Science fiction szárnyain

Az, hogy itt és most vagyok ember, igencsak meghatározza és bekorlátozza a gondolkodásomat – már ami az emberi faj jövőjét illeti. A teremtés esetén természetes, hogy az ember egyfajta „műremek” vagy végcél, ez a nézőpont azonban – elméletileg – távol kellene hogy álljon az evolúciótól. És mégis: mi emberek képtelenek vagyunk elvonatkoztatni, vagy legalábbis rettenetesen nehezünkre esik meglátni azt, hogy az ember is csak egy átmenet valami más felé. Miközben még mindig népszerűek azok az önáltató kifejezések, mint „teremtés koronái” vagy „evolúció csúcsa”, az emberi nem változása a technikai fejlődéssel együtt olyan ütemben gyorsul, hogy számomra megdöbbentő, hogyan beszélhetünk még mindig az emberről úgy, mint ami statikus és változatlan. Saját evolúciónk a szemünk előtt zajlik, a saját bőrünkön érezzük. Ha látnánk, mi lesz mindebből, valószínűleg nem kérnénk belőle. De vajon az ősközösségi társadalom egyedének tetszene-e a mi civilizációnk, értékrendünk, erkölcsünk? Mennyire lenne a bennünket körülvevő világ „emberi” az ő számára?

Ha megkísérlem „levedleni” a saját korom, létem szemléletét és értékrendjét, és megpróbálok a jövőbe tekinteni, valóban nem látom emberinek mindazt, ami eljöhet. Nem azért mert rosszabb, gonoszabb, agresszívabb vagy szadistább lenne, mint a jelenünk. Egyszerűen azért, mert teljesen más. Idegen.

A mai értelemben vett család felbomlását, a nemek megszűnését és jelentéktelenné válását látom. A technológia, a robotok, a mesterséges intelligencia megjelenését és terjedését látom. És azt, hogy az életünk hosszát nem valami tőlünk független „felsőbb hatalomnak” tulajdonítjuk majd, hanem akár a saját döntésünk lehet.

Ha a csillagokra nézek, azt látom, hogy az Univerzum felfedezése nem lehetséges mindaddig, amíg nincs mesterséges intelligencia, és nem tudjuk megoldani azt, hogy a sérülékeny biológiai testünktől elszakadjunk. Egy földi életre specializálódott testben a kockázat túl nagy, ahogy az ezzel összefüggő megoldandó problémák száma is. Ha azonban képesek lennénk tudatunkat valahogyan átmenteni egy tökéletesebb testbe, amely nem éhezik, nem szomjazik, nem marja szét a sav, akár többszáz fokos hőingadozást is képes elviselni tehát összességében mentes valamennyi olyan tényezőtől, amely kiszolgáltatottá teszi a felfedezőt, akkor már csak emberi pszichénk állhat a fényéves űrutazás útjába. Ez a technológia évszázadokkal, ha nem évezredekkel hosszabbíthatja meg az emberi (?) életet. Feleslegessé teszi a nemeket és forradalmasítja a szaporodást. Már mi írjuk az evolúciónkat. Az evolúció pedig kiírja az embert a kozmikus színdarabból.

Ez nem az az „örök élet” lenne, mint amit a mítoszok kalandorai kerestek egykor. Sokkal inkább ráillene az öröklét szó. Az élet szavunk ugyanis magában hordoz valami érzelemgazdagságot, vitalitást, valami emberit, amit a puszta, időn kívüli, szemlélődő létezés nélkülöz. Én magam úgy gondolom (bár ez tényleg csak kósza felvetés), hogy az emberből 150-200 évi életet követően kivesznének az intenzív érzelmek. Racionálisabb gondolkodás kerülne előtérbe helyette, egyfajta sztoikus nyugalommal vegyítve. De bízom abban, hogy a kíváncsiság, a természet és a világ iránti tisztelet megmarad. Akkor is, ha a kibernetika fejlődésével végül csupán teljesen mesterséges „emberek” járnának a Földön (a Naprendszerben és a Tejúton). Hisz saját képünkre teremtettük azt, amiből lettek.