Akivel veszekedtem

Vannak az életünkben olyan emberek, akiket elsőre kedvelünk, rengeteg a közös témánk, jól megértjük egymást, el sem tudunk szakadni. Kellemesen fürdünk az érthetetlen ismerősség érzésében, s boldogok vagyunk az ilyen kis életszínesítő rejtélyekkel. De létezik ennek az ellenkezője is. Akivel isten tudja mi okból, de sose tudtunk kijönni igazán, s három mondat után képesek vagyunk vele összekapni a legfeleslegesebb semmiségen is. Aki kezdettől fogva irritál és zavar. Hogy mégis ki miatt van mindez, ki kezdi, azt nem lehet tudni. Egyszerűen így állunk egymással.

Egy ilyen lány volt főiskolán a szobatársam három évig.

Ezt a lányt - nevezzük Zsókának -, talán meglepő, de sosem utáltam. Az elején talán igen, mígnem rájöttem, hogy ő sem akar nekem soha rosszat, ahogy én sem neki, csak egyszerűen mi nem jövünk ki egymással. Megszoktam a vele való apró napi perlekedéseket, vitákat, s bár nagyon sokszor idegesített, mégsem tudtam rá tartósan haragudni, és szerintem ő sem rám. Mi így voltunk egymással; soha egyet nem értésben.

Mindezek ellenére sok ponton hasonlítottunk: ő is magának való volt, naplót írt (amit persze elolvastak a többiek, és kinevették a háta mögött - jó, én is elolvastam, de én a többiektől függetlenül, és nem nevettem ki, és nem mondtam el senkinek), zenében közel egyforma volt az ízlésünk (bár az EDDÁt sikeresen megutáltatta velem a három év alatt), ahogy könyvek terén is (igaz, én ki nem állhatom Daniel Steelt) valamint a férfiak terén is. Unalmában sokat rajzolgatott, általában fantasy témájú képeket (én híreségeket rajzoltam grafittal, és mindig csak vizsgaidőszakban).

Ami zavart benne sokszor - már azon kívül, hogy folyton sikerült hülyeségeken összekapni - hogy mivel idősebb volt nálunk, kicsit többnek is érezte magát. Hogy rendszeresen okoskodott, mindent jobban tudott, és sokszor evidens dolgokat magyarázott feleslegesen. Sokszor pedig feleslegesen drámázott. Mikor 20 éves lett, nonfiguratív képet festett egy 20-as számmal, amit kifüggesztett az ágya fölé, és egy hétig be volt fordulva az öregedés miatt.

A főiskolai vizsgákra jogi egyetemi könyvekből készült - merthogy jogra akart menni, ahogy egy barátnője, Csilla, aki egy vidéki városban tanult a fővárostól 200 km-re.

Zsóka tulajdonképpen rendkívül magányos volt, és biztos vagyok benne, hogy az is zavarta, hogy bár 2 évvel idősebb volt nálunk, ő maradt sokáig az egyetlen szűz lány a csapatban. De térjünk vissza egyetlen barátnőjére: Csillára. Csilla, akivel együtt készül a vizsgákra, Csilla, akivel Gyűrűk Ura maratont tartottak hétvégén, Csilla, akivel milyet bulizott hétvégén, Csilla, aki ezt meg ezt így meg így tanulja a jogon, és ez sokkal jobb annál, ahogy mi tanuljuk, Csilla, akinek mindenféle párkapcsoalti tapasztalata van, Csilla, aki az egyetlen ember, aki őt igazán megérti, mert együtt nőttek fel. És Csilla, aki sose hívta őt fel, sose jött hozzá, mindig Zsóka kereste. De erről persze mélyen hallgattunk, azonban minél többet beszélt Zsóka Csilláról, én annál inkább éreztem úgy, hogy ez egy egyoldalú barátság.

Zsókával annak ellenére, hogy ha szóba álltunk egymással két mondaton belül össze tudtunk veszni, többször kaptuk magunkat azon, hogy ha senki sincs ott, lelkizünk. Illetve inkább ő lelkizik. Én hallgatom. Egy idő után feladtam bármiféle megjegyzéstételnek még a kísérletét is, hagytam, had beszéljen, hisz láttam, ezt akarta. Én úgysem mondom el senkinek - nem is tettem (ahogy azt sem mondtam el, mit olvastam a naplójában - bár aztán a többiek már rosszindulatúan, és nem kíváncsiságból rávetették magukat). Gondolom ez feltűnt neki, és ezért lettem néha a csöndes hallgatósága. Azonban összeveszéseinken ez mit sem változtatott.

Zsóka a főiskola utolsó előtti évére összejött egy rendkívül igénytelen fiúval a felettünk lévő évfolyamból. Igaz, ő maga is kissé igénytelen volt. A fiú az ország másik végén lakott, és Zsóka kedvéért ott keresett munkát magának, ahol Zsóka lakott. Egy évre rá mi is végeztünk - és Csilla is a jogon. Mindannyian haza költöztek.

Az utolsó információm Zsókáról, még évekkel ezelőttről az volt, hogy Csilla, aki mindenkinél jobban ismeri, aki gyerekkora óta barátja, aki az egyetlen, akire számíthat, röviddel a diploma után elszerette a fiúját - akivel egyébként egy helyen dolgoztak - és egyikkel sem beszél. Nem irigyeltem. (mint megtudtam, azóta össze is házasodtak - szép szerelmi történet)

Az iwiw-en meg szoktam nézni. Egyedül van. És változatlanul meghatja a felette eljáró idő. Mi lesz vele, aki abba is félig belehalt, hogy 20 éves lett?

(Egy vicces történet Zsókáról és rólam még talán az, amikor az első vizsgaidőszak - mely az egyetlen alkalom volt a kettőből, amikor életemben csúnyán berúgtam - végét ünnepeltük, és én mindezt azzal zártam, hogy belehánytam az ételhordó edénykéjébe - az volt kéznél - amit rohamban kellett elmosnia a főiskolás barátnőmnek, nehogy kiderüljön. Én ugyanis nem lettem volna rá képes - korai Beatles dalokat énekeltem épp mély átéléssel az ágyamon fekve. Szegény Zsóka, sose tudta meg.)