Divide et impera!

"Magyarok!

A keleti szövetséges hadseregek nevében követeli, hogy a magyar csapatokat vonjuk ki az egész tót vidékről, mert a cseh hadsereg beavatkozására a csehszlovák állam fel van jogosítva. Ugyanekkor román csapatok szállják meg Erdélyt és átveszik a közigazgatást. A fegyverszüneti szerződéssel ez ellentétben áll, de a kormánynak nincsen hatalma ezeket a követeléseket és tényeket megváltoztatni. A kormány a magyar népköztársaság nevében ünnepélyesen kijelenti, hogy e kényszerűséggel szemben az ország semmiféle jogáról le nem mond. A joghoz és igazsághoz ragaszkodik. Hajoljatok meg a kényszerűség előtt, mert minden erőszak csak ronthatná helyzetünket a nemsokára összeülő békekonferencia előtt. Magyarország területi épségét sokszor fenyegette veszedelem. Mégis újból eggyé lett. A természet teremtette ilyenné. Mi kívánjuk, hogy a jövőben ne csak az élettelen természet, hanem testvéri szeretet is kapcsolja hozzánk összes nem magyarajkú polgártársainkat. Ma is készek vagyunk teljes közigazgatási és kulturális autonómiát adni a velünk élő összes nemzeteknek. Szabad demokratikus keleti Svájcot akarunk csinálni a régi Magyarországból. A határainkon túl élő szomszéd népekkel is barátságos és békés megegyezést keresünk és remélünk. A kormány most demokratikus átalakuláson dolgozik. Ide sorolja a földreformot is. Ezek lesznek erősségeink a jövőben, az eljövendő késő évszázadokban is. A népek szívbéli kibékülésének ideje is el fog következni. Álljunk úgy a világ előtt, mint akik ennek az időnek elkövetkezését tőlünk telhetőleg mindenben előmozdítottuk.

A magyar népköztársaság nevében:

Károlyi Mihály miniszterelnök - 1918. december 3."

"A Szent István egykori koronájához tartozó területek uralkodó osztályai által képviselt magyar népet minden szövetséges egyöntetűen a világháború legfőbb segítőjének, ha ugyan nem az első számú felelősének tartja. A magyarok már a háború előtt is azon mesterkedtek, hogy a propaganda minden eszközével elkendőzzék a korábbi magyar kormány és főleg bizonyos arisztokrata kormánykörök tetteit. Ám mindezek ellenére a háború folyamán sikerült lelepleznünk a magyar oligarchia valódi lényegét, valamint Magyarországon a háború előtt és alatt uralkodó valódi állapotokat. Az egész világ elborzadt ezeknek a tősgyökeres mongol politikai viszonyoknak a láttán, és megértette, hogy a háborút nem egyedül az egykori Osztrák–Magyar Monarchia végzetes politikája robbantotta kik, hanem sokkal inkább Budapesten, mint Bécsben készítették elő.

Edward Benes - 1920. február 26."
____________________________________________________________________
Nézem itt a híreket, hallgatom, hogy melyik szomszédunknál vertek épp magyart már megint, olvasom Ficot, aki szerint a köztárasági elnökünk veszélyezteti az ő "1000 éves" Szlovákiájának szuverenitását István király szoboravatásával (hogy Szlovákia nem csak veszélyeztet, de komoly jogokat sért a szeptemberben hatályba lépő nyelvtörtvénnyel, arról diszkréten hallgat), és közben arra gondolok, annyira hülyék vagyunk mi itt a Kárpát-medencében, hogy jó, hogy nem forgunk. Tökéletesen megfelelően viselkedünk annak, amit elvárnak tőlünk.

Persze talán csak a paranoiám jött elő már megint, ugyanakkor valami azt súgja, hogy ilyen véletlenek nincsenek. Valaki nagyon jól kitalálta mindezt az I. Világháború végén.

Mi magyarok hajlamosak vagyunk Trianont "elintézni" azzal, hogy "féltek tőlünk" és ezért szedték darabokra az országot. Ez azonban sekélyes érvelés, mely a sérült magyar nemzettudatból táplálkozik. Nem vagyunk mi olyan fontosak. Legalábbis nem egyedül. Valójában Trianonnal nem csak minket "iktattak ki", hanem Kelet-Európa jelentős részét is, hiszen a diktátummal talán többszáz évre konzerválták azt a rossz viszonyt a Kárpát-medence országai között, mely jelenleg is tart, és melynek megoldására semmi jel nem mutatkozik. Az itt élők mindig jobban fogják utálni egymást annál, minthogy képesek lennének közös érdekeiket nézni. Nem látunk tovább az orrunknál.

Hisz kik a magyarok Nyugat-Európának? És kik a szlovákok? A románok? Horvátok? Ukránok?Valljuk be, éppúgy lenéznek valamennyiünket, senkik vagyunk, sokszor össze is kevernek bennünket. Mi egymás között akarunk a "legnyugatibb" lenni, mikor kelet vagyunk. És ezzel legfeljebb egy leereszkedő mosolyt kapunk nyugatról valamennyien, egy elnéző simogatást a buksinkra, de mi erre is büszkék vagyunk. Az atrocitásaink során csaholva futunk hozzájuk hogy tegyenek köztünk igazságot, holott egyértelmű, hogy nem érdeklik őket a kisstílű nemzetiségi vitáink. Talán örülnek is annak, hogy megint az egymás közti acsarkodás köti le a figyelmünket. Ahelyett, hogy túllépnénk Trianonon, hagyjuk, hogy ez a nyugatiak által írt békeszerződésnek gúnyolt diktátum rontsa a levegőt évtizedek óta. Ez az igazi nemzeti szűklátókörő sötétség valamennyi oldalon!

Gyűlöljük egymást.

Szomszédaink rettegve ülnek a tőlünk levágott területeiken, hisz tudják, hogy igazságtalanul kapták, hiába győzködik magukat hamis történelmi képekkel. Közben mi féltékenyen nézzük őket, és továbbra is magunkénak érezzük Erdélyt, a Felvidéket, Kárpátalját, a Vajdaságot. Képtelenek vagyunk felülkerekedni a területi vitákon, a magyarok lelkiekben nem tudják elengedni az elcsatolt területeket, Trianon igazságtalanságát 100 év alatt sem sikerült feldolgozni. S hiába tudjuk, hogy "régi kor árnyai féle visszamerengni" nem ér semmit, csak passzívan nosztalgiázunk a délibábos dicső múltról, mely azonban már nem elég dicső nekünk - dilettáns áltörténészeink szomszédainkat is megszégyenítő múltfaragásba kezdtek, holott épp nekünk semmi szükségünk rá.

Én magam valahol a nemzetállam eszméjét okolom emiatt az egész miatt. Amíg az meg nem született, különböző népek megfértek egymással egy korona alatt. A középkorban sokadlagos tényező volt a nemzetiség, hisz megelőzte a vallás, a társadalmi ranglétrán elfoglalt hely, de talán még a hivatás, a szakma is. Aztán jött az "egy nép, egy nemzet", jöttek a kisebbségekre rákényszerített többségi szokások, a felsőbbségtudat a többi néppel szemben. Így kezdték a magyarok is elnyomni, "integrálni", a területükön belül élő kisebbségeket, tiltották meg nekik, hogy anyanyelvükön tanuljanak, s korlátozták őket egyéb jogaikban is.

Pedig történelmünk tagadhatalnaul összeforr, a '48-as szabadságharcban éppúgy harcoltak velünk szerbek, horvátok, szlovákok is. Nagy történelmi alakjaink közül többen szláv származásúak (hogy csak Petőfit vagy Zrínyit említsem). De ez ma nem érdekel senkit. A közös pontokat mintha direkt akarnák elfelejteni.

Nem reménykedem abban, hogy valaha is túl tudunk lépni az ellentéteken. Sőt, ahogy nézem magunkat az egyre erősödő szélsőségesekkel, helyzetünk csak romlani fog. Képtelenek vagyunk felismerni, hogy nem az Európai Unió, hanem mi magunk vagyunk azok, akik megszüntethetik a határokat és egyezséget teremthetnek. Ha végre összefognánk, és együtt érvényesítenénk érdekeinket Európában.