Nem tudom, ki hogy van vele, de én személy szerint kb. 2 éves koromig emlékszem vissza. Legkorábbi emlékem az, amint szülőfalumban nagymamámmal épp megyünk hozzájuk, át a hídon, mert velük akartam este aludni. Ő fogja a kezem, gyalog megyek mellette. Azonban a hídnál meggondolom magam, megállok, rángatom Mama karját, és halkan, közben egyik lábamról a másikra állva, mondom, hogy inkább menjünk vissza. Ő lehajol, mert nem érti. Én megismétlem, ő rákérdez -visszamenjünk, kislyányom? - én bólogatok, és visszafordulunk.
A dilemmát az okozza - bár erről már csak a szüleim elbeszéléséből tudok - hogy akkoriban költöztünk be a frissen felépült házunkba, pár utcával odébb. Előtte a nagyszüleimmel laktunk, s én az új közeget meglehetősen nehezen szoktam meg. Plusz még a költözés okozta sokkhoz érkezett egy öccs is. (bár a szüleim szerint nem okozott nekem nagy megrázkódtatást az érkezése) Folyton haza akartam menni. Nem értettem meg, hogy ez az otthonunk. Mamáéknál nem volt jó, mert Anya nem volt ott. Az új házban sem volt jó, mert idegen volt. Ahogy Anya elmeséli, rendkívül sajnált, mert csak ültem magányosan, bánatosan a régi szobánkban a régi nagy fotelben a nagyszüleimnél, és nem szóltam semmit.
A fenti emléket illetően érzelmileg csak az maradt meg bennem, hogy nem is tudom, hol lenne jobb nekem, és végül inkább a szüleimhez akartam közel maradni
Mivel szerencsére elég sok korai emlékem van még, úgy gondoltam le fogom írogatni őket, mielőtt annyira megöregszem, hogy elvesznének valamelyik agytekervényem mélyén.
1 megjegyzés:
Bár az idősek azt mondják, az évek múlásával a régi dolgokra sokkal inkább emlékszik az ember. Nagymamám a nyolcvanat elhagyva egyre régebbi, gyerekkori történeteket mesélt magáról, miközben azt kapásból elfelejtette, amit tíz perce beszéltünk...
Megjegyzés küldése