Mindörökké evolúció II.

Kicsit megkésve szedem össze magam, hogy megírjam a kedden tartott Mindörökké evolúció c. sorozat következő összegzését. Műsoron ezúttal Csányi Vilmos: Az emberi evolúció története, és Pléh Csaba: Öröklés, tanulás, szelekció: az evolúciós pszichológia ígérete c. előadások voltak.

Sajnos előre kell bocsátanom, hogy Pléh Csaba előadásáról inkább nem írok, mert nem tudnám jól összefoglalni. Előadása túl szakszerű, egyes pontokon nehezen követhető volt a számomra (talán túl fáradt is voltam már egy este 7-kor kezdődő előadáshoz a tréning miatt), ezért nem akarom megkockáztatni, hogy valamit rosszul adok vissza. Az előadásából egyébként épp az alcímet hiányoltam: az evolúciós pszichológia ígéretét.

Csányi Vilmos azonban nem okozott csalódást. Mivel az általa írottakat a szakdolgozozatomhoz is felhasználtam anno, kíváncsian vártam, milyen lesz élőben. Csányi nézőpontja azért érdekes, mert etológusként az emberrel sem tesz különbséget, a Föld többi fajához hasonló szemszögből vizsgálja - mint állatot.

Előadásában összevetette a csimpánz közösségek - akiknek genetikai állománya 99.6%-ban megegyezik az emberével, így legközelebbi rokonunknak tekinthető - szokásait az emberi közösségek szokásaival. Leginkább olyan különbségeket emelt ki, mint a táplálék megosztása, az állandó terület hiánya, az elnyúló gyermeknevelési idő, az egyének közötti versengés visszaszorulása, vagy a kommunikáció módjában fellelhető lényeges különbség: a beszéd. A territorialitással kapcsolatban érdekes megfigyelés, hogy míg a csimpánzoknál ez fontos tényező, az embernél a népességszám függvénye. Amíg alacsony a népsűrűség, addig nincs jelentősége, de ha magas lesz, megjelenik rá az igény. Jó példa erre Észak-Amerika, ahol kezdetben, amíg kevés volt a telepes, nem igazán volt jelen a földtulajdon. Amint azonban egyre többen lettek, a konfliktusok miatt sürgős szabályozásra lett szükség.

Csányi megemlítette azt az érdekes, kísérletet is, amikor újszülött gyerekekkel együtt és egyformán neveltek csimpánzbébiket, hogy lássák az eltéréseket. A csimpánzokat például nem lehetett szobatisztaságra szoktatni, és beszélni sem tanultak meg - ám ez nem jelenti azt, hogy nem értették "szüleiket", hiszen a csimpánzok száj- és garatürege nem megfelelő az emberi beszédhang képzéséhez.

Meg kell említenem fontos különbségként az agressziószint jelentős csökkenését az embernél. Csányi szerint az ember az egyik legbékésebb lény a Földön, rendkívül érzékenyek vagyunk az agresszió bármely formájára, ha találkozunk vele, általában meg akarjuk szüktetni, ki akarjuk békíteni a feleket. (Az emberi természet c. könyvében is ír Csányi az ember szokatlan békességéről, példaként említi hogy nem nagyon van rajutnk kívül más faj, amely békében tudna utazni egy tömött buszon.) Épp ezzel az érzékenységünkkel él vissza a média, aki az agresszív képsorok vetítésével okkal számíthat a nézettség növekedésére. De ne hagyjuk magunkat megtéveszteni! A rendszeresen gyilkosságról, verekedésről, erőszakról tudósító televízió rendkívül torz képet fest az emberről.

Csányi kitért az individualizmusban rejlő önellentmondásra is. Az emberi közösségre jellemzőek a közös akciók, a közös hiedelmek, a közös konstitúciók és a közösséghez való hűség - a közösség érdeke az egyén előtt. Ezek együtt alkotják az emberi kultúrát, azt a tényezőt, amelyben lényegesen különbözünk bármely, a Földön élő állattól. Az individualizmus korában a fentiek által motivált csoportalkotási kényszer kerül szembe az egyszemélyes csoportttal - azaz az egyénnel. Ismét erősödik az egyének közti versenés jelentősége, s az emberiség hajnalán működéképes kis 100-150 fős csoportok sem lehetnek többé működőképesek 7milliárdos népességszámnál.

Csányi több alkalommal megjegyezte az előadása során, hogy egy ilyen kicsi bolygó, mint a Föld, nem alkalmas 7milliárd ember eltartására, ám úgy tűnik, van remény arra, hogy lesz valamennyi népességcsökkenés - legalábbis az erre vonatkozó legfrissebb felmérések szerint.

A végén az emberi agy és a genetika viszonya került szóba. Talán kevesen tudják, hogy emberi viselkedés olyannyira bonyolult, hogy azt nem lehet genetikusan kódolni. Lehet kódolni magát a szervet, az agyat, de azt tartalommal a gének nem tudják megtölteni, az emberre jellemző változatosság és variabilitás miatt. A gének nem képesek arra, hogy ennyi információt hordozzanak.

Ez utóbbi gondolatsor tanulsága szerintem rendkívül jelentős: hisz semmi sincs eldőlve. Nem csupán programozott lények vagyunk, akik ki vannak szolgáltatva a génjeikben hordozott fix kódoknak, hanem erőbefektetéssel változtathatunk, fejlődhetünk a genetikai kereteinket belül. Nincs kifogás, nincs az, hogy "én ilyennek születtem" vagy "hisz az apám is verte anyámat". Életünk során változhatunk. Szebbé, jobbá tehetjük önmagunkat.