Örökölt erőszak

Reggel, ahogy kinéztem az erkélyen, csodálkozva láttam, hogy a törött tricikli még mindig ott van az út szélén. Sóhajtottam egyet. Valahol jellemzőnek éreztem, hogy nem takarítanak el maguk után. Mindig a jelen a fontos, a múlt, s még kevésbbé a jövő egyáltalán nem az. Még így is szerencsés véget értek a tegnapi események.

Csak egy csattanást hallottunk, fékcsikorgás, sírás. Kirohantunk a párommal a erkélyre, s azt láttuk, amire már hónapok óta számítottunk: elütöttek egyet a rendszeresen, felügyelet nélkül az úton játszó cigánygyerekek közül. Épp a házunk előtt. Az öt éves forma kisfiú vérző fejjel feküdt sírva a kereszteződésben, két másik elszaladt ijedtében. Messziről már két húsz év körüli srác közeledett (mint kiderült, az egyik a sérült gyerek bátyja), és hangosan üvöltözve nekiálltak a sofőrnek. Lekiabáltam, hogy ne merjenek a férfihoz nyúlni, de nem foglalkoztak vele. A kisfiúra épp ránéztek, egy másik autó vezetőjének felesége ment oda hozzá megnézni, mi van vele. Az erkélyről látszott, hogy a kereszteződés minden irányából közelednek többen, ezért a párommal leszaladtunk a helyszínre.

Az embernek akaratlanul is Szögi Lajos tanár úr és a hasonló esetek jutnak eszébe, pláne ha látja, hogy pillanatokon belül kb. harminc feldühödött emberrel áll szemben, akiknek fontosabb a veszekedés, a bosszú, mint a gyerek. Megdöbbentő volt, hogy ilyen gyorsan ennyire sokan lettek, és hogy meg sem nézik, mi van a kisfiúval, akit egy vadidegen nő ápolgatott, csak a sofőrnek kiabálnak, fenyegetik. A sofőr kétségbe van esve, magyarázkodik, elnézést kér, mentegetőzik. Láthatóan megviselik a történtek, és a félelmen túl a lelkiismeretét is bántja, hogy elgázolt egy kisfiút.

Ilyen közegbe érkeztünk, hogy megpróbáljuk elejét venni annak, hogy akár egy ütés is megtörténjen. Ennyi elég lehet ugyanis ahhoz, hogy elszabaduljon a pokol. Húztam az időt, a párom telefonált, én meg beszélgettem a feldühödött családdal, győzködtem őket arról, hogy most nem az a megoldás, ha bosszút állnak. A kisfiú bátyja dühösen veszekedett velem, hogy őt nem érdekli mi a megoldás, mikor elütötték a testvérét. Azt a kérdésemet, hogy hol volt, mikor a kisöccse felügyelet nélkül gurult az utcán, mintha meg sem hallotta volna.

Az asszonyok értek ki utoljára. Az anya első megmozdulása ellenem irányult volna, ő sem a gyerekhez ment, támadott, de a férfiak rászóltak, hogy nem én vezettem. (utólag ezért többen elnézést is kértek) Ekkor mentek végül oda a kisfiúhoz. Próbáltam rájuk szólni, hogy ne nyúljanak hozzá, ne állítsák fel, mert nem tudjuk, hogy mi baja van, de csak odébb vitték, forgatták, én pedig jobbnak láttam nem ellenkezni.

Szerencsére a mentők hamar kint voltak, így már inkább velük voltak elfoglalva, mint az autó vezetőjével, aki ekkor megköszönte nekünk a segítséget. Alig két-három percre rá megjöttek a rendőrök is. Tíz perc alatt mindenki ott volt. A kisfiút megvizsgálták, csontja nem törött, s úgy tűnt, a fejsérülésén túl nincs nagy baja. A sofőr vezetője elsírta magát a megkönnyebbüléstől, s ennek örömére az egyik fickó megölelgette, hogy mostmár nincs semmi probléma. A család lenyugodott, csak innen-onnan hallatszott még elégedetlenkedés. Holott az alapján amit ott elmondtak, a baleset nem volt elkerülhető, és ha a férfi gyorsan hajtott volna, a kisfiú nem úszta volna meg ennyivel.

A kereszteződéshez érve ugyanis egy autó megadta az elsőbbséget a gázoló sofőrnek, aki ennek megfelelően ment volna tovább. Arra azonban egyiken sem számítottak, hogy az elsőbbséget adó autó mellől nagy lendülettel kigurul egy triciklivel ez a kisfiú (akinek valószínűleg sosem magyarázta el senki, hogy az utca veszélyes, oda kell figyelni, szét kell nézni). A gázolóautó sofőrje nem is láthatta. Így sikerült elütni.

Ez a történet tehát jó véget ért, ugyanakkor ijesztő és megdöbbentő volt látni, hogy a sérült kisfiúval a kutya sem foglalkozik a családjából, csak a fenyegetés, a kiabálás, az agresszió ment. Még az anya részéről is ez volt az első. Nem a gyerekhez szalad, hanem ellenséget keres. Ekkor látható, mennyire nem tudja kezelni a nehéz helyzeteket a cigányság, mennyire nincs eszközük az erőszakon kívül a probléma megoldására. Mentőt sem hívott egyik sem, de arról tudtak gondoskodni, hogy öt percen belül ott legyenek vagy harmincan. Ez egy tanult magatartás, ami az évszázadok alatt valószínűleg rendesen beivódott a viselkedésükbe, s egyértelműen az egyik legnagyobb probléma a cigányság beilleszkedését illetően. Lehet beszélni "heves vérmérsékletről" vagy "eltérő kultúráról" én azonban úgy vélem, ezt a fajta magatartást nem kellene tolerálni semmilyen körülmények között. Ember legyen a talpán, aki valódi megoldást tud kínálni rá.