Vitatkoztam egy barátommal Nietzsche szállóigévé lett mondatával kapcsolatban arról, hogy valóban erősebb lesz-e valaki attól, ami nem öli meg? Valóban megedződik-e, jobb emberré válhat-e valaki egy súlyos traumától?Az én véleményem szerint ugyanis ez egy szentimentális, jól hangzó baromság.
Még az elején zárjuk ki életünk tanulságos kellemetlenségeit, amibe majd belehaltunk, amikor megesett velünk, utólag azonban rájövünk, hogy nem is olyan tragédia, mint eredetileg felfogtuk, és képesek vagyunk tanulni belőle. Az ilyen események (pl.: egy fontos munka elvesztése vagy egy hosszú reménytelen szerelem) messze vannak attól, hogy "megöljenek" egy egészséges embert.
De akkor milyen sorscsapások lehetnek azok, amelyek elég erősek ahhoz, hogy lelkileg szinte belepusztulon valaki? Például szülők nélkül, rossz családban felnőni, vagy a szülők válása is súlyos trauma lehet. Egy durva szakítás egy komoly kapcsolat vagy házasság után szinúgy. Valami súlyos fogyatékossággal élni. Halálra nem érett szeretteink váratlan elvesztése. Egy erőszakos közösülés átélése. Mindezek elég súlyos csapások, és kétlem, hogy bárki erősebb emberré válna fentieket átélve, mint eredetelieg volt. Ellenben begyűjt jópár komplexust, felesleges önvédő mechanizmusokat, és ezzel a szükségesnél jobban elszeparálhatja magát másoktól.
Ha a családdal gondok vannak, ott nagy az esély arra, hogy bűnöző lesz az utód.
A becsapott nő nem tud bízni többé a férfiakban (számtalan ilyen embert tudok), a nemi erőszak áldozata képtelen az orgazmusra, vagy egyáltalán a szexre, a rossz családban felnőtt gyerek általában másolja a szülei rossz magatartását, és a saját gyerekeit is abba a helyzetbe hozza, amiben ő is felnőtt.
Az elvált szülők gyerekei érdekes esetek. Látszólag semmi baj nincs velük, mégis például én vagy a párom, akik egészséges családban nőttünk fel, mindig megfigyelünk valami apró bakit az ilyen emberek személyiségében, ami nem könnyíti meg az életüket. De a körülötte élők életét sem. Mint mondtam, ezek nem nagy dolgok, de kényelmetlenné tehetik az illető mindennapjait, és valószínűsítem, hogy ez az elem nem lenne jelen, ha egészben maradt volna, és szerető lett volna a családja.
Nietzsche cáfolata lehet a holokausztot túlélt magyar zsidóság azon része is, akik elvesztett családtagjaikat akarták megbosszulni, mikor az AVH soraiba léptek. Szomorú, megtört, reményvesztett, bosszúra éhes emberek. Akiket nem ölt meg, amit átéltek. De ez erő? A visszatérő rémálmok és rettegésből merített kegyetlenség erő? Félni kötődni bárkihez erő?
Nem, nem erő. Egy ilyen trauma a legerősebb embert is földhöz vágja, s még ha túl is éli, nem lehet ugyazan, aki előtte volt. És nem lehet erősebb se. Legfeljebb érzéketlenebb.
Én úgy vélem, hogy az egyénen múlik, miként éli meg azokat az eseményeket, amelyeken át kell esnie. Ha okos, profitálhat a tévedéseiből a későbbiekben, s ha lelkiekben már egyébként is erős, akkor fogja a legkevesebb kárt szenvedni egy bekövetkező trauma esetén. De ha egyébként is gyenge volt, nem teszi erősebbé az, ha mondjuk egy balesetben elveszti a lábait.
Akiket példaként mutogatnak erre a mondásra, azok már eredetileg is erős emberek voltak, megfelelő önképpel, kitartással, akarattal. Ám a többség, akik nem képesek rendesen feldolgozni a velük történteket, rejtve maradnak. Rájuk nem kíváncsi senki. Ők nem példa semmire.
Legfeljebb arra, hogy Nietzsche tévedett.
12 megjegyzés:
Ez nagyon jó post Sedith. A gyengékkel nem szokás foglalkozni. Nietzsche mondata kevésbé igényes kiadásban: "ha az élet citromot ad, csinálj belőle limonádét" és hasonló közhelyek.
Ezeket tényleg csak a kisebb "belehalásokra" lehet értelmezni.
Most megleptél Mirjam, bevallom, hogy tőled pont ellenkező véleményre számítottam. :)
Szerintem tisztázni kellene a dologhoz, hogy mit is jelent az, hogy "erős". Egyébként én a saját értelmezésem szerint igaznak gondolom az állítást.
Sejtem, hogy miért :) A szenvedésnek van értéke, de ezt csak egy adott "lelki szinten" ismeri fel az ember. Ilyenkor azt lehet mondani, hogy erős(mint ahogy írtad is) - ez az erő kegyelem, de az már másik kérdés.
Nem mindenki szent, nem mindenki tudja örömmel vállalni a "belehalást". Ha a szentek életét nézzük, akkor látszik hogy sokan betegségen, összetörve éltek. Lelki nyereség volt, de nem hinném hogy Nietzche-t érdekelte a lélek.
Ja, Mirjam, valami ilyesmire gondoltam. ;)
Fegyi, akkor cáfolj meg légy szives. :)
Nietzsche egy hoax személy volt, aki próbált "ebből" megélni. Aztán mint tudjuk tényleg megőrült.
Persze voltak jó odamondásai.
De valljuk be őszintén: melyikünknek nincs ilyen mondása? Akár olyan is amelyik 50 év múlva is aktuális lenne?
Egyébiránt gyakorlatilag pont ugyanazzal a filozófiával a létező összes ilyen mondás cáfolható és egyben igazolható is. Ez ebben a szép. :)
(vagy nem szép)
szerintem nincs olyan ember, aki minden helyzetben erős, viszont ha valakit valami nagyon nagy trauma ér, és feldolgozza, vagy legalább valahogyan kezeli, akkor hasonló jellegű eseméányeken egyrészt nem ütközik meg annyira, másrészt már könnyebben kezeli, mint mások, ilyen szempontból ezen a téren "erősebb". persze mint mondtam, kvázi definíció kérdése az egész. ez nem cáfolat, az értelmezéstől függően lehet, hogy ugyanazt gondoljuk.
De hogyan dolgoz fel? Erre írtam a felesleges önvédő mechanizmusok megjelenését. A traumát átélt személy a jövőben el akarja kerülni, hogy megint ilyen helyzetbe kerüljön. Menekül. És fél. Kialakulhat pánik is. És egyáltalán nem biztos, hogy hasonló helyzetet könnyebben fog kezelni, sőt. Felélednek a régi rémképek, és jobban megbénulhat, mint aki először éli meg azt a helyzetet (háborús veteránok).
Persze az is lehet, hogy könnyebben fog hasonló helyzeteket kezelni, de milyen áron? (lásd a magyar zsidókat az AVH-nál)
Ha erős ember volt, nincs gond. Nincs akkora. De egy gyenge lélek csak jobban megtörik. Ezt fenntartom.
igazad is van, hogy fenntartod. csak azt kérdezem, hogy mit tekintünk "erősnek"?
Azt, amit te is említettél. Hogy profitál a helyzetből, emberileg jobb lesz (pl.: önzetlenebb), legközelebb tudja kezelni, ha hasonló történik vele, nem esik kétségbe, esetleg együttérzést tanul stb. Helyzettől függően sok minden elképzelhető. De ha az érzéketlenséget értjük alatta, még igaz is lehet az állítás.
Szerintem fontosabb kérdés, hogy mi az a helyzet, ami még "nem öl meg"?
Mert Mirjam fentebb rátapintott a lényegre - és itt kicsit elkalandozom: hogy ez a mondat a hétköznapokban alkalmazható, mint egyfajta túlzó szállóige. A hétköznapi megpróbáltatásokból tanulsz (már aki :)), elesel, felállsz, megpofoznak, felállsz, legközelebb ezeket meg tudod előzni, ez lesz az élettapasztalatod.
De a valódi "nem öl meg" helyzetek súlyosabbak. Ilyen helyzeteket sokszor pszichológus segít feldolgozni, és ő sem mindig sikerrel. Vagy épp csak kezelni lehet az okozott sebet egy életen át, de be nem gyógyul. Egy mély sebbel vagy heggel a lelkeden nem lehetsz erős. Max. érzéketlen.
(bocs ha hosszú voltam, de ezeket még fontosnak tartottam)
Szia!
Na akkor most én is :)
Az én esetem véleményem szerint nagy traumának mondható: meghalt apum. Nem állítom, hogy gyenge ember voltam előtte, de sokak szerint igen. Már nem igazán emlékszem. Annyit biztosra tudok, hogy borzasztóan esetlen voltam, önállótlan, gyerekes. Tizenöt évesen ez nem ritka, ha agyontutujgatnak valakit. Aztán nemsokkal azután, hogy apumat elvesztettem, anya bekattant. Őt nagyon sok rossz hatás érte gyerekkorában, korábban sem volt teljesen normális, ezek után meg...
Szerintem az fontos, hogy mindenképp kell egy "before-after", jobb volt, csapás, rosszabb lett. Hogy az ember emlékezhessen arra, mit veszített, és akarja visszakapni. Igen, az akarástól lesz valaki erősebb. Anyum nem tudja, milyen az hogy "jobb", mert gyerekkora óta az életét egy nagy csapásnak éli meg. Én tudom, milyen is volt az. És szerintem az én esetem hangoztatja leginkább magának, hogy "ami nem öl meg, az erősebbé tesz", anyától soha nem hallottam, és más hozzá hasonló embertől sem.. Tehát lehet, hogy nem szól mindenkinek, de az átlagembernek igenis szól.
És igen, volt olyan időszakom, amikor értetlenül álltam az egész előtt, és volt olyan, amikor érzéketlenné váltam mások problémáival szemben(hiszen az enyémet aztán senki nem tudta "felülmúlni"...), sőt olyan is, amikor összeomlottam és meg akartam halni. És most? Felkerültem egyetemre, és amíg nem mondom, hogy meghalt apum(márpedig nem kötöm akárki orrára), addig senki se gondolná. Nem viselkedem furán, másképp, legfeljebb a rossz dolgokat, amiket mások elemi csapásnak élnek meg, én nem élem meg akkora elemi csapásnak..
És de, heggel is lehet teljes életet élni.
Szia Bari!
Azt hiszem, anyukád példájával mégiscsak engem igazolsz.
Anélkül, hogy lebecsülném a veled történteket, sajnos több ismerősöm is van, akik ilyen fiatalon vesztették el az édesapjukat (az egyikük mindkét szülőjét), többek között az egyik barátnőm is. Ő pl. nem lett felelősségteljesebb vagy önállóbb, sőt, mai napig erősen függ másoktól - ahogy előtte is. De nem viselkednek máshogy, furán, és senki nem gondolná róluk, hogy már megéltek egy ilyen veszteséget. Láthatod, ez a normális.
15 évesen még gyerek voltál, persze hogy gyerekes és önállótlan. De felnőttél, ahogy mások is. Nem hiszem, hogy ennek van köze édesapád halálhoz. Én is gyerekes és önálltótlan voltam (mondhatni egy hiszis picsa) 15évesen, de 21 évesen már nagy felelősséggel járó munkát végeztem, és kezemben volt az első diplomám. Ehhez nem volt szükség a szüleim halálára.
Nem hiszem, hogy a felelősségtudatod és az önállóságod összefügg édesapád halálával. Ahogy azt sem tudhatod meg sajnos, mi mindennel lennél több, ha életben marad.
A halál az élet természetes része, ami megviseli az embert, még jobban, ha fél lábbal még gyerek. De nem az a trauma, amit egy egészséges lelkivilágú ember ne lenne képes feldolgozni. 15 éves korodra már gyakorlatilag mindennel felvérteztek a szüleid, ami az élet "elviseléséhez" szükséges. Az, hogy képes voltál túljutni a történeken, azt mutatja, jól csinálták dolgukat. És eredetileg is erős ember voltál - erre te magad is utalsz. Csak még gyerek.
(Egyébként egy józnul gondolkodó ember képes anélkül is becsülni az őt körbevelő értékeket, hogy azt elveszítené.)
Megjegyzés küldése