Mivel nem tudok aludni, mert éjszakáztam, és délután túl sokat aludtam, és talán túl sok kólát ittam a moziban, ezért itt merengek a férfi lélek rejtelmein. Nőként persze nem gondolkodhatom a fejükkel, de megfigyeléseim - akár helyesek, akár helytelenek - lehetnek.
Mintha lenne ugyanis a férfiakban egy érdekes paradoxon. Erről szeretnék írni.
A kiindulópontot a férjem elbeszélése adta. Elmondta, hogy gyerekkorában, voltak azok a lányok, akiket megkergetett, akikkel voltak már erotikusnak mondható fantáziái, és volt az a lány, akibe szerelmes volt. Persze meghúzkodta az ő haját is, de ebbe a gyerekkori erotikába nem keverte bele. Mert ő más volt, ő volt a szerelme, akiről nem gondolunk ilyeneket. S akivel nem is tennénk, ha lehetőség volna rá sem.
Erről jutott eszembe aztán Dante és az ő elérhetetlen szerelme, Beatrice. Dante mintha soha nem is akarta volna elérni ezt a lányt. Csak elhelyezte a fellegek közé az égbe, és lentről csodálta. Az iránta érzett szerelemben, úgy érezte, megtisztult. És boldoggá tette az a puszta érzés, hogy szeretheti ezt az ideát.
De vajon mi lett volna, ha Dante szerelme viszonzásra talál? Beatrice is messziről csodálta volna a férfit? Szerelmesen pillogott volna a felhők mögül? Beérte volna ennyivel? Természetesen nem. A női szív másképp dobog.
Az én tapasztalatom szerint egy nőben nincs ilyen kettősség. Nincs külön tárgya testi és lelki szerelmüknek. "Tégy magadévá!", ez a vágya vezérli, a másiké akar lenni, behódolni, befogadni, odaadni magát, s ennek érdekében finom praktikáival hálózza be a férfit. De szerelmét nem helyezi elérhetelen magaslatokba, nem akarja megóvni a testiségtől. Mert nem érzi úgy, hogy ezzel "megrontja" vagy "bemocskolja" a másikat és az érzéseit.
Így aztán, ha Beatrice szerelemre lobbant volna, Dante azt vette volna észre, hogy egyszer csak lemászott a fellegekből, ott áll előtte, a maga hús-vér alakjában, és elcsábítja. Ezzel egekbe emelt szerelmét lerántja a földre, beszennyezi azt, és saját magát is.
Innen fakadhat a férfiak felsőbbrendűség tudata. Ebből az idealizált szerelem élményből, és hogy a nők ezt képtelenek megérteni vagy tiszteletben tartani. Egyszerűen nem jó nekik az ég és fellegek, ők lejönnek a földre. Ezért lett Éva Ádám megrontója, és nem fordítva. A férfi szerelmes lesz, s az asszony ezt a szép tiszta szerelmet lehúzza a materiális szintre, a hús, a nedvek szintjére. Csábít. És a gyenge férfi csábul.
Az ókori görögöknek három szavuk volt a szerelemre: az eros, a philia és az agape. Egyik sem létezhet a másik nékül, s mindhárom magában hordozza az előző kettőt.
Eros felelhet meg a mi szerelem szavunknak. Jelenti a másik iránti vágyat, testi szerelmet, és vonzalmat, forró szenvedélyt. Ugyanakkor Platón szerint az eroshoz sem szükséges testiség, bele lehet szeretni magába a szépségbe, fizikai vonzalom nélkül is.
Philia a barátok, családtagok közti szeretet, illetve a szerelmesek közti érzésre is használják, ugyanakkor tartalmilag mélyebb, mint az eros. Én azt mondanám rá, hogy philia lesz az erosból, ha férfi és nő között stabil szövetség jön létre.
Az agape azonban felette áll ezeknek. Az agape az isteni szeretet szintje. A korai görög Biblia fordításokban Jézus ezt a szót használja, mikor isten iránti szeretetről beszél, vagy azt mondja, szeresd ellenségeid. Az agapének nem szab határt egy személy. Én magam úgy tudnám megfogalmazni, hogy ha valaki iránt az agapét érezzük, rajta keresztül szeretjük az életet, annak minden élőlényét vagy élettelen környezetét. Közhelyesen szólva, a világot. Vallásosan szólva, istent, minden teremtményében. Buddha is ebben az állapotban állt fel a fügefa alól. Ezt az egyetemes szeretet érezte. A felesége természetesen nem értette meg, hiába mondta Buddha, hogy most szereti igazán. A felesége csak annyit látott, hogy Buddha nem akarja már magáévá tenni, hogy mint nő, látszólag hidegen hagyja.
Azt hiszem, a férfi lélek közelebb van az agapéhoz, mint a női. Vagy legalábbis közelebb volt. A jelen korra vonatkozóan nem merném ezt állítani. A kisfiúkban talán még megvan a kettősség. Az öcsémben is megvolt, emlékszem. Épp szerelme tárgya ölte ki belőle. Idővel azonban mindannyiukból eltűnik. Egyre mélyebbre tudnak süllyedni az erosban. Aztán minket, nőket okolnak. És talán valahol igazuk van. Mert nekünk egyszerűen nem jó ott fent. Nem elég.
8 megjegyzés:
Azt érzem, hogy mi nők földhözragadtak vagyunk. Praktikus dolgokban gondolkozunk. Ha Rómeó és Júlia történetét idézzük vissza: a nő az aki mondja hol, mikor, hogyan házasodjanak össze. A férfi csak szerelmes vallomásokat szaval.
Nekünk a "hétköznapiság" a fennkölt. Az egyszerű dolgok(háztartás, stb) hűséges végzésével fejezzük ki azt a mély szeretetet amit érzünk. Nem kellenek hozzá szavak.
Az elmúlt évszázad szentjei ezt többször kiemelték mint például Lisieux-i Szent Teréz. Nem a rendkívüliség(mártírhalál, önsanyargatás) került előtérbe, hanem az észrevétlen "hétköznapiság", ami a szeretet által "megistenül".
Jó és érdekes bejegyzés.
Az égi (vagy távoli) szerelem (a trubadúroknál Amor de lonh) és a földi néha bajosan keveredik egymással, bár szerintem nem lehetetlen a földiben is megélt égi szerelem.
Ez kapcsolatban állhat Lilith-el is (Sedith, Lilith, csak most látom, érdekes végződési párhuzam), hiszen Lilith, bár a szémita népeknél negatív, vérszomjas aspektust jelenít meg, önmagában véve nagyon is lehet, hogy a Beatrice-szerű „Igazi Kedves”-t képviseli a „bukott” Éva (Hawwah) helyett, azt a kedvest, aki nem a „fizikai nappalban”, hanem a „metafizikai éjjelben” van velünk (azaz testileg úgyszólván megnyilvánulatlan) — s innen éjjeli attribútumai.
John Donne Negatív szerelem c. verse sem testi nőről beszél, és a Love's Alchemy-ban világossá teszi, hogy „Ki nőt szeret, egy múmiát szeret”
http://www.palackposta.net/cgi-bin/allmsgs.cgi?frommsg=301
http://www.luminarium.org/sevenlit/donne/alchemy.php
Még egyszer: mindez nem jelenti azt, hogy a földi nőben (akár a csábító és „nedvek közé vonó” földi nőben) ne lehetne meglátni, sőt felismerni az égi szerelmet.
Mindenesetre ehhez nem árt, ha a nő is asszisztál, ha már nem is egyenesen égi lényként születik.
(Bár én nem zárom ki, hogy lehetnek testben megnyilvánuló „természetfeletti nők” — többnyire pontosan „látomások” formájában — még ha ez a „látomás” erotikus vagy egyenesen nyersen szexuális is).
Szia Mirjam! Ha földhözragadtnak azért nem is mondanám magunkat, a hétköznapiság megragadásával jó felé araszolsz. Bár ennek ellentmondani látszik, hogy ma nők között sokkalta nagyobb az érdeklődés az okkultizmusra, asztrológiára meg egyebekre.
És magam sem gondolom úgy, hogy egyébként a mi szeretetünk kevesebbet érne. CSak nem csinálunk akkora cécót. :D
Üdv Loxon! Nagyon jó verseket küldött! Lilith-tel kapcsolatos gondolatiai is tetszenek bár magam nem is vettem észre az összecsengést a nevek között. Csak azért írtam róla lentebb, mert érdekes.
Beatrice is földi lény volt, Dante meglelte benne az égi szerelmet. De nem is érintette soha. Ha érinthette volna, az már eros lett volna. Vagy legalábbis nem lett volna ugyanaz.
Petrarca jutott eszembe, akinek volt felesége, családja, a "nagy szerelem" mégis egy idegen lányka lett. Ilyenkor elgondolkodtató, hogy feleségként vállalnám-e az "asszony" szerepét, miközben van egy elérhetetlen "kedves". De lehet hogy az ilyen elvont érzés nem konkurencia a földi szerelem számára. Nevezhetjük Beatrice-nak, vagy Laurának - azoknak a nőknek a valódi személye nem számított. Megtestesítették a költészetet. (Pl. Hoffmann - Az arany virágcserép)
Nem mindenütt értek egyet a gondolatmeneteddel, szerintem a nőkben is megvan ez a plátói iránti vonzalom. Életkorfüggő is a dolog, kamaszkorában, legyen az ember (bontakozó) nő vagy férfi, eleinte épp úgy van, mint a férjed elmondásában szerepelt: "A" szerelme nem lehet bűnös testi vágyak tárgya. Jól emlékszem hasonló történetre saját gimnazista koromból.
(Bár az is lehet, hogy csak én vagyok ilyen "csodabogár", hogy mindmáig erős hajlam él bennem elérhetetlen férfiak iránt... :-))
Kékleány, talán én vagyok alávaló nőszemély, de tiniként plátói szerelmeim során is arról ábrándoztam, hogy... ;)
Nem éreztem azt, hogy ez bűn. Inkább azt, hogy érdekes, mert titkos. A fiúknál szerintem jobban megvolt az idealizálás.
De tényleg magamból indultam ki, mikor ezt megírtam.
Nem vagy egyedül Sedith. Én se tudnám szétválasztani a szerelmet egy elvontra, és egy valóságosra. Sőt nekem a plátói valahogy természetellenesnek tűnik... Biztos jellemfüggő dolog ez is.
Mondjuk, mondták már rám sokszor, hogy néha egészen férfimód gondolkodom... :-)
Ma már persze nekem is más szerepel az ábrándjaimban, mint tinikoromban. De akkor még tényleg úgy voltam vele, hogy a "nagy szerelem" meg a testi vonzalom élesen elválasztódott egymástól.
Megjegyzés küldése