Pszichológia?

A főiskolán összesen másfél évig tanultam pszichológiát. Az, hogy a pszichológia nem éppen egzakt tudomány, már eme szűk idő alatt is feltűnt. Ha gyakorlaton különféle teszteket csináltunk, mindig úgy éreztem, a kezem vagy a lábam kilóg abból a dobozból, amibe éppen bele akarnak gyömöszölni a pontszámok alapján. A gyakorlatot vezető pszichológus ezt a problémát az adott végtagok lenyisszentésével szerette orvosolni, vagy – szerintem – mellébeszélt. Ugyanakkor 18 évesen még nyitottabb az ember, és engem is érdekelt a pszichológia, amelyben lehetőséget láttam arra, hogy bizonyos jelentéktelennek tűnő információk alapján messzemenő következtetéseket vonjak le a másik emberre vonatkozóan. Úgy gondoltam, csak el kell sajátítani mindazt, amire figyelni kell. De a pszichológia, a sok érdekes kísérlet és megfigyelés ellenére, erre nem mutatkozott alkalmasnak.

Zavart továbbá az is, hogy a pszichológiához általában azok a – főként – nőismerőseim vonzódtak, akik a saját életüket sem voltak képesek kézben tartani. Egyikük kényszeresen maximalista volt, kisebbségi komplexussal. A másik a mániás depresszió valami enyhébb formájában szenvedett és a mániás szakaszban angyalokkal beszélgetett. A harmadik képtelen volt tartós párkapcsolatra. És még folytathatnám. Mindemellett még el is siklott volna a figyelem, ha a férjem – aki szintén pszichológusnak készült – meg nem jegyzi ugyanezt. Konkrétan azért vetette végül el a pszichológiát, mert valamennyi pszichológus, akivel kapcsolatba került, hasonló lelki problémákkal küszködött. Így mégis hogyan lehetne rábízni azt, hogy más életét segítsen helyre tenni? Egyáltalán hogyan lehet ez a terület hiteles, ha pont a képviselői között ilyen sokan küzdenek életvezetési nehézségekkel?

A pszichológia iránti gyanakvó tekintetemen nem enyhítettek azok az ismerőseim se, akik pszichológushoz jártak, vagyonokat hagytak náluk, bizonygatták, hogy „de nekik ez mennyire de jó, és mennyit tanulnak”, a gyakorlatban azonban teljesen nyilvánvaló volt, hogy pszichológus ide, terápia oda, ugyanabban a mókuskerékben szaladnak továbbra is. S bár a barátokkal való diskurzus hasonló eredménnyel járna, egy szakembernek "sírni" azért mégis más. (ez is pszichológia)

Nem akarom én lesöpörni a színről a pszichológiát (nem is tudnám), hiszen vitathatatlanul fontos megfigyelések kapcsolódnak ehhez a tudományterülethez. Azonban a gyakorlatban való alkalmazhatóságot illetően mintha a sötétben tapogatózna.

Mielőtt úgy tűnne, másfél év pszichológiával talán kicsit nagyképűek a kijelentéseim, had idézzek Paul Bloom-tól pár gondolatot a teljesség kedvéért. Bloom a Yale Egyetem pszichológia professzora, ráadásul olyan emberekkel dolgozott együtt, mint Steven Pinker.

Bloom Az erkölcsi fejlődés elmélete felé c. esszéjében ír arról, hogy a pszichológia számos messzemenő következtetését csupán patkányok és egyetemi hallgatók szűk körén végzett kísérletek támasztják alá, és kitér arra is, hogy pontosan ma sem tudjuk, mitől lesz az egyik gyerek agresszív, míg a másik békés és intelligens. A cikk végén így ír a pszichológiáról:

„Eddig azonban nem következett be számottevő előrehaladás, amely elvezetne a pszichológusok részéről tanúsított alázatos hozzáálláshoz, elsősorban a társadalompolitikát illetően. (…) Vajon nem várható el a pszichológiától a következő ötven évben, hogy gyógyítsa a lelki betegeket, segítsen a boldogtalanokon, megszabaduljon az előítéletektől és a tudatlanságtól, megmutassa, hogyan kell erkölcsös, boldog és független gyermekeket nevelni, és hogy sok más hasonló jót tegyen? Ezt a véleményt széles körben hangoztatja a népszerű sajtó. Sok pszichológus – képességei biztos tudatában – még adja a lovat alájuk, mert így remélnek kutatásaikhoz több anyagi és politikai támogatást.

Valójában azonban a pszichológia gyakorlati jótéteményei mindig is meglehetősen szerények voltak. Ha eltekintünk bizonyos zseniális, a klinikai gyakorlat körébe tartozó felfedezéstől – amelyek legtöbbje egyébként elsősorban kémiai és az idegélettan területéről származik –, akkor a pszichológia megállapításai a társadalom vezetésére, a bűnözők kezelésére, az oktatásra és a nevelésre vonatkozóan a legjobb esetben is csak a közgondolkodást tükrözik. Rosszabb esetben ezek a nézetek hóbortosak és veszélyesek – például szűkebb szakterületemen belül az a széles körben támogatott állítás, miszerint, ha élete első három évében nem árasztjuk el a gyerekeket társadalmi és kognitív ingerekkel, akkor örökre elveszítjük ezt a gyereket. A hasonló példák sorában említhetjük azokat a vélekedéseket, melyek szerint a csecsemőknek Mozart zenéjét kell játszani, vagy amelyek a napi gondoskodás veszélyeit vagy az élet első néhány órájában létrejövő anya-gyermek kapcsolat fontosságát hangsúlyozzák. Az egyetlen pozitívum ezekkel a nagy nyilvánosságnak örvendő kijelentésekkel kapcsolatban az, hogy múlékonyak. Ha nem tetszik az, amit a pszichológusok a gyermekneveléssel kapcsolatban állítanak, – mondjuk a fegyelmezés mennyiségéről és módszeréről, az alvás körülményeiről és ehhez hasonlókról – akkor várjunk egy-két évet, és valami egészen más véleményt fogunk hallani.”

Számomra azonban érdekesebb volt a pszichológia jövőjének alábbi aspektusa:

„A következő ötven évben az „evolúciós pszichológia” kifejezés már anakronizmusnak fog tűnni, mert a jelző arra utal, mintha lennének a pszichológiának más területei, amelyek nem törődnek a szelekciós előnyökre, az alkalmazkodásra és hasonlókra vonatkozó megfontolásokkal. (Kreacionista pszichológia?) Mindig lesznek olyan pszichológusok, akiket kevésbé érdekel az evolúció, mint ahogy olyanok is vannak, akiket kevésbé érdekel az agy működése és a fejlődés mikéntje. Ám a pszichológia tudományában bizonyítékok forrásaként léteznek az evolúciós megfontolások – az idegtudományokra és a fejlődésre vonatkozóak mellett.”*

Remélem azért ezzel nem adtam ötleteket bizonyos köröknek…
_________________________________________________________________________________
*Paul Bloom: Az erkölcsi fejlődés elmélete felé, megjelent: John Brockman: A következő 50 év c. kötetében