Reklám helye?

"Reklámok nélkül nem csak a hirdetések hiányoznának életünkből."

Ezzel a szlogennel helyeztek el pár éve plakátokat az országban. Nem volt rajta más, csak a fehér tábla közepén a fenti mondat fekete betűkkel.

Bizonyára azt várták volna az egyszerű járóelőtől, hogy mély hiányérzet fogja el a nagy, fehérre hagyott hirdetőtáblák láttán, melyeken ez az egy szem mondat árválkodott. Hogy belássa: igen, a reklámok fontos részei az életének, tájékoztatnak, kinyitják előtte a világot, s mennyivel jobb lenne a fehér plakát helyén a Coccolino maci.

A valóság azonban az, hogy senkit nem érdekelt, mi van a táblán. Ahogy ma sem érdekel senkit. Az egyre eldurvuló reklámhadjáratokkal szemben úgy védekezünk, hogy egyre kevesebb érzékenységet mutatunk irányukban. Közönyösek leszünk. Alkalmazkodunk.

A film közbeni reklámszünet arra jó, hogy elmenjünk pisilni, vagy a konyhából hozzunk magunknak egy kis innivalót. Az interneten felbukkanó reklámokat olvasás nélkül kapcsolajuk le, és mára már senki sem hiszi el Kovács Istvánnak, hogy 15 éve mosógépek javításával foglalkozik, mint ahogy gyanakodva nézzük "Ildikót", aki Magyarországon (sic!) használ valami isteni mosogatószert, de a szája nem mozog harmóniában az általa mondott szöveggel. Csak nem... szinkronizálták?!

Erre az immunitásra a válasz a még agresszívabb hirdető politika. A kereskedelmi csatornákon két film között már ritkán van reklám, helyette inkább eggyel többször szakítják félbe a filmet magát. (Ezzel nálam azt értél el, hogy a televíziózás visszaszorult a híradónézés szintjére.) Az internetes oldalak be sem jönnek, mielőtt fel ne bukkanna előtted egy mozgó, agybamászó reklám, azonban jó esetben el sem jut a tudatodig, mielőtt a megszokott mozdulattal klikkelsz a jobb felső sarokba, hogy azt olvashasd, ami érdekel.

Immunissá válunk. Amit azonban legjobban utálok, az a mozgó LCD reklámképernyő.

Szeretem a reggeleket, bár a felkelés sosem megy könnyen. Azonban miután túlvagyok rajta, kellemes szentimentális nemtörődömségbe süppedek. Jól esik a nyári reggelen 18-20 fokban kisétálni a buszmegállóba, ahol megáll az idő, és sose tudom, mennyit is töltöttem várakozással, mire a busz megérkezik. A buszon kellemes nézelődés, elmélekdés, az éjszakai álmok elemzése, az ablakon történő kifelé bambulászás.

Nos, ennek vége!

Mert a buszra felszállva nem süppedhetek a gondolataimba, valaki más ugyanis belemászik a fejembe, és irányítani akar. Figyelmem folyamatosan elvonja az újonnan felszerelt digitális, LCD hirdető tábla. Képtelenég olyan helyre ülni a buszon, ahol békén hagy. Ha szerencsés vagyok, találok egy magas embert, és elbújok mögötte. Ha azonban nincs magas ember, folyton arra eszmélek, hogy már megint az alattomos kis képernyőt bámulom. Végül úgy döntöttem, inkább a hátra felé néző ülések valamelyikét foglalom el, vagy odafigyelek arra, hogy csak az ablakon kifelé nézzek.

Akárhogy is, nincs normális megoldás a helyzetre, a reklámok egyre agresszívebbek, és a hideg is kiráz, ha belegondolok, mit fognak kitalálni, ha egy idő után a jelenlegi módszereikre is közönyössé válunk.