, nemzetségek 47%-a). Az okokat illetően a legvalószínűbbnek a meteor becsapódás tűnik, hiszen megvan a kráter, és az üledékes kőzetek kréta-tercier határánál a világ minden táján kimutatható az irídium, mely ritka elem a Földön, viszont annál gyakoribb a meteoritokban és az üstökösökben. Bár a becsapódás megtörténtét illetően a legtöbb kutató egyet ért, azt nem mindenki fogadja el a kihalás okaként. Különösen, mivel más nagy meteorit krátert is találtak, amelyhez azonban nem tudunk kihalási eseményt kapcsolni (USA, Chesapeak-öböl bejárata, 85 km átmérő, 35 millió évvel ezelőtt keletkezett). Illetve ott a többi kihalási esemény, amelyhez meg krátert nem tudunk kapcsolni. Így a meteoron túl, itt is megtalálhatóak a fentebb említett magyarázatok, mint a megváltozott éghajlat miatti tengerszint csökkenés illetve az emiatt bekövetkezett oxigén mennyiségének csökkenése, a megváltozott növényzet vagy a vulkáni tevékenység.


Mindenképpen érdekes megjegyezni, hogy valószínűleg a kambrium és az ordovícium határán is lezajlott egy kihalási folyamat, erről azonban nem tudunk semmit. Amit tudunk, az annyi, hogy a kambrium idejéről rendkívül szokatlan életformákat tartalmazó kövületek kerülnek elő, melyek alapvetően eltérnek a mai életformáktól. Ezeket a lényeket a későbbi kövületekben már nem találjuk meg.

Opabinia. Öt szeme volt.

Az utolsó kihalási eseményre a pleisztocénban került sor, ez leginkább a nagytestű emlősöket érintette, és mértékét tekintve jócskán elmarad a fenti öt mögött. Két elmélet született a magyarázatára: az egyik szerint a legutolsó jégkorszak tehető felelőssé, mely kb. 70.000 éve kezdődött, és 15.000 éve ért véget, míg a másik szerint az ok az ember megjelenése és az, hogy levadászta ezeket az állatokat. Mivel a kihalási folyamat átér a holocénbe is, és kétségtelen, hogy a mai napig tart, felmerül bennem, hogy nem egyetlen kihalási folyamatról van-e szó?

A kihalási események kapcsán foglalkoztatott, hogy mennyire lehet objektív következtetést levonni róluk pusztán fosszíliákból? Biztos, hogy történt tömeges kihalás, csak mert épp nem találunk később leletet? Gondoljunk a bojtosúszós halra, amelyet a kréta-tercier idején kihaltnak véltek, aztán 1938-ban találtak egy élő példányt. S egyáltalán 200 millió év távlatából mennyire pontosan állapítható meg az, hogy egy kihalás hirtelen és tömegesen zajlott le? Mit jelent az, hogy hirtelen? 100 év? 1.000? 1.000.000?

A Wikipedia ezzel kapcsolatban így ír:
„A hüllők állítólag nagy kihalási eseményen mentek keresztül, azért hogy helyet adjanak az emlősöknek. A tény: ma az emlősök nagyjából hat-hétezer fajjal reprezentálják magukat, míg az állítólag kihalt hüllők hét-nyolcezerrel. A hüllők diverzitása még mindig nagyobb, mint az emlősöké, és ha képbe vesszük a dinoszauruszok közvetlen leszármazottait, a madarakat (Aves vagy Ornithes classis) a 8600 fajjal, a képlet egészen mást mutat.

A kígyók az összes kontinensen elterjedtek, és - igaz, hogy a Pachyrhacis egyetlen leletéből - úgy tűnik, már a Pangea korában megjelentek. Ugyanez igaz a krokodilokra, melyeket ma három család nyolc neme képvisel, és minden kontinensen elterjedtek (itt Eurázsia egynek számít). Az őskrokodilok egész alrendje (Proterosuchia) kihalt már a triász elején (miután átvészelte a perm-triász határt), egy másik alrend a kréta elején, a valódi tengeri krokodilok (Thalattosauria) a júrában. A kréta-tercier határon csak a mai krokodilok egyik családjaként leírt Mosasauridae tagjai tűntek el. Vagyis a valódi tengeri krokodilok kihalása után a sósvízhez újra alkalmazkodó tengeri élőhelyűek.

A kréta korban a Rhyncocephalia rend összes képviselője eltűnik a leletanyagból. A Sphaenodon punctatum (hidasgyík) azonban ma is létezik, mint rendje egyetlen képviselője. Következésképp ez a rend a kréta kortól máig bármikor megfogyatkozhatott, csak leletekből nem ismert, mégis a kréta-tercier határkihalás áldozataiként tartják számon.

Hasonló a helyzet a Neopilina vagy a Latimeria nemzetségek esetében. A bogárcsigákat és a bojtosúszósokat is kihaltnak tartották a XX. századig. Valójában csak a leletanyag hézagosságáról volt szó.

Ha a mai hüllők közül csak 1250 évenként egy faj halna ki, akkor nagyjából tízmillió év alatt maradék nélkül eltűnnének. Újabb 60 millió év múlva ezt már katasztrofális, egyidejű kihalásként lehetne regisztrálni. A táplálékláncok egymásra épülése következtében azonban a kihalás előbb-utóbb exponenciálissá válik, így a kezdeti lassú ütemmel sem tartana néhány millió évnél tovább, és más típusú lényekre is átterjedne.”

Én személy szerint, minden szakvégzettség és szaktudás nélkül, hajlamos vagyok úgy vélekedni, hogy a kihalások, kihalási események is az evolúció dinamikusan változó folyamatát képezik, és bár állhat a háttérben drasztikus külső behatás, a nagyobb számú fajpusztulásokra meghatározott idő elteltével ezek nélkül is sor kerülhet. Mindezek és a fentiek tükrében is, kissé visszatetsző számomra, amikor egy ilyen változó rendszert, mint a földi élővilág, akarnak környezetvédők eredeti (?) állapotában „konzerválni”, vagy épp úgy tekintenek az emberre, mintha nem képezné az élővilág részét. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy az emberi tevékenység nem okoz borzalmas károkat a természetben, valószínűleg nagyobbakat okoz, mint eddig bármely más élőlény. De akármekkorát okoz is, abból a bolygó nagy eséllyel magához fog térni, és új életformáknak akad majd hely. Ami kérdéses számomra, az az, hogy az ember ezt még látni fogja-e.
___________________________________________________________________________________
Forrás: Wikipedia, Mark Buchanan: Itt és mindenütt

Nincsenek megjegyzések: