Füzetek

Ha valami régen történ velem, felütöm a naplóim egyikét, és elolvasom, hogy volt. Illetve talán inkább, hogy hogyan éltem meg, hogy hatott rám, jelen fejjel rácsodálkozom, húzom a szám, hogy felesleges / nevetséges / buta / naiv stb. volt, amit tettem, ahogy reagáltam.

S ahogy olvasom a saját kezemmel rovott sorokat, rájövök, hogy a naplóimból hiányzik valami: nincs leírva semmi abból, ami a múltban körülvett. Semmi, ami természetes, csak a történések az érzelmek. Nem írtam le, hogy minden reggel hogyan, milyen útvonalon mentem iskolába. Hogy mikor elkezdtem Miskolcra járni, még simán volt hely a buszon. Hogy mennyire szerettem a régi iskolám ódon falait, és mennyire mérges voltam, mikor visszakapta az épületet a Református Egyház, s minket egy alig 100 éves épületbe pakoltak át a 150 éves helyett.

Nem írtam meg, hogy milyen volt a szobám. Milyen képek voltak benne. Csak annyit említek, ha néha átposzterezem. Nem mesélem el, milyen a bunki, s csak egyszer szólok arról, hogy szerettünk benne StarWars-osat játszani (természetesen én voltam Darth Vader ifjú tanítványainak vezetője - Darth Vader meg egy nagy fa, amit azóta kivágtak).

Nem írtam arról sem, milyen a tanterem, milyen tábla lóg a falán. Hova néz az ablakunk. Ki melyik tantárgyat tanítja. Csak a különösen kedvelt tanáraimról írok, de nem mesélem el, hogy néztek ki. Nem írom le a külsejüket.

Hiszen mindez akkor annyira természetesen vett körül, hogy nem gondoltam volna, hogy a jövőben éppen ez lesz fontos. Nem az, hogy mi volt osztálykiránduláson, kibe vagyok szerelmes, és mit élek át a reménytelenségemben, nem a napi jelentéktelen szóváltások osztálytársakkal, hanem éppen az, ami természetes. És ami elmúlt.