Együtt öregedni

Nem divat. Nemhogy együtt, de leginkább sehogyse. Maradjunk örökre fiatalok. Öregedni nem akarunk. Kapuzárási pánik, szemránckrém, plasztika, hazugság. Magunknak. Először nekünk kell elhinnünk, hogy nem kell megöregedni. Aztán meggyőzzük a többieket.

De ez annyira nem is érdekel, elvégre mindenki úgy nem akar megöregedni, ahogy akar. Itt az együttre helyezném a hangsúlyt. Mi együtt nem akarunk megöregedni. Jön a vészcsengő, te jesszus úristen, egyetlen emberrel leélni az egész életem? Ó neee, én ezt nem bírom ki.

Mit is?

És attól miért nem félünk, hogy van egy barátunk egész életünkre? Hogy egy anyát és egy apát kaptunk, mert ennyi jár? Egy életre szóló társtól mégis miért kapja el a mai ifjú generációt a cifrafosás? Azért, hogy aztán 30-40 évesen kétségbeesetten kapkodjon, mert nincs meg gyermekei apja, s az addig oly hihetetlennek tűnő biológiai óra ketyegni kezd? Hogy hozzámenjen az első valaminek tűnő férfihez, aztán elváljon tőle? Hát emberek, normálisak vagyunk?

Amíg azzal foglalatoskodunk, hogy "még élni akarunk" az élet kipereg az ujjaink közül, s ha 35 évesen egyedül visszanézünk, meglátjuk mennyire felszínes volt az a nagy élet, amit annyira élni akartunk.

És nincs kivel megöregedni. Nincs kivel csiszolódni, nincs, aki minden apró mozdulatod jelentését már előtted tudja. Nincs. Mert ma mindenki élni akar még. És ezt ma már nem tartják életnek.

Innen persze eljutunk az általam legjobban utált három szóig, amely megrontja a társadalmat...